[Reboot Your Life] – Prológus

– 2015. június 12. – 

A tükör előtt rohangálva fel-alá, gondolkodok azon, hogy mibe menjek el a partira, amit a Bangtan Boys két éves évfordulójukra rendeznek. Ugyan korán kezdtem neki a készülődésnek, de a létező összes ruhásszekrényemet kipakolva sem találok egy olyan ruhát, mi megfelelő lenne az alkalomra. Én leszek az egyedüli, aki késni fog az egészről, holott Jungkook-nak megígértem, hogy pontosan fogok érkezni most az egyszer. 

A nagy felfordulás közepette meglelem azt a ruhát, amit vagy két órája keresek. Átlépkedve a hatalmas ruhakupacon, leemelem a fogasról, s egyből a fürdőbe veszem az utamat, aminek az ajtaját egyből magamra zárom. Magamra véve az egybe ruhát, szélsebesen spurizok le a lépcsőn, ahol anyum vár, kezében a vadonatúj fekete magassarkúval. Nem igazán vagyok az kifinomult, nőies lány, mivel évente egyszer talán, ha veszek fel elegáns ruhát, mellé pedig tűsarkút. Mondhatni, maradok inkább a sportcipők használatánál, mellette pedig a csőszárú nadrágoknál. Úgy érzem, ha ilyen ruhákban mászkálok, semelyik srác figyelmét sem vagyok képes magamra felhívni. Már csak abból kiindulva, hogy lassan három éve, hogy egy párt alkotunk a Bangtan legfiatalabb tagjával. Annak ellenére is, hogy az ügynökség ezt nem igazán támogatja, mert mindössze egy kép, felkerül a világhálóra, és lőttek a banda hírnevének. Ez aztán a csapnivaló vezető, meg kell hagyni...

Elköszönök az ajtóban ácsorgó édesanyámtól, majd beülve a bátyám kocsijának anyósülésére, kezdem el diktálni a pontos címet, hogy merre vegye az utat. Elég messze lakunk Gangnam-től – szinte már a város szélén –, így autóval a legegyszerűbb oda eljutni, ha nincs kedved sehonnan sem elkésni. A kinti tájra szegezem tekintetemet, s nézem az elsuhanó fákat, miközben felmerülnek bennem régi emlékképek sorozata. A szüleim még mindig nem hajlandóak elfogadni a tényt, hogy egy idollal járok, akinek talán csak azért kellek, mert több ezer olyan rajongó van ki rá pályázik. Nem hinném, hogy ilyet tudna tenni, már csak abból kiindulva, hogy három év, mégis csak hosszú idő. Ha meg is csalna, akkor egyből repülne az életemből, az biztos, minthogy az is, hogy Jungkook fejébe még meg se fordulna ez. 

Megérkezve a helyszínre, kipattanok a járműből és elindulok a BigHit-hez, ahol a meghívott vendégek ezresével tömörülnek. Ilyenkor tudom igazán áldani Jimint és Jungkookot, hogy anno megmutatták nekem a hátsóbejáratot. Belopózva az őrök elől, sietek hátra, ahol az ajtó egyből kivágódik, ezzel engem eltalálva. Melyik eszement, tahó állat közlekedik úgy, mint egy tank?! Felnézve a magas alkatra, Kim Taehyunggal állok szembe. Percek alatt a frusztrált, idegölő csendet, a kínos nevetésével töri meg, ezzel próbálva meg a kibúvást találni a magyarázkodás alól. 

– Nagyon ajánlom, hogy legyen valami nyomós indokod erre – mutatok a vérző orromra, miközben alaposan leteremtem a srácot. De meg kell hagyni, a kezdetektől fogva ilyen, s érzem, nem fog változni. 

– Nos, van... – gondolkodik el egy pillanatra V, majd így folytatja: – A drága barátod kérte, hogy nézzelek meg, mégis merre csatangolsz. De úgy látszik nem kellett messze mennem, hogy megtaláljalak – feleli nevetve, mire tőlem egy alapos tockost kap, hogy ez egyáltalán nem vicc tárgya. – Jó, oké, abba hagyom! Csak nyugodj le, mert amikor dühös vagy, olyankor félek tőled, de komolyan – emeli maga elé a kezeit védekezésből. Nem szoktam egyiküket sem bántani, mert szeretem őket, de azért vannak határok, amiket nem garantálok, hogy érdemes lenne átlépni. 

Követem Taehyungot befele az épületbe, egészen fel az emeletre, onnan pedig egyenesen a srácok gyakorlóterméhez. Miután belépek, érdekes jelenet fogad, mivel V-t kivételével, mind a a hatan a tükör előtt tollászkodnak, miközben a nyakkendőjüket igazgatják. Egyedül pont Jeon Jungkook az, aki annak a megkötésével bajlódik. Egy halovány mosoly jelenik meg az arcomon, majd utamat felé veszem, kinek eszébe sem jut megfordulni – vagy egy pillanatra is oldalra nézni. Ennyi szitokszót, mint amiket most felhasznál, egyszer sem hallottam még a szájából. Biztos elég idegőrlő lehet azzal vacakolni. 

Magam felé fordítva veszem kezelésbe a nyakkendőt, melyet ez idő alatt szépen összecsomózta. És kivételes esetben csak most vesz észre. Meg kell hagyni, túlságosan is elkalandozhattak a gondolatai, ha ennyire láthatatlan voltam. Nem baj, megesik az ilyen, végül is nem lehet mindig éber az ember. Egy pillanatra leállítja a kezemet, amit értelmetlen arccal nyugtázok. Azonban az ölelése mindent megmagyaráz, mivel a három év alatt szokásunkká vált, hogy így köszöntjük egymást. 

Gondolataimból a mondata ébreszt fel, amit igencsak furcsállok, mivel eddig nem volt szokása, hogy az ünnepségről csak úgy meglógjunk. 

– Menjünk el a Han folyóhoz, ahol megtartjuk a hónapok óta ígérgetett randit. Direkt kimenőt kértem erre a napra – suttogja a fülembe lágy hangon. 

Mintha emögött lenne valami csel, aminek a gondolata nem igazán hagy nyugodni...