[Oneshot] – A bakancslista

Átlagos napok voltak a hátam mögött, és hiába kerültem olyan helyzetekbe, ahol megkövetelték azt, hogy komolyan vegyen a próbálkozásaimat, egyszerűen erre nem voltam képes. Ha egy nap hatvanszor nem kértem bocsánatot, akkor egyszer sem, hisz' a főnöknek érdeke volt, hogy minden egyes alkalmazottja lazsálás nélkül a legjobbat hozza ki magából. Rengeteg érvel próbáltam alá támasztani, hogy nekem egyáltalán nem hiányzik a túlhajtás, amikor kitudja mit tartogat nekem a holnap. A szüleim már tíz éves koromban a lelkemre kötötték, hogy még véletlenül se forduljon meg az a fejemben, hogy a munkát előrébb helyezzem a saját egészségemnél.
Hányszor tettem meg, s sültek el visszafele, ami még jobban kihatottak a mindennapjaimra, ezáltal azt is megtapasztalva, milyen érzés egy kávézóban összeesni és olyan helyre kerülni, amit szinte már az otthonodnak tudnál nevezni és az orvosokat a második családodnak. Most már fogalmam sem volt mit szerettem volna, csupán annyit, hogy a végére érhessek a még el sem kezdett bakancslistámnak. Sőt, egyenlőre még azt sem tudtam melyiknél kezdjem, annyi pont van, amivel indítani akartam az egészet. Csak annyi volt a bökkenő, hogy mint mindenhez, ehhez is segítség kellett. Persze, hogy ilyenkor szégyenemben elsüllyedtem volna a padlón keresztül a föld alá, viszont amilyen megkeseredettnek éreztem amúgy is magam jelen helyzetben, jobban nem tudtam volna hova tenni ezt az érzést.
Fel kel a nap és mindennap kezdődik elölről, minden pillanatot felesleges lenne újra leírni, amikor nekem már semmi újat nem tudna mutatni. Tudtom szerint kevesen tudják, de az életnek voltak, vannak és lesznek is sötét árnyoldalai, ami egyszer sem fogja kimutatni az emberiség felének a foga fehérjét. Ezeket a gondolatokat egyedül azok fogják megérteni, akik olyan betegségnek vannak tudatában, ami egyáltalán nem lehet már gyógyítani. És honnan fogják tudni, ha eljött az idejük, nos, azt megérzik maguktól vagy hirtelen egy nagyot fog velük fordulni a világ. Mentségemre szóljon, én még tudtam magamról, hogy nem most jött el az időm, azonban attól még teljesíteni szerettem volna minél előbb azokat a pontokat. Csak, hogy legyen valami értékes, valami fontos, amit magammal tudtam vinni és nem kellett elkobozni tőlem oktalanul.
Hajnali kettő óra fele járhatott, ennek ellenére én még mindig az irodába mászkáltam fel-alá, hogy mire reggel megjönne a főnök, mindent a helyén találjon, úgy, ahogy az általában lenni szokott. Eredetileg csak kisegítőként dolgoztam, hogy a félév végén megkaphassam az ösztöndíjat, amiért ennyit megszenvedtem. Ezért is helyeztem az első helyre, hogy legyen mi motiváljon ezekben a nehéz időszakokban. Aztán talán a többi pont már nem is volt olyan lényeges, mivel azok mind gyermeki ábrándok voltak, miről már rég le kellett volna tennem.
A nagy csendet, ami körém telepedett, a mobilom éles hangja oszlatta szét. Rémültem kaptam feléje, de amikor a képernyőjére vezettem fáradt tekintetemet, mint akibe a villám csapott, olyan sebességgel vettem fel Jungkook-nak a mobilt.
Mióta bekerültem a gimibe, ő volt az egyetlen igaz barátom, még annak ellenére is, hogy fiúból volt. Előszeretettel bántották a külseje miatt, holott nem volt különb tőlük. Attól, hogy még nem rendelkezett olyan profi anyagi háttérrel, mint az ott tanulók többsége, sokkal több őszinteség és becsület szorult beléje. Talán az évek során ezért is kerültünk közel egymáshoz, hogy már többet éreztünk egymás iránt, mint barátság. Azonban abban állapodtunk meg, hogy nem engedjük meg magunkat, hogy egy olyan szerelem álljon közénk melyre mi magunk sem álltunk igazán készen. És igaza volt, mostanra már talán több ezer vita miatt nem is tudnánk egymás hollétéről.
– Ophelia, mond csak, reggel te ráérsz? – hallottam meg csilingelő, vidám hangját a vonal túlsó végéről. Igazán furcsálltam, hogy még ilyenkor nem alszik, annak ellenére, hogy korán kezdődnek az órái.
Az órára tekintve, hosszasan el kellett azon gondolkodnom, hogy nekem lesz-e erőm felkelni, mivel ebben a helyzetben azt sem tudtam megmondani mikor végzek. Viszont gondoltam arra, hogy neki legközelebb csak hétvégén lenne a legmegfelelőbb, én meg addig nem akartam várni, túl akartam esni a bakancslista összes pontján, hogy valamelyest képes legyek lenyugodni.
– Ezt leginkább csak akkor tudom megmondani, amint hazaérek, mivel jelenleg még most az irodában tengődöm és pakolgatok – válaszoltam gyorsan, amikor is az utolsó tollat és papírt helyeztem be a helyére. Na, csak minden a helyére került... – Figyelj most megyek hazafele, reggel a lakásod előtt találkozunk. Ha netalántán késnék, az azért van, mert kicsikét elaludtam, eléggé kikészít néha ez az éjszakai műszak, még úgy is, hogy csak segíteni vagyok itt – mondtam, ahogy zártam magam után az irodaajtót.
– Mondtam neked, hogy ne vállald el, úgy sem fogod te bírni – felelte nevetve, amitől néhány másodperc alatt nekem is jobb kedvem lett. Nem tudnék neki elégszer köszönetet mondani, hányszor is csalt már mosolyt az arcomra. De még a túlvilágon is az leszek neki, ez biztos.

***

Az éjszaka szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam, egyszerűen nem tudott álom jönni a szememre. Egyáltalán nem voltam izgatott semmi miatt, úgyhogy egyszerűen betudtam annak, hogy a munkahely teszi ezt. Végül is máskor is ennyit szoktam aludni, se többet, se kevesebbet. Így reggel, amikor felkeltem, nem éreztem magam kivételesen zombinak, ahogy általában szoktam.
Magamra kaptam a kedvenc kötött pulcsimat, mellé szoknyát, majd, mint akit puskából lőttek ki, úgy sprinteltem le a lépcsőház lépcsőin, hogy minél előbb odatudjak érni Jungkook-hoz. Ugyan negyed órára laktunk egymástól, de mégis sokat számított nekem az a kis táv. Fene tudja miért, de valahogy a kezembe akadt a kívánságlistám, amit hirtelen nem tudtam hova tenni, mert a táska, ami nálam volt nem volt alkalmas rá.
Úgy éreztem magamat, mintha a körülöttem elhaladó emberek direkt jöttek volna belém, ami miatt nem is egyszer esett ki a kezemből a papír. Az egésznek viszont akkor lett véglegesen vége, amikor pont Jungkook rohant belém, s a bakancslistám darabjaira szakadt, amin már egyáltalán nem lehetett segíteni. Hol kávé borult rá, hol narancslé, így amit tollal írtam rá, az mostanra teljesen elmosódott. Azt hittem, hogy egyből a mentő fog elvinni, hisz' elég sok minden szerepelt rajta, ami segített volna átvészelni a fájdalmas, kínszenvedést megkövetelő napokat.
Tekintetemet könnyek kezdték el homályosítani, s mint egy idegbeteg úgy kezdtem el mégis egymás mellé rakosgatni, hátha tudtam menteni a menthetőt. Hiába, egyszerűen még jobban szétjöttek és a végén már ott tartottam, hogy a darabokat egybe ki is dobtam a kukába. Meg lett volna rá az okom, hogy mérges legyek Jungkook-ra, habár pont ő nem tehetett semmiről. Részben az én hibám volt, amiért meggondolatlanul cselekedtem és nem hagytam otthon. Ki is fizetődött annak az ára, amivel már egy ideje lógtam Kook-nak.
Az arcomat felszántó könnyeket azonnal letöröltem, mielőtt még barátomnak feltűnt volna, hogy én most tulajdonképpen, emiatt sírni kezdtem, mint egy hat éves kisgyerek. Erőt vettem magamon és mintha semmi nem történt volna, az arcomra erőszakoltam egy mosolyt, s úgy meredtem a fiúra. El kellett már indulnunk valamerre, ha nem akartunk egész nap egy helyben állni és bámulni, mint borjú az új kapura.
Jungkook a karomnál fogva kezdett el ráncigálni egy ismeretlen irányba, amerre emlékeim szerint egyszer sem jártam. Viszont vagy húsz lépés után, ez kezdett elfelejtődni, mivel tekintetemet azonnal kiszúrta a kórház hatalmas épülete. Nos, igen, mielőtt elindultam volna elé ide szerettem volna legelőször jönni a srác apjához, ki tíz éves korom óta volt a kezelő orvosom, s egyben apám legközelibb barátja is. Csoda, hogy amennyiszer átjárt hozzánk ez a férfi, a fiát meg a feleségét egyáltalán nem állt szándékában elhozni. De néha áldom is az Istent, hogy nem úgy történt, mert amilyen akkoriban voltam, egész biztos hamar felszívódott volna mellőlem. Továbbá olyan ellenszenvesek lehettünk egykoron, amióta világ a világ.
A fotocellás ajtót átlépve, az orromat egyből megcsapta a hipó és egyéb fertőtlenítő szag, mit utoljára három hónapja éreztem. A rendszeres vizsgálatok ideje lassan tényleg a végére ér, mert ha Mr. Jeon olyat fog közölni velem, amire mostanában teljesen sikerült felkészülnöm a már nem létező pontoknak köszönhetően. Tíz perc elteltével, amint túlestem a vizsgálatokon, az orvosi rendelőben ültem, várva a férfire, hogy közölje velem mi a helyzet, javult vagy rosszabbodott-e. Lelkileg felkészültem a legrosszabbra, de agyban még mindig nem tudtam addig eljutni, tudván, hogy egy fiatalnak ilyenkor milyen értékes is volt az élete.
– Az a helyzet, hogy nem igazán szolgálhatok jó hírekkel, mert, ami a daganatot illeti, ennyi idő alatt rengeteg rosszabbodott az egészsége. És gondolom ez mind a sok fizikai munka, mellette pedig a fájdalmak okozták – közölte velem az orvos együtt érzően. – A legjobb amit csak ajánlani tudok, hogy készüljön fel, mert legkésőbb, de jövőhéten, mindenképpen el kell kezdeni azt, amit kell...
Mielőtt távoztam volna a rendelőből, meghajoltam az orvos előtt és sietős léptekkel el is hagytam a helyiséget. Még mielőtt végleg összeestem volna, leültem az ajtó melletti első padra, s kezdtem el gondolkodni, hogyha már a jövőhét második felét sem fogom tudni megélni, akkor hogy teljesítsem azokat a dolgokat, amik még úgy is megmaradtak a fejemben, hogy a bakancslistának réges-rég vége volt. Ha még csak pár napig is tartana az egész kapcsolat, muszáj kerítenem egy srácot, bármennyire is utálom az ilyen kapcsolatokat.
A nap lassacskán lehanyatlott a horizont alá, ezáltal átadva a holdnak a helyét, a csillagos égbolttal együtt. A kórház folyosóján még mindig egyedül kuporogtam azon a széken, ahol hat órával ezelőtt helyet foglaltam. Most kezdtem csak bánni, hogy nem gondolkodtam előbb és kerestem magam valami jobb elfoglaltságot, ahelyett, hogy az irodában csináltam egyfolytában ugyanazokat a dolgokat, ami szerintem nem is nagyon járult hozzá az ösztöndíjhoz. És nem is fogom tudni megtapasztalni azt, hogy milyen érzés, mert még messze lenne az év vége.
Vagy fél órája írtam üzenetet Jungkook-nak, hogy a lehető leggyorsabban jöjjön ide, ahogy tud, hiszen megígértem neki, ha végeztem elsőként fogom neki elmondani a fejleményeket. Megakartam tartani magamnak, viszont egyszerűen a lelkemre kötötte, hogy bármi áron is, de áruljam el neki, lehetőleg köntörfalazás nélkül. Tényleg nem érné meg annak az embernek hazudni, aki négy éven keresztül mindig ott volt mellettem.
– Ophelia, mit mondott az apám neked, hogy csak fél órája üzentél. Talán eddig tartott volna a vizsgálat és a megbeszélés? – guggolt le elém egyből Jungkook, ahogy megérkezett. Szerettem volna megszólalni, de egyszerűen nem tudtam a torkomban keletkezett gombóc miatt. Éreztem, hogy nem sok, hogy a nyakába boruljak sírva, egyszerűen most voltam hajlandó rájönni arra, hogy a haláltól igencsak félek, bármennyire is biztattam magam, hogy nem kell.
– Az a helyzet, hogy mióta utoljára voltam itt, azóta az egész rosszabbodott... És nem ártana felkészülnöm, mert előfordulhat, hogy jövő héten már nem leszek itt – válaszoltam lesütött szemmel, ahogy a szoknyám szélét markolásztam és a számszélét harapdáltam. – Félek, nem akarok még meghalni...
Jungkookra vezettem üveges tekintetemet, s ránézve az arca teljesen lesápadt, mert látta rajtam, hogy az utóbbi időben a szokottnál is jobban éreztem magam. Ez volt a színtiszta igazság, mivel egyáltalán nem éreztem magamat rosszul, sőt még a gyógyszereket is hanyagoltam, amit szerintem hiba volt. Azonban erről mit sem tudott Jungkook, mivel úgy tudta, hogy normálisan szedtem. Legalább annyi időt kaptam még, hogy két fontos pontot megtudjak valósítani, ha Jungkook belemenne.
– Figyelj! Megoldjuk, láttam a bakancslistádon a fontos pontokat, amiket pirossal jelöltél ki. Ismerlek annyira, hogy megtudjam azt különböztetni. Három pont, abból az ösztöndíjadat buktuk, de van esély a másik kettőre – szorongatta meg a kezemet, ahogy egy biztató mosolyt küldött felém. Ettől én is jobb kedvre derültem, de még mindig nem tudtam elfelejteni az orvos szavait. – A nagyapám mielőtt meghalt volna, rengeteg mondta nekem ezeket a mondatokat; Napfelkelte előtt van a legsötétebb, de a hajnal még mindig előtted van! Bárhol is légy most, tartsál egy kis szünetet, hisz' tudod, sose adhatod fel. Ezért ne távolodj el a holnaptól!
Csendben hallgattam Jungkook mondanivalóját, majd fél perc múlva megragadta a karomat és elkezdett kifele rángatnia kórházból. Egyenlőre még azt sem bírtam elhinni, hogy komolyan megnézte a listámat, amit olyan titkosan védtem, s tartottam mindig szemmel. Senki sem tudta mi lapul benne, egyedül én, akire tartozott, akinek már meg azzal megvolt írva a sorsa a nagykönyvben, és amivel végig mászkált a városban, ezzel megbélyegezve a társadalomban. Nem volt lehetőségem változtatni rajta sehogy sem, mert jöttek az újabbnál-újabb gondok, amik tetőzték ezt. Az elsimítása érdekében a vége fele egy ujjamat sem mozdítottam meg, kezdtem darabjaira esni, annyira, hogy még a harcot is feladtam... Erre tessék itt vagyok pár napra a haláltól, amikor minden fontos emlék, dolog törlődni fog.
Bármennyire is szeretett volna segíteni Jungkook, kötelességem volt eltávolodni  a holnaptól. A fikarcnyi remény érzeteim is ledőltek, mint a dominók, aminek a felállítása szintén felesleges lett volna, mert akármit is szerettem volna tenni, amivel képes lettem volna megakadályozni a sors útjának a haladását. Mert önálló útja van neki és nekem is...

***

A vasárnap a kelleténél is gyorsabban eljött, amit nem akartam, hisz' világosan tudtam, hogy mi következik utána. Hiába mondta egy csomószor Jungkook azt, hogy minden meg fog oldódni, nem fogok meghalni, az én elveimet nem tudta meghamisítani, mert amit az orvos akkor mondott, mind igaz volt. Harcoltam azért, hogy még hadd élhessek legalább egy hónapot, ha többet nem, de lemondtam ennek az esélyéről is.
Új listán kellett volna dolgoznom, de amennyire kevés idő volt, hogy értelmét nem láttam. Csakis azt tettem, amit Jungkook kért, hogy amit pirossal írtam, azt váltsuk valóra és máris boldogabbnak fogok tűnni. Soha nem értettem meg a srác gondolkodás módját, mivel a személyisége is maga volt a káosz. Győzködésemnek semmi értelme nem volt, mert ahányszor megakartam szólalni egyből le is intett, hogy már pedig felejtsem el... Hisz' az ő szava most az egyszer szent volt, bármennyire kötöttem az ebet a karóhoz.
Most, hogy a programot is megbeszéltük magamra öltöttem a kedvenc ruhámat, ami tökéletes volt egy olyan naphoz, amit egy vidámparkban fogunk eltölteni. Mindig is kíváncsi voltam arra, hogy milyen is lehet egy napba belesűríteni egy szerelmet, ami nem tarthat az idők végezetéig. Egy évvel ezelőtt világosan megbeszéltünk, hogy nem gondolunk a másikra úgy, de néha az érzések képesek felül kerekedni minden feleslegesnek és bolondságnak titulált dolgokon. És bármennyire szeretett volna a kezdetektől fogva maradásra bírni, ez nem olyan volt, ami sikerrel végződhetett. Nem csak korán kellett felnőnöm, de még az is hozzá kellett szoknom, hogy abban a forgatagban, amibe belekerültem egy élet-halál játszma folyik. Ha még jó kis hasonlatokat, meg metaforákat találnának ki erre, a képébe röhögnék az illetőnek, hogy ő akkor még érzett ilyet.
A vidámpark előtt álltam, ahogy a táskám szélét markolásztam, s néztem, ahogy a szerelmespárok boldogan sétálgattak el előttem. Mardosott belülről a tudat, hogy, amíg ők több napig, hónapig boldogok lesznek, én ezt csak egy napig tapasztalhatom meg. Ugyan csak egy nap, de nekem ez is elég volt, ahhoz, hogy tényleg boldog lehessek. Nem kellett olyan sokáig elmélkednek, mert a semmiből egy hatalmas vörös rózsa csokor került elém. Tudtam, hogy Jungkook volt az, de szerettem volna egy kicsikét a frászt is hozni rá, amivel nem igazán értem el semmi jót. Mosolyogva fogadtam el tőle az ajándékot, amit hirtelenjében nem is tudtam hova rakni, mivel egyel több felesleges dolog lenne nálunk, mi hátráltathatott bennünket.
– Azt hittem, hogy az N Seoul Tower előtt találkozunk. Fél órát ott álltam, néhány ember hülyének is nézett miatta – meredt rám mérgesen Jungkook, amitől kínosan kezdtem érezni magamat, amiért megvárattam.
– Mentségemre szolgáljon, teljesen megvoltam arról győződve, hogy itt fogunk találkozni – sütöttem le a szememet, ezzel jelezve, hogy megbántam, amit tettem.
– Mindegy, a lényeg, hogy megkerültél és nem mentél el egy vadidegennel – fújta ki a levegőt egy idő után, miután alaposan megdorgált a felelőtlenségemért.
– Ya, vagyok annyira érett, hogy ezt nem teszem meg! – kiabáltam utána, ahogy elindult vissza a torony irányába.
A nap lassan kezdett lehanyatlani a horizont alá, s azon kívül, hogy a tornyot mindössze csak körbejárkáltuk nem igazán csináltuk semmi mást. Kezdtem elbizonytalanodni, hogy csak az orromnál fogva vezetett meg, mert túlságosan is az kötött le, hogy a jövőhéten már semmi nem lesz olyan, mint régen. Biztosra mentem, hogy csak boldognak akart látni, hogy aztán valamit véghez vihessen. Még a négy év is képes lerombolni azt a bizalmat, amit belé vetettem, ő pedig belém. Nem tudom, hogy akar segíteni ezen, ha felbolygat mindent...
– Ophelia, felmegyünk végre a tetejére felakasztani a lakatokat vagy még zárásig itt akarsz köröket róni – vonta fel az egyik szemöldökét Jungkook, mintha az én hibám lenne az, hogy nem mentünk be előbb.
– Azt hittem, hogy soha nem fogunk innen elindulni, mivel nem tudtad merre akarsz menni – ingattam meg a fejemet, hátha rájön, hogy nagy részben mégis csak ő volt a hibás, nem én.
Kikerültem az ideges srácot, s a hosszú lépcsőfokokat kettesével szedtem annak érdekében, hogy minél előbb felérhessek a tetejére. Túl akartam esni ezen a lehető leggyorsabban, hogy a mai napon még az óriáskerekes dologra maradhasson idő. Habár tudtam jól, hogy félek a magasságtól és lényegében tériszonyom volt, nem akartam megfutamodni, nem az utolsó pár napban. Ugyan azt mutattam kifele a világnak, hogy semmi nem tántoríthat vissza, féltem magától a ténytől, hogy kapni fogok egy olyan feladatot, ami biztosan ledönt a lábamról megkövetelve a félelmemet.
Hiába kiabált utánam Jungkook, hogy lassítsak, nem tettem meg. Tudtam egyszeri lehetőség nekem, egyszeri alkalom, amit nem volt kedvem elszalasztani. Még azt sem próbáltam palástolni, mégis mennyire boldoggá tett az egész, hogy ezt mind azzal a sráccal tehettem meg, aki két nappal ezelőtt még olyan elérhetetlennek tűnt. Boldogság volt a legjavából nekem, de, hogy neki mi volt, azt nem tudtam, s nem is biztos, hogy tudni akartam, hogyan vélekedik erről. Feltenném neki a kérdést, biztos itt hagyna egyből, mint egy darab papírfecnit, mire az embernek soha többé nem lesz szüksége.
November vége volt, az időjárás kezdett télbe átfordulni, de az a melegség, ami átjárta a testemet, egyáltalán nem érzékelte. Ennek ellenére a távolban a világító óriáskereket lehetett látni, amitől a szívemet szintén meg melengette. Boldognak kellett volna lennem, de ahogy levezettem a tekintetemet a lakatokra, elkapott azaz érzés megint, mint amikor a szerelmespárokat figyeltem; újra elkezdtem félni, remegni a haláltól, hogy lassan hivatalosan is vége az életemnek.
Az agyamon végig futottak azok az emlékek, amik még azelőtt történtek mielőtt betöltöttem volna a tizedik életévemet. Önfeledt mosoly terült el annak a kislánynak az arcán, aki még nem tudta mi várhat rá kilenc év múlva. Rengeteg baráttal volt megáldva, mellette szerető testvérrel, szülőkkel, de miután kiderült milyen betegsége van, mindenki elfordult tőle. A szülei is csak a távolból segítettek neki, s taszigálták ide-oda, hogy nőjön föl, ébredjen fel a tévhittel fedett álomvilágából, amiben eddig ringatózott. S a bearanyozott boldogságot, percek alatt befedte a köd szürke homálya...
Ahogy ezeken gondolkodtam, tekintetemet könnyek lepték el, amiket boldognak akartam hinni, ezzel köszönve meg az életnek, hogy nem hagyott el oly könnyedén, mint én azt gondoltam eleinte. Egy idő után már szerettem volna visszafojtani őket, hogy ez Jungkook-nak ne tűnjön fel, azonban az időzítése mindig is remek volt. Közrefogva kezével az arcomat, szemeivel szinte könyörgött, hogy nézzek rá és ne fordítsak neki hátat, ezzel megtagadva tőle a törődés lehetőségét. Nem akartam más ember terhére lenni, főleg nem egy olyannak, aki eddig kockára tette mindenét értem, nagy áldozatokat hozva mellé. És mi lesz akkor, ha én már nem fogom tudni neki ezt visszafizetni?!
– Ne most kezdj el sírni Ophelia! Ha eddig kibírtad, akkor most is kifogod. Sok ember nincs tisztában, de a halála előtt inkább köszönetet kellene mondania annak az illetőnek, aki törődött vele, s gondoskodott róla – felelte határozottan, ahogy letörölte az arcomról a könnyeket.
– De mégis kinek mondjak köszönetet rajtad kívül?! – tettem fel a kérdést, amely már régóta érlelődött bennem. – Az a helyzet, hogy ezer év sem lenne elég arra, hogy visszafizessem neked az a mérhetetlen szeretetet, gondoskodást, amit az évek alatt kaptam tőled.
– Én meg két nappal ezelőtt világosan megmondtam, hogy nekem annyi is megteszi, hogy ma itt leszünk mindketten, elmondjuk hogyan érzünk a másik iránt... Aztán szép lassan utadra engedlek... – vette komolyabbra hangját, amitől nem is kicsit inogtam meg. Végül is igaza volt, megígértem neki akkor, hogy nem fogok semmit túlbonyolítani, illetve valamivel rákontrázni. Erre csak azért is ezt tettem. Más szemszögből nézve tényleg igaza volt, hogy egy hülye vagyok... De még mekkora... – Szerintem ideje ezt feltenni – lengette meg az orrom előtt a lakatot, majd elsétált egy olyan helyre, ahol még bőven volt hely.
Követtem őt oda, hogy minél előbb túllehessünk ezen és mehessek a saját utamra.
Szerettem Jungkookot, annyira, hogy azt nem lehetett leírni, vagy valamibe belevésni. Azt mondtuk mindketten, hogy elmúltak azok a bizonyos érzések a másik iránt, azonban nekem nem. Hazudtam arról, hogy nem szeretem, s minden éjjel, amíg dolgoztam, fittyet hányva arra, ami épp velem történt akkor, titkon elképzeltem a kapcsolatunkat, ami álom marad az idők végezetéig. És, ha a mai napon még ezerszer el is mondja, hogy már pedig ne sírjak, nem fogok tudni megálljt parancsolni nekik.
Lenyomva a lakatot, elmondtuk a fogadalmunkat, mi reményeim szerint addig megmarad, amíg Jungkook barátnőt nem talál magának, s nem egy napig tart vele a kapcsolat – és persze nem halálos beteg. Habár sosem értettem meg ennek a menetét, s már nem is fogom.
Magához rántva, ajkait az enyémre tapasztotta, amikor vele egy időben az eget a tűzijáték hatalmas fényárba vonta. Most már egész biztos voltam abban, hogy ezt nem fogom tudni visszafizetni, akármennyire is szerettem volna, még akkor sem, ha ezt a mai napon, vagy hússzor elfogom mondani. Szemeim egy kis ideig még nyitva voltak, amikor csak az tűnt fel, hogy Jungkook szemeibe könnyek szöktek, ezzel egy időben az enyémbe is.
Most is igaza volt; a szerelem nagyon fájdalmas, igen, de az elköszönések még fájdalmasabbak. Könnyekben végződött minden hazugság, amit mondtam. Szerettél engem, még ha ez tragikus is volt. Ha azt hinnéd, a "Viszlát" egy vicc, semmi sem tarthat örökké. Mert nincs olyan, hogy örökké...
A lélegzetvétel kezdett nehéz venni, szemeim mint az ólomlapok, úgy konyultak le, mintha elfáradtak volna. És már csak Jungkook mondatát hallottam, amivel tisztában kellett volna lennem a végéig. Szeretett, tiszta szívből, még akkor is, ha ezt titkolta.
– Szép álmokat Ophelia, holnap új nap virrad ránk! Mert a szerelemnek továbbra sincs vége...