Ahogy végig futtatom újra az agyamban Jungkook mondatait, eléggé kilátástalannak tűnik így a sorsom, mert akármit is szeretnék majd tenni az egyenlő a halállal. Most az egyszer tényleg nem lett volna szégyen a futás, ahogy azt Jungkook is megmondta két napja, hogy jobb lenne itt hagynom mindent. Mint mindig, általában most is sikerül úgy alakítanom a dolgokat, hogy a saját magam alatt vágom a fát, s annak az eredménye sosem a szép látványok közé tartozik. De most, hogy ennyire benne vagyok a csávában, nem gondolhatom meg magam és rohanhatok el minden elől, bármennyire is szeretnék.
Sose szoktam hazudni, csak akkor, amikor a helyzet azt megköveteli. Azonban most, hogy annyira mélyre mentem itt a dolgoknak, hogy ezen a helyen egyáltalán nem lehet hamisan beszélni – mert akkor egyből búcsút is inthetsz az életednek –, komolyabban el kell számolnom a dolgokkal. Messze nincs olyan hely, ahol ennyi szabály létezne, mellette pedig hidegség, üresség, ahol az intézetet inkább egy üres babaházhoz tudnám hasonlítani.
– Tudod, igazán befejezhetnéd a mondataidat, mivel félszavakból nem igazán értem mit is szeretnél mondani – szólok rá, hogy folytassa a mondanivalóját,s legalább megérthessem és képben lehessek a dolgokkal.
– Azért nem lesz jobb a helyzeted, mert az itt uralkodó szabályokat ugyan mind Dongsun alkotta, de úgy cselekednek, ahogy akarnak. Tehát uralkodnak és döntenek feletted, amibe nincs beleszólásod, mivel nem tudhatod mikor csinálják ezt. És a legtöbb esetben annak is a végkimenetele a halál – hunyja le szemeit, miközben orrnyergét masszírozva zárja le a mondatát.
Tisztára hülyének akarnak nézni, ha ezeket a hülyeségeket én mind elhiszem. Legelőször a medál, mely egy babona szerint varázslattal rendelkezik, akkor két medál helye, melynek a társát nem tudni merre kóborolhat... Erre jön az a marhaság, hogy legyél olyan őszinte, mint a tükör színe. Jó kis hasonlat, de nem elég arra, hogy el is hitesse velem az egészet. Innen egyáltalán nem azért fogok elmenni, mert nekem azt mondták, hanem azért, mert ekkora marhaságot beszéltek be nekem, amiből kezd kicsikét sok lenni.
Tíz perc elteltével kezdek fáradt lenni, így felállva a lépcsőről elkezdek tapogatózni a vak sötétségben, egy rejtélyes kulcs iránt, mi segítségünkre lehet a kiszabadulásban. Bár kételkedek benne, hogy lenne, s akármennyire is tűnök emiatt egy idiótának, nem szeretnék tovább egy helybe lenni Jungkookkal, ráadásul egy légtérben. Ha tehetném belerúgnék egyet az ajtóba, hátha darabjaira törik és szabadok vagyunk. Bár, ahogy Yena is megmondta, egész biztosan addig nem megyünk ki innen, amíg a rejtvényt meg nem oldjuk. Viszont, ha tudja jól, hogy kellene hozzá a medál, akkor igazán szorulhatna beléje némi kedvesség és kiengedhetne.
A még mindig lépcsőn ülő alakra nézek, hátha meggondolja magát, félreteszi a büszkeségét és megteszi, hogy a menekülésünk érdekében segít. Amíg tovább erősködök, s tartom vele a szemkontaktust, ő csak legyint, hogy neki tökmindegy mit csinálok, csak oldjam meg a problémánkat. Ha az olyan egyszerűen is menne, mint ahogy ő azt gondolja, már rég az ágyamban lennék és mélyen aludnék reggelig.
Ha egy félpillanatig is úgy gondolom azt, hogy az ideérkezésem előtt teljesen úgy vélekedtem arról, hogy mindenkivel remek kapcsolatot fogok ápolni, egy marha voltam. Fel kell ébrednem abból az álomvilágból, amibe eddig ringattam magam, s szembenézni a valósággal, hogy ez már nem Bangkok, ahol annyi ismerőssel találkoztam az utcán. Nem, ez már Gwangju, ahol mindössze egy ember vagyok a sok közül, s a fele társadalom biztosan rájönne a származásomra az akcentus használatom miatt, megbélyegezve ezzel. Az eszembe kell vésnem, hogy itt a Hankuk Intézetben a legtöbben előszeretettel uralkodnak felettem, s irányítanak megkövetelt szabályokkal, amiről semmit nem tudok. Minden értelmetlenül tátong a fejemben, amiről szintén azt hittem tudom, s nincs szükség holmi magyarázkodásra, amivel kipipálhatom a listámon ezeket.
– Ha már itt ragadtunk egész estére, akkor beszélgessünk egy kicsit, hátha jobban megismerjük egymást és nem fogjuk annyira gyűlölni egymást – sóhajt Jungkook, ahogy lehuppan egy poros kanapéra, amelyet megütöget, ezzel jelezve, hogy foglaljak helyet mellette.
– Remélem, hogy működni fog a kis terved, mert, ha nem... El is áshatjuk azt az opciót, hogy kedvesek legyünk a másikkal – taglalom a mondatot, majd megindulva lefele a lépcsőn, helyet foglalok az értetlenül bámészkodó srác mellé. Nem tudom miért, de ilyen közelségből nézve, az aura, ami belőle árad, emlékeztet valakire, akivel a szüleim nagyon közeli kapcsolatban álltak. Mondhatni, a fiúkkal remek kapcsolatot ápoltam, de abba a tűzbe odaveszett annak idején, amikor még grillpartikat tartottunk.
Elveszíteni egy olyan embert, aki tűzbe tette mindkét kezét érted, s még imádtad is a közelségét, egyenlő azzal a dologgal, ami most folyik körülötted. Azonban az már olyan régi történet, hogy egy másik időben – amikor minden lerendeződik – lesz érdemes elmesélni. Bármennyire is lenne fájdalmas felbolygatni a múltat, végül is nem maradhat semmi rejtve, hisz' itt már a titoktartás is hazugságnak minősül a maga módján.
Olyan csend telepedik ránk, mint még soha. A másik lélegzetvételét tisztán kilehet szűrni, ahogy azt is, ami az ajtó túloldalán folyik. Yena, Jimin és Taehyung elég hangosan veszekszik, de annyi itt a bökkenő, hogy nem egymással, hanem Dongsunnal, ki meglehetősen ideges. Jungkook már kezdene felállni, viszont a csuklójánál megragadva visszarántom abba a helyzetbe, ahogy az előbb is voltunk. Egyik kezemet a szája elé tapasztom, hogy még véletlenül se tudjon megszólalni, ezzel lebuktatva minket. Elkezdem felfele húzni a lépcsőn, egyenesen egy olyan helyre, amit még én magam sem tudom mit rejtegethet.
Továbbra is ridegen, elutasítóan bánunk a másikkal, holott ezt egyikünk sem érdemelné meg. Csak hát a kezdeti nézeteltéréseink a mai napig kihatnak a gondolkodásunkra, a viselkedésünkre és a mindennapjainkra. A lépcsőfokokat meglehetősen nehezen tesszük meg, mert a mellettem sétálgató egyén semmilyen erőfeszítést nem hajlandó abba belefektetni, hogy legalább elmenekülhessünk a tulajdonos elől, ezzel együtt elkerülve a büntetést is.
– Igazán segíthettél volna a cipekedésedben, mert egyáltalán nem vagy pehelykönnyű... – felelem zihálva, ahogy lehuppanok a nedves, eső áztatta fűbe. Nagyon nem hiányzik az, hogy felfázzak, de egyszerűen nem tudok máshova leülni és kipihenni azt a fáradságot, amit a drága, tehetős Jungkook okozott az imént.
– Senki nem kérte, hogy tedd meg – feleli nevetve, amin igencsak meglepődök, de ettől az én arcomra is mosoly kúszik. Talán túl korán ítélek meg embereket, de csak most tűnik fel nekem, hogy Jungkook az én szememben nagyon változni akar, a kelléténél jobban is.
– Tudod, általában még nekem szokott feljebb állni, ha valaki ilyesmit vág a fejemhez... De te még egy nevetést is hozzátoldottál, ami dicséretes – válaszolom mosolyogva, ahogy a holdra függesztem fáradt, elködösült tekintetemet.
Ahhoz képest, hogy azt jósolták egész este esni fog az eső, inkább az időjárás egy augusztus végi időnek tűnik, ahol a szellő kellemes táncba hívja a leveleket. Ez az egész dolog alaposan elgondolkodtat, s a fejemben végig futtatom az összes kontra és pro érveket. Természetesen ha a legtöbb érv pozitív lesz, akkor maradnom kell, ha pedig az ellenkezője, természetesen elmegyek innen és vissza se tekintek erre a helyre. Valamelyiknél összegyűlik tíz biztos pont, biztosan az fogom választani, s nem megpróbálni még jobban rákontrázni.
Apám végrendelete, amely megváltoztatja az életemet, nem kerekedhet felül a saját sorsomon, mit én irányítok. Ezzel már akkor tisztában kellett volna lennie, amikor elkezdte lejegyeznie az alátámasztó indokokat, mik ezt megmagyarázzák. Tény, ha alaposabban átnézte volna a házirendet, többet tudott volna arról, hogy milyen is tulajdonképpen az iskola felállása, milyen mágikus és misztikus az egész hely, s milyen maga az intézet hangulata, a rejtélyes eltűnések okai és még a társai. Nem ijesztő maga a hely, csak a gondolat, hogy mik történnek itt minden este, kicsikét sem kedvez az olyan ijedős, a horror filmeket egyenesen megtagadó embernek, mint én magam. Bár a nagyim szavaival élve, nem is biztos, hogy léteznek szellemek. Mindössze a gyermeki gondolat sötét, megannyi értetlenséggel kevert, katyvaszos teremtményei, melyek szeretik ijesztgetni éjszakánként a gyereket.
Elkapva a holdról a tekintetemet, a szintén gondolataiba merülő Jungkookra függesztem, mert elég érdekes látványt nyújt, hogy látom valamin ennyire elgondolkodni. Az arcomra egy még szélesebb mosoly ül ki, mely hamar megzavarja a srácot, s újra visszatér az értelmetlen, hülyének tettető énje. Visszaszívom, amit gondoltam; mégsem akar változni, csak túlságosan nagy a hangulatingadozása jelen pillanatban. Teljesen megvoltam arról győződve, hogy ez a szeleburdi, báránybőrbe bújtatott farkas, egy bizonyos ponton tényleg emlékeztettet egy gyerekkori barátomra. Bármennyire is szöges ellentéte neki, valamennyire mégis csak ráütött.
– Ha már nem tudunk visszajutni az intézetbe, beszélgessünk egy kicsit – töri meg a csendet Jungkook, amit igencsak furcsállok, mivel nem mindig szokott beszélgetést kezdeményezni. Sőt, szinte semmikor.
– Rendben, kezd te – passzolom át neki a kezdés jogát, melyet a reakciójából ítélve, nem is fél kihasználni.
– Oké, de menjünk akkor olyan helyre, ahol senki nem hall minket, illetve lát meg, hogy nem a szobáinkba tartózkodunk éjjelek-éjjelén – mondja, miközben feláll a nedves fűből, ezáltal engemet is magával húzva onnan.
Követve őt a földi lámpásokkal megvilágított úton, gondolkodok el azon, hogy én most komolyan vakon megbízom Jungkook-ban, s megyek vele egy olyan helyre, ahol a fene se tudja mi rejtőzhet. De, ha eddig sem fordult meg a fejébe, hogy bántson, akkor mégis miért most jönne rá az öt perc?! Szentimentálisan faragatlan egy fickó, viszont annál inkább több lehetőség lakozik benne, hogy a végén egész biztos jó ember válik belőle.
Húsz perc gyaloglás után megérkezünk az iskolához, ahol alig négy óra múlva elkezdődik a tanítás. Ráadásul mi Jungkookkal egy szemhunyásnyit sem aludtunk, így annak az esélye, hogy bealudjunk az órákon. Mert, ahogy ismerem Dongsunt, egész biztos nem adna esélyt arra, hogy kipihenhessük magunkat. Meg, ha netalántán el is árulnánk az okát, fel is írhatnánk a számlánkra azt, hogy végképp megutáltattuk magunkat vele. Nem, mintha eddig repesett volna az örömtől, hogy kilenc nehéz felfogású és esetű embert kell felügyelnie a nap huszonnégy órájában.
Átlépve a tornaterem ajtaját, a sötétség, ami eddig körbeölelte, az olyan hamar tűnik el, s helyette fény keletkezik a nagy teremben. Megérkezésem óta, most először járok itt, s meg kell hagyni, elég nagy a tornaterem, mely dicséretre méltó. Már csak abból kiindulva, hogy általánosban és középiskolában nem ekkora volt az egész. Ide négy osztály is befér, míg máshova csak és kizárólag kettő. A semmiből hirtelen mögöttem terem Jungkook, kezében egy kosárlabdával, amit nem tudok hova tenni, mivel tippem sincs mit akar ezzel elérni. Felvonom a szemöldökömet, hogy legyen olyan aranyos, kedves, jótett lélek, s ahelyett, hogy itt noszogatva utalna arra a kosárlabdára, vegyük komolyan az egészet és mondja el mi is a terve vele.
– Mi lenne, ha kérdezgetőset játszanánk kosárlabdával? – javasolja Jungkook, majd a kezembe nyomva a tárgyat, kezd el mutogatni a palánkra.
– Azt meg mégis hogy kell? – kérdezem, hátha részletezi, s nem magamtól kell rájönnöm, mert lássuk be; semmit nem tudok erről a játékról. Szinte nem is hallottam semmit róla, mert Bangkokban az ilyeneket nem igazán elterjedtek. Szerintem az ott élő emberek fele, nem is ismeri...
– Itt van a két pontos vonal, amire rá kell majd állnunk és innen dobunk rá a palánkra – áll oda arra bizonyos vonalra, majd így folytatja: – Ha beletalálsz, feltehetsz nekem egy kérdést, amire kizárólag őszintén felelhetek. Viszont, ha nem megy be, se kérdés, se válasz. S ugyanez fordítva. Világos? – magyarázza, majd elhelyezkedve a pozícióba, elkezdi pattogtatni a labdát gyakorlás gyanánt.
– Mint a nap! – ül ki az arcomra egy magabiztos mosoly, s beállva mellé, én is elfoglalom a helyemet.
Fújtatott egyet és akinek meg se kottyanna az egész, csont és izom nélkül beletalál a kis körbe. Azonnal ujjongásban tör ki, s elkezdi törni a fejét azon, hogy milyen kérdést tegyen fel, ami elsőre könnyűnek tűnik és persze kapásból tudni fogom rá a választ. Kezdek félni, hátha olyat kérdez, ami esetleg személyes, ráadásul nem szívesen felelek rá.
– Mi vett rá téged arra, hogy ide gyere? – teszi fel az első kérdést, amin igencsak meglepődök, mivel kezdésnek tényleg egyszerű. Alaposan végig gondolva, kapásból tudok rá válaszolni.
– Apám végrendelete, amely rengeteg marhaságot tartalmaz a mai és nem értek vele egyet – hadarom el a mondanivalómat, majd kivéve a srác kezéből a kosárlabdát, egyenesen a hálóba célozva, ami be is ment. Kérdésem egyből megvolt, így minden hezitálást elkerülve, szemébe mondom a kérdést: – Miért viselkedsz velem néha állatok módjára, amikor semmit nem ártottam neked?
– Régen volt egy lány ismerősöm, aki pont úgy nézett ki, mint te, csak sokkal kedvesebben viselkedett és teljesen szöges ellentéte vagy neki... S sajnos én ezt nem vagyok hajlandó eltűrni – mondja, majd újra a kosárpalánkra dobja a labdát. – Az én kérdésem... Tudom, hogy volt egy olyan ismerősöd, akire én is hasonlítok, legalábbis arcvonalak megvannak és a társai. Íme a kérdés: Boldog vagy itt? – húzza gúnyos vigyorra az arcát Jungkook.
Ravasz, kiszámíthatatlan, elutasító, rideg, de annyira, hogy az már ijesztő. Kezd rémisztővé válni a tudat, hogy nekem volt egy olyan ismerősöm, aki ráemlékeztet, s ez fordítva is igaz. De tisztán emlékszem az arcára, a nevére, a hangjára, s azokra a dolgokra, amiben egyáltalán nem hasonlítanak. Mert ő maga itt van valahol az iskolában, s köze van hozzám és Jungkook-hoz is egyaránt.
Sose szoktam hazudni, csak akkor, amikor a helyzet azt megköveteli. Azonban most, hogy annyira mélyre mentem itt a dolgoknak, hogy ezen a helyen egyáltalán nem lehet hamisan beszélni – mert akkor egyből búcsút is inthetsz az életednek –, komolyabban el kell számolnom a dolgokkal. Messze nincs olyan hely, ahol ennyi szabály létezne, mellette pedig hidegség, üresség, ahol az intézetet inkább egy üres babaházhoz tudnám hasonlítani.
– Tudod, igazán befejezhetnéd a mondataidat, mivel félszavakból nem igazán értem mit is szeretnél mondani – szólok rá, hogy folytassa a mondanivalóját,s legalább megérthessem és képben lehessek a dolgokkal.
– Azért nem lesz jobb a helyzeted, mert az itt uralkodó szabályokat ugyan mind Dongsun alkotta, de úgy cselekednek, ahogy akarnak. Tehát uralkodnak és döntenek feletted, amibe nincs beleszólásod, mivel nem tudhatod mikor csinálják ezt. És a legtöbb esetben annak is a végkimenetele a halál – hunyja le szemeit, miközben orrnyergét masszírozva zárja le a mondatát.
Tisztára hülyének akarnak nézni, ha ezeket a hülyeségeket én mind elhiszem. Legelőször a medál, mely egy babona szerint varázslattal rendelkezik, akkor két medál helye, melynek a társát nem tudni merre kóborolhat... Erre jön az a marhaság, hogy legyél olyan őszinte, mint a tükör színe. Jó kis hasonlat, de nem elég arra, hogy el is hitesse velem az egészet. Innen egyáltalán nem azért fogok elmenni, mert nekem azt mondták, hanem azért, mert ekkora marhaságot beszéltek be nekem, amiből kezd kicsikét sok lenni.
Tíz perc elteltével kezdek fáradt lenni, így felállva a lépcsőről elkezdek tapogatózni a vak sötétségben, egy rejtélyes kulcs iránt, mi segítségünkre lehet a kiszabadulásban. Bár kételkedek benne, hogy lenne, s akármennyire is tűnök emiatt egy idiótának, nem szeretnék tovább egy helybe lenni Jungkookkal, ráadásul egy légtérben. Ha tehetném belerúgnék egyet az ajtóba, hátha darabjaira törik és szabadok vagyunk. Bár, ahogy Yena is megmondta, egész biztosan addig nem megyünk ki innen, amíg a rejtvényt meg nem oldjuk. Viszont, ha tudja jól, hogy kellene hozzá a medál, akkor igazán szorulhatna beléje némi kedvesség és kiengedhetne.
A még mindig lépcsőn ülő alakra nézek, hátha meggondolja magát, félreteszi a büszkeségét és megteszi, hogy a menekülésünk érdekében segít. Amíg tovább erősködök, s tartom vele a szemkontaktust, ő csak legyint, hogy neki tökmindegy mit csinálok, csak oldjam meg a problémánkat. Ha az olyan egyszerűen is menne, mint ahogy ő azt gondolja, már rég az ágyamban lennék és mélyen aludnék reggelig.
Ha egy félpillanatig is úgy gondolom azt, hogy az ideérkezésem előtt teljesen úgy vélekedtem arról, hogy mindenkivel remek kapcsolatot fogok ápolni, egy marha voltam. Fel kell ébrednem abból az álomvilágból, amibe eddig ringattam magam, s szembenézni a valósággal, hogy ez már nem Bangkok, ahol annyi ismerőssel találkoztam az utcán. Nem, ez már Gwangju, ahol mindössze egy ember vagyok a sok közül, s a fele társadalom biztosan rájönne a származásomra az akcentus használatom miatt, megbélyegezve ezzel. Az eszembe kell vésnem, hogy itt a Hankuk Intézetben a legtöbben előszeretettel uralkodnak felettem, s irányítanak megkövetelt szabályokkal, amiről semmit nem tudok. Minden értelmetlenül tátong a fejemben, amiről szintén azt hittem tudom, s nincs szükség holmi magyarázkodásra, amivel kipipálhatom a listámon ezeket.
– Ha már itt ragadtunk egész estére, akkor beszélgessünk egy kicsit, hátha jobban megismerjük egymást és nem fogjuk annyira gyűlölni egymást – sóhajt Jungkook, ahogy lehuppan egy poros kanapéra, amelyet megütöget, ezzel jelezve, hogy foglaljak helyet mellette.
– Remélem, hogy működni fog a kis terved, mert, ha nem... El is áshatjuk azt az opciót, hogy kedvesek legyünk a másikkal – taglalom a mondatot, majd megindulva lefele a lépcsőn, helyet foglalok az értetlenül bámészkodó srác mellé. Nem tudom miért, de ilyen közelségből nézve, az aura, ami belőle árad, emlékeztet valakire, akivel a szüleim nagyon közeli kapcsolatban álltak. Mondhatni, a fiúkkal remek kapcsolatot ápoltam, de abba a tűzbe odaveszett annak idején, amikor még grillpartikat tartottunk.
Elveszíteni egy olyan embert, aki tűzbe tette mindkét kezét érted, s még imádtad is a közelségét, egyenlő azzal a dologgal, ami most folyik körülötted. Azonban az már olyan régi történet, hogy egy másik időben – amikor minden lerendeződik – lesz érdemes elmesélni. Bármennyire is lenne fájdalmas felbolygatni a múltat, végül is nem maradhat semmi rejtve, hisz' itt már a titoktartás is hazugságnak minősül a maga módján.
Olyan csend telepedik ránk, mint még soha. A másik lélegzetvételét tisztán kilehet szűrni, ahogy azt is, ami az ajtó túloldalán folyik. Yena, Jimin és Taehyung elég hangosan veszekszik, de annyi itt a bökkenő, hogy nem egymással, hanem Dongsunnal, ki meglehetősen ideges. Jungkook már kezdene felállni, viszont a csuklójánál megragadva visszarántom abba a helyzetbe, ahogy az előbb is voltunk. Egyik kezemet a szája elé tapasztom, hogy még véletlenül se tudjon megszólalni, ezzel lebuktatva minket. Elkezdem felfele húzni a lépcsőn, egyenesen egy olyan helyre, amit még én magam sem tudom mit rejtegethet.
Továbbra is ridegen, elutasítóan bánunk a másikkal, holott ezt egyikünk sem érdemelné meg. Csak hát a kezdeti nézeteltéréseink a mai napig kihatnak a gondolkodásunkra, a viselkedésünkre és a mindennapjainkra. A lépcsőfokokat meglehetősen nehezen tesszük meg, mert a mellettem sétálgató egyén semmilyen erőfeszítést nem hajlandó abba belefektetni, hogy legalább elmenekülhessünk a tulajdonos elől, ezzel együtt elkerülve a büntetést is.
– Igazán segíthettél volna a cipekedésedben, mert egyáltalán nem vagy pehelykönnyű... – felelem zihálva, ahogy lehuppanok a nedves, eső áztatta fűbe. Nagyon nem hiányzik az, hogy felfázzak, de egyszerűen nem tudok máshova leülni és kipihenni azt a fáradságot, amit a drága, tehetős Jungkook okozott az imént.
– Senki nem kérte, hogy tedd meg – feleli nevetve, amin igencsak meglepődök, de ettől az én arcomra is mosoly kúszik. Talán túl korán ítélek meg embereket, de csak most tűnik fel nekem, hogy Jungkook az én szememben nagyon változni akar, a kelléténél jobban is.
– Tudod, általában még nekem szokott feljebb állni, ha valaki ilyesmit vág a fejemhez... De te még egy nevetést is hozzátoldottál, ami dicséretes – válaszolom mosolyogva, ahogy a holdra függesztem fáradt, elködösült tekintetemet.
Ahhoz képest, hogy azt jósolták egész este esni fog az eső, inkább az időjárás egy augusztus végi időnek tűnik, ahol a szellő kellemes táncba hívja a leveleket. Ez az egész dolog alaposan elgondolkodtat, s a fejemben végig futtatom az összes kontra és pro érveket. Természetesen ha a legtöbb érv pozitív lesz, akkor maradnom kell, ha pedig az ellenkezője, természetesen elmegyek innen és vissza se tekintek erre a helyre. Valamelyiknél összegyűlik tíz biztos pont, biztosan az fogom választani, s nem megpróbálni még jobban rákontrázni.
Apám végrendelete, amely megváltoztatja az életemet, nem kerekedhet felül a saját sorsomon, mit én irányítok. Ezzel már akkor tisztában kellett volna lennie, amikor elkezdte lejegyeznie az alátámasztó indokokat, mik ezt megmagyarázzák. Tény, ha alaposabban átnézte volna a házirendet, többet tudott volna arról, hogy milyen is tulajdonképpen az iskola felállása, milyen mágikus és misztikus az egész hely, s milyen maga az intézet hangulata, a rejtélyes eltűnések okai és még a társai. Nem ijesztő maga a hely, csak a gondolat, hogy mik történnek itt minden este, kicsikét sem kedvez az olyan ijedős, a horror filmeket egyenesen megtagadó embernek, mint én magam. Bár a nagyim szavaival élve, nem is biztos, hogy léteznek szellemek. Mindössze a gyermeki gondolat sötét, megannyi értetlenséggel kevert, katyvaszos teremtményei, melyek szeretik ijesztgetni éjszakánként a gyereket.
Elkapva a holdról a tekintetemet, a szintén gondolataiba merülő Jungkookra függesztem, mert elég érdekes látványt nyújt, hogy látom valamin ennyire elgondolkodni. Az arcomra egy még szélesebb mosoly ül ki, mely hamar megzavarja a srácot, s újra visszatér az értelmetlen, hülyének tettető énje. Visszaszívom, amit gondoltam; mégsem akar változni, csak túlságosan nagy a hangulatingadozása jelen pillanatban. Teljesen megvoltam arról győződve, hogy ez a szeleburdi, báránybőrbe bújtatott farkas, egy bizonyos ponton tényleg emlékeztettet egy gyerekkori barátomra. Bármennyire is szöges ellentéte neki, valamennyire mégis csak ráütött.
– Ha már nem tudunk visszajutni az intézetbe, beszélgessünk egy kicsit – töri meg a csendet Jungkook, amit igencsak furcsállok, mivel nem mindig szokott beszélgetést kezdeményezni. Sőt, szinte semmikor.
– Rendben, kezd te – passzolom át neki a kezdés jogát, melyet a reakciójából ítélve, nem is fél kihasználni.
– Oké, de menjünk akkor olyan helyre, ahol senki nem hall minket, illetve lát meg, hogy nem a szobáinkba tartózkodunk éjjelek-éjjelén – mondja, miközben feláll a nedves fűből, ezáltal engemet is magával húzva onnan.
Követve őt a földi lámpásokkal megvilágított úton, gondolkodok el azon, hogy én most komolyan vakon megbízom Jungkook-ban, s megyek vele egy olyan helyre, ahol a fene se tudja mi rejtőzhet. De, ha eddig sem fordult meg a fejébe, hogy bántson, akkor mégis miért most jönne rá az öt perc?! Szentimentálisan faragatlan egy fickó, viszont annál inkább több lehetőség lakozik benne, hogy a végén egész biztos jó ember válik belőle.
Húsz perc gyaloglás után megérkezünk az iskolához, ahol alig négy óra múlva elkezdődik a tanítás. Ráadásul mi Jungkookkal egy szemhunyásnyit sem aludtunk, így annak az esélye, hogy bealudjunk az órákon. Mert, ahogy ismerem Dongsunt, egész biztos nem adna esélyt arra, hogy kipihenhessük magunkat. Meg, ha netalántán el is árulnánk az okát, fel is írhatnánk a számlánkra azt, hogy végképp megutáltattuk magunkat vele. Nem, mintha eddig repesett volna az örömtől, hogy kilenc nehéz felfogású és esetű embert kell felügyelnie a nap huszonnégy órájában.
Átlépve a tornaterem ajtaját, a sötétség, ami eddig körbeölelte, az olyan hamar tűnik el, s helyette fény keletkezik a nagy teremben. Megérkezésem óta, most először járok itt, s meg kell hagyni, elég nagy a tornaterem, mely dicséretre méltó. Már csak abból kiindulva, hogy általánosban és középiskolában nem ekkora volt az egész. Ide négy osztály is befér, míg máshova csak és kizárólag kettő. A semmiből hirtelen mögöttem terem Jungkook, kezében egy kosárlabdával, amit nem tudok hova tenni, mivel tippem sincs mit akar ezzel elérni. Felvonom a szemöldökömet, hogy legyen olyan aranyos, kedves, jótett lélek, s ahelyett, hogy itt noszogatva utalna arra a kosárlabdára, vegyük komolyan az egészet és mondja el mi is a terve vele.
– Mi lenne, ha kérdezgetőset játszanánk kosárlabdával? – javasolja Jungkook, majd a kezembe nyomva a tárgyat, kezd el mutogatni a palánkra.
– Azt meg mégis hogy kell? – kérdezem, hátha részletezi, s nem magamtól kell rájönnöm, mert lássuk be; semmit nem tudok erről a játékról. Szinte nem is hallottam semmit róla, mert Bangkokban az ilyeneket nem igazán elterjedtek. Szerintem az ott élő emberek fele, nem is ismeri...
– Itt van a két pontos vonal, amire rá kell majd állnunk és innen dobunk rá a palánkra – áll oda arra bizonyos vonalra, majd így folytatja: – Ha beletalálsz, feltehetsz nekem egy kérdést, amire kizárólag őszintén felelhetek. Viszont, ha nem megy be, se kérdés, se válasz. S ugyanez fordítva. Világos? – magyarázza, majd elhelyezkedve a pozícióba, elkezdi pattogtatni a labdát gyakorlás gyanánt.
– Mint a nap! – ül ki az arcomra egy magabiztos mosoly, s beállva mellé, én is elfoglalom a helyemet.
Fújtatott egyet és akinek meg se kottyanna az egész, csont és izom nélkül beletalál a kis körbe. Azonnal ujjongásban tör ki, s elkezdi törni a fejét azon, hogy milyen kérdést tegyen fel, ami elsőre könnyűnek tűnik és persze kapásból tudni fogom rá a választ. Kezdek félni, hátha olyat kérdez, ami esetleg személyes, ráadásul nem szívesen felelek rá.
– Mi vett rá téged arra, hogy ide gyere? – teszi fel az első kérdést, amin igencsak meglepődök, mivel kezdésnek tényleg egyszerű. Alaposan végig gondolva, kapásból tudok rá válaszolni.
– Apám végrendelete, amely rengeteg marhaságot tartalmaz a mai és nem értek vele egyet – hadarom el a mondanivalómat, majd kivéve a srác kezéből a kosárlabdát, egyenesen a hálóba célozva, ami be is ment. Kérdésem egyből megvolt, így minden hezitálást elkerülve, szemébe mondom a kérdést: – Miért viselkedsz velem néha állatok módjára, amikor semmit nem ártottam neked?
– Régen volt egy lány ismerősöm, aki pont úgy nézett ki, mint te, csak sokkal kedvesebben viselkedett és teljesen szöges ellentéte vagy neki... S sajnos én ezt nem vagyok hajlandó eltűrni – mondja, majd újra a kosárpalánkra dobja a labdát. – Az én kérdésem... Tudom, hogy volt egy olyan ismerősöd, akire én is hasonlítok, legalábbis arcvonalak megvannak és a társai. Íme a kérdés: Boldog vagy itt? – húzza gúnyos vigyorra az arcát Jungkook.
Ravasz, kiszámíthatatlan, elutasító, rideg, de annyira, hogy az már ijesztő. Kezd rémisztővé válni a tudat, hogy nekem volt egy olyan ismerősöm, aki ráemlékeztet, s ez fordítva is igaz. De tisztán emlékszem az arcára, a nevére, a hangjára, s azokra a dolgokra, amiben egyáltalán nem hasonlítanak. Mert ő maga itt van valahol az iskolában, s köze van hozzám és Jungkook-hoz is egyaránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése