[Believe] – 05. Mibe keveredtem?!

Szemeimet lassan lehunyom, s várom, hogy a vízbe landolhassak. Mindössze ennyi lenne az én sorsom, s most csendben követem a nővéremet oda?! Nem... nem fogom megengedni senkinek, hogy ezt művelje velem. Összeszedem minden erőmet, s kezdek el ficánkolni a vízben, mint a kifogott hal a hálóban. Nem tudok úszni, de most az egyszer nem fölényeskedhet felettem megint a nővérem, csak az idióta társai fényében. Hiába, így is tovább süllyedek a nem olyan mély medencében. Eleinte nem akartam ilyet, de Jungkook, segíts...
Egyre jobban kezd minden elhomályosulni körülöttem, ezzel az oxigén is fogytában. Hirtelen két erős kar nyúl utánam, mely elkezd felhúzni a felszínre. Meg kell hagyni, hogy gyorsan észbe kapott Jungkook. Már ha tényleg Ő csinálta, s nem valaki mást kért meg rá, csak, hogy a saját bőrét mentse a hideg víztől. Amikor újra megérzem a friss levegőt, a tüdőmbe ragadt vizet felköhögve nyitom ki a szemeimet. Körülöttem értetlen arcú emberek helyezkednek el, s súgnak össze másodpercenként. Tekintetemmel kezdem el keresni a tettest, akinek köszönhetően kis híján bele nem fulladtam a medencébe.
Ahogy kiszúrom az illetőt – aki nem törődik azzal, hogy a féliskola itt tanyázik – egyszerűen a semmibe mered, ezzel fittyet hányva, hogy élek vagy még mindig a vízben fuldoklok. Kezeim ökölbe szorulnak, s megiramodok Jungkook felé, hogy mindennemű kegyelem nélkül alaposan elrendezzem a helyes arcát. Azonban még mielőtt elindulhatnék felé, egy erős kar nyúl utánam, kinek érintése szintén vízben úszik. Felvont szemöldökkel fordulok felé, hogy megnézzem kihez van szerencsém ilyen téren. Meglepődve tapasztalom, hogy az illető, akitől elég merész húzás volt ez, nem más, mint Park Jimin. A testemet percek alatt elönti düh, hogy milyen álszent, szánalmas játékot űznek velem. Hagytak volna inkább megfulladni...
Kirántom a srác szorításából a karomat, és mint akit puskából lőttek ki, úgy iramodok meg az osztályunk felé. A cipőm cuppog a víztől, s én magam is vacogok. Hátra fele nézve a hajamból csordogáló víz, nyomot hagy a fényesre súrolt padlón. Hát, ezt elnézve nem biztos, hogy innentől kezdve jó viszonyba leszek a gondnokkal. A velem szembejövő emberek, mind összesúgnak körülöttem vagy inkább kiröhögnek. Majd én is nevetek egy sort, ha ők kerülnek ilyen helyzetbe, aztán majd kiderül mennyire is élvezetes poén tárgyává válni.
– Nara, veled meg mi az isten történt?! – siet mellém Minhee, amint meglátja, hogy minden cuccomat a táskámba szórom.
– Kérdezd meg Jungkookot, Ő mindenre tudja a választ. Én semmit nem mesélek el belőle – dörmögöm orrom alatt mérgesen, ez által barátnőmön vezetve le a feszültségemet.
– Ne legyél makacs. Ha én azt mondtam, hogy tőled akarom hallani, akkor tőled... – emeli fel a hangját, ezzel leállva velem vitatkozni.
– Nem vagyok olyan hangulatomban, hogy bármiről is beszéljek – kötöm még jobban az ebet a karóhoz.
– Néha hajtatatlan vagy, akárcsak Minah – ingatja meg a fejét, ezzel útjára engedve engem a nagyvilágba. Megértem Minhee helyzetét, mivel neki sem igazán könnyű a sorsa otthon, de attól még nem kell eljátszania a suliban a kíváncsi vagyok lányt. Az a viselkedés amúgy is a halálom, csak Hee ezzel még nagyon nincs tisztában.
Szemet forgatva hagyom el a termet, s indulok meg haza fele. Lesz egy olyan érzésem, hogy mivel anya egész nap otthon van, megint kérdőre fog vonni, mint általában. S az alapos kérdezgetés után, jönnek az alaptalan vádak, csak, hogy megint legyen, amivel tudnak cseszegetni. Hátam mögött újra hallom a nevetéseket, amit alig öt perccel ez előtt megkaptam. Tényleg jobb lenne minél előbb eltűnni innen, s egy ideig vissza se jönni. Legalábbis addig, ameddig nem csillapodnak a kedélyek, és el nem felejtik ezt a jelenetet.
Kiérve a suliból felnézek az égre, hol már gyülekeznek az eső felhők. És még anyám magyarázkodik napi szinten arról, hogy milyen szép napunk lesz ma. Képes megkérdőjelezni a meteorológusok előrejelzését, csak, hogy neki legyen mindenben igaza. Talán nem is az időjárás a szeszélyes, hanem az édesanyám. Abban a hitben reménykedve indulok útnak, hogy nem fog megeredni, s még azelőtt hazaérek, mielőtt ténylegesen megeredne.
Elkerülve minden ember tekintetét, sietek be a házba, ahol anyám épp a kabátját készül felvenni, s elindulni valahova. Igazán nem érdekelt, mivel egyik nevelőm sem szokott tájékoztatni arról, ha bárhova is elmennének. Tényleg meglátszik rajtuk, hogy minden egyes porcikámat utálják. Egy keserű sóhaj kíséretében lépek be a házba, s kikerülve a nőt, igyekszek fel a fürdőbe, ahol átcserélhetem a vizes ruháimat egy szárazabbra. Hajamat összegumizva a telefonom hangja töri meg. Szemeimet megforgatva legszívesebben kinyomnám, ha senki nem kötötte volna a lelkemre, hogy ne merjem kitörölni a nővérem által beírt telefonszámokat. Így kedvére bárki elérhet, még a nem kívánatos banda tagjai közül is. Visszadobom a helyére, s folytatom azt amit elkezdtem, ha Jimin nem folytatná azt, amibe belekezdett jó kedvében.
– Végre szándékoztad felvenni. Tudod jól; nem játszhatod el, hogy később veszed fel – hallom meg Jimin flegma hangját a vonal túlsó végéről. Most elképzelem milyen mérges lehet, amiért sikerült kihoznom a sodrából.
– Nem vagyok köteles azt tenni, amit ti írtok elő nekem – válaszolom higgadtan, s nem mérges lenni rá.
– Ne feledd, még mindig a kiszolgáltatott kedvenc vagy, akinek egy szava sem lehet. De most az egyszer nem azért hívtalak, hogy veszekedjek veled, illetve valami durvát vágjak a fejedhez – mondja egy kellemetlen sóhaj kíséretében, ahogy leveti magát a székére az iskolában. Van egy olyan érzésem, hogy Namjoon a lelkére kötötte, hogy el ne merjen onnan mozdulni a bizonyos tanácskozás miatt. Lássuk be, vannak olyan dolgok, amiről nem tudnak, de nagyon is képben vagyok azzal kapcsolatban.
– Ennek örülök, de akkor mondjad gyorsan, mivel még tanulnom is kell – forgatom meg a szemeimet, kilépve a fürdőből.
– Ma este hétkor nálatok. Ajánlom, hogy otthon legyél, különben megkeserülöd Bangtan üdvöskéje – feleli nevetve és leteszi a telefont. A pulzusom az egekbe szökik, s idegességemben a földhöz vágom a telefont, mit most az egyszer remélem, hogy darabjaira törött. Az ágyamra vetem magam és átkozom az egész létező bandát, köztük Nayeont is. Egyáltalán nem akarom, hogy idejöjjön, mivel nincs kedvem vele olyanokról beszélni, amivel tudja, hogy kitud üldözni a világból.
Pár sort vergődve az ágyamon, megunom, hogy az agyam minden egyes része Jiminnel és a haverjaival van tele. Leülök az asztalhoz, s előveszem a tankönyveket,  ezzel elkezdve felette görnyedni. Az időt ezzel elütve gyorsan telik, s csak akkor kapok észbe, amikor valaki az ablakomon kopogtat. Nem is kellene sokat találgatni, hogy melyik az a marha, aki nem az ajtót használja. Felállok a székről, s odasétálok az ablakhoz, hogy beengedjem az illetőt. Olyan szívesen kint hagynám, s leszarnám, hogy létezik. Azonban még arra bizonyos következményekre gondoltam, amiken végig kellene mennem. Kinyitom és az ablakban ott áll Park Jimin. Egy ideig biztos nem leszek hajlandó elengedni, hogy ne a teljes nevén emlegessem...
– Szólok, hogy ilyet általában a romantikus emberek szoktak csinálni, és te egyáltalán nem vagy az – mondom, miközben beinvitálom a szobába.
– Nem akartam a bejárati ajtótokat használni, mivel Nayeon halála óta teljesen megvetnek a szüleid – ecseteli a dolgokat, ezzel nem törődve, hogy az összes ruhája vizes leül az ágyamra. – Amúgy pedig szoktam romantikus lenni, de nem veled...
– Hogy oda ne rohanjak – fintorodok el a mondandója hallatán. – Viszont mondjad gyorsan, még nem végeztem a leckékkel.
– Szólok, hogy ne neked álljon feljebb. Nem én akartam idejönni, a drága kis Jungkook küldött, akinek nem volt annyi mersze, hogy személyesen tolja ide a képét! – hajol bele az arcomba, ezáltal vészesen közeledve felém. – Idefigyelj, akkor már Nam üzenetét is átadom. Legyen számodra ez egy kötelező lecke, ami egy előírt szabály néhány kis titok miatt – villant rám egy kaján vigyort, ami miatt nekem egyből felszalad a szemöldököm. Kötelező lecke, kis titkok, s olyan dolgok, amit velük műveltem...? Ez valami béna valóság show alapja, amibe engem akarnak belerángatni?! Egyáltalán nem tudják, hogy hol van egy bizonyos határ...
– Rátérnél végre, mivel kezd elég kínos lenni ez a szituáció – fordítom oldalra a fejemet.
– Van egy adott kör, amibe négy személy tartozik. Az egyik te vagy! Kik lehetnek a többiek?!
Ez által hosszú, kínos csend telepedik ránk. Egyedül csak az éjjeli szekrényemen található óra ketyegése hallatszik, s tölti be a szoba összes szegletét. Jimin is ezzel a hülye titkolózással jön, amivel Jungkook is. Csak legalább egy kis rejtvényt kaptam, mit három hét alatt kellene megoldanom. És, ha véletlenül kifutnék az időből... eltesznek láb alól vagy mi a fene...?
– Jimin, te meg mit keresel itt? – hallom meg egy ismerősen csengő női hangot. Amint meghallja anyám hangját, elugrik előlem ezzel a nővel nézve farkasszemet. Én a tekintetem a földre meresztem, s inkább megszűnök létezni, mivel nem vagyok kíváncsi a szócsatájukra. – Még mindig nem látunk itt szívesen, főleg nem ennek a kis mitugrász lány közelében...
Köszönöm Eomma, én is mélyen szeretlek és tisztellek, amiért így beszélsz rólam. Legközelebb inkább be se gyere, vagy ha mégis megpróbálkoznál, kulcsra zárom. Ugyanis az én magánéletemnek is van határa.
A feszültséget vágni lehetne, miközben az én fejemben mindössze két kérdés kavarog. A bizonyos rejtvényt, hogy kik is lehetnek a maradék tagok. S, hogy mégis mibe kevertem magamat...
Nara, te mi a francba keveredtél?