[Believe] – 04. Egy élet ára

A düh csak úgy tombol bennem, legszívesebben felképelném Jimint, amiért képes volt arra, hogy nekem dobja a frissen felfújt röplabdát. Nem említették neki, hogy lányokat nem bántunk?! Persze, hogy nem, mert akkor nyilvánvalóan nem dobja nekem a labdát. Megindulva felé, arcára kiül egy ördögi mosoly, ami most először sugall valami rosszat. Megérné tartani tőle, ahogy a társaitól is vagy ez egy rossz vicc, amivel azt akarják, hogy megijedjek? Mi lehet a valódi szándékuk...?
Átbújva a háló alatt mindössze pár lépésnyire vagyok Park Jimin-től, ezzel együtt attól is, hogy megmondjam a véleményemet. Igen Nara, már a harmadik napon keverd bajba a fiúkat vagy éppenséggel saját magadat, hogy bizonyíts nem is vagy te annyira szerencsétlen egy alkat. Egy kis őszinteséggel nem ártok senkinek, maximum beletaposok a lelkivilágukba. Ha már ezek az emberek is ártanak másoknak, én is megmutatom, hogy engem nem olyan fából faragtak, akin simán keresztül hajtanak.
Nem is figyelve másra, csak is egy személlyel tartom a szemkontaktust, ezzel kizárva Minhee és az osztálytársaim szavait, miszerint nem kellene tönkre tennem a jövőmet. Nem fogom, egyszerűen megváltoztatok néhány őrült szabályt, mit még olyan nagy előszeretettel követtem eddig. De itt az ideje egy másik rendszert felállítani ebben az iskolában, ha az igazgató nem hajlandó foglalkozni a diákok életével.
– Igen, elkezdődött, de csak és kizárólag egy értelemben. S nem vagyok hajlandó veletek egy légtérben mozogni, amíg úgy viselkedtek, mint a királyok – felelem mérgesen, továbbra is az ő tekintetébe fúrva az enyémet.
– Akkor miattam sulit is válthatsz, mert nem fogunk megváltozni, még akkor sem, ha térden állva könyörögsz – néz rám, s kezeit összefonja a mellkasa előtt.
– Olyan mélyre biztosan nem fogok lesüllyedni... – válaszolom egy fintorral az arcomon.
– Nahát látszik, hogy megmaradt tegnapról az a harapós macska – mondja, ezzel elkezdve azt, amit tegnap a másik idegesítő haverja is. Egyel több ok, amiért van utálnom azt a ruhát. Látom, hogy idiótákból rengeteg van a világon, normálisból pedig éppen, hogy csak.  Megelégelve ezt a szócsatát, hátat fordítva indulok vissza Minhee-hez, aki szerintem már tövig lerágta a körmeit a patthelyzet miatt.
Csuklójánál megragadva barátnőmet, kezdem el kiráncigálni a női mosdóba, hogy az egész arcomat beterítse a hideg víz. Ezek a flúgos alakot nem tudnak és nem is akarnak mást csinálni, mint az én véremet szívni. Komolyan, igazán viselkedhetnének korukhoz méltóan, s nem minden egyes adandó alkalommal, ahányszor engem meglátnak neveletlen idióták módjára hülyét csinálni magukból. Hallom, hogy még Jimin valamit utánam kiabál, amivel kapcsolatban elvárja, hogy őszintén nyilatkozzak, de megpróbálok nem tudomást venni róla.
Mivel a legközelebbi mellékhelység a második emeleten van – még véletlenül se rakjanak egyet a tornaterem közelébe –, az orrom alatt morogva hordom el fűnek-fának, hogy a Bangtan Boys, élükön azzal a kis mitugrásszal, hogy mégis mekkora tahók. Bár, ezzel senkinek sem mondanék újat. Minhee értetlen arccal fürkészi elködösült tekintetem, hátha rátud jönni, miért is vagyok olyan, hogy simán neki mehetnék fejjel a falnak. Üljön be egy napra a kávézóba, s rájön a legnagyobb bánatomra, mit nem én varrtam a saját nyakamba.
Idegességemet elrejtve az arcomra erőltetek egy mosolyt, hogy a velünk szembejövő tanárok, ne nézzenek rám furán. Bár simán megmondhatják, hogy a színészi tehetségem egy nagy nulla. Legközelebb jobb lenne nem megfutamodnom, hanem ott maradni egy helyben és, ha kell órákig is vitatkozok vele, de jusson el az agyáig, hogy amiket művelnek nem normális.
– Elegem van, hogy csak megnehezítik az életem. Tök ugyanazt csinálják, mint a nővérem, csak valamivel finomabban – dörmögöm az orrom alatt, s megnyitom a csapot.
– Harmadik napja vagyunk még csak itt, de már úgy viselkedsz, mintha év közepe lenne. Azért meg ne próbálj nekem összecsúszni, mint tavaly két hét után – vonja fel szemöldökét barátnőm, miközben az én példámat követve, beáll egy tükör elé.
– Azt a saját testvérem művelte velem, ez teljesen más tészta... Itt hét darab sráccal kell szembenéznem, s a végéig állnom a sarat – felelem, ahogy a saját tükörképemmel nézek farkasszemet.
– Szerintem az egész suliban te egyedül utálod őket, a többiek szinte félnek tőlük. Ez mégis, hogy lehet? – néz rám egyre furcsábban Minhee. Tudtam, hogy sokáig nem maradhat ez rejtve, mivel elég rossz emlékeket idéz fel bennem. Féltem a srácoktól, de egy bizonyos januári napon ez megváltozott. S tudtam, hogy ennek a hátterében Nayeon és az alkoholos szemétségei álltak.
– Még jóval a nővérem a halála előtt voltunk. Egy januári napra estek azok a napok – töröm meg a csendet, egy hosszas meséléssel. – A szüleink akkor pont a nagyszüleinknél voltak Incheon-ba, s a nővérem gondolt egyet, mivel úgy sem lennék képes beárulni őt, így bulit rendezett. Magamra zárva a szobám ajtaját, próbáltam koncentrálni a három nap múlva esedékes vizsgákra. Mindent elkövettem, hogy csend honoljon a házban, így félpercenként le-föl rohangáltam a szobám és hangszórók között. Nayeon akkor még éppen hogy csak józan volt, de a  hét jó madár nem. Jimin önszántából a karomnál megragadva hurcolt fel a szobámba, s kényszerített olyanokra, mit én nem akartam – állok meg egy pillanatra, hogy újra megtudjam emészteni a dolgokat. Fél perccel később így folytattam: – Másnap este is ugyanaz volt, csak nem az előző alannyal, hanem Jungkookkal...
Barátnőm kikerekedett szemekkel mered rám, mint aki most hallana először valami sokkoló hírt az életben. Azonban Minhee, hogy máshogy reagálna, mint értelmetlen arcokat magára öltve követeli a folytatásokat. Még véletlenül se gondolna arra, hogy ez mekkora sebet tépne fel, melyet nagy nehezen eltemettem az elmúlt hónapokban. Végül is emiatt most újra azt érzem, hogy egy szánalmas ribanc vagyok, akit kérdezés rángattak bele akkoriban az egy éjszakás kalandokba.
Idegességemben a mosdókagyló szélét markoszálom, hogy a mérhetetlen düh ne vegye át felettem az uralmat. Van egy sanda gyanúm, hogy Minhee-t ez a téma nem hagyja nyugodni, s holnaptól kezdve Minah-t is belerángatja a mostantól kezdődő zűrős hétköznapokba. Ezt azért is kellene figyelembe vennem, mert ő hajtogatja napi szinten, hogy a legjobb barátnők mindent megosztanak egymással. Általánosban még biztosan így van, de ez már a gimnázium, nem vagyunk tizenegy évesek.
– Jobban tennénk, ha visszamennénk mielőtt Mr. Oh elkezdene minket keresni. És akkor az igazgatóiban fogunk ülni egy jó ideig, miközben az igazgató azon ügyködik milyen büntetést kapjunk – helyezi a vállamra egyik kezét barátnőm, de én továbbra is a tükörre meredek.
– Olyan szívesen az arcába dobnám azt a labdát – mondom, ahogy a barátnőm felé fordulok.
– Nara, tudom, hogy a káröröm a legszebb öröm... De ez nem áll jól neked – veregeti meg a vállamat továbbra is.
– Ajánlom figyelmedbe az ajtót, ahol eltudsz menekülni. Tudod, hogy nem szeretem, ha ezekkel próbálsz kioktatni – rivallok rá egy cseppet sem kedvesen.
Arcára kiül a félelem, és, mint aki komolyan vette a dolgokat, úgy iramodott meg az ajtó felé. Magamban elkezdtem nevetni, hogy mégis milyen könnyen belehet csapni Hee-t. Néha azért is imádkozok, hogy egy nap a szüleim mégis rájöjjenek arra, hogy nekem is ugyanúgy szükségem van a szeretetükre. Vagy, ha nem is olyan gyakran, akkor legalább a lányukként fogadjanak el, s ne úgy, mint számkivetettet...
Egyedül a tesi óra az, ami csigákat megszégyenítően lassan telt, ehhez képest a másik három óra semmi. Jelenleg az ebédlőben ülök, s nézek ki a fejemből, hátha történik valami jó is a balszerencsék sorozata mellett. Kifújva a levegőt, jobbnak látom, ha elkezdenék enni, mivel hamarosan kezdődnek a plusz tanóráim, amit a szüleim erőszakolásaként vettem fel. Viszont minden erőfeszítésem árán, egy falat sem csúszik le a torkomon, így a villámat továbbra is a salátába szurkálom. Ennyire szar tanévkezdésben sosem volt még részem!
Amíg Minhee-re várok, a kinti tájra szegezem a tekintetem, ahol az iskola gondnoka pont a füvet nyírja, míg a társa azt locsolja. Még ez is izgalmasabbnak tűnik innen, mint a röplabda, ahol élő célpontok vagyunk a fiúk számára. Bár az iskola tanulói mikor nem azok... Aish, nem éri meg velük foglalkozni. Mellőlem hirtelen zacskók zörgését hallom, ami azt jelenthette, hogy társaságom akadt, egy nem kívánatos személy jellemében. Jeon Jungkook...
– Szerintem nagyon eltévedtél, mivel a haverjaidat pár asztallal arrébb találod – meredek rá fintorogva.
– Most nem akarok velük lógni, sokkal inkább egy lány társaságára van szükségem – feleli, s beleharap a szendvicsébe.
– És a több száz közül miért pont engem választottál? – kérdezem, miközben továbbra is a salátával babrálok.
– Te vagy az egyedüli, aki nem fél tőlünk, hanem szembeszáll velünk – ecseteli a dolgokat teleszájjal.
– Nem tudnál csukott szájjal enni?! – teszem fel a költői kérdést, amire választ nem igazán várok.
– Gyere velem egy picit az udvarra! – jelenti ki határozottan, mire a karomnál megragadva kezd el ráncigálni maga után. Kabátomat felkapom a szék háttámlájáról, annak ellenére, hogy egy normális ember ilyenkor rég elkezd vergődni, mint hal a kiszáradt folyóban. Az ebédlőben tartózkodó emberek tekintetei mind ránk szegeződnek, köztük Minhee-é is, ahogy bamba arccal követi végig az egészet. Próbálom a számmal megformálni a segítség szót, ami semmit sem hat, mivel a lehető leggyorsabban tovább áll. Köszi Hee, jobb barátot nem is kaphatnék...
Lábaimmal próbálok lefékezni, viszont egyre erősebben húz végig a folyosón. Erőfeszítésem befuccsolni készül, mivel egy férfihez képest, olyan gyenge vagyok, mint egy vékony nádszál, ami a szélben bármikor letörhet. Csak egy nevetést hallok meg előröl, ami minden bizonnyal Jungkook-tól származhat. Összeszedve minden megmaradt parányi erőmet továbbra is a szabadulásommal ügyködök. Gratulálok Nara, csak is te lehetsz ennyire szerencsétlen!
A medencéhez érve, a gyengén sütő nap fénye meg-meg csillan a vízen, amit még nem készülnek leereszteni. Ezzel egy időben Jungkook enged a csuklóm szorításán, de ennek ellenére még mindig nem ereszt. Csökönyös, akárcsak egy szamár, akinek semmi nem jó a világon. Felvont szemöldökkel nézek rá, választ várva arra, hogy miért rángatott ki az ebédlőből minden kérdezés nélkül. Hirtelen velem szembe fordul, s az arcára kiül egy kaján vigyor, kinek elborulni készül az agya.
– Mond Nara, mi az okod arra, hogy nem félsz tőlünk? – teszi fel a kérdést.
– Köszönhetően a nővérem fenyegetéseinek a nyár alatt erősebb lettem. Ez által nem tudtok megfélemlíteni – kúszik az arcomra egy magabiztos mosoly.
– Nem tudom, hogy amíg élt... Említett-e neked valamilyen listát? – kérdezi, ahogy egyre közeledik felém.
– Egyáltalán nem, mivel olyan közel nem álltunk egymáshoz, hogy ilyenekről beszéljünk. De ha mégis, nem tartozna rád – felelem, s közben megrántom a vállamat.
– Akkor először, s utoljára elmondom, hogy van nálunk valami, ami érdekelhet téged. Azonban nem árulunk el semmit, majd három héttel később fogsz rájönni, mekkora bajban is vagy... Amikor már olyan szinten fogsz darabjaira hullani, hogy könyörögni fogsz áruljuk el neked. Ígérem ezzel bosszuljuk meg, amit Nayeonnal, s velünk tettél akkor és ott – válaszolja, jobban közeledve hozzám, ezzel elérve, hogy a lábam pont a medence szélénél megállítson. Jungkook a karom után nyúl, s úgy vigyorog továbbra is a képembe, amitől a hideg futkos végig a hátamon. – Ne feledd Nara, mindössze egy élet ára! – mondja, majd elengedve a kezemet, kezdek hátra zuhanni, bele a hideg, mély vízbe. Az lenne a legjobb, ha a szüleim nem csak a nővéremet, hanem engemet is beírattak volna úszóedzésre, s minden bizonnyal most nem kellene belefulladnom.
Ez mind az én hibám...