[Believe] – 06. Kétélű fegyver

Lélegzet visszafojtva várom, hogy minél előbb vége szakadjon ezeknek a rémes pillanatoknak, s ez a két személy végre felszívódjon. Ilyen kellemetlen helyzetbe, mint most soha többet nem akarok kerülni, mivel anyám most egész biztosan azt feltételezi, hogy beleszerettem Park Jiminbe. Azért annyira még nem ment el az eszem, hogy pont vele hozzon össze a sors.
A feszült légkört csak úgy vágni lehetne kettőjük között, amibe nem akarok belefolyni. Gondoltam, hogy hiba lesz beengedni a bajokat szülő forrást a lakásba, mert a megtestesült gonoszság előbb vagy utóbb biztosan betoppan. Így előre látom ezért anyám mindenképpen szólni fog apámnak, hogy beszélgessen el velem alaposan és próbáljon megnevelni, ha neki nem sikerült eddig. Igazából már akkor elrontották a dolgokat, amikor megszülettem. Nekem köszönhetően nem tudtak több figyelmet szentelni Nayeon-nak. Kezdem megutálni az életemet...
Hagyva, hogy kedvükre vitatkozzanak, bedugom a fülembe a fülest, s újra a tankönyveim felett ülve gondolkodok el azon a bizonyos témán, amit Jimin nem is olyan régen mondott. Mégis hogyan várja el azt, hogy járjak ennek a bizonyos kör témának a végére, mikor komolyabb segítséget nem is kaptam?! Annyit legalább lehet tudni, hogy én magam is tagja vagyok, három személlyel együtt, kiknek a mivolta még rejtély. Minden egyes feltételezésem egy fikarcnyit sem ér, mert lehetetlenségnek hangzik. Jobban tenném, ha egyenlőre hanyagolnám az egész kérdést úgy, ahogy van.
Tekintetemet a matek egyenleteknek szentelem, ami egyáltalán nem köti le a figyelmemet. Az agyam túl van terhelve a mai nap eseményeivel, mit elakarok felejteni, s nem ezen kattogni. Lassan kiemelem a füleseket, s hallgatózom egy kicsit, hátha befejezték már az utálatos bájcsevejt, hogy elinduljanak a saját útjukra. Fülemet kínos csend üti meg, ezáltal abban reménykedve, hogy minden szó nélkül távoztak. Megfordulok a forgószékben, minden hitemet és reményemet egy lapra helyezve. A két személy néma csendbe burkolózva néznek farkasszemet, mivel legszívesebben megfojtanák egymást. Hát, ha a nézéssel lehetne gyilkolni, egyikük sem élne már, az egyszer biztos.
Számat egy kelletlen sóhaj hagyja el, s Jimin-t a karjánál megragadva hagyom ott az anyámat egyedül a szobában. Nincs kedvem azt hallgatni, ahogy egymást leátkozzák a pokolra, hol a tűzben égnek hamuvá. Tény, hogy Park-ot jobban utálom, mint a nevelőimet, mivel valamennyire tisztelettel tartozok neki, azért mégsem szándékozom jobban tönkre vágni a borzalmas életét. Lent a kis szűk folyosón a kabátomat veszem fel, amikor apám pont akkor toppan be, s néz rám értetlenül. Szemeimet megforgatom, s kikerülve őt csapom be magam után az ajtót. Nem áll szándékomban megvárni a srácot, férfiból van, tartsa velem a tempót.
– Nara, belehalnál, ha lelassítanál? – kiabál egyre hangosabban utánam Jimin.
– Inkább te vedd fel a tempót, mivel lássuk be; férfi vagy! Nem lehetsz ennyire puhány – állok meg, s fordulok a lemaradt fiúhoz.
– Még mindig tiszteletet kell mutatnod felém, annak ellenére, hogy most nem úgy beszélek veled, mint egy kutyával – teszi karba kezeit, miközben dicsőségesen kihúzza magát.
– Akkor miért nem veregeted magad vállba? – teszem fel a kérdést, amire kiguvadnak a szemei. Ezen most miért kell meglepődni, amikor csak a színtiszta igazat mondtam neki? Ha annyira büszke erre, akkor simán megtehetné, hisz' nem tesz magában kárt, csak lesz oka, amiért még jobban fent hordhatja az orrát.
Fejemet megrázom, s újra neki vágok a sötét utcának, nem is gondolva arra, hogy mi rejtőzhet a sötétségben. Hallom, ahogy Jimin még valamit utánam kiabál valamit, de nem törődve semmivel, megyek előre, amerre a lábam visz. Józan paraszti ésszel inkább egy helyben marad az ember, viszont, ha egy olyan személy társaságában van, akit a háta közepére sem kíván, jogosan hangzik.
Továbbra is Jimin mondandóját gondolkodok, hogy hol tudom a legegyszerűbben a nyomozást elkezdeni. Minden apró dolgot meg kell ragadnom, aminek köze lehet ehhez a bizonyos körhöz. Viszont egyenlőre még azt sem tudom, hogy én nekem mi közöm ehhez, amikor semmi ilyesmiről nem tudok, mivel nem csatlakoztam semmihez. Talán, ha Jimint füzögetem egy kicsit, hogy adjon segítséget, ha csak nem lesz ellene kivetni valója.
Leülve egy padra, államat a kezeimbe temetem, s úgy meredek a semmibe, mert simám meg lehet mondani, hogy nincs jobb dolgom a barangolásnál. Fél perc sem telik el, de Jimin újra mellettem van és a tekintetét erősen az enyémbe fúrja. Gőzöm sincs mit akar megtudni, ezért nem kérdezek rá még mielőtt marhaság hagyná el a számat. Kezd számomra idegesítő, hogy Park Jimin ennyire kiszámíthatatlan, holott általában mindig szemmel tartom a srácot.
Személyisége olyan rideg, mint a jégkorszak, ember tőle őszinte mosolyt még látott. Fogadni mernék, hogy az érzései is kőből vannak, amiben talán az idők kezdetén elástak egy cseppnyi tiszteletet mások felé, s nem mindig akar megfelelni az előírt szabályoknak. Az élete mások számára, mint egy labirintus, aki egyszer bekerül oda, nem szabadul! Vagy, ha mégis, ő is hideg, elutasító emberré lesz.
Lassan rávezetem üveges tekintetem. Az arca akárcsak egy elborult, hígagyú emberé, miben meglapul egy kis cukiság, amivel lányokat vehet le a lábáról. Bár inkább megmaradnak az álmodozásnál, ahol senki nem sérül meg lelkileg, testileg. Egy szóval; a távolból figyeli a férfit, aki után évekig lehetne sóhajtozni, úgy sem lesz az övé. Minden erőfeszítés reménytelennek számítana.
Látom magam előtt azt a Jimint, aki Nayeon temetésén rezzenéstelen arccal állt végig egy helyben. Társai mind kérdőre vonják, hogy miért nem akart beszélni nekik erről, s helyette inkább egyedül próbálta emészteni a dolgokat. Még én is megsajnáltam, annak ellenére is, hogy nem érdekem egy cseppett se mi van vele, vagy éppen a haverjaival. Ezért is csinálom és fogom továbbra is, hogy jó messziről elkerülöm őket, ez által nem avatkozva bele a dolgaikba. Megmaradunk mindannyian a saját fajtánknál, mindennemű bajokat és problémákat elkerülni.
– Jimin, legalább annyit elárulnál, hogy hogyan tudnék neki fogni ennek a dolognak amit nálunk mondtál? – teszem fel a kérdést alig hallhatóan, de még így is simán meghallja.
– Annyira romlott még nem vagyok, hogy a segítségedre legyek... A végén még kiraknak a csapatból – feleli lehunyt szemekkel, a hangjából kizárva minden kellemes, lágy hangsúlyt.
– Ígérem, nem fog kitudódni – meredek rá határozott tekintettel, s talán kiveszi a hangomból, hogy szinte epedezve könyörgök neki. Nem tudom mikor lettem ennyire könyörgő egy típus, de kezdek megijedni magamtól. Kemény három napja kezdődött el az iskola, és már azonnal elvonási tüneteim vannak, hogy nem tarthatok a barátnőimmel egy csajos napot.
Kezdem feladni a reményt, hogy tényleg kapok rá választ, így egy idő után már nem erősködöm. Újra csend telepedik ránk, mint mindig most is a lelkemig ható gyűlölet és ellenszenvemre fogok. Nincs ínyemre, hogy egy szemét alakkal tartózkodok egy fa alatt, ráadásul ugyanazt a levegőt is szívjuk. Igen, számomra Jimin egyenesen a megtestesült gonoszság, akitől nem lehet menekülni. És tőle az egész világ számomra egy negatív univerzummá alakul. Egy olyan negatív hellyé, ahol nincs békesség, csak a feldúlt, gyomorforgató káosz tenger, mely mindent elmos.
– Figyelj! Nekem mennem kell, mivel, ha az apám nem talál otthon, kemény világ lesz – fintorodok el, ahogy megemlítem az "apa" szót.
– Sok sikert a botorkáláshoz, mivel már rég elhagytuk azt a negyedet, ahol laksz – kiabál utánam, amikor már messze járok tőle.
– És akkor meg sem fordulna a fejedben, hogy segíts, ha már nem árultál el semmit? – vonom fel a szemöldökömet, miközben a pokolra leátkozom a mai napon vagy huszadszorra.
– Te pedig mindig elfelejted, hogy a segítés nem az én köreimbe tartozik...
– Hogy fordulj fel, te paraszt! – sziszegem a fogaim közül, akárcsak a kígyó. Erre a szemeit csak megforgatja, jelezve, hogy őt aztán nem igazán lehet könnyen megbántani. Végül is mit várok, amikor férfiból van!
Miután alaposan leteremtem, elindulok egy úton, amely terveim szerint egyből hazavisz, s nem kell az utcán keveregnem. Azonban még mindig nem én vagyok a hibás, hogy leállt veszekedni az anyámmal, s kellett elrángatnom. Szerintem senkinek nincs kedve vért takarítani a fehér szőnyegből, ami ráadásul apám kedvence. És nem is értem, hogy miért adta nekem, ha annyira félti még tőlem is. Ez is csak a sors fintora lehet...

***

Talán hajnal volt mire sikeresen hazaértem, de akkor is úgy dőltem be az ágyamba, mint egy zsák krumpli. Azért csodálkozok, hogy valamelyik nevelőm nem ébredten várt, helyette az egész lakásban sötétség honolt. Nem tudnék aludni, a fejem túlságosan is egy dolgon jár, ami nem hagy nyugodni. Össze-vissza forgolódok, ennek ellenére sem találom a megfelelő pozíciót. Jimin a fülembe ültette a bogarat, ezzel elérve, hogy nyughatatlan maradjon minden porcikám.
Telefonomért nyúlok, ami az éjjeli szekrényemen pihent eddig, s addig nézem a fekete képernyőt, amíg nem jutok dűlőre, hogy Minah-t vagy Minhee-t hívjam. Szükségem lenne egy jó társaságra, aki megérti a helyzetemet. Fél másodperc sem telik el, és a telefonom újra a kis polcon hever, én meg a sötét plafonra meredek. Minden olyan pillanat, amiben a Bangtan Boys is szerepet játszik, egyre nehezebb...
Szemeim kipattannak, amint meghallom, hogy az ébresztő óra jelez, ideje lenne felkelni. Nyöszörögve emelem fel a fejemet, ezzel együtt elérve, hogy a hajam is úgy nézzen ki, mint a szénaboglya. Az arcom úgy néz ki, mint akit múlt este jól leitattak a sarki kaszinóban. Réteges sminkre lesz szükségem, amivel eltudom rejteni a művészinek nem nevezhető fancsali képemet. Ritka alkalmak közé tartozik, amikor kialvatlannak érzem magam.
A lépcsőn úgy vonszolom magam után elnyűtt testemet, mint akiből percek kérdése és elszáll minden élet. Soha nem voltam a kávé híve, de, ha csak ez segít felébreszteni, nincs más választásom. Az egész házban csend honol, ami nagyon furán hangzik. Ilyenkor általában anyám az apámmal kiabál felesleges dolgok miatt vagy tányérok csörömpölésétől hangos a ház. Most vagy mindketten bent vannak már a vállalatnál, illetve bevásárolni vannak az egyik legnagyobb szupermarketben. Illetve a másik tippem, hogy kint a temetőben Nayeon sírjánál. Hamarosan törzshelyükké fog válni vagy mi a fene?!
A kávé elkészítése hamar megvolt, azonban még így is tűzforró volt. Várakozásképp felcammogok vissza az emeletre, ahol egyből a fürdőt rohamozom meg. Viszont, amint megnyitom a csapot csalódnom kell, mivel a kellemes meleg helyett, jég hideg víz folyik, amitől simán jégcsapok lóghatnának rólam. Úgy, hogy minden késztetés nélkül orr lógatva lépdelek ki a fürdőszobából, egészen be a szobába, ahol a még mindig vizes egyenruhám vár rám. Nincs időm keresgélni a nyárit, más választásom nincs, mint ebben menni. A végeredményt meg nem is akarom inkább látni.
Reménykedve lépek vissza be a konyhába, hogy már semmi rossz nem fog megtalálni az így is pocsék reggelemen, azonban a sors imád velem gonosz tréfákat űzni. A vizes egyenruhámon landol az a finom kávé, amivel annyit szenvedtem. És most látom, hogy nincs visszaút attól, hogy a rövid ujjú iskolai egyenruhát vegyem fel. A mai nap nem az enyém, ez már holt biztos...
A buszmegállóba érve két barátnőm fogad, arcukon hatalmas mosollyal. Legalább egyeseknek nem balszerencsék sorozatával indult a nap, mint nekem.
– Ne szórakozz velünk Nara, hogy megint életet kell beléd lehelnünk... – hallom meg Minhee hangját, ahogy egyből kiszúr.
– Kérlek, legalább most az egyszer nézzétek el nekem, amiért olyan vagyok, mint egy mosott rongy – emelem rájuk fáradt arcom, ami mellé csatlakozik a vacogás is, mivel mindjárt átfagyok. Szeptember van, de már olyan érzése van az embernek, mintha tél közepe lenne.
– Miért a nyári egyenruhába jöttél? Tudtommal ott van az, amibe ilyenkor menni szoktunk – néz rám felvont szemöldökkel Minah, akin látszik, hogy mindjárt nevetésben tör ki.
– Minhee, azt hittem, hogy legalább elmondod neki – ingatom meg fáradtan a fejemet. Miért is gondoltam, hogy Hee említeni fogja neki a történteket... – Délután elmesélem, csak hagyjuk ezt a dolgot.
Felszállva a buszra, a kinti tájra meresztem álmos tekintetemet, s látom, ahogy a sötét esőfelhők, eltakarják a napot. Van egy érzésem, hogy az elkövetkezendő napok, mind ilyenek lesznek. Hol felbukkan a nap, ezzel egy kis reményt ébresztve bennem, aztán jönnek a szürke felhők, melyek elmossák azt. S következni fog egy véget nem érő körtánc, amiben minden egyes mozzanat újra és újra lejátszódik...

***

A nap végére hullaként esek be a kávézóba, hol megint csak az idióta társaság tartózkodik. Kizárom őket a látókörömből, s úgy teszek, mintha itt sem lennének. Azonban az álmaimat újra le kell rombolni, mivel a társaság egy alapos elbeszélgetésbe próbálnak invitálni. Minden erőfeszítésem és tiltakozásom hiába, s ennek hirtelenjében Yoongi a karomnál fogva ültet le egy üres székre a két legutáltabb tag közé. Mindketten árgus szemekkel, s rezzenéstelen arccal bámulnak, mint akiknek  a szemgolyójuk mindjárt kiesik a helyéről.
A szoknyám szélét markolászom, s közben magam elé meredek lélegzet visszafojtva. Hallom, ahogy kattognak az agytekervényeim, s azon jár az eszem, miért nem húzom el a csíkot be az öltözőbe és zárom magamra az ajtót. Nos, remek ötlet lenne, de a végén még azt feltételezik rólam, hogy egy gyáva kukac vagyok, aki könnyen berezel egy gyilkos hajlamú társaságtól. Ijesztően hangzik az egész elnevezés, amivel illetni lehetne őket...
– Jimin elmondta az üzenetemet? – néz rám fapofával Namjoon.
– Igen, s meg kell hagyni, elég érdekes – taglalom a mondatokat, továbbra is magam elé révedve. – A gond csak ott van, hogy nem tudok vele mit kezdeni, mivel egy fikarcnyi, okafogyott részletet sem kapok tőletek – konstatálom a dolgokat továbbra is a megszokott nem törődő hangnemmel.
– Srácok adjunk neki egy kis segítséget, hogy lekopjon végre rólunk – horkant fel cinikusan a mellettem ülő Jungkook. Ködös tekintetemet lomhán ráemelem, ezzel félelmet sugározva felé úgy, hogy még a vér is meg fagy az ereiben. Igen, bizony, érezd csak, ahogy minden egyes pontodat átjárja félelem, ezzel zavarodott, értetlen kérdéseket hagyva az agyadban, drága Jeon Jungkook...
– Képzeld el úgy az egész dolgot, mint egy kártyavárat – szólal meg keményen Namjoon, ezzel belém verve az ijedséget. Igaz lenne mégis, hogyha egy egyén testét átjárja a félelem minden egyes karcolata, akkor átterjedhet a közelében ülő személyre...? Ez olyan sötét, és fekete, akárcsak maga a gonosz, és az okkultizmusáról ismert fekete mágia...
– Huh? – bököm ki az első szót, ami eszembe jut, azonban ez csak az értelmem alját súrolják legalulról. – Ezt nem értem, így kérlek fejtsd ki jobban – nézek rá, miközben a lovat továbbra is adom alá, hogy magyarázza el az egészet.
– Van egy kártyavár – veszi át a szót Park Jimin –, amiben négyen vannak. Három közülük ostoba, s nem hiszik el, amit az okos mond. Átkoznak mindenkit, aki megmerte sérteni az egyik szent szabályt. Akinek van esze, látja, hogy ez a vár bármikor összedőlhet felettük. Az egész játszmában egy rossz mozdulat, s a mindenség darabjaira hullik, ez által megszegve a véresküt, melyet a legelején fogadtak meg...
Bődületes hazugságnak hatna az, ha azt mondanám nekik, hogy kezdem kapizsgálni a dolgok minden egyes pontját. Figyelmeztetésként hat rám, hogy az agyamban tátongó hatalmas űrt, nem kellene jobban kitágítanom, mivel az értelem eddig még nem kopogtatott nála. Kínos mosolyt erőltetve arcomra, próbálok nem elsüllyedni az általuk ásott gödörbe, s helyette inkább pozitívan hatni a társaságra, hogy egytől-egyig megértettem minden törekvésüket az értelmes beszédre. Tökéletes álarc Nara, meg kell hagyni. Annyira egyéni, hogy ezt még egy haldokló idióta se venné be...
– Kedves Jimin, azt azért kihagytad, hogy ez a játék vérre menő, s komoly sérüléseket lehet benne szerezni – jegyzi meg halkan Kim Taehyung, akitől igen szokatlan ez a viselkedés.
Megnyugvásként ér, hogy van egy kezdő kiinduló pont, amivel tudok mit kezdeni. Ennek ellenére, mégis bennem ragadt a félsz, hogy bármit is elérek ezzel a dologgal, komolyan megfogom bánni az egészet. Félek, hogy olyan titkok fognak elém tárulni, amire szerencsétlen, két világ között bolyongó, zavarodott lényem a kezdetektől fogva nem áll készen. És ennek a rövidebb végét én fogom húzni...
Felállok, és továbbra is, embereket megszégyenítő átlátszó, álmosollyal az arcomon hagyom ott a csapatot, akik időközben témát váltottak. A márványozott padlón végig gyalogolva, emésztgetem a Park Jimin és Kim Taehyung által kapott friss információimat, melynek a vége, hogy hivatalosan is értelmet nyerjen, még nagyon távol van a befejezéstől. Az egész dolog úgy látszik még sehova sem vezet, azonban anélkül, hogy megpróbálnék mélyre ásni, semmit nem érne.
Ezek a napok olyan kín lassúsággal telnek, mintha magához akarna láncolni az idők végezetéig. Percre pontosan történik úgy minden, ahogy azt egyszer Nayeon is megmondta. Itt nincs könyörület, az egész valószínűleg egy láncolat, melynek se eleje, se vége. Az élet, a családom, a halott nővérem és a Bangtan tagok, úgy szipolyozzák ki testemből a megmaradt, még nem reményvesztett hitemet, hogy arra szavak nincsenek. Ha ez a homályba veszik, nem tudok mibe kapaszkodni, és korlátok közé szorítják megszaggatott, csonkított, velejéig romlott, káosszal megtöltött szabad szellememet. Így nem marad semmi, egyedül egy hegyes, két oldalról veszélyt sugárzó, katyvaszos kétélű fegyver...