[Distance] – 26. Őszinte érzelmek

Másnap boldogabban keltem, mint máskor. Legbelül tudtam, hogy miért volt ez, amit még mindig nem bírtam felfogni, hogy igaz. Szerettem volna egy szép álomnak hívni, hogyha most megcsípem magamat, egyből felébredek. Azonban nem, ahányszor arra az érzésre gondoltam, hogy szerelemes lettem Jungkook-ba, pillangók kezdtek el repdesni a gyomromban. Sőt, megszólalni sem bírtam, akkora gombóc nőtt a torkomban.
Felakartam kelni, de úgy éreztem magam, mintha a testemre több kiló mázsás súly nehezedett volna. Minden erőmet beleadva próbáltam felkelni, de az ágy mindig visszahúzott a fekvő pozícióba. Így az időt addig, ameddig nem kellett mennem valahova, a plafon bámulásával töltöttem el. Meg kell hagyni, élvezetes volt azt nézni a plafonon, hogy a fehér vakolat milyen gyorsan kopott le.
– Kang YooAra, ez nem mehet egész nap! Kelj fel és kezdj el készülődni, ha beakarsz érni a délutáni óráidra – hallottam meg barátnőm hangját az ajtóból.
– KyungAh, nem lehetne, hogy ma ne menjek be? Olyan fáradtnak érzem magamat, mint még soha – válaszoltam nyöszörögve. – Amúgy is, nem vagy az anyám, hogy meg mond mit csináljak – zártam le részemről ezt a témát és a fejemre dobtam a takarót, hogy én most visszaalszok.
– Látod, aki hajnali egyig ecseteli a dolgokat, hogy mi történt, így végzi – tört ki hirtelen nevetésben Hara.
– Tudod mit, menj a francba, hogy te mindig az igazat mondod – vágtam a fejéhez a kispárnámat.
– Bocsi, én addig nem nyugszom, amíg nem lesz igazam valamiben. De te már jól ismersz – válaszolta és becsapta maga után a szobaajtót.
Miután biztosra mentem, hogy elment, ledobtam magamról a takarót és kibámultam az ablakon a ködös utcákra. Végül is, hamarosan beköszönt a tél, ami azt jelenti, hogy kezdetét veszi a borongós, hideg időszak, tele megfázással és egyéb kikúrálásra való betegséggel az élen. Egyszerűen utáltam ezt az évszakot, de lássuk be, volt szép oldala.
Felkelve az ágyból, odasétáltam az ablakhoz, hogy egy kis friss levegőt engedjek be a fülledt levegővel töltött szobába. Arcomat azonnal megcsapta a november végi szellő, ami magával hozta a hűvös időjárást. Legszívesebben visszatértem volna a nyárba, amikor még örültünk a forróságnak és Thaiföldön, a napozóágyban heverésztünk a hatalmas kókusz- és egyéb fák alatt. Azok a régi szép idők.
Megrázva a fejemet, a lehető leggyorsabban tértem vissza a valóságba, s mentem oda a szekrényemhez. Olyan szívesen maradtam volna itthon, de nem, helyette bent kell ülnöm a délutáni óráim miatt. Még jó, hogy nem estére rakják, amikor szívesen bedobom a törülközőt és leszarom, hogy melyik fontos anyagról maradok le.
A szekrényből előszedtem egy hosszú ujjút, hozzá egy fekete szoknyát és végül a kedvenc kardigánomat. Belenézve a tükörbe, láttam magamon, hogy aggodalomra semmi ok, a mai nap rendben fog zajlani. Lassan lépdeltem a lépcsőn, ahonnan már simán kiszúrtam a konyhában sürgő-forgó barátnőmet. Lelkére kötöttem, hogy hagyja fejezze be, azonban hiába mondtam neki, a részévé vált az ételek elkészítése a számomra.
Leülve az egyik székre, kezembe vettem egy pirított kenyeret, ami mellé a bacon és a tükör tojás is csatlakozott. KyungAh mindig is szerette az angol reggelit csinálni. Ha a szemébe mondod, hogy ne csináljon ilyet, akkor is megcsinálta. Amióta a nála nyolc évvel idősebb bántja kint élt Angliába, ezzel próbálta elfeledni a hiányát. Lássuk be, amikor KyungAh három éves volt, mindig szeretett a bátyjával játszani. Sőt, amikor a szüleik dolgoztak, Ő volt a felelős, hogy vigyázzon rá az élete árán is. Az idő alatt, jobban összenőttek, mint bármelyik mást testvérpár a világon... A napok is megszámlálhatatlanok, hogy mennyit beszélnek egymással. Ilyen volt egy igazi testvéri szeretet...
Elköszönve barátnőmtől, elindultam az egyetem felé. Viszont még mielőtt beértem volna a Yonsei egyetemre, kicsikét körül nézegettem a helyi szuvenír boltokban, hátha találok valami ajándékot Jungkook-nak. Nem tudom miért, a sok veszekedésünk ellenére, valamivel illet elfeledtetni a keserű múltat. És persze meg kellett békítenem, hogy nem vagyok haragtartó, már csak a vitáinkra nézve is. Ha meg már úgy is ajándékoknál tartunk, kellemes emléknek is szolgálhatott.
Vagy tíz perce keresgéltem a megfelelő ajándék után a második szuvenír boltban, de még mindig nem jött velem szembe semmi, aminek Jungkook örülne. Kezdtem feladni, hogy bármit is fogok találni neki, amikor hirtelen megláttam egy hógömböt, benne Busan hídjával. Eleinte túl csicsásnak láttam, meg arra is gondoltam, hogy nem örülne ilyennek. Aztán eszembe jutott, hogy amióta elköltöztek Szöulba, hiányozhat az eredeti szülővárosa. Honvágy csillapítás szempontjából tökéletesnek tűnt.
Elkezdtem nyújtózkodni a legfelső polc felé, amit nem teljesen értem el. Hiába, néha még a százötvenkilenc centimet is kínosnak éreztem, amiért nem nőttem nagyobbra. Addig nyújtózkodtam, amíg az egyik ujjammal elértem az üvegrészéhhez, de még így sem akart lejönni onnan. Hirtelen minden segítségkérést megtagadva, valaki leszedte nekem a szekrény tetejéről. Meglepve álltam Jungkook előtt, aki az egész szerencsétlenségemet végig követve, csak egy vigyorral díjazta.
– Tudod, törpének lenni nem szégyen – felelte nevetve. – Amúgy kinek lesz ez a hógömb, benne Busan főhídjával? – kérdezte felvont szemöldökkel, miközben elkezdte méregetni a kis tárgyat.
– Legalább az én magiságommal ne szívózz, ha már Jimin-t nem hagyod ezzel békén – sütöttem le a szemeimet és a padlót pásztáztam tovább. – Kérdésedre a válaszom az, hogy Jimin-nek. Gondoltam hiányozhat neki a szülővárosa – hazudtam neki.
– Akkor már nekem is vehetsz, mivel én is ott születtem és kezd hiányozni az a légkör – jelentette ki feltűnően, látva rajta, hogy egy ilyen után sóvárgott.
– Ya! Nem vagyok én pénzeszsák, hogy kedvem szerint vásárolgassak – kaptam ki a kezéből a hógömböt.
Ott hagyva a megdöbbent srácot a szekrény előtt, gyors kifizettem az ajándékot és kisiettem az üzletből, ahonnan egyből az egyetemre mentem. Ha nem látott volna meg, akkor semmi gond nem lenne és nem kellett volna azt mondanom, hogy Jimin-nek lesz az ajándék. Hol ott nem, mivel eldöntöttem magamban, hogy neki lesz és nem másnak. Ezek után nem várhattam el tőle, hogy tartsa titokban, mivel ismertem annyira, ha nem neki lesz valami, másnak elmondja. Aish, most azt sem tudtam eldönteni, hogy én vagy Jungkook volt a hülyébb...
Emésztgetve magamban a dolgokat, hogy szépen elrontottam egy meglepetést, vágódtam le a helyemre, egyenesen MinJi és MiYoung közé. Fejemet a karomra hajtottam és átkoztam magamat, hogy egy szerencsétlen balfék voltam. Ha még az arcomra is festenék egy keserű vigyort, hamar lejönne rólam, valahol valamit nagyon elbasztam. Addig hadd ne kelljen abba a maflába belebotlanom, amíg az egyetemen tengetem a napomat...
Éreztem barátnőim tekintetét a hátamon, ahol hol rám, hol a másikra meredtek értetlenül. Igen, jelenleg én is értetlenül bambultam a vaksötétségben, ahol a megoldást kerestem a megoldhatatlan problémára. Csak legyen vége a napnak és akkor biztosan tudni fogom, hogy feleslegesen idegeskedtem egy dolog miatt.
Azonban az örömöm sem tarthatott sokáig, mivel a két oldalamon ülő barátnőim elkezdtek rázogatni, hogy leheljek magamba egy kis életet. Bamba képemmel meredtem a lépcsőn feligyekvő alakra, kezében egy csokor vörös rózsával. Fáradtan néztem rá, mivel a lehető legtöbb alvás ellenére is, több alvásért könyörögtem. Kiegyenesedve, megköszörültem torkomat, hogy ne csak egy helyben álljon, hanem szólaljon meg, mielőtt még ránk esteledne. Azonban ennek ellenére, vigyorogva nyújtotta át a virágokat, rajta egy üzenettel.
– Hát, nagyon szépen köszönöm, otthon berakom egy vázába – mosolyogtam rá kedvesen. – Ami pedig téged illet, fáradj ki egy kicsit a folyosóra... Szeretnék váltani veled pár szót – húztam ki magam alól a széket, s gyalogoltam le a lépcsőn.
Kiérve a teremből, megragadva a karját, az előadóterem melletti szűk folyosóra húztam a srácot. A csokor rózsát ledobtam a földre és alaposan rátapostam, ezzel azt fejezve ki, hogy nem érdekelt mennyire is sajnálta a dolgokat. A fiú dermedten nézte végig a jelenetet, ahogy darabjaira hullik a bocsánatkérő virág, amit vele küldetett a másik álszent, tahó alak.
– Chae HyungWon, üzenem a kis haverodnak, hogyha visszaakar szerezni, erőltesse meg az agyát, mivel néhány elfonnyadt virág nem békít meg. Amúgy pedig ébredjetek fel az álomvilágból és térjetek észhez, hogy a társatok Lee Minhyuk nem az, akinek mutatja magát – zártam le a témát, ezzel otthagyva a folyosón az értetlen srácot.
Minhyuk elfelejtette, hogy mióta kilépett az életemből, más lány lettem. Lelkileg megerősödtem, fejben pedig eldöntöttem, hogy dőlök be egy hazug mondatnak sem. A szavak, amiket a kezdetektől fogva mondogatott nekem, mind üresek voltak, mi anno felért egy tökéletes hazugsággal. Ilyenkor csak egy valamit tudtam tanácsolni az elvetemült alakoknak; mossa tisztára a lelkét és ne próbáljon meg senkire hasonlítani, mivel kétszínű emberekből rengeteg volt a világban.
Az órák lassan elkezdődtek, így vissza felsiettem a lányokhoz, akik tűkön ülve várták, hogy elmeséljem az akciómat, ami talán nem is volt akkora nagy durranás. Az órák lassan teltek, de én így is eltudtam ütni valahogyan, mivel mindig az ablakon bámultam kifele, ezzel térképezve fel a beborult égboltot. Minden egyes nap tele volt valami keserű érzéssel, miben elrejtettek egy kis felemelő érzést, amivel boldogok tudtunk lenni aznap.
A gondolataim morajából, a tanárunk hangja zökkentett ki, aki már épp távozni készült, de még valamit benyögött hangosan, amitől a hallgatók többsége nem igazán repesett.
– Jövőhéttől úgy készüljetek, hogy elkezdjük a gyakorlati vizsgákat és a vizsgaidőszakra való felkészülést. További szép napot! – fejezte be a mondandóját és kilépett a teremből.
Ezáltal én is csatlakoztam azon egyetemisták közé, akik ettől már hanyatvágva hisztiztek volna otthon a szüleinek, hogy nem akarják ezeket kínkeserves napokat megszenvedni. Hiába, ha egyszer az egyetemi élet ezt követelte meg tőlünk, akkor tegyünk valamit a diploma érdekében. YooAra, kapd össze magad és meglátod a kemény munkának meg lesz az eredménye...

– Jungkook POV. –
Az egész éjjelt forgolódással töltöttem, mivel egy percre sem bírtam lehunyni a szemeimet. Már csak azért is volt ez, mert a YooAra által bennem hagyott kis remény, nem bírt csillapodni. Megkövetelte, hogy ne nyugodjak meg, mert benne volt a pakliban, képes lesz elutasítani az érzéseimet. Amiket nem is tudtam miért kotyogtam el akkor. Meglátszott rajtam, hogyha nem bírok már az érzéseim uralkodni, egyszerűen kikívánkozik belőlem a meg nem emésztett mondatok.
RapMonster-től kikönyörögtem, hogy hadd ne kelljen ma bemennem az egyetemre. Már csak azért sem lett volna jó elengedni, mert a kialvatlanságomnak köszönhetően összeestem volna. Ennek feltétele viszont az volt, hogy én megyek bevásárolni Jin-nek. Számításba vettem, hogy a kérésemre Namjoon rá fog kontrázni valamivel.
Megfogva a bevásárlólistát, belebújtam a lábbelimbe és mindennemű köszönés nélkül, iramodtam meg a szupermarketbe. Gondolataimból egy ismerős alak szerencsétlenkedése szúrt szemet a közeli ajándék üzletben. Végül is, amilyen kicsinek született, az alacsony termetével ezt tudta csak elérni. Csendben mögé osontam és levettem neki azt a tárgyat, amit annyira elakart érni.
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy ne cseszegessem egy picikét a magassága miatt. Ha már Jimin hyung kezdte ezt megelégelni, muszáj volt kerítenem egy másik alanyt, aki tökéletes erre. És hát YooAra pont megfelel, amivel azt értem el, hogy nem is kicsikét haragítottam magamra. Nevetve néztem a távolodó alakját, ahogy az egyetemre siet, nehogy elkéssen és a tanár által Ő húzza majd a rövidebbet. Minden jót YooAra a mai napra, este majd még látjuk egymást...!

Visszaérve a dormba, azonnal az asztalra szórtam le a három táskányi élelmiszert. Az út folyamán vagy hatvanszor kerestek a katonai iskolából, de egyszer sem vettem fel. Nem akartam, hogy rajongók, akik felismertek, kihallgassák a személyes beszélgetésemet az iskola igazgatójával. Jó, mondjuk az sem hiányozna, ha a csapattársaim rájönnének, mivel az igazat megvallva ők semmit nem tudtak erről az esetről.
Felsietve a szobába, azonnal visszahívtam az iskolát. Az utóbbi két napban rengetegszer kerestem a vezetőt, azonban az igazgató helyettes szerint, nyaralni volt a családjával valahol és elviekben most nem olyan régen ért vissza. Hát, meglátszott a férfin, hogy nem siette el a dolgokat...
– Ha megkérhetem, fogja rövidre! Rengeteg fontos dolgom van, amit a nap folyamán el kell intéznem még – szólt bele ridegen az igazgató.
– Elnézést kérek, amiért ilyen váratlanul hívom, de a beköltözéssel kapcsolatban szeretnék beszélni Önnel – hadartam el gyorsan.
– Hallgatlak! – válaszolta komolyan.
– Szeretnék minimum két nappal később beköltözni, mivel közbejött egy fontos rendezvény, amin még kötelező megjelennem – taglaltam a mondatot, ezzel bűntudatot keltve magamban, amiért füllentettem az igazgatónak. Viszont lássuk be, hogy jó ügy érdekében tettem, mivel kötelezettségemnek éreztem jelen lenni YooAra születésnapján.
– Sajnos csak egy haladékot adhatok, mivel a kettő az már kitolás lenne a többi tanulóval szemben. Ha ez megfelel önnek, akkor én most letenném – zárta rövidre a mondandóját.
– Köszönöm, nekem az tökéletesen megfelel! – mondtam és letettem a készüléket. Rosszul éreztem magamat, amiért YooAra születésnapja után, egyből taxiba kell ülnöm és Daegu felé vennem az utat.
Mivel úgy éreztem közölnöm kellett ezt a hírt YooAra, kisiettem a zuhogó esőbe, ezzel elhúzva a csíkot a lány lakásáig. A ruhámtól elkezdve mindenem csupa víz volt. Sőt, még a hajam is a szemembe lógott, ami miatt alig láttam valamit... YooAra muszáj volt erről tudnod. Mivel volt még időnk, hogy együtt lehessünk, akár egy kicsikét is...

– YooAra POV. –
A nap többi részét otthon töltötte a pihe-puha ágyamban, egy meleg tea és jó könyv társaságában. Azonban a másodperc tört része alatt, vonta el a figyelmemet a kint zuhogó eső. Remélem Jungkook biztoságban van, és nem éppen az utcán kóricál valahol. Azonban le kellett lombozódnom, mivel pont ekkor esett be az ajtómon Jeon Jungkook. Csurom víz volt mindenhol, lassan azon a határon volt, hogyha nem szárítkozik, itt helyben fog elájulni.
Minden szó nélkül rángattam be fürdőbe, ahol a kezébe nyomtam egy törülközőt és rohantam ki egy tiszta ruha után, ami pont a méretének megfelelt. Felvéve azt, még egy ideig szerencsétlenkedett a törülközővel, amivel azt akarta elérni, hogy én folytassam a dolgokat.
– Figyelj, YooAra! Azért jöttem, mert sikerült haladékot kérnem a katonai iskola igazgatójával – törte meg a csendet.
– Én meg elhatároztam, hogy nem engedlek el oda, mivel túlságosan is hiányoznál... – jöttem zavarba.
– Tehát rájöttél az érzéseidre? – csillant fel hirtelen a szeme Jungkook-nak.
– Igen. Féltem beismerni magamnak is, de rájöttem, hogy mélyen legbelül, szeretlek! – mondtam ki azt, amit talán régen hallani akart tőlem.
Arcomat néhányszor megcsipkedte, simogatta, majd áttért a hajam simogatására. Miután azt befejezte fogtam a törülközőt és elkezdtem dörzsölni a haját, hogy nagyjából beszívja a vizet. Ennek ellenére, inkább egy szoros ölelésbe invitált, ami végre viszonzásra talált.
– Szeretlek, YooAra! – súgta a fülembe.