[Distance] – 27. Rejtélyes idegen

A mondatába teljesen beleborzongtam, mivel életemben most először mondta nekem valaki úgy, hogy mögötte egyetlen egy hazugság sem rejtőzött. Egyenlőre még csak felfogni próbáltam az egésznek a jelentését, hogy ez igaz és tényleg szeret. Még annak ellenére is, hogy rengetegszer vétettem hibát a lelkében. Hisz' tudta rólam, hogy én sem voltam egy csiszolatlan gyémánt az utóbbi hetekben. 

Jungkook erős testét úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlott volna rajta. Valamiért nem akartam elengedni. Féltem, ha most útjára is bocsátanám, egész biztosan darabjaira hullanék. Úgy éreztem, mintha a lényem egész mivolta, csakis tőle függött volna. És hogyha elmegy, darabjaira fogok hullani és egy mély árokban kötök majd ki, ahonnan nem lehetett menekülni. 

– Én is szeretlek! Azonban egy hazugságodba kerül és távozol ott, ahol bejöttél – mutattam a szobaajtómra nevetve. – Viszont egy valamit ígérj meg, hogy nem mész abba a katonai iskolába – néztem rá reménykedve, hátha felbontja a szerződést az igazgatóval. 

– Én lennék a legboldogabb, ha ezt megtehetném, de jelenleg a szüleim elnyomásában élek és nem cselekedhetek úgy, ahogy azt én szeretném. Azt a plusz egy napot is úgy kellett kicsikarnom az igazgatóból. Ennél többet én sem tehetek sajnos – meredt csalódottan a földre Jungkook. 

Nem pont ezt vártam, hogy mondja, de egyszerűen megváltoztathatatlan volt a múlt, amit Jungkook értem tett akkor, a szüleivel szemben. Tudta jól, hogy mi lesz a következménye, de ennek ellenére is a védelmemre kelt. Mindig is csodáltam, hogy ekkora elszántság lakozott benne, amire én sosem voltam képes. Csak néha akartam egy olyan tulajdonságával rendelkezni, ami belőlem hiányzott. Vagy talán mást, amivel nem tűntem egy sablonos embernek. Tudtam, hogy egy olyan tulajdonság sem lakozott bennem, amire büszke lehetett... 

Egy idő után minden olyan dologba belenyugodtam, amin nem lehetett segíteni és Jungkook távozására utalt. De a jó oldalát kellett néznem, hogy együtt voltunk és az utazásig rengeteg mindent csinálhattunk, mi ez idő alatt kiesett az életünkből. Bár nem kell itt mindenkinek azokra a jelenetekre gondolni, amin már egyszer túlestem ezzel a személlyel. Mint mindig azért nem hagyhatom ki innen, hogy akkor csak az alkohol beszélt belőle. Szerintem már arra sem emlékszik, hogy mi történt azon az éjszakán vagy egyáltalán arra, hogy ágyba kényszerített. 

Percekkel később az ölelésünknek vége szakadt, én pedig fáradtan dőltem el az ágyamon, mint egy zsák krumpli. Azt sem tudtam mit kezdjek magammal, mivel azóta, amióta ide állított és megbeszéltünk mindent, egyetlen egy kérdés motoszkált a fejemben; Akkor most együtt vagyunk?! Tulajdonképpen, ezzel az egy mondattal nem tudtam mit kezdeni, hol ott egy normális ember erre biztosan tudta a választ. 

Gondolataimból egy mellém vetődő alak szakított meg. Az arcára egy széles vigyor ült, abban reménykedve, hogy átadom neki az ágyamat. Én már az arckifejezéséből is felismertem, hogy mit akart.  Viszont el kellett, hogy keserítsem, ez a ház még mindig nem felelt meg egy klubháznak. Azonban még mindig ott tartottunk, hogy nem értette meg. Nekem pedig nem állt szándékomban elmondani neki többször. Elfogadtam a tényt, hogyha egyszer sok időt tölt itt, az megváltoztathatatlan lesz. 

– Ne legyél velem gonosz! Nézz ki, zuhog az eső, nem rakhatsz ki – nézett rám rémülten, mint akinek az élete az én segítségemen múlott. – Kérlek, legalább a ma estét hadd töltsem itt – folytatta a könyörgést Jungkook. 

– Legyen, de akkor a kanapén alszol – adtam be a derekam, egy feltétellel. 

– Azon a keményen?! A te ágyad sokkal kényelmesebb – akadt ki még jobban. 

– A végén még azt fogod terjeszteni rólam, hogy egy gonosz ember vagyok – forgattam meg a szemeimet. – De tényleg ez lesz az utolsó olyan alkalmad, amikor itt alszol. Ja, és rosszabb vagy, mint egy lány – feleltem nevetve, miközben kidugtam rá a nyelvemet. 

– Ezt mégis, hogy értsem? – meredt rám hitetlenkedve. 

– Egy lány sem könyörög annyit, mint te – válaszoltam továbbra is nevetve. 

Az arcán láttam, hogy ezt pont nem kellett volna kijelentenem. Vagy legalábbis hangosan közölni vele. Fejben eleinte viccesnek hangzott, de most, hogy közöltem vele, még nekem is fájt. Hát, ebből a legjobb tanulság az volt, hogy; egy fiúnak se mondjuk, hogy miért rosszabb egy lánynál. 

Bele nézve íriszeibe, láttam rajta, valamiben nagyon settenkedik, csak azért, hogy visszaadja. Pár másodperccel később ördögi nevetésben tört ki, s megindult felém. Automatikusan elkezdtem hátrálni, bár tudtam, hogy nem sok esélyem volt menekülni. Még az ereimben is megfagyott a vér, ahogy egyre közeledett felém, arcán a fura mosolyával. 

Legszívesebben tovább lépdeltem volna hátra fele, ha ebben nem akadályozott volna meg az ágy és terültem el rajta, újra. A lehető leggyorsabban keltem fel róla, de Jungkook hanyatt döntött az ágyon, és úgy nehezedett rám, miközben mélyen a szemeimbe nézett. Kicsikét sem volt zavarba ejtő az egész szituáció. De az egész akkor lett volna az, ha megtette volna azt, amit a hotel egy bizonyos szobájába. Elkezdtem remegni, mivel valljuk be, kicsikét tartottam tőle. Hol ott már ez lett volna a második alkalom, csak most nem volt részeg. Azonban nem tehette meg, mivel KyungAh itthon volt, s nem akartam este azt hallgatni tőle, hogy máshol is megtehettük volna. 

– Nem kell parázni egy kis csikizéstől – vigyorgott továbbra is a képembe. – Örülj, hogy enyhítettem a büntetéseden. 

– El kell, hogy keserítselek, mert nem vagyok csikis – közöltem vele a tényeket. 

– Majd mindjárt kiderül – folytatta a vitatkozást. 

Utáltam, amikor nem bírta feladni a dolgokat és addig vitatkozott, amíg meg nem győződött arról, hogy hazudtam vagy a színtiszta igazságot mondtam. Ujjait elkezdte bemelegíteni és én már csak azt észleltem, hogy teljes erejéből elkezdett csikizni. Na, akkor úgy látszott, hogy a hazugságom kudarcba fulladt. Valójában nagyon is utáltam, ha valaki csikizett. Ezért is válaszoltam a legtöbb embernek, hogy nem vagyok olyan személy, aki csiklandós. 

Mindketten nevetésben törtünk ki, bár tudtam, hogy Jungkook csakis az én szerencsétlenségemen röhögött. Lábaimmal próbáltam védeni magam, mivel az egyik kezével, az enyémeket fogta le. Addig-addig védtem magamat, amíg véletlenül az egyik lábammal el nem találtam a gyenge pontját. Az ágyról szó szerint úgy gurult le, miközben fogta azt a bizonyos pontot, ezzel könnyebbítve magán, hogy ne érezze annyira a fájdalmat. Nem bírtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek azon, amiért mindketten tudunk szerencsétlenek is lenni...

– Ne haragudj... Véletlen volt! – pattantam le az ágyról és siettem mellé. 

– Semmi baj, de inkább hozz jeget vagy valamit, ami tökéletes borogatásnak – felelte, miközben elkezdett felállni a parkettáról. 

Megértés jeleként, határozottan bólintottam és lesiettem a lépcsőn. Ha ezt elmondtam volna KyungAh-nak, biztosan a földön sírna a nevetéstől. A régi szép idők, amikor nem számított kinek mondjuk el mi történt valakivel. Néma csendben lépdeltem a hűtőhöz, hogy még véletlenül se tűnjön fel Hara-nak. Ismertem annyira, hogy ahányszor betettem a konyhába a lábamat, kérdőre vont a semmi miatt. Végül is, neki a konyha a második otthona, mivel a nap nagy részét – ha nem az egyetemen ül valamelyik óráján –, itt tölti el. 

Kivéve a fagyasztóból a jeget, vissza felsiettem Jungkook-hoz, aki már betakarózva keresgélt a TV csatornái között valami nézhető műsort. Alig tűntem el félpercre, de máris megtalálta a kellemes helyzetet, hogy kiélvezze nem kell hazamennie zuhogó esőben. Lenyelve egyes durva szavakat, nyomtam kezébe a tasakot, amire annyira szüksége van. Követve példáját, én is elhelyezkedtem az alig fél órával ezelőtti pozitúrámba. Visszavettem a kezembe az épp olvasott könyvet, amit befejezhettem volna, ha Jungkook nem toppan be, megázva. 

– Hé, ne bújd azt a könyvet. Inkább nézzed velem a Moorim School-t – kapta ki a kezemből, s hajította el a szoba egyik végébe. 

– Szeretem HongBin drámáját, de most szívesebben olvasnék – válaszoltam és megindultam a könyv felé, ha Jungkook nem rántott volna vissza. 

– Mi vagy te?! Könyvmoly, hogy ennyit olvasol? – nézett rám felvont szemöldökkel. 

– Nem, de ez a könyv az unokatesóm legelső olyan könyve, amit kiadatott – húztam széles mosolyra a számat. 

– Aigoo menj, mert a végén még engem fogsz hibáztatni, hogy nem bírtad befejezni – engedte el a csuklómat. 

Valamikor éjfél fele aludtunk el mindketten, mivel addig piszkáltuk a másikat, amibe én nagyon hamar beleuntam. Viszont csakis Jungkook miatt folytattam az egészet, mert látszott rajta, hogy ezt nagyon is élvezte. Ez idő alatt a fejemben simán eldöntöttem, hogy soha nem fog felnőni, egy örök gyerek marad.

Másnap szintén fáradtan keltem ki az ágyból, köszönhetően a kialvatlanságomnak. Esküszöm, mostantól kezdve nem fogom hagyni senkinek, hogy tizenegy óra után még tovább ébren tartson. Így is két estét majdnem virrasztottam...

Nem mondtam, hogy Jungkook a lehető leghamarabb húzza el a csíkot, de nagyon gyorsan felszívódott, ami nem volt rá jellemző. Legalább a társai nem engem fognak előszedni, hogy csak az egyetem végezte után látták először. Bár már lett volna miért engem okolni, hogy az éjszakát nem otthon töltötte, hanem egy másik helyen. Ami lássuk be, számára már nem idegen. KyungAh-n kívül, még ő tudott arról, hogy erre mi a járás. 

– YooAra, indulhatunk végre, mert már elegem van, hogy általában miattad kések el – kiabált fel az emeletre barátnőm. 

– Senki nem kérte, hogy várj meg, hisz' tudod merre van az egyetem – siettem le a lépcsőn, miközben a füzetemet gyömöszöltem bele a táskámba. 

– Bocs, de nem szeretek egyedül menni, amikor tudom, hogy van egy ilyen szuper barátnőm – forgatta meg a szemeit, mikor leértem. 

– Akkor meg ne panaszkodj, hogy én vagyok a hibás mindenért – rivalltam rá. 

Ott hagyva a döbbent lányt az ajtóban, kezdtem el rohanni a buszmegállóba, hogy legalább előbb érjek oda a gyakorlatra. Felszállva a járműre, lehuppantam egy üres helyre és azonnal a KyungAh által írt felháborodott üzenetek olvastam. Csak nevetni tudtam azon, hogy mennyire képes kiborulni és túlreagálni egyes dolgokat, amiket viccnek szánt az ember. A gondolkodásomból újra egy feladó nélküli üzenet érkezett, gondolván attól a bizonyos -E-től. 

"Már csak két teljes nap választ el, hogy felfedjem magam előtted. Ha eddig bírtad a  szádat tartani, akkor ebben a két napban is próbáld nem elmondani a rendőrségnek azt, amit tudsz. Ami pedig engem illet, a Kék Háznak a főcsarnokában megtudod ki volt az, aki kitervelte az egészet. Ígérem, a családod bűneiért, te magad fogsz megbűnhődni... Üdv -E"

Két nap és végleg kiderül ki vagy te szemétláda alak. Aki viszont bűnhődni fog, az nem én leszek, hanem ez a rejtélyes -E. És megesküszöm, akkor és ott a rendőrség megfogja tudni az igazat, ezzel lezárva egy évekig tartó, megoldatlan rejtélyt...

A semmiből hirtelen Jungkook termett mögöttem, ezzel újra a frászt hozva rám. Neki aztán tényleg szokásává válik az ilyen vagy mi a franc?! Az értetlen arca miatt, nevetésben törtem ki, amit még inkább értelmetlen arccal díjazott. 

– YooAra, ki azaz -E? – tette fel kérdést Jungkook.