[Distance] – 24. Mert a jövő a fontos

Nem akartam Daehyun-nal beszélgetni, de szükségem volt egy olyan ember társaságára, aki nem volt beavatva a dolgokba. Komolyabban nem akartam neki beszámolni az eseményekről, már azért sem, mert egész biztosan Jungkookot okolná a dolgok miatt. Sőt, ha kiderülne, hogy eredetileg Jungkookkal akartak összerakni; vége lenne a két család között levő szoros barátságnak.
– Daehyun, beszélhetnénk? Fontos lenne... – hívtam fel azt az embert, akit nem akartam, soha.
– YooAra, megijesztesz. Történt valami, ami ilyen sürgős? – kérdezett vissza meglepve.
– Nem akarom telefonon keresztül mondani... – válaszoltam határozottan. – És akkor már meg is beszélhetnénk a te fontos dolgodat is.
– Találkozzunk a nálatok lévő parkban, a szökőkútnál – felelte és lerakta a telefont.
Elrakva a készüléket, elindultam a megbeszélt helyre. A délelőtt folyamán rendes volt, akkor talán most is az lesz. Ha pedig csak álca volt, felállok a padról és szépen tovább sétálok. Nála ezt már egy csomószor megtettem és egyszer sem vágott le egy hisztit sem, hogy menjek vissza. Hiszékeny, önfejű, de nem az a srác, aki, ha panaszkodik, rögtön a falra lehetne ugrani tőle.
Egy órával később, már az egyik padon ültem és vártam mikor fog megérkezni Daehyun, akinek szokása volt megváratni. A türelmem fogytán volt, amikor a semmiből hirtelen előttem termett. Letudtam volna csapni, mivel tudta, hogy ez az a dolog, amit mindennél jobban rühelltem. Persze, csak kihasználta az alkalmat, így komolyabban nem lehettem rá mérges.
Helyet foglalt mellettem és némán ültünk a padon, a csodára várva. Máskor azonnal elkezdtünk beszélgetni a másikkal, de akkor is inkább a kiabálásra helyeztük a hangsúlyt. Nem is mi lettünk volna, ha legalább egy bántó, sértő szitokszót a másik fejéhez vágtunk volna.
– Először kezd te, rájöttem, hogy az enyém tud várni, bármennyire is fontos – adtam át a lehetőséget Daehyunnak.
– Nem tudom mennyire emlékszel arra, amikor az édesapád bejelentette a kényszerházasságot... Na, megbeszéltem a saját szüleimmel, hogy mégsem akarlak elvenni, mivel van egy másik lány, akit szeretek... – hajtotta le a fejét zavarában.
Ahányszor felhozta az esküvős témát, minden porcikámmal tiltakoztam az ellen, hogy ez megvalósuljon. Nem akartam, hogy egy ilyen ember mellett kelljen leélnem az életemet, aki amúgy elme zavarodott volt a kezdetektől. A szüleit úgy ismertem meg, hogy akaratosak voltak, nem hagyták Daehyun-t élni. Még a szerelmi életébe is beleavatkoztak. Ezért történt az, hogy engem választottak ki anno, mint menyasszonyt. Mondhatni, hogy öt éves korunk óta jegyben jártunk, amit most sikeresen felbontott.
Az arcomra több ezer wattos mosoly ült ki, amint meghallottam, hogy vége az egésznek. A szüleim ígérgetésének vége, mivel Nam Daehyunnak másik barátnője volt, akit nem a gyűlölet fűtött. Most már csak a lány a neve érdekelt, mivel előfordulhatott, hogy megfordult egypárszor a baráti listámon.
– És ki a szerencsés lány? – néztem rá csillogó szemekkel.
– Egy régi osztálytársunk, Lee Lilyen – felelte, miközben az ujjaival babrált.
Azaz Lee Lilyen, akiért oda-vissza voltak a gimnáziumban és egyik pasi se felelt meg az elvárásainak?! Hát akkor Lilyen tényleg sokat változhatott, ha ennyire belehabarodott Daehyun-ba. Mindenesetre sok boldogságot nekik, s remélem majd meghívnak az esküvőre, ha addig kihúzza a kapcsolatuk.
Az örömöm kifejezése képen a nyakába ugrottam és szorosan megöleltem. Nem pont erre a reakciómra számíthatott, mivel nem mindig szoktam öleléssel örvendeztetni. De ez most az egyszer kivételes alkalom volt, mert én is örültem, hogy egy olyan fantasztikus lány – mint Lilyen – mellett kötött ki.
Viszont most, hogy már minden ismerősömnek meg van a maga kis szerelmi élete – KyungAh úgy látszik boldog lesz Taehyung mellett, MinJi élete is kezd alakulni, ahogy MiYoung-é is, mivel Jiminnel boldognak tűnnek –, rajtam van a sor, hogy megtaláljam a megfelelő embert. Bár egyenlőre se időm, se energiám nincs ehhez. Úgyhogy jelen esetben felesleges keresgélnem.
– Amúgy veled és Jungkookkal mi a helyzet? – fordult felém hirtelen.
– Nos, ami azt illeti... Még az érzéseimmel sem vagyok tisztában, nem, hogy azzal hogyan és miként gondolok Kook-ra – gondolkodtam el egy percre.
– Ha a jövőben lenne valami, mindenképp tudass róla és elmegyünk egy duplarandira – ajánlotta fel az ötletet.
Válaszképp csak bólintottam, bár kételkedtem abban, hogy bármi is lenne közöttünk, mivel két külön világ vagyunk. Tény, hogy van egy kis szikra, ami elérheti azt, hogyha a közelébe kerülök, másképp gondoljak rá. Azonban nem akartam úgy gondolni rá, mivel még magamnak sem akartam bevallani. Emellett ott van neki a hírnév, a banda és rajongók, így ezt ellehetett azonnal dönteni; lehetetlen lett volna az egész kapcsolat.
Már készültem felállni, amikor Daehyun a karom után nyúlt. Láthatta rajtam, hogy nem voltam valami jó passzban, már csak azért is, amit ma megtudtam. Nem dőlt össze a világ, de azért meg kell hagyni, váratlanul ért. De ennek nem ártott volna dolgok mögé néznem alaposabban, mert lehetett még hova boncolgatni.
– Az utóbbi napokban sok minden közbejött, amikre ebben a két napban kaptam választ. Sok volt ez mostanában és nem tudtam kivel megbeszélni, akinek nem volt köze a dologhoz – fordultam el frusztráltan.
– Tehát tanácsra van szükséged. Lássuk csak... – gondolkodott el hirtelen Daehyun. – Nem számít mennyire is nehéz, a lényeg, hogy kiderültek a dolgok és az embereknek nincs rejtegetni valója. Vedd úgy, mint egy leckét, hogy az életben lehetnek még fel nem fedezett dolgok.
A szemeimet a könnyek kezdték el égetni, de visszafojtottam, mivel nem akartam, hogy Daehyun emiatt elkezdjen áskálódni. Végén még tényleg közelebb akart volna kerülni...

– Jungkook POV. –
Miután YooAra távozott a körünkből, nekem még el kellett mennem találkozni a szüleimmel. Terveim szerint a jövőmről akartak alaposan elbeszélgetni velem. És persze arról, hogy ideje lennem komolyabban venni a YooAra-val való kapcsolatomat. Szakítsak meg minden kapcsolatot vele, amivel eltudom érni. Még mielőtt úgy gondoltam volna rá, remek lehetőségnek bizonyult, de most már nem akartam elengedni a kezét. Mostanában biztosan nem, hisz' kitudja mikor szakad a nyakába még több teher.
Megérkezve Jimin apukájának a kávézójába, azonnal kiszúrtam a szüleimet. Apukámnak nem volt sok ideje, így tíz percet szántam a beszélgetésre, mivel a válaszom úgyis nem lett volna. Kirakhattak a családból, nem érdekelt, én akkor is YooAra mellett maradtam. Még abba az iskolába sem megyek el, ahova kényszerből akartam küldeni. Csak, hogy javítsanak a nevelésemen, amit maguk basztak el évekkel ezelőtt.
– Jungkook, mond, hogy most már észhez tértél és hajlandó lennél elfelejteni azt a csitrit – szólalt meg erélyesen az apám.
– Vagy százszor elmondtam, hogy nem. Hiába, hajthatatlan vagyok, nem hagyom ott a szarban YooAra-t. Ami pedig a csitrit illeti, ne merészeld még egyszer ezt mondani rá. Amíg én szeretem  őt, nem nevezheted ilyennek, ami akár sérti a becsületét – keltem ki magamból, ezzel ellenszegülve az apámnak. – És miattam elküldhetsz abba az iskolába, magasról leszarom – feleltem, miközben mérgemben kirontottam az üzletből.
Utam egyből visszavezetett a Kang család házához, ahol minden reményen szerint YooAra visszért. Onnan, ahova el kellett sietnie. A rövidebb úton mentem, ami a parkon keresztül vezetett. Mindaddig hitettem el magammal, hogy visszaért, amíg ki nem szúrtam az egyik padon, miközben Daehyunnal beszélgetett.
Lassan elbújtam egy fa mögé, hogy megtudjam hallani azt, amiről beszélgettek. Komolyan, miért akartam azért kihallgatni őket, hogy Nam Daehyun unalmas szerelmi életét hallhassam. Érdekesebb dolgokról nem tudtak volna elbeszélgetni?!
Hirtelen az én nevemet hallottam meg, ami már elkezdett érdekelni. A dolgok, amiket YooAra elkezdett felsorolni, kicsikét fájtak, de logikusan gondolkodott. Nem tudta még, hogy én miként érzek iránta, de nem akartam a tudtára adni. Inkább arra voltam kíváncsi, mikor esik le neki a tantusz, hogy az érzések változtak...
A lány már távozni készült, ami tökéletes alkalom volt, hogy elmeséljem neki a fejleményeket. Még mielőtt apám tenné és engem keríteni elő a föld alól és okolna, hogy nem én mondtam el neki. Karjánál meg fogva rántottam be a fa mögé és tapasztottam a kezemet a szájára. Képes lett volna sikítani, amivel lebuktam volna.
– Beszélhetnénk? – néztem rá könyörögve.
– Jungkook nem érhetne rá holnap? Biztos nem olyan fontos – hajtotta le a fejét, ezzel a fájdalmát rejtve el.
– Nem fontos az, hogy kiálltam melletted a szüleim ellen és ennek a következménye az lett, hogy egy hét múlva már katonai iskolába fogok járni...? – meredtem rá hitetlenkedve. – Látszik, hogy neked a jövő a fontos...