Lassan lehámozom magamról
Jungkook kezét, felállok és leporolom magamat. Meg sem várva, hogy ő is utánam
jöjjön, kiindulok a sikátornak nevezett zsákutcából egy olyan útszakaszra, ahol
máris több fény van, mint azon a kis eldugott részen. Nem akarok gondolni az
ott történt dolgokra, de olyan mélyen beleégette magát az elmémbe, hogy
egyszerűen nem tudok megszabadulni a gondolatától sem. Túl sok minden történik
most körülöttem, s ha tehetném, inkább elmenekülnék minden és mindenki elől.
Vagy tíz percig állok egy
helyben a buszmegállóban, amikor a busz is megérkezik, amivel vissza tudok
jutni az intézetbe. Amíg utazok, nem is egyszer játszódik le a fejemben, hogy
mit is kaphatok, mind Dongsuntól, illetve Taehyungtól. Szeretném őket
elkerülni, így ha az egész helyzet azt követeli meg, hogy fülemet és farkamat
behúzva osonjak fel a lépcsőn, egészen a Yena-val való közös szobánkig, én
szívesen megteszem. Persze ez az egész csak egy ideiglenes megoldás, mivel
tudom, nem menekülhetek örökké előlük és egyszer muszáj lesz elmondanom mindent,
de ameddig lehetséges, addig szeretném húzni a dolgokat.
Fejemet neki döntöm a
busz ablakának, s onnan figyelem a sötét ablakú boltokat, akiknek a dolgozói
minden bizonnyal már rég alszanak. Egyedül az éjjeli lámpák adnak némi fényt,
de már egyesek nem bírják sokáig, előbb vagy utóbb úgy is kifognak aludni. Az
egész buszon csend van, rajtam kívül csak egy idős hölgy és a vezető ül.
Mindkettőjüket végig mérem, s ha nem csalnak a megérzéseim, akkor ők is otthon
szeretnének már lenni, akárcsak én. De én nem itt az intézetben, hanem otthon
Bangkokban a nagyival. Csak két hét telt el, hogy itt voltam és tanultam,
amikor csak tudtam, de szerettem volna hazamenni, ahol minden ismerős, s nem
érzem azt, hogy bármikor képes lennék elveszni. Persze muszáj úgy cselekednem,
ahogy azt apám végrendelete megköveteli. Esküszöm, ha lehetne, én megsemmisíteném
az egész papírt, s ha az meg van, akkor fognám magamat és hazamennék.
– Elnézést kisasszony, ez
az utolsó megálló, innen már csak vissza fele megy a busz. Ha ön a Hankuk
Intézet tanulója, akkor itt kell leszállnia – kiabál hátra a sofőr, ezzel
szakítva ki gondolkodásomból.
Fejemet megrázva kapom a
vállamra a kistáskámat, majd meghajolva sietek le a hátsó ajtón. Az időközben
meggyűrődött fehér ingemet megigazítom, majd egy mély levegőt véve kezdek
sétálni a hatalmas épület irányába. Körbe vezetve tekintetemet, most sokkal
ijesztőbbnek találom az egész környéket, mint világos nappal. Úgy érzem
magamat, mint a középkorban, mivel a kavicsos út mellett felépített szobrok
fáklyát tartanak a kezükben, ezzel adva kisebb világítást. És most kezdem
megérteni azt, hogy Dongsun miért is nem enged ki minket éjszaka sehova.
Ahogy egyre tovább
megyek, annál jobban felvetül bennem az a kérdés, hogy a vezetőnél említést
kéne tenni arról, hogy ideje lenne a környezetet modernebbé varázsolni és nem
ilyen réginek mutatni be az újonnan érkező, tanulni vágyó embernek. Ezzel csak
elrémiszti a többieket, akik esetleg érdeklődnek az iskola iránt, mivel mégis
csak magas színvonalat mutat fel minden évben, amellyel felkerül a világ
legjobb iskolái közé. És ezekhez a sulikhoz képest, az épületek mind
elhanyagoltak, ráadásul az erdő közepére épültek. Kicsikét sem bizalomgerjesztő
az egész, sőt sokkalta inkább rémisztő, s elmegy az ember kedve mindentől.
Amint elérek az ajtóig, kétszer
is meggondolom, hogy biztos itt kellene-e nekem bemenni vagy keressek inkább
egy másik bejáratot. Elszeretném kerülni a kíváncsi tekinteteket, ahogy Yena
gúnyos, vérig sértő megjegyzéseit is. Ha szerencsém van, akkor még Jungkook
hűvös tekintetével sem kell találkoznom, mivel gyalog sokkal később ér vissza,
mintha ezt busszal tenné meg. Végül az első mellett döntök és minden
bátorságomat összeszedve nyomom le a kilincset és lépek be az ajtón. Az egész
előszoba csarnokban mély sötétség honol, és sehol se egy ismerős alak.
Megnyugvással tölt el, hogy mindenki fent van a szobájába és nagy eséllyel
Dongsun is az irodájában tartózkodik, vagy teljesen máshol.
Telefonomat előszedve a
zsebemből kezdek el vele világítani, hogy azért mégis csak tudjam, merre kell
menni. Lassan, halk léptekkel próbálok eljutni a lépcsőig, de az öreg padló
minden egyes lépésem után nyikorog egyet. És most kezdhetek tartani attól, hogy
valaki perceken belül szépen lecsoszog a lépcsőn, hogy megnézze ki az, aki este
tizenegykor, takarodó után még nem alszik. Egyedül csak az óra mutatójának a
kattogását hallom, ahogy minden másodperc elteltével elüt egy-egy percet, ezzel
jelezve, hogy tényleg késő van már. És hát nekem holnap még bőven iskola van…
Úgy érzem magamat, mint egy általános iskolás diák, akinek meg van szabva, hogy
kötelező bejárnia.
Fáradtan túrok bele a
hajamba, majd sokat pislogva egymás után próbálom ébren tartani magamat, hogy
azért mégse a szoba kellős közepén aludjak be. Felérve az emeletre lefordulok
jobbra és kis lépésekkel teszem meg a szobánkig vezető utat. Elérve odáig
próbálok benyitni a szobánkba, de meglepetésemre zárva van. Nem is értem, hogy
tudok ezen meglepődni, amikor Yena viselkedése annyira kiszámíthatóvá vált az utóbbi
pár napban. Nem próbálkozom tovább, úgyhogy fogom magamat és elindulok Jin
szobája felé abban reménykedve, hogy még ébren van. Bekopogok rajta, majd
csendben várok, hogy kiszóljon vagy veszi a fáradtságot és ajtót nyit. Már
kezdenék toporogni, hogy az ajtó nem nyílik, amikor az egy gyors sebességgel kivágódik
és egy mérges Jint találok magammal szemben.
– Na, csak előkerültél
végre, kezdtem azt hinni, hogy ahol elvesztél ott meg is ölnek – vigyorodik el,
ahogy meglát. – Mi járatban vagy erre? Már rég a szobátokban kellene, hogy
legyél, miközben Yena hisztizését hallgatok, miszerint nem talál semmit.
– Köszi Jin, hogy most
késő este is megcsillogtatod a szarkazmustól csöpögő, igencsak kedves
beszólásaidat. Meg kell hagyni, már kezdtem hiányolni – forgatom meg a szemeit,
majd egyik lábamról a másikra helyezem át a súlyt és úgy nézek bele az éjfekete
szemébe. – Szívesen lennék már ott, de csak úgy közlöm veled, hogy a drága
szobatársam most éjjelre kizárt. Így arra szeretnélek megkérni, hogy csak ma este
hadd aludjak itt – közlöm vele a tényeket, s mélyen legbelül abban reménykedem,
hogy nem találok süket fülekre.
Látom, ahogy Jin
fontolóra veszi az egész ügyet, s egészen idáig elhallom, ahogy a fejében
forognak a fogaskerekek. Nem nagyon örül a hirtelen felvetett ötletnek, de nem
tudok mást csinálni, mivel az ajtót betörni nem fogom, hogy aztán azért is
kapjak egyet a mostani késésem mellé. Csak sóhajt egyet, majd arrébb megy,
ezzel szabad járást adva a szobában. Tekintetemet körbe vezetve a kis helységben,
egyedül ő tartózkodik bent. Van egy olyan sejtésem, hogy Namjoon valamelyik
másik tag szobájában tengeti az időt alvás helyett. Úgy látszik, ő van annyira
bátor, ezt megtegye, és úgy visszasettenkedjen ide, hogy az senkinek sem tűnik
fel.
Belépek, majd meglátva
egy babzsák fotelt, egyből megrohamozom, és a fogva a mellette levő polcon a
kis Rubik-kockát, azzal kezdek el szórakozni. Bár nem a türelmemről és a
kitartásomról vagyok híres, de ezzel akármeddig képes vagyok eljátszani, még
akkor is, ha rengeteg időt vesz igénybe. Jin felvont szemöldökkel mered rám, s
gondolom most az játszódik le a fejében, hogy én tulajdonképpen, mit is
csinálok. Mellette, most jelen pillanatban úgy érzem magamat, mintha egy teljesen
más bolygóról származnék, és nem érteném meg mindazt, amit mond.
Elém sétál, majd a
kezemből kivéve a Rubik-kockát visszateszi a helyére, majd odacsoszog a
mellette levő ruhásszekrényhez és onnan kiszedve egy felsőt és egy
rövidnadrágot, egyből hozzám vágja. A két ruhadarab szokatlanul ismerős, majd
amikor alaposabban szemügyre veszem, akkor jövök csak rá, hogy az enyémek.
Idegesen meredek a fiúra, aki ahelyett, hogy megijedne tőlem, csak egy vigyor
húzódik végig az arcán, amit legszívesebben egy erős pofonnal letörölnék onnan.
– Ezek mégis hogy
kerültek ide? Tudtommal még egyszer sem jártam a szobátokban, amióta itt vagyok
– felelem, ahogy mélyen a fiú tekintetébe fúrom az enyémet.
– Tudod, nem épp a
legjobb emberhez fordultál azzal kapcsolatban, hogy itt tölthesd az éjszakát.
Ezek meg úgy kerültek ide, hogy egyik éjjel bementem a szobátokba és kihoztam –
bök a ruhadarabokra, mire még jobban elönt a méreg.
– És akkor most
tulajdonképpen melyik az igazi éned?! Az, amelyik segített nekem, amikor egy
kisebb letargiába zuhantam, vagy ez a perverz, ruhákat lopkodós? – teszem fel a
kérdést, miközben hátradőlök az ülőalkalmatosságnak használt tárgyon.
Ismételten elkezd hosszasan
gondolkodni, amiből nekem már kezd elegem lenni. Percek alatt fogy el a
türelmem, majd amilyen gyorsan állítottam be, olyan sebességgel távozok is az
ajtón. Kezemben továbbra is a ruháimat szorongatom, amit nem is tudom mennyi
idő után kaptam vissza. Utamat Taehyung és Hoseok szobája felé veszem, mivel
mégiscsak normálisabbnak tűnnek, mint Jin vagy éppen a szobatársa Namjoon.
Egyáltalán nem kopogok,
csak úgy, mint általánosságban is, amikor otthon vagyok és teljesen az idegemre
ment valaki vagy valami, rontok be a szobába. Ziláltan nézek körbe, hátha
visszaért már Taehyung. Meglepetésemre szembe találom magamat vele, miközben valamit
nagyon magyaráz Hoseoknak és Namjoonnak. Egyiküknek sem tűnik fel, hogy mint
egy eszement, úgy léptem be a szobába, de most ez érdekel a legkevésbé. Olyan
mérhetetlen düh önt el Namjoon iránt, amit nem győzök féken tartani, s ha
tehetném neki mennék. Viszont anélkül, hogy zavarnék, neki dőlök a falap és
lehunyt szemekkel várakozom. Nem szeretek feltűnést kelteni, helyette inkább
csendben meglapulni, de most úgy vagyok vele, hogy muszáj valamit kezdenem
ezzel a helyzettel.
Persze, mint általában,
amióta itt vagyok a suliban, Taehyung csak folyamatosan beszél és beszél,
anélkül, hogy megunná a dolgokat. Azért most az egyszer érdekelne, hogy mégis
mekkora segítséget tudna nyújtani a Soominos üggyel kapcsolatban, anélkül
bármit is megzavarnánk. Bár nem hittem, hogy eddig elfogok menni, de kellene
Yena és Jungkook segítsége is, ehhez még mi ketten is kevesek vagyunk.
Az orrnyergemet
masszírozva köszörülöm meg a torkomat, hogy mindhárman észhez térjenek egy
kicsit, s ne nagyon rugaszkodjanak el a való világtól. Taehyung keze hirtelen
megáll a hadonászásban, Hoseok meg, mint egy nem evilági lényre, úgy néz rám…
Namjoon meg már egy másik téma, nem reagál semmit, csupán fogja magát és
meghajolva távozik a Jinnel való közös szobába.
– Hoseok, ha megkérhetlek,
kimennél egy kicsit, szerintem Heeyoung négyszemközt szeretne velem beszélni –
néz az említettre Taehyung, mire félve, de bólintva adok neki igazat.
Látom Hoseok arcán, hogy nem igazán tetszik
neki az egész dolog. Hát, ha fordított lenne az ügy, én sem szívesen hagynám
azt a szobát, amin a szobatársammal is osztozom. Ilyenkor az lenne a legjobb
ötlet, ha mi lennénk azok, akik jelen esetben máshol beszélnék meg azt a fontos
dolgot, ami nem várhat reggelig, rosszabbik esetben délutánig. Miután Hoseok
kivonul a szobából, s bezárja maga után az ajtót, odasétálok Taehyunghoz, és
mint egy zsák krumpli, vetem le magamat az ágyára. Nem sokáig uralkodik kínos
csend, mert egyből megtöri azt az előttem ülő mély, rekedtes hangjával.
– Gyorsan mond, amiért
ilyenkor beállítottál és nem a szobádban alszol az ősellenségeddel – szólal
meg, mindenféle előzetes kérdés nélkül.
Nem tudom, mennyire
mondhatom azt, hogy teljesen biztos vagyok, én itt szeretném tölteni az
éjszakát, ha már mindenféle magyarázat nélkül kilettem zárva az éjszakára.
Amúgy az ősellenség jelzővel elég messzire ment, mert annyira nem vészes a
helyzet közöttünk Yena-val, mindössze nem bírjuk elviselni a másik jelenlétét
hosszútávon. Persze erről senki nem tud, de rajta vagyok az ügyön, hogy idővel
jobb legyen a kapcsolatom a szobatársammal. De hogy mennyi az esély arra, hogy
Yena is együttműködő lesz… Na, azt még én sem tudom…
– Ha neked, meg Hoseoknak
sem jelent gondot, akkor szeretném a ma éjjelt itt tölteni. Yena kizárt a
szobánkból, s hiába kopogtam, meg sem hallotta. Van egy sanda gyanúm, mint
általában bármikor, most is a fülében szól a zene – hadarom el kialakult
helyzetet, egypárszor oldalra tekintve.
Illene vele mindvégig
tartanom a szemkontaktust, de annyira rettegek a válaszától, mint az előtt még
soha semmitől. A bizalmunk kapcsolata Tae-vel mélyről fakad, hiszen már az első
perctől kezdve tudtuk, számíthatunk a másik segítségére. Persze én a segítség
dolgot nem ilyen értelemben értettem, hanem Soomin ügyéhez kapcsolódóan. Nem
nyomozónak készülök felcsapni, szimplán érdekel mindaz, amihez most már nekem
is közöm van, meg Sominnak is. Mert nekem nem tűnik véletlennek az, hogy jöttem
én, erre, mint derült égből villámcsapás, minden szó nélkül eltűnik valaki.
Egyre furább dolgok kezdenek itt történni, amiknek nem ártana a végére járni.
– Lenne ellenvetésem, de
mivel tudom, úgysem fogsz alva járni, lelökni valakit vagy valamit az ágyról
vagy máshonnan… És mivel ismerem Yenat, az éjjel nem fogsz te már bejutni abba
a szobába, legyen, itt maradhatsz – adja be a derekát minden ellenvetés nélkül,
még akkor is, ha lenne.
Az arcomon egy széles,
levakarhatatlan mosoly jelenik meg, egészen addig, ameddig Taehyung el nem dől,
majd megpaskolva maga mellett az ágyat, arra invitálva, hogy feküdjek oda.
Elmesélem neki miért szándékozok itt maradni, érti is a lényeget, de úgy
látszik az nem esett le neki, hogy én tökéletesen elleszek a földön is. Már
készülnék megrázni a fejemet, amikor kikiabálva Hoseoknak, hogy bejöhet,
ugyanabban a pillanatban megragadja a csuklómat, s maga mellé húzva karol át.
Most nem tudom eldönteni, hogy én fogalmazok értetlenül, vagy maga Taehyung az,
aki nem ért semmit abból, amit az ember magyaráz neki.
Egyáltalán nem jövök
zavarba, csupán furának találom a helyzetet, hogy így oldja meg az egész
helyzetet. Próbálok nem foglalkozni a szituációval, így kizárva minden
feleslegesnek mondható zajt, lehunyom a szememet és próbálok elaludni.
Szokatlannak találom, hogy most minden ellenvetés nélkül hagyom ezt, nem
harcolva a kiszabadulásért. De nem is teszem meg, hiszen nem figyelve az időt,
azonnal magába szippant az álomvilág.
Kora reggel arra ébredek,
hogy Taehyung ágya mellett levő szekrényen hangosan szól az ébresztő. Mivel nem
az én oldalamon van, így esélyem sincs lecsapni a helyéről, meg átnyúlni sem
tudnék, mivel Tae még mindig erősen ölel. Amennyi mozgási lehetőségem van, a
fejembe nyomom a párnát és dünnyögve valami a matracba kezdem el a szabad
kezemmel bökdösni a fiú odalát. Kisebb kuncogás hagyja el a száját, amiből arra
következtetek, hogy eléggé csikis lehet. Azonban kivételesen ez most nem a
jókedv pillanata, hanem az ébredésé, hogy végre elengedjen és lenyomja a
vekkerét. Viszont még ez sem igazán hat rá, így mint a reggelim többségében,
elfeküdt hajjal, morogva lököm le a fiút magamról és hajolok oda a szekrényhez,
kikapcsolva az órát.
– Kim Taehyung, nem
tudom, hogy te hogyan tudsz egy hangosan csörgő óra mellett aludni még mindig,
de másokat kezd idegesíteni – mondom erőteljes hangon, miközben a szembe levő
ágyon, egy szintén mérges Hoseokot vélek felfedezni.
– Van egy olyan érzésem,
hogy a mélyen alvó jómadár nem közölte veled ezt a dolgot – mondja valamivel
nyugodtabban, ezzel sikeresen elérve azt, hogy Hoseok először beszéljen velem.
– Csak ezt felejtette ki,
meg úgy az összes többi szokásotokat. De ezzel legalább tisztában vagyok, így
most már tudom milyen a reggeled ezzel a majommal… – bökök a még mindig alvó
fiú irányába.
Egyszerű vállrántás
többre nem futja tőle, ezért én sem szándékozok nagyobb figyelmet fordítani
neki. Szemforgatással szállok ki Taehyung mellől, aki még nagyban az igazak
álmát alussza. Azért egy halvány mosolyt megejtek, majd becsukva magam mögött
az ajtót, csendben sétálok végig a folyosón vissza a saját szobámig. Lenyomom a
kilincset, ami meglepő mód, most nyitva. Mély csend honol az egész helyiségben,
s rajtam kívül senki nem tartózkodik bent. Ezen már meg sem lepődöm, mivel a
szobatársamnak szokása, hogy a megszokott indulás előtt két órával már elhagyja
az intézet területét.
Egy sóhaj kíséretében sétálok
oda a szekrényemhez, hogy előszedjem a frissen kimosott iskolai egyenruhámat.
Most kivételesen csigákat megszégyenítő tempóban csinálok mindent, mint ahogy
azokat általában szoktam. Fáradtnak érzem magamat, így ha még a suli nem
jelente gondot, venném a bátorságot és vissza bedőlnék az ágyba, magamra dobva
a vastag takarót. Megrázva a fejemet, összegyűjtöm azt az erőmet, ami reggel
kitelik belőlem, s gyorsabbra veszem a dolgokat. Ugyan néhol még lelassulok, de
meglepően hamar elkészülök. Még a szoknyát megigazítva, egy utolsó pillantást
vetek magamra a tükörben, majd lemászva a lépcsőn a konyhába megyek kávét
készíteni.
A pultnál megtámaszkodva
merülök a gondolataimba, s ok nélkül, de egyből Jungkook jutott eszembe. Tegnap
este láttam utoljára, s meg kell hagyni sokáig fent voltam, így még az ajtó
csapódását, se a lépcső nyikorgását nem hallottam. Aztán meglehet, hogy később
ért vissza… Mindenesetre én abban reménykedem, hogy a mai napon nem fogom
látni, de kicsi a valószínűsége a dolgoknak.
Elmosva az egyetlen egy
poharat, vállamra kapom a kanapén pihenő táskámat, majd a lehető leghalkabban
hagyom el az épületet. Kint még egy árva lélek sem mozog, azonban minél
távolabb kerülök az egész helytől, annál jobban biztos vagyok abban, hogy a
közelben mégis van valaki. A megérzéseimre támaszkodok, ami sosem szokott félre
vezetni, így miért pont most hagyna akkor cserben?! Lépteimet szaporábbra
veszem, minél előbb ki akarom deríteni, hogy van e valaki a kijárat fele.
Hatalmas gombóc
keletkezik a torkomban, s kissé idegesen teszem a maradék távot, ami elválaszt
a kaputól. Amúgy nem tudom, mitől félek, amikor védett területen vagyunk és
vadidegen ember a területre nem teheti be csak úgy a lábát. Hosszú hajamba
beletúrva fordulok le az úton, s meglepetésemre egy idős nő sétálgat a rácsos
kapu előtt, miközben az épülettel és annak égbe nyúló tornyaival szemezget. Nem
hiszem, hogy az intézetben dolgozna, mert tudtommal szünetekben járnak be
takarítani az illetékesek, akik a tisztaságért felelnek. Azonban az oldalamat
furdalja a kíváncsiság, így minden menekülési tervet kizárva, kinyitom a kaput,
aminek a nyikordulására a hetvenes évei közepén járható idős hölgy rám néz.
Arcára egy kedves mosoly ül ki, amit nehezen, de viszonozok. Innen már
gondolhatom, hogy nincs okom az aggodalomra.
– Elnézést hölgyem,
esetleg tudok segíteni? – sétálok elé, továbbra is mosollyal az arcomon.
– Megtudná mondani mi
lett a házammal, ami ennek az épületnek a helyén állt? – mutat az intézet
tornyaira, amitől több kérdőjel rajzolódik ki a fejemben, számtalan kérdést
írva le.
Most azon gondolkodom,
hogy szegény zavarodott, vagy szimplán eltévedt és azt hiszi, hogy az intézet
az otthona. Szokatlan az egész dolog, úgy ahogy van, de azon sem lepődnék meg,
ha kiderülne róla, hogy neki is köze lenne az egészhez. Bár, amilyen
védtelennek és esetlennek tűnik, nem hiszem, hogy benne lett volna Soomin
eltűnésének a megszervezésében. Viszont ki tudja, kinek van most igaza és ki
nem, mindenesetre próbálok nem gyanakodni.
– Szerintem eltévedhetett
hölgyem, mivel itt mindig is egy intézet volt, összekötve a sulival. Ki van
zárva, hogy ön itt élhetett volna – szólalok meg kedvesen, s lehetőleg annyi
információt adva a tudtára, amennyi megengedett. – De ha többet akar tudni,
akkor odavezethetem az igazgatóhoz.
– Igazából nem szükséges,
egy lányt várok, aki minden reggel itt szokott várni valakire… Nem tudom
ismeri-e Min Soomin kisasszonyt, ő mondta az első találkozásunkkor, hogy legyek
itt minden reggel és választ kapok a kérdéseimre – válaszolja mosolyogva.
Hatalmas szemekkel
meredek az idős hölgyre, mivel nem számítottam arra, hogy Soomin nevét fogja
felhozni. Arra gondoltam, hogy Yena-ról vagy valamelyik srácról beszél, de nem
feltétlen Soominról. Úgyhogy ha neki semmi köze nincs az eltűnéshez, ennek
ellenére mégis jól ismeri. Nem illene kihasználnom, de muszáj lesz beavatnom a
dolgokba, hátha segítségemre lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése