[Ne hívj vissza] - 02. Miért én?

"Az ember mindig azt hiszi, van még idő. Halogatja a dolgokat.

Aztán hirtelen nincs több idő. /Mark Lawrence/"

Szám szélét rágcsálva hezitáltam, hogy jelen esetben, mi is lett volna a helyes. Nem tudtam ki volt ő, és hogy mit akart tőlem, de szívem mélyén rettegtem. Fogalma sem lehetett arról, hogy az arcomra elég nyíltan ki volt írva a félelem, mivel háttal álltam neki. Azért imádkoztam, hogy a hallgatásomból jöjjön rá arra, nekem sietni kellett haza, s nem állt szándékomban vele beszélgetni.

Szombat este volt, s ha az éjszakát a fáradtságom ellenére is ébren töltöttem volna, akkor ott lett volna egy teljes nap a pihenésre. Viszont én már rég a puha paplan alá kívánkoztam menni, ahol békésen aludhattam volna másnap délelőttig. Helyette viszont még mindig talpon voltam, s csendben álltam az üzlet előtt, földbe gyökerezett lábakkal. Hatalmasat nyelve, és egy mély levegőt véve vettem a bátorságot és fordultam az illetővel szembe. Hozzám képest talán három fejjel, ha magasabb volt. Világéletemben mindig is alacsony természetű ember voltam, így az engem körbevevő emberekre úgy kellett néznem, mint Daegu legnagyobb felhőkarcolóira. És persze ez most sem volt másképp.

A nevével tisztában voltam, hogy Jungkooknak hívták, s most már arra is fényt derül, mégis hogyan kellene őt elképzelni egy embernek. A sötétségben a haja színét nem tudtam volna megmondani, hogy mégis milyen, még az utcákon pislákoló lámpák fénye sem adott erre lehetőséget. Viszont az arca az teljes mértékben kirajzolódott. Szája szegletében egy apró mosoly bujkált, ami aztán átváltott széles vigyorba, ezzel megvillantva a nyuszi fogait. Mondhatni kicsikét egy nyuszira is hajazott, de persze ennek ellenére még ott volt az emberi mivolta is.

Hiába a kedves mosoly, amivel bizalmat és nyugodtságot sugárzott felém, cseppet sem tudott megnyugtatni. Itt nem vele volt a gond, hanem velem. Túlságosan is elszigetelve éltem az emberektől, s csakis a barátnőmmel, Jayounggal tartottam a kapcsolatot, aki mindig azon volt, hogy a mélyen bennem élő szociális énemet elő tudja csalogatni. Ez most úgy hangozhat, hogy antiszociális életet élek, s csak suliba járok és dolgozni, máshova nem, pedig ezzel nagyon nem erre utaltam. Jártam emberek közé, beszélgettem velük, de nem annyit, mint ami elvárható lenne egy normális emberi lénytől.

Miután már eleget rágódtam ezen a dolgon, elővettem a bátrabbik énemet, s szóra nyitottam a számat, de torkomra fagyott a szó. Minden erőm elszállt, s nem szándékozott visszatérni. Azonban kezdenem kellett valamit magammal, nem mehetett ez így az idők végezetéig, mert, ahogy magamat ismertem, még holnap este is dekkolunk mindketten, ha nem szólalok meg végre.

– Min Soyi vagyok, s ha nem tévesztesz össze, akkor igen, velem ütköztél össze a reggel folyamán – válaszoltam határozottan, a szemébe nézve.

Muszáj volt határozottnak, komolynak lennem. Ő akármennyire is szeretett volna barátságos légkört teremteni, én ennek a gondolatát messzire elhajítottam. Nem állt szándékomban vele hosszas beszélgetést folytatni, pont csak annyit, amennyit szükségesnek éreztem. Hiszen Jungkook egy olyan személy volt az én szememben, akivel csupán csak egyszer találkoztam, ez nem jelentett semmit, számomra ez csak véletlen találkozás volt a sorstól. Egyszerűen nem éreztem magaménak ezt az egész kialakult helyzetet, távolt állt tőlem az.

– Nem akarlak sokáig zavarni, csak beszélgetni szeretnék veled, úgy érzem te vagy az a személy, akitől segítséget kell kérnem – válaszolta, ahogy egy-két lépést tett felém.

Felvont szemöldökkel hátráltam, továbbra is tartva a közöttünk levő távolságot. Váratlanul ért a nem olyan régen kialakult helyzet, s ha még pofon is vágtak volna, hogy eszméljek fel, akkor sem tudtam volna elhelyezni ezt a segítéses dolgot. Annyi ember volt a városban, akkor mégis miért pont engem kellett ezzel megtalálni? Ugyan szívesen segítettem másoknak, de jelen helyzetben most mást akartam csinálni. Halványlila gőzöm sem volt arról, hogy mennyire látszódott meg rajtam az, hogy pihenni szerettem volna. Bár, ha még így is képes volt zavarni, akkor gondolhattam, hogy még annyira se, mint amennyire én éreztem magamat annak.

– Azt sem tudom, miben kellene segítenem, azt meg végképp nem, hogy tényleg én vagyok rá a legalkalmasabb személy. Szerintem össze tévesztesz valakivel, hiába mentem neked kora reggel – fontam keresztbe a karjaimat, ahogy tartottam vele a szemkontaktust. – Az egész a véletlen műve volt… Ideges voltam, azt sem tudtam merre megyek, ezért volt az egész, hogy egymásba ütköztünk ­– hadartam el a lehető leggyorsabban, mivel minél előbb félbeszerettem volna hagyni ezt a kellemetlen témát.

Nem szerettem magyarázkodni senkinek, főleg nem egy vadidegen embernek, akit most láttam először.

– De csakis te lehetsz a múzeum igazgatójának a lánya, mivel senki nem téblábol egy ilyen helyen kora reggel. Úgyhogy nem hiszem, hogy összekevernélek valakivel… – felelte szarkasztikus hangnemben, amitől nekem az arcomra egy kisebb fintor kúszott.

Természetesen nem gyűlöltem őt, mivel nem adott rá még indokot, csupán a személyisége volt az, amihez nehezen alkalmazkodtam. Mindent tudó, okos, néhol kiszámíthatatlannak tűnő egy egyén volt, akit nem lehetett egykönnyen lepattintani. A maga módján eléggé kitartó egy embernek tűnt, s nekem ez egyáltalán nem tetszett, mivel ha valamit kitűzött maga elé, azt valahogy el is érte, még ha akadályokba is ütközött.

Nézve azt, hogy mennyire fáradt voltam, s a felfogásom az nem igazán volt a helyzet magaslatán, jelen pillanatban értelmes emberek módjára beszélgetni nem lettem volna képes vele szemben. Viszont azt sem szerettem volna, ha az egész téma a levegőben lógva értelmetlenül lenne hagyva, s persze azt sem, hogy Jungkook úgy menjen haza, hogy ez nem lett megbeszélve. A fáradt elmém nem lett volna képes arra, hogy nagymennyiségű információt befogadjon, így nem láttam más megoldást, mint későbbre halasztani ezt a dolgot. Nem tudtam azt, hogy miként reagálna arra, miszerint húzom az időt, de fáradtan nem csak gondolkodni nem volt lehetőségem, másokkal kommunikálni még annyira sem. Aztán ha ez nem tetszett neki, akkor sajnálom, keressen más embert, akad még bőven Daeguban.

– Látom nem vagy hajlandó feladni… – törtem meg a lassan percekig tartó csendet, ami nekem már nem kis feszültséget okozott. – Fárasztó napom volt, úgyhogy halasszuk holnapra a beszélgetést. Délután fél kettőkor találkozzunk itt, aztán beülünk valahova – ajánlottam fel egy hirtelen ötletet, ami nem is tudom honnan jött, s ahogy ezt ki is mondtam, egyből sarkon fordultam.

– Szavadon foglak. És ha kérhetem, ne késs, mivel nekem holnap ötkor indul vissza a gépen Szöulba, nem szeretném lekésni – kiabált még után Jungkook, amire már nem voltam hajlandó reagálni.

Ugyan nem tudhatta, de nem szoktam elkésni sehonnan, mindig pontosan érkeztem. Aztán lehet, hogy most ezt azért gondolom, mert Szöulból származik, ahol az emberek többsége nem tűri a késő illetőket, mellette pedig magasan is hordják az orrukat. Az utóbbi nála nem volt jellemző, viszont a kijelentése az első állításra nagyon is igaz volt. Ettől a viselkedésformától a falat lettem volna képes levakarni, én nem ilyen emberek között nőttem fel. Habár nem egyszer találkoztam ilyen emberekkel, az ő közelsége mégis megrémített, s arra ösztönzött, hogy maradjak távol tőle.

Lépéseimet sietősre vettem, mivel mégiscsak későre járt, s ezáltal egész biztosan számíthattam a nevelőanyám szigorú, egyáltalán nem kedves szavaira. Ki nem állhatta, ha a megbeszélt időpontra nem értem haza, mivel olyankor már egyből azt feltételezte, hogy munka után bulizni jártam el mindig. Ha más nem is, ő tudta a legjobban azt, hogy még a maga buli szót is megvetettem, ráadásul a közeli bárokat is jó messziről elkerültem. Ennek ellenére mégis szerette ezt gondolni, mivel lássuk be, egy olyan személy, aki mást sem csinál, mint otthon ül a tévé előtt, és egész nap a barátnőivel dumál, nincs jobb dolga, mint ezeket feltételezni rólam.

Az egész helyzetben az nyugtatott meg, hogy hiába apám és néhai hülye logikája, amivel minden egyes ballépését és hazugságait bevette Sungminnak, egyedül ez volt az, amit nem hitt el neki. Amíg apum a vakegeret játszotta, addig Sungmin a mindig éber macskát, velük ellentétben én kutya szerepbe tudtam magamat elképzelni, aki minden miatt ugrott nekik. És ez a mai napig nem hagyott alább, sőt, ellenkezőleg, megsokszorozódtak ezek a vitatkozások. Tehát késő este, ameddig apám haza nem szokott érni, a környékünkön élő szomszédok a kiabálást szokták hallgatni. Eddig azon gondolkodtam, hogy miért nem hívták ki a rendőrséget, de aztán megfordult a fejemben, hogy Sungmin képes lett volna a végletekig elmenni, csakhogy ne kelljen magyarázkodnia. Remek színész volt, s rövid időn belül sikerült olyat alkotnia, amit szerintem egy olyan illető, aki művészeti suliban végzett, még meg is irigyelte volna. Egy szóval verhetetlen volt.

Táskám mélyéről halásztam elő a bejárati ajtó kulcsát, hogy minél előbb a lakásban lehessek. Ahogy benéztem az egyik ablakon, láttam, hogy a lámpa ég, így innen következtettem arra, hogy a nevelőanyám ébren várt engemet. Fogadni mertem volna, hogy mint minden este, most is a teáját iszogatva ült az étkezőasztalnál, rám várva. Fel voltam készülve arra, hogy most is Isten áldásával fog elküldeni a szobámba, hogy térjek végre nyugovóra. Ettől az embertől az életem, néha napján maga volt a pokol, s ezt senkinek sem kívántam.

A kardigánomat és a kis táskámat az ajtó mellett helyezkedő szekrény egyik fogasára helyeztem, míg a cipőmet most az egyszer a szokottnál rendetlenebbül hagytam ott. Csoszogva haladtam végig az előszobán, anélkül, hogy feltűnést keltettem volna. De persze, mint általában máskor is, Sungmin éles hallását nem lehetett becsapni most sem.

– Látom most kivételesen időben értél haza, de még mindig nem tetszik, hogy köszönés nélkül próbálsz a szobád védelmébe menekülni – hallottam meg elvékonyodott hangját, ami leginkább arra emlékeztetett, mint amikor egy macska körmét húzzák a krétaporral ellepett táblán. Egyszerűen irritálta a hallásomat a hangja.

– Ne most kezdj bele egy hosszas litániába, nincs hozzád és sablon szövegeidhez idegrendszerem, amit minden nap hallgatok – feleltem higgadtan, már amennyire az még kitelt tőlem.

– Egyelőre még mindig én vagyok itt az idősebb, tisztelettel tartozol felém, így megérdemlem azt, hogy rám figyelj és végig hallgass – válaszolta sziszegve, akárcsak egy kígyó.

– De te ebben a házban csupán egy vendég vagy. Akkor lenne jogod ezt kijelenteni, ha összeházasodtatok volna apával! Viszont ez nem történt meg, mivel csak élettársak vagytok, úgyhogy fogd vissza magadat szépen, ha már sikeresen elérted azt, hogy fővárosban járjak egyetemre – emeltem fel a hangomat, s kezdtem egyre ingerültebbé válni.

Hiába a felbátorodásom Sungminnal szemben, a visszavágásom most sem ért egy fikarcnyit se. Tudtam jól, hogy a viselkedésemre mentségéül szolgálna az, hogy terhes, s neki nyugodt környezetre van szüksége. Azt azért be kellett látnom, hogy reggel apámmal szemben nem közöltem azt, hogy akár ez a nevelőanyám részéről egy csinos kis hazugság lehet az eltüntetésem érdekében. Egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni a tökéletessé kovácsolt lódításait bevenni, hiszen sosem tudhattam, mi lehet igaz és mi nem. Azért volt már annyi eszem, hogy a kettőt szét tudjam választani egymástól.

– Ezt majd holnap megbeszéljük, most takarodj a szobába, nem akarlak látni – mondta, ahogy hátat fordított nekem, s visszasétált az étkezőasztalhoz.

– Én sem akarlak látni téged, igazán felszívódhatnál és elmehetnél innen – mormogtam az orrom alatt, amit remélhetőleg nem hallott meg.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, majd felérve az emeltre a szobámnak az ajtaját bevágtam magam után. A telefonomat az ágyamra dobtam, ami egyből vissza is pattant a földre. Csak reménykedni tudtam abban, hogy akkor már a képernyője is betört, ezzel téve használhatatlanná magát. Nekem sem kellett sok, s én is úgy végeztem magamat, mint mobilom, egyedül az volt itt a helyzet, hogy én nem pattantam le vissza a padlóra. Fáradtságom és a reggeli kialvatlanságom ellenére a plafont kezdtem el bámulni, arra várva, hogy majd magától elnyom az álom. Aztán erre várhattam, mivel ez nálam nem ment ilyen könnyen, már csak azért, mert nem kényelembe helyeztem magamat, hanem egy teljesen más pozitúrába.

Egy kisebb nyöszörgés hagyta el a számat, majd minden megmaradt erőmet összegyűjtve vánszorogtam oda a ruhásszekrényemhez, s vettem ki belőle egy pántos felsőt, rövidnadrággal együtt, hogy az most kivételesen megfelelt alvás céljából. Utamat egyből a fürdőbe a vettem, ahol egy gyors zuhanyzást intéztem, majd felfrissülve dobódtam vissza az ágyban, ahol most már békében aludhattam.

Az éjszaka folyamán rengeteg mindent összeálmodtam, aminek másnap már a felére sem emlékeztem. Félig nyitott szemekkel vettem kezembe a telefonomat, ami reggel kilencet mutatott. Fáradt voltam még mindig, s legszívesebben tovább aludtam volna, azonban nem tehettem meg. Ha tíz szitokszót nem nyomtam el a párnámban, akkor egyet sem. Kikelve az ágyból, elrendeztem a fekvőhelyemet, majd a köntösömbe belebújva, gépies mozdulatokkal vonszoltam le magamat a lépcsőn, egészen a konyháig.

Az egész lakásban mély csend uralkodott, ami szokatlan volt. Általában ilyenkor a nappaliban szokott az apám és Sungmin beszélgetni, de jelen pillanatban nem tartózkodtak azon helységben. Úgyhogy a szavazatomat mindössze arra tudtam adni, hogy még aludtak vagy tartották a szokásos vasárnapi bevásárlást. Nem tudtam eldönteni, hogy mégis melyiknek volt a legnagyobb esélye a kettő közül.

Fejemet megrázva száműztem ezt a gondolatot elmém egyik legtávolabbik szegletébe, s koncentráltam a kávé elkészítésére. Neki dőlve a konyhapultnak vártam azt, hogy elkészüljön a nap indító italom, miközben azon agyaltam, hogy jöhetett ennyi minden, mindössze egy nap leforgása alatt. Kezdve a költözésemtől, egészen a Jungkookkal való esti beszélgetésig.

Miután sikerült elfogadható külsőt öltenem magamra, vállamra kaptam a kis táskámat, majd magam után bezárva az ajtót indultam el a barátnőm lakásának az irányába. Ugyan nem szóltam neki arról, hogy megyek, de mivel legközelebb csak fél kettőkor van programon, a délelőttöm meg unalmasan telt volna, jobbnak láttam meglátogatni Jayoungot.

Vagy egy órára laktunk egymástól, ennek ellenére még lassú sétával is fél óra alatt odaértem hozzá. Amúgy meg utoljára egy hete találkoztam vele, azóta történt egy-két dolog, amiről beszélgetésen keresztül nem számoltam be neki. Többek között ilyen volt a tegnapi nap eseményei, úgy éreztem, hogy ezt töviről-hegyire el kellett neki mesélnem.

A kaputelefont nyomva vártam arra, hogy barátnőm beleszóljon, s tudjam vele közölni, hogy én jöttem hozzá látogatóba. És fogalmam sincs arról mennyire fog örülni nekem, de azért reménykedtem abban, hogy nem fog káromkodásokkal vegyített mondandóval elküldeni melegebb éghajlatra. Bár, mint általában legtöbbször, a válaszom a már jól ismert, én is szeretlek dologgal szoktam enyhíteni a haragját. És itt az a helyzet, hogy nem is egyszer kérdezte meg tőlem, miszerint nincs-e bűntudatom, mert zavarom, én meg, mint egy jó gyerek, rászoktam vágni egyből, hogy nincs.

– Soyi, gyere be és mesélj el mindent, ha már szó nélkül jöttél el hozzám – szólt a kaputelefonba unott hangon. A válaszomat meg sem várva már egyből nyitotta is az ajtót, mire én csak kettőt pislogtam.

Fogalmam sem volt, mégis hogyan találta ki azt, hogy én vagyok, de ijesztő. Fejemet megráztam, hogy visszatérjek a valóság talajára. Besiettem az épület kapuján, mielőtt az becsukódott volna. A lépcsőket hármasával szedtem, s szenvedések árán, de felértem a nyolcadikra, ahol már Jayoung várt, mellette a kutyájával, Byullal. Ahogy a kis szőrpamacs meglátott engem, farkát csóválva és ugatva szaladt hozzám. Egy halovány mosoly jelent meg az arcomon, s guggoltam le hozzá, hogy meg tudjam simogatni. Egy perc elteltével a vendéglátóm a torkát köszörülve adta a tudtomra, hogy ideje lenne bemenni a lakásba, s nem kint időzni.

Beérve a szobám méretű nappaliba, a kanapéval szembeni kis dohányzóasztalra pillantva láttam meg két csésze teát. Jayoung tényleg sejthette valahonnan, hogy jövök, mert általában nem szokott ilyenekkel várni, helyette inkább rendetlenség, amit aztán általában ketten szoktunk rendbe vágni.

– Ülj le, aztán mesélj, mi történt, amiért vasárnap reggel tíz órakor csak úgy beállítottál ide – foglalt helyet a kanapén, megpaskolva maga mellett egy helyet, hogy oda üljek le.

– Kicsikét hosszú lesz, de megpróbálom nem teletömni a fejedet unalmas dolgokkal – feleltem, majd leültem én is, s miután belekortyoltam a teámba, folytattam a mondani valómat. – Apám volt olyan kedves, hogy alapos magyarázat vagy kivizsgálás nélkül küld fel Szöulba, hogy ott kezdjem el az egyetemet.

– Miért van olyan érzésem, hogy ebbe a dologba az a boszorkány is belekavart? – kérdezte felvont szemöldökkel meredve rám, ahogy a kezébe vette a bögréjét.

– Nagyon is jól gondolod! Ezt az egész dolgot az eredményezte, hogy Sungmin gyereket vár apától. S ezért az a legegyszerűbb megoldás, hogy elküld a fővárosba – mondtam a számat elhúzva, ezzel fejezve ki a nem tetszésemet a dolog iránt.

– Fura, hogy egyik napról a másikra ilyen hirtelen teherbe esett. Múlt hétvégén semmi jelét nem láttad, pedig már kellene, hogy a tüneteket jelentkezzenek – kezdett el hosszasan gondolkodni, hátha rájön valamire.

– Tudod, alig vagyok otthon, és mivel a kapcsolatunk nem valami fényes, nem kérdezgetem azt, hogy mégis mi van vele – mormogtam, ahogy egy kisebb fintor jelent az arcomon, már annak a gondolatától, hogy kedvesen tudjunk egymással szemben viselkedni.

– Na, és mi a másik érdekes beszámolód? – dőlt hátra a kanapén, s úgy nézett vissza rám.

– Találkoztam egy Jungkook nevű fiúval, aki azt állítja, hogy tudnék neki segíteni… – feleltem, ahogy lehunytam a szemeimet.

A hideg futott végig a hátamon, ahogy megjelent a szemeim előtt az alakja.

– Ne mondd, hogy az a Jungkook, akire én gondolok…

Értetlenül meredtem Jayoungra, mivel nem tudtam, hogy honnan ismerheti az illetőt. De meglehetősen érdekelt. Viszont, ha még a legjobb barátnőm ismeri, még név hallatán is, biztos híres egy ember lehet. Miért érzem azt, hogy ezek után nekem meg kell őt ismernem úgy, hogy a felé tett lépéseim ne legyenek túl feltűnőek?