[Distance II.] - 01. Váratlan meglepetés

YooAra POV

Még mindig értetlenül álltam az automata előtt, azután az ember után nézve, akit sikeresen leöntöttem kávéval. Megannyi értelmetlen kérdés kavargott a fejemben, amit egy kalap alá sűrítettem, abból alkotva egy nagy kérdőjelet. Sok mindenre nem jutottam, hogy ki is lehetett ez az alak, mivel az arcából semmit nem láttam, hangja alapján sem tudtam beazonosítani, mert egy árva szó sem hagyta el a száját. Kénytelen voltam beletörődni abba, hogy soha nem fogom megtudni, ki is volt az, akit az imént leöntöttem.

Egy sóhajt eleresztve indultam vissza, ahol a táskámat és az iratokat felejtettem. Jobbnak láttam hazaindulni, mivel minél tovább maradtam volna a hotelban, annál inkább késztetést éreztem arra, hogy az illető után menjek. Meg amúgy is volt jobb dolgom annál, minthogy vele foglalkozzak.

December lévén, a hó a megszokottnál korábban kezdett el hullani, így akármerre ment vagy nézett az ember, nem látott semmi mást, mint a hóval fedett utcákat. A körülöttem levő emberektől csupán azt hallottam, ahogy az időjárást szidták, illetve miért nem lehetne már jobb idő. Az igazat megvallva, én szerettem ezt az időt, ugyan sokszor vágytam arra, hogy otthon lehessek Jungkookkal, de sokkalta inkább voltam kint.

Lépteimet sietősre vettem, mivel otthon még volt egy kisebb elintézni valóm, ami már két napja váratott magára, vagyis a kipakolás. Erre egyáltalán nem volt időm, sőt, teljesen meg is feledkeztem róla. Az első nap, amikor ideértem teljesen lefoglalt, hogy körülnézzek a városban, s mire hazaértem, hullaként dőltem be az ágyba. Amikor meg lett volna rá időm az utána következő napon, idegesen járkáltam fel-alá a lakásban, több hívást is indítva és persze fogadva. Hol a barátnőm keresett, hol azaz ügynökség, akivel a szerződést megkötöttem két hónapra. Ugyan KyungAh felől a rengeteg szépen kérés, miszerint ideje lenne lenyugodnom, később jutott el a tudatomig, azért volt még bennem némi aggodalom, de nem akkora, mint eleinte. 

Táskámból előhalászva a lakáskulcsot, már nyitottam volna ki az ajtót, amikor a csendet a telefonom törte meg. Csak a szememet forgattam meg, mivel a mai napra már nagyon kezdett elegem lenni abból, hogy mindenki csak zaklatni tudott, ha tehettem némára állítottam volna, de nem tettem meg, mivel bármikor kereshettek a rendezvénnyel kapcsolatban. Meg sem nézve az illető nevét, a fülemhez emeltem a készüléket, s ingerültem szóltam bele, szimplán nyugalomra volt szükségem.

– Nem tudom, hogy most ki vagy, de ajánlom, hogy fontos ügyben hívjál, mert már sok volt a mai nap – feleltem, ahogy tovább szórakoztam a zárral.

– Talán ha húsz üzenetet küldtél és hívtál annyiszor, akkor szerintem nem így kellene velem beszélgetned – válaszolta egy olyan személy, akinek a hangja ismerősen csengett.

Az arcomra egy kisebb mosoly ült ki, amikor meghallottam a hangját. Most már minden aggodalmam és kételyem tovaszállt, így már előreláttam, hogy innentől kezdve rendesen fogok majd tudni figyelni mindenre.

A készüléket úgy szorítottam a fülemhez, mintha az életem múlna rajta. Ennek a beszélgetésnek, részemről úgy volt értelme, ha komfortosabb környezet vett körbe, mert tudtam, akkor semmi nem érhet váratlanul. Kezemben a kulcscsomóval szórakoztam, mivel valahogy nem akart előkerülni a lakáskulcs, ezzel is csak az időmet vesztegetve. Már kezdtem ideges lenni, ahogy Jungkook is a vonal túlsó végén. Hiába mondtam neki azt, hogy várjon pár másodpercet, a türelme egyre inkább csak fogyatkozott, akárcsak nekem. Végül, amikor már kezdtem feladni a dolgokat, hogy valaha is befogok jutni a lakásba, pont akkor találtam meg, s fordult a lyukban a kulcs, ezzel kinyitva előttem az ajtót.

Vállamra kaptam a kistáskámat, és az időközben megvásárolt ételes táskát, amiket a házhoz közeli sarki boltban vásároltam. Egyből a konyhába indultam, hogy lerakjam a dolgokat és el tudjak kezdeni beszélgetni Jungkookkal. Amúgy meg ki kellett volna pakolnom először, de száraz tésztákon és néhány üveg palackozott vízen kívül mást nem igazán vettem, ezért úgy döntöttem, későbbre hagyom őket.

Még gyors felakasztottam a kabátomat a fogasra, a csizmát a helyére tettem, s mint akit megszálltak volna, s versenyfutóak megszégyenítően száguldottam a nappaliban pihenő kanapéhoz. Egyből levetettem magamat rá, s magamra dobtam a szépen összehajtogatott plédet, hogy azért az útközben átfagyott testem felmelegedjen valamennyire.

– Ne haragudj, hogy ennyit kellett várnod, csak mire bejutottam, egy szenvedés volt – feleltem, ahogy a szemeimet megforgattam, mit ő nem látott.

– Őszintén YooAra, szerintem nem is te lennél, ha ez nem így menne nálad – válaszolta komolyan, de azért volt egy olyan érzésem, hogy közben a szája szegletében bujkált egy apró mosoly. – De akkor térjünk is rá a lényegre… Mi volt az, ami miatt annyiszor kerestél, s nem bírtál egy helyben maradni addig, ameddig magamtól nem jelentkezem – váltott hirtelen témát.

Meg voltam esküdve, hogy tudta jól, miért is üzentem és hívtam őt annyiszor. Viszont ezek szerint elég rosszak voltak a megérzéseim, mivel nagyon is fel kellett világosítanom. S innentől kezdve figyelembe kellett azt is vennem, hogy egyáltalán nem lesz elragadtatva, mert neki az ilyen dolgokból származott a legkisebb problémája. De engemet úgy ismertek, mint Jungkook szöges ellentettje: képes voltam a bolhából elefántot csinálni, átesni a ló túloldalára, s minden ok nélkül, olyan emberekre haragudni, akik semmit nem ártottak nekem. Ez a mai napig így ment, s nem találtam rá indokot. Hosszas gondolkodás után döntöttem úgy, hogy örököltem ezt-azt a szüleimtől.

Egy mély levegőt vettem, majd töviről-hegyire gyorsan átgondoltam, mi is az, amit mondani szeretnék neki, illetve felesleges dolgokról is elbeszélgetni, csak azért, hogy hallhassam a hangját. És ez most lehet bizarrul hangzott, de ez így volt jól…

– Két napja, hogy megérkeztem Busanba, s írtam neked ezzel kapcsolatba. Vártam, hogy válaszolj, de ugye az nap már nem érkezett felőled semmi hír, meg én is a várost jártam, úgyhogy elkönyveltem annak, miszerint kimerültél az utazás miatt. Aztán az utána következő napon sem hívtál, így nem is kicsit estem pánikba, mint egy depressziós ember járkáltam fel-alá a szobában, s azon voltam, hogy lassan be fogok csavarodni. Tehát túlságosan is hiányzol, Jungkook – hadartam el gyorsan, de azért úgy, hogy azt lehessen is érteni.

Bár amennyire jól ismert és szót tudott velem érteni még akkor is, amikor ideges voltam vagy éppen élni sem volt kedvem, mivel annyi minden nehezedett a vállaimra.

– YooAra, most tényleg, emiatt nem tudtál nyugton maradni? Te tudod a legjobban, hogy tudok magamra vigyázni. És meg van rá az okom, amiért nem jelentkeztem két napig, de azt nem kell tudnod, a lényeg, hogy koncentrálj arra, amiért Busanba mentél – mondta, szinte már unott hangon, mint akit nem is érdekelt a történet további része.

Mindössze egy kelletlen sóhajra futotta, s hajamba túrva a tévé sötét képernyőjére meredve próbáltam a gondolataimat rendezni, miszerint ő tudta fél vállról venni a dolgokat. Visszhangot vert a fejemben az a mondata, ami arra utalt, hogy ne az őt érintő kérdésekkel foglalkozzak, hanem a sajátoméval. Ugyan néha túlságosan is hülyének nézett, de azért nem most jöttem le a falvédőről, hogy ne tudtam volna a kijelentéséből azt levenni, ne üssem bele az orromat. Értettem célzást, még úgy is, hogy csak finoman próbálta közölni a tényeket.

Hosszas csend állt be közénk, még mindig arra várva, hogy reagáljak valamit a mondandójára. Tudtam is volna, mit mondani, de egyszerűen valami meggátolt ebben. Sőt, mindenféle ellentmondást nem tűrve, egyből bontottam a vonalat. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt még igencsak meg fogom bánni, mert halványlila fogalmam sem volt, mikor fogunk tudni ismételten beszélni a másikkal. Azonban ha visszagondolok arra, hogy tudtunk pár szót váltani egymással, máris nyugtatólag hatott rám. 

Talán tíz perc telhetett el azóta, amióta letettem a telefont, s ültem egyhelyben a szobában. Az arcomon éktelenkedő több ezer wattos mosolyt le sem lehetett vakarni a helyéről, még egy olyan hírrel sem, amely máskor biztosan sárba szokta tiporni a jó kedvemet. Sokkalta inkább jártam most egy álomvilágban, mintsem a valóságban, ahol amúgy kellett volna. És most már tényleg nem aggódtam érte, mert tudtam, hogy minden rendben volt.

Ha nem rugaszkodtam volna el teljesen a talajtól, akkor már régen értesítenem kellett volna a lemezkiadót és a fiúkat is, hogy nem is olyan régen beszéltem Jungkookkal, aki meglehetősen nem is kicsikét volt haragos kedvében. Aztán ki tudja, lehet, hogy a folyamatos zargatásom miatt ment fel benne a pumpa.

Későre járt, s én még mindig ott ültem a kanapén mély csendbe és sötétségbe burkolózva. Egyedül az erkélyen át beszűrődő holdfény és az utcalámpák adtak némi fényt, de még ezzel sem láttam el teljesen az orrom hegyéig. Jobbnak láttam, ha összedobok egy villámgyors vacsorát, hogy azért mégse éhgyomorral feküdjek le aludni. Összehajtogatva a plédet, a konyhába siettem, ahol még minden úgy volt, ahogy azt nagyjából két órája hagytam.

Miután minden a helyére került és egy adag rament is elkészítettem, gondolataimba temetkezve böngészgettem a hírportálokon. Több olyan hír is szembe jött velem, miszerint Jungkook köddé vált, senki sem tud róla semmit. Ahhoz képest, hogy KyungAh azzal próbált lenyugtatni, hogy nem fogják elárulni senkinek ezt a hírt, ennek ellenére mégis felkapott lett. Viszont ha tudnának arról, hogy ez nincs így és biztonságban van, senki nem rágódna ezen a témán. Bár amennyi rajongója volt Jungkooknak, nem csodálom, hogy olyan gyorsan terjedt, mint a futótűz.

Egy halovány mosoly jelent meg az arcomon minden ok nélkül. Mondhattam volna erre azt is, hogy amiatt volt az egész jó kedvem, amiért két nap leforgása után az életem tényleg visszakerült a rendes kerékvágásba, s mindenki tudott a rá kiszabott feladatokra koncentrálni. Azonban még annak ellenére is, hogy minden jól végződött, én a szervezéssel továbbra is hadilábon álltam. Mint említettem, a főnök alaposan elmagyarázott mindent, de arra nem adott semmilyen példát, hogy az idei fesztiválon, mit is helyezzünk a középpontba. Az embereknek maguknak kellett kitalálni valami igazán jó ötletet, amelyre még a környező országokból is szívesen eljönnek, mint az elmúlt években.

Azoknak az illetőknek, akik nem egyszer vettek már ilyenben részt, meglehetősen könnyű feladata volt, de a hozzám hasonlóknak, akik még nem igazán voltak ilyen helyeken… Nos, nem tudtak egyről a kettőre lépni. Előre láttam, hogy most ezzel kapcsolatban nem fogok napokig aludni, mi több, szerintem nem sokára egy papír tenger kellős közepén fogok ülni. És kezdenem kellett valamit magammal, mivel nem csak azért jelentkeztem ide, mert ez volt az egyik leghíresebb fesztivál, na meg azért, hogy megkaphassam a gyakorlatért az aláírást, hanem azért is, hogy legyen valami tapasztalom a jövőre nézve.

Lassan a lefekvéshez készülődtem, amikor egy illető a csengőre feküdve zavarta meg a nyugalmat. Nem is egy szitokszó hagyta el a számat, amit remélem tisztán hallott az egyén, amivel arra utaltam, hogy igencsak el lehet húzni a csíkot, s holnap visszajönni. Fogalmam sem volt, hogy mégis kinek jutott eszébe este tízkor zavarni, ráadásul úgy, hogy még senkit sem ismertem. Belebújva a szőrmés mamuszomba csoszogtam ki a bejárati ajtóhoz, ahol a jól bevált módszert alkalmaztam, miszerint addig nem engedek be senkit, ameddig ki nem nézek a kulcslyukon. Nem volt okom, mitől tartani, de azért szerettem biztosra menni, viszont a lépcsőházban uralkodó sötétség miatt semmit nem láttam. Így, mint a horrorfilmekben a tudattalan kislányok, nyitottam ki az ajtót.

Mire kettőt pisloghattam volna, az illető a nyakamba ugrott, s el sem akart engedni. Lassan már azon a határon voltam, hogy levegőhöz sem fogok tudni jutni, ha nem ereszt el. Próbáltam az egyén karjait lehámozni magamról, hogy tudhassam, mégis kinek ment el esze. Több-kevesebb szerencsével sikerült leszednem magamról az alakot, s amikor szembekerültem vele, akkor tudatosult bennem, aki még ilyenkor is képes volt zavarni, az csakis MinJi lehetett.

Hatalmas döbbenet ült ki az arcomra, amikor az egyik barátnőm állt velem szemben. Én úgy tudtam, hogy ő Szöulban volt akkor, amikor búcsúztunk. Bár amennyire csapongó és élettel teli lány volt, kinéztem belőle, hogy bármire is képes volt. Ahogy végig mértem a lány külsejét, látszott rajta, hogy ő sem igazán aludt, sőt jobban szét volt esve, mint én magam. Ha tíz kérdés nem fordult meg a fejemben, akkor egy sem.

Csuklójánál megragadva zártam be mögötte az ajtót, s ültettem le a kanapéra még mielőtt összeesett volna itt nekem. Egy kisebb takarót nyomtam a kezébe, hogy azt terítse magára, mivel nem hiányzott, hogy beteg legyen, és holnap úgy kelljen visszaküldenem a fővárosba. Még mielőtt leállhattam volna vele szót váltani, még gyors elkészítettem két bögre forró csokit, majd mellé ülve törökülésbe tornáztam magamat, miközben kíváncsian meredtem rá.

– MinJi, neked Szöulban kellene lenned Jiminnel és a többiekkel, de ennek ellenére mégis itt vagy… Mi történt? – kérdeztem oldalra döntött fejjel, hogy fel tudjam vele venni a szemkontaktust, de a lány annál inkább kerülte.

Hosszú percekig néma csendben ültünk egymás mellett, míg én továbbra is barátnőmre figyeltem, ő addig inkább a kis dohányzóasztalra meredt, kezében a bögrét szorongatva. Aztán végül is egy kisebb időnek kellett eltelnie, ameddig szóra nem nyitotta a száját.

– Csupán aggódtam érted, mivel KyungAh-tól hallottam, hogy eléggé magad alatt vagy Jungkook miatt. Már értelmetlen történeteket kezdtem a fejemben gyártani, mégis mi lehet veled – válaszolta egy kelletlen sóhaj kíséretében, majd azt követően belekortyolt a még mindig gőzölgő italába.

– Figyelj, csupán annyi történt, hogy pár napig nem aludtam semmit. Viszont most már minden rendben van, nem olyan régen beszéltem azzal a sügérrel, csupán nem volt telefon közelben, hiába csörgött ki néha – feleltem egy műmosoly kíséretében, mivel azért a történetet kicsikét szépítettem.

Ugyan nem ez volt a teljes igazság, mert azt még én sem tudtam, miért nem jelentkezett attól, de muszáj voltam valamivel megnyugtatni a lelkivilágát. Tudtam, hogy ebből nem származhat semmi jó, de azért mégis, jó ügy érdekében tettem, nem? Bár azért mélyen reménykedtem abban, hogy Jungkook oda telefonált a többieknek, hogy ne csak engem, hanem őket is megnyugtassa… Na, meg persze részesítse a főnökét egy kisebb fejmosásban, amiért rendőrséghez is fordultak ez ügyben.

– Jó ezt hallani, legalább nyugodtabbak lesznek az itt eltöltött éjszakáim – mondta, ahogy vett egy mély levegőt, majd azt követően egy kedves mosoly.

Meglepődve néztem rá, mivel nem arra számítottam, hogy ezt a beszélgetésünket követően, csak úgy szimplán a képembe mondja, már pedig ő itt fog eltölteni pár napot. Nagyon úgy tűnt, hogy ez nála a világ legtermészetesebb dolga, mintha ilyenek történnének az év minden egyes napján.

Ha nem a legjobb barátnőm lett volna, hanem egy légből kapott vadidegen ember az utcáról állított be volna hozzám, hogy éjszakára adjak neki szállást, nem igen adtam volna be rá a derekamat. Viszont mégis csak MinJi volt az, egy jó barát, így akárhány szempontból is próbáltam megközelíteni, ott lyukadtam ki, hogy ezt nem tehetem meg vele. Túlságosan is jószívű voltam, aki nem igazán tudott nemet mondani egy közeli barátjának.

Egy megfáradt sóhaj kíséretében keltem fel a kanapéról, sétáltam oda az egyik beépített szekrényhez, s vettem ki onnan egy párnát, takarót és huzatot. Értettem a célzást, ennek ellenére mégis úgy nézett rám, mint aki hülye lenne, és nem vágná a dolgokat. Több, mint egy éve ismertem, ennek ellenére ő még nem jutott el addig, hogy eszébe jusson, én sem most jöttem le a falvédőről, s keresztül láttam rajta és az utalgatásain.

– Nem tudom, meddig szándékozol maradni, de érezd magad otthon, hiszen kora reggeltől, egészen estig tied lesz a lakás – feleltem lehunyt szemekkel, mellkasom előtt keresztbe fonva a karjaimat.

– Tényleg, hiszen te dolgozni jöttél el ide Busanba – csapta össze a tenyerét, ahogy egy kisebb idő elteltével leesett neki a tantusz.

Tenyerem automatikusan a homlokom csattant, mivel nagyon nem akartam elhinni, hogy MinJi tényleg tudott ennyire feledékeny lenni. Pedig vagy százszor a szájába lett rágva, hogy majd lesz egy kisebb kitérőm a szöuli életemet nézve. Orrnyergemet masszírozva köszöntem el a barátnőmtől, majd lenyomva a villanyt, magamra zártam a szobám ajtaját. Hanyatt dőlve az ágyon meredtem a plafonra a sötétségben, miközben azon filozofáltam, hogy mégis hogyan szakadt ennyi minden a nyakamba. Hirtelen lett egy lakótársam, ráadásul annak az idegennek a jelleme sem akart elcsendesülni a fejemben. Soha eddig a napig nem láttam, de a kisugárzása olyan volt, mintha pont az ellenkezője lenne a dolgoknak. Mintha egész életemben mellettem lett volna.

Ennyi idő után arra is rá kellett jönnöm, hogy lassan három napja a mennyezet bámulása helyett nem csináltam mást. Kezdtem úgy érezni, hogy most már nem a lányok voltak a legjobb barátaim, hanem a szobám négy fala, a boltozatot is beleértve. Csak nyugodt életet szerettem volna itt élni addig, ameddig a fesztivál szezonja le nem zárul, s indulhattam el Japánba. De ahol egy amúgy is mozgalmas nap után beállít egy váratlan vendég, ismételten hatalmasat fog fordulni velem a világ.

Szemeimet lehunyva tértem nyugovóra, azzal a gondolattal, hogy a kemény nap ellenére is, de mosolyogni fogok. Nem akartam már akkor elrontani mindenki kedvét…

Élvezet volt arra kelni, hogy mást sem hallottam azon kívül, hogy MinJi a szobám ajtaját veri. Nyöszörögve nyitottam ki a szemeimet, mivel még tudtam volna aludni, hiszen a fejem majd szétrobbant a fájdalomtól. Félig nyitott szemmel a telefonom képernyőjére vezettem a tekintetemet, amit hajnali hat órát mutatott. Nem is egy szitokszót fojtottam bele a paplanba, s átkoztam le a barátnőmet, amiért nem hagyott legalább kilencig pihenni. Elképzelni sem tudtam, hogy ilyenkor mi lehetett életbe vágóan fontos, de mivel nem akartam kegyetlen lenni vele, vettem a fáradtságot, belebújtam a papucsomba, majd lábaim vonszolgatva csoszogtam oda a szobám ajtajához.

– Mit akarsz MinJi? – néztem rá értetlenkedve, fáradt szemekkel. – Remélem nyomós okod van rá, amiért az embert nem hagyod aludni hajnalok hajnalán…

– Csupán annyi kérdésem lenne, hogy száraz tésztákon kívül nincs is más ételedet, amit reggelire lehetne enni? Csak mert, ahogy elnézem, ezek nem igazán jók reggelinek, könnyen megterhelhet a fűszeres ennivaló – felelte elhúzott szájjal, ahogy a két kezében tartott instant tésztákat felemelte.

 Általában semmivel sem lehetett kora reggel felbosszantani, de ez betette a kaput. Mormogva csaptam be előtte az ajtót, majd sétáltam oda a köntösömhöz, ami az ágyam végén pihent. Semmit sem utáltam annál jobban, minthogy valaki kioktasson az evésről, hogy mégis mikor enni az adott ételt, de úgy látszik ennek is egyszer meg kellett történnie.

Egy szúrós pillantással illetem a megszeppent lányt, aki ugyanúgy állt az ajtóban, ahogy egy perccel ezelőtt. Besétáltam a konyhába, majd az egyik szekrényből levéve a kávét raktam fel a tűzhelyre, hogy amíg MinJivel tárgyaltam, legalább utána valami lenyugtassa az így is felajzott idegállapotomat.

– Mivel nem szándékoztam azokkal indítani a reggelemet, s te is tudod jól, hogy nem eszek semmit indulás előtt, most elmondom, mit hol találsz. Figyelj jól, mert csak egyszer mondom el – dőltem neki a pultnak, majd a lányra néztem és folytattam a beszédemet. – Mint minden normális ember, úgy én is a hűtőben tárolom a zöldségeket, a rizst és egyéb ilyen dolgokat az egyik fiókban találod meg. A cukor, só és társait, meg a hűtő melletti második szekrényben. Érthető? – kérdeztem tőle, mire ő csak sűrűn bólogatott. – Remek, s én akkor neki is állok készülődni, úgyis van egy kis dolgom, mielőtt elindulnék.

Csupán ismételten füllentettem neki, mert annak ellenére, hogy szeretem őt, mint egyik legjobb barátnőmet, sokszor az idegeimen táncolt már. Néha annyira, hogy nem beírtam vele egy légtérben mozogni.

Visszaigyekeztem a szobámba, s a legelső ruhákat kikapva a szekrényből, megindultam a fürdő felé, ahol most kivételesen nem töltöttem el sok időt. A percek gyorsan követték egymást, s mire kiléptem a lépcsőházból, már félnyolcat mutatott a telefonomon levő digitális óra. Utamat egy olyan pékség felé vettem, amit már a legelső a napon szimpatikusnak találtam, mind dolgozó ügyileg és árukinézetre is. Értékeltem, amikor egy üzlet ilyen komolyan vette, hogy a munkába vagy éppen iskolába induló emberek elé friss ételek kerüljenek.

Amint elvégeztem ott is mindent, s tulajdonképpen semmi dolgom nem volt utána, szép lassan, ráérősen indultam meg a hotel felé, ahol az egyik munkatársammal találkoztam. Han Jisoo egy kedves, talpraesett, ugyanakkor komoly egy srác volt, akivel már akkor megtaláltuk a közös összhangot, amikor beléptem a demonstrációs terembe, ahol a találkozót tartottuk. Mindössze két év volt közöttünk, de a koránál értelmesebb embernek tűnt, aki minden lát és hall, még úgy is, hogy nem tartózkodott azon a helyszínen. Előre tudtam, hogy az itt eltöltött napjaimat, amikor nincs kedvem egyedül otthon vagy éppen MinJi társaságában lenni, bátran hívhattam, egyszóval számíthattam rá.

Heves gondolkodásmódomból a telefonom fülsüketítő hangja ráncigált vissza a valóságba. Már abban reménykedtem, hogy az ideiglenes lakótársam fog keresni azzal kapcsolatban, hogy valamit nem talál, de ennek ellenére a hívás zöld részlegébe MiYoung neve volt belevésve. Róla is régen hallottam, túlságosan is el volt havazva, ezért is sietett el nagyon gyorsan a buszállomásról. Fogadva a hívást, a fülemhez emeltem a mobilomat, s vártam, hogy ő is letámadjon – bár azért MiYoungnak jóval több esze volt, mint MinJi-nek vagy éppen KyungAh-nak, fele annyira nem volt eszement.

– YooAra, véletlenül nem tudsz valamit MinJi-ről? Tegnap óta sehol sem találjuk – szólalt meg MiYoung, miközben elképzeltem azt, hogy ahogy idegesen sétálgat fel-alá.

Ha most nem tudtam volna azt, hogy mégis merre lehet MinJi, szerintem ismételten pánikba esve hordanék össze mindenféle hülyeséget arról, hogy előfog kerülni. Bár igencsak meglepett barátnőm ezzel a kérdésével, mert nem gondoltam arra, hogy JiJi egy szó nélkül is lelépett volna Szöulból. Legszívesebben megtréfálnám őt, hogy semmit sem tudok az eltűnésről, de akkor meg egész biztosan én húznám a rövidebbet, ami nem igazán lenne szerencsés.

– Akkor majd én megnyugtatlak, hogyha már elfelejtett szólni nektek, hogy szépen eljön tőletek. Itt van velem Busanba, jelenlegi lakótársam, de arra próbálom rávenni, hogy minél előbb visszamenjen – válaszoltam higgadtan, közben a lépéseimet gyorsabbra vettem.

– Nem, szerintem maradjon veled egy kicsit, ameddig el nem csitulnak közte és Jimin között a dolgok. Miután ti elmentetek, szépen összekaptak, s nem is akarják megbeszélni a dolgokat – mondta tömören, de ezt nem igazán szerettem volna elhinni.

Nem akartam elhinni, hogy MinJi és Jimin összevesztek, és nem is akarnak hallani a másikról. Nekem teljesen úgy tűnt, hogy még egy nagyobb vita sem tudja szétválasztani őket, mert annyira szeretik egymást. Ennek ellenére tévedtem, s be kellett látnom, sajnos nem minden történhetett úgy, mint a mesékben. Egy felesleges tévhitet kergettünk volna, ha nem esünk időben pofára.

– Nekem teljesen mást mondott, hogy mégis miért jött el Szöulból – pislogtam nagyokat, mivel még mindig meg voltam lepődve, hogy MinJi képes volt eltitkolni ezt előlem. – De akkor maradhat egypár napig, s próbálom győzködni, hogy beszéljen Jiminnel – nyugtáztam a dolgokat, hogy innentől kezdve valahogy kézbe veszem az ügyet és váltok pár szót a néha csökönyös barátnőmmel.

– Köszönöm Ara, tudtam, hogy rád számíthatok – felelte egy sóhaj kíséretében.

Gondoltam most, hogy egy halovány mosoly is megjelent az arcán, amiért nem kellett neki ezen idegeskednie, vagy éppen azon, hogy a társaság negyedik lány tagja, mégis merre kóborolhat Szöulban, illetve valamelyik másik városban. A lehető leghamarabb köszöntem el tőle, megígérve neki, hogy munka után beszélünk, de közben pont, hogy megérkeztem a hotel elé, ahol már Jisoo, az óráját nézegetve figyelte a tömeget, mégis merre járhatok.

Arcomra erőltettem egy mosolyt, majd elé sétálva köszöntöttem kedvesen. A szervezőséggel kapcsolatban elsődleges szempontnak tartottam, hogy mindenkivel jó kapcsolatot ápoljak, s kerüljük a felesleges nézeteltéréseket. Szerintem senkinek sem hiányzott két olyan ember a csapatba, akik nem tudtak anélkül meglenni, hogy minden percben egymás vérét szívják.

– Indulhatunk? A metró indulásáig kemény fél óra maradt, s mire innen elérünk, az húsz perc, tehát sietnünk kell. Már csak azért is, mivel rengeteg forgalmas úton kell átkelnünk, ahol legtöbbször három percig szokott piros lenni – ragadta meg a csuklómat, majd kezdett el ráncigálni egy irányba.

Felvont szemöldökkel meredtem a fiúra, mivel nem akartam elhinni azt, hogy tényleg ennyire jól vág az agya, s így ki tudta számolni az egészet. Bár nem is tudtam, mit várok egy olyan embertől, aki lassan hat éve éldegél boldogan Busanban, mint hal a vízben.

– Gondolom, hozzá kell szoknom ahhoz, hogyha reggelente veled tartok, akkor csapzottan fogjuk elérni a célállomást – néztem rá, ahogy egy kisebb szarkasztikus megjegyzés elhagyta a számat.

 – Vedd úgy az egészet, mint egy reggeli tréninget, csak ne annyira szigorúan, mintha egy kiképzőtáborban lennél – nevetett fel a saját mondandóján, amit ha még jobban megcsavart volna szavakkal, még én is egy jót kacarásztam volna.

Persze, hogy ne a savanyú arcomra kelljen ránéznie, egy halovány mosollyal értékeltem a próbálkozását. Úgy voltam az egésszel, hogyha most nem is tud velem humorosabban beszélgetni, pár nap elteltével, amint megismerjük egymást, olyanok leszünk, mintha több éve ismernénk egymást. Igen, közben megbeszéltük azt is, hogy egy másik szervezőtársunkkal, miután végeztünk, beülünk egy kávézóba, s váltunk pár szót.

– Szerintem remek partnerek leszünk, Jisoo – válaszoltam mosolyogva, majd kezemet kiszabadítva a szorításából, felvettem az ő tempóját.