Abban a busani kis
albérletnek a padlóján ültem egymagamban, amit a szervezőség bérelt ki nekem
arra az időre, amíg itt tartózkodtam. A falnak neki dőlve meredtem a plafonra,
miközben a kezemmel, a telefonomat babráltam. Két napja tartózkodtam Busanban,
s ez idő alatt nem is egyszer hagytam üzenetet Jungkooknak, vagy éppen hívtam
fel. Az üzenetekre nem reagált, a vonal pedig egyből hangpostára kapcsolt vagy
éppen azt jelezte, hogy ki van kapcsolva. Nem is kicsit voltam megijedve, mivel
úgy váltunk el, hogy keresni fogjuk a másikat, amint odaértünk. A legrosszabb
dolgok is megfordultak a fejemben, hogy balesete volt vagy esetleg rosszabb.
Egy kelletlen sóhaj
hagyta el a számat, majd lassú, gépies mozdulatokkal keltem fel a földről, majd
a telefonomat a hatalmasnak nem nevezhető ágyra dobtam, mi most kivételesen nem
pattant vissza a földre. Utamat a hálószobámból a fürdő felé vettem, hogy
elfogadhatóbb külsőt varázsoljak a megviseltség helyére. Megtámaszkodtam a csap
szélén, s úgy néztem bele a felette árválkodó tükörbe. A szemem alatt hatalmas,
kialvatlanságról árulkodó karikák voltak, amik nagyon is igazak voltak. Alig
aludtam valamit az elmúlt napokban, az agyam folyamatosan Jungkook körül
forgott, hogy mégis mi lehetett vele. De ez nem mehetett így tovább, nem
akartam az első napomon úgy kinézni, mint egy két lábon járó zombi.
A csapot lassan
megnyitva, az engem körbeölelő csendet a víz csobogása szüntette meg. Úgy
éreztem magamat, mint aki depressziós lenne, és nem látja értelmét az életnek,
pedig ez korán sem volt így. A felhevült bőrömnek jól esett a langyos víz, mert
valamiért nyugalommal árasztott el engemet. Arra kellet ösztönöznöm magamat,
hogy ne evezzek még jobban veszélyes vizekre, hanem próbáljak lenyugodni, s
nincs neki semmi baja.
Egy kisebb reménysugár
akkor kapott lángra bennem, amikor a telefonom csörgését meg nem hallottam,
miközben az arcomat törölgettem. Mint akit puskából lőttek ki, úgy dobtam le a
törülközőt a szennyes tartóra, s vetődtem le egyből az ágyamra. A zöldgombot
elhúzva emeltem a készüléket a fülemhez, és meg sem vártam azt, hogy a
túloldalon levő személy szólaljon meg először.
– Jungkook? – szóltam
bele a készülékbe némi reménnyel, hátha az általam hiányolt személy hangját
hallom meg. Azonban most is elúszott a maradék bizalmam, mivel a legjobb
barátnőm válaszolt vissza.
– Figyelj, értelek, hogy
majd becsavarodsz, mert semmit sem tudsz róla, de azért nem így kellene minden
egyes hívásunkat indítanod – válaszolta mormogva KyungAh, amit most elfogadtam
tőle egy újabb leszúrásnak.
– Tisztában vagyok vele,
de nem a te szívedet nyomja akkora félelem, mint most az enyémet – sóhajtottam,
ahogy a hátamra fordultam és a kezemet a szememre helyeztem.
Az utóbbi két napban a
beszélgetésünk KyungAh-val csupán ebben merült ki, mivel semmire másra nem
tudtam gondolni, bármennyire is szerettem volna. Barátnőm is hiába próbálkozott,
egyszer sem sikerült neki. Tisztában voltam azzal, hogy csak jót akart nekem, s
elfeledtetni egy kis időre az egészet, de sehogy sem tudtam más oldalról
megközelíteni ezt a dolgot. Hiányzott, hallani akartam a hangját, miközben azt
mondja nekem, hogy minden rendben van vele.
– A BigHit intézkedett
ezzel kapcsolatban, próbálják elérni a katonaiskolát, ahogy Jungkookot is. A
rendőrséget azért nem vonják bele, mert egész biztosra napvilágra hoznák és
akkor a rajongók is pánikba esnének, nem csak te – felelte határozottan, de
azért a hangjában felfedeztem azt, hogy ebben még ő maga sem volt teljesen
biztos.
Teljes mértékben egyet
értettem vele, valahol meg kellett húznom a határokat, s hosszas gondolkodás
után, véglegesen úgy döntöttem, hogy mindent Bang PD-nimre bízok. Én egyedül
csak azt tehettem, hogy továbbra is reménykedve várom azt, hogy mikor fog
keresni. Választ sem adva KyungAh-nak, bontottam a vonalat, s egy nagy levegőt véve
próbáltam lenyugodni. Elindultam a szekrényem felé, s egy ideális ruhát
halásztam elő annak a mélyéről. Miután mindennel végeztem, felkészülten
indultam meg a helyszín felé.
***
A megbeszélés sikeresen
zajlott, s annak a hotelnak az adminisztrációs pultnak a közelébe ültem, ahol
ez az egész dolog történt. A főszervező mindenről alaposan beszámolt, de azért
inkább többször átfutottam a papírokat, amiken az utasítások szerepeltek. Talán
negyed órája ülhettem az egyik fotelban, amikor úgy éreztem kávéra van szükségem.
Odasétáltam az automatához, s arra vártam, hogy leeressze a karamellás lattét.
Ahogy az utolsó cseppek is a kis pohárkában landoltak, készültem megfordulni,
de a pohár egész tartama egy tőlem jóval magasabb személy fekete kardigánján
landolt. Arcát maszk takarta, fején fekete sapka éktelenkedett, míg a szemét
egy szintén fekete napszemüveggel takarta el, aminek értelmét sem láttam.
– Ne haragudjon, véletlen
volt – kezdtem el törölgetni az italt a pulcsiján, de ahogy elnéztem, sokkalta
inkább rontottam a helyzeten.
Keze az én vékony csuklóm
köré fonódott, s elemelte előle. Egyedül egy kisebb fejrázással válaszolt, majd
elengedve a kezemet, egy szó nélkül tovább állt. Én meg csak álltam egy helybe,
földbe gyökerezve, értetlenül pislogva az alak után, ahogy eltűnt a lift ajtaja
mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése