[Rózsaszín köd] - Prológus

"A csillagok szépek ugyan, de a köztük levő űr végtelen,
és ígéretektől fekete. /Mark Lawrence/"

Fél év telt el azóta, amióta Jungkook és én szétmentünk. Ugyan tisztában voltam én azzal, hogy őt nem érdekelte az, mi van is velem. Azonban én neki teljesen az ellentettje voltam, mivel figyelemmel kísértem a banda útját, még akkor is, ha semmi nem kötött minket egymáshoz, s nem is szerettem a saját zenéinket.

A jelenlegi barátom semmit nem tudott arról, hogy ki volt az előtte levő fiúm, egyedül csak arról világosítottam fel, hogy nincs kedvem megint olyan dolgokon keresztül menni, mint amikor Jungkookkal voltam együtt. És ugyan ketté váltak az útjaink, ennek ellenére a szívem mélyén még maradt egy kisebb érzelem csoport, amit iránta éreztem, s ha tehettem volna, újra kezdtem volna mindent, a legelejéről. Azonban nekem tiltott volt az, hogy a múltamban éljek, mert boldog voltam a mostani párkapcsolatomban, illetve világosan megegyeztünk abban, hogy nem gondolunk a másikra. És én ezt már akkor elrontottam, amikor a szakításunk után egy héttel ki mondtam a nevét. Számomra a felejtés nem volt egyszerű…

Markkal már öt hónapja voltunk együtt, ebből két hónapja, hogy összeköltöztünk. Míg én egyetemre jártam, ő addig dolgozott és elhalmozott mindenféle ajándékkal. Ilyenkor nem is egyszer éreztem magamat úgy, mintha teher lennénk neki, s a szeretetemet pénzen keresztül akarja megvásárolni. Pedig hányszor ültünk már le úgy vacsorázni, hogy olyankor tényleg azt éreztem, hogy szeret?

Hiába mondják azt, hogy az első szerelem mindig fájdalmasan végződik, s a második párkapcsolat jobb dolgokat tartogat, én úgy vagyok vele, mindig csak rosszabbodik. Eleinte mindig örömmel vágtam bele újabbnál-újabb szerelmekbe, amik alakulóban voltak, de mégsem jöttek össze. Az első kapcsolat, ami megesett velem, az egyetlen olyan, ahol tényleg boldog voltam, viszont voltam szeretve, s nem akartak átvágni. És mégis miért ért véget? Nem tudom, de nagyon szeretnék rá választ kapni…

Mint minden szerda délután, most is a közös kis lakásunk erkélyén álltam, neki támaszkodva a korlátnak, s élveztem azt, ahogy a tavaszi szél a hajamba kap. Szemeimmel az embereket, s az autókat pásztáztam, ahogy elhaladtak egy-egy irányba. Ilyenkor szerettem nosztalgiázni, vagy elgondolkodni a jövőmön, hogy egyszer viszont láthatom-e még Jungkookot, vagy tényleg nélküle kell tovább élnem. Mindig is azt szerettem volna, ha a második fog egyszer beteljesülni, de esélyt sem láttam rá, mivel az egész lehetetlenségnek hangzott. Nem is egyszer mondtam azt magamnak – szinte már a jelmondatom –, hogy ebből nem lesz semmi, tanuljak meg nélküle élni. Egyszerűen nem ment, itt felejtette magát nálam, legalábbis az emlékeit.

– Yehana, hazajöttem – hallottam meg barátom hangját, ahogy kilépett mellém az erkélyre, s hátulról átölelte a derekamat.

Halvány mosolyt jelent az arcomon, még akkor is, ha az előbb nem Markra gondoltam. Jelenleg belé voltam szerelmes, s hiába voltak érzéseim más felé, rá kellett koncentrálnom, hogy a mostani boldogságomat ne szúrjam el, bármennyire is sugárzott, hogy Mark még fele annyira sem szeretett, mint én őt.

Nehezen fordultam meg a karjai között, de valahogy mégis szembetaláltam magamat vele.  Szemén rajta volt a fekete napszemüvege, amit még neki vettem hónap elején csak úgy, mert gondoltam tetszene neki. Már készültem volna egy puszit nyomni az arcára, amikor hirtelen a képembe nyomott egy levelet, amit nekem címeztek. Fogalmam sincs ki küldhette, mivel a szüleimen kívül senki nem tudta azt, hogy mi is a lakcímünk.

– A lépcsőházban összefutottam anyuddal, s azt kérte, hogy ezt adjam át neked. Nem szoktam a leveleidet felbontani, de ez névtelenül érkezett, legalábbis kívülről annak tűnt, de benne mégis megtaláltam az illető nevét – nézett bele mélyen a szemembe, majd megköszörülve a torkát, a kérdését egyből nekem szegezte. – Ki az a Jungkook és mégis honnan ismered?

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, ráadásul teljesen le is sokkolódtam. Az összes vér az arcomba futott, s azért imádkoztam, hogy ez csak egy rossz álom legyen. Nem akartam neki elmondani, mi is kötött Jungkookhoz, mivel ismertem annyira, hogy az ilyenekért nagyon mérges tudott lenni.

Kezéből kikaptam a borítékot, és a hátam mögé rejtettem. Tekintetemet a földre szegeztem, mivel nem akartam belenézni az övéibe. Sőt, most ez volt a legkisebb problémám amellett, hogy Jungkook fél év elteltével vette a fáradtságot és írt. Persze nem telefonon, hanem egy ócska levélen keresztül, ami ki tudja mennyi idő alatt ért el hozzám…