[Ne hívj vissza] - 01. Jungkook

"A találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk, 

hogy valóra váljanak.
/Paulo Coelho/"

Ha azt mondtam volna, hogy nem ismerem ezt az embert, akibe sikerült beleütköznöm, kicsikét sem hazudnék, mivel ez volt az igazság. Addig a pillanatig, ameddig ki nem rontottam a múzeum ajtaján, egyszer sem láttam eddig. Van az a mondás, hogy egy találkozás sosem történik véletlenül, mivel biztosan van valami, vagy éppen lesz, amihez mi nekünk is közünk lesz előbb vagy utóbb. Legalábbis édesanyám folyamatosan ezt hajtogatta nekem, mielőtt el nem hagyott minket apuval, egy másik pasasért, aki egy szót sem beszélt koreaiul. Aztán most valahol Európa egyik országában élnek boldogan két gyerekkel – ha a megérzéseim nem csalnak.

Fejjel mentem neki az illetőnek, ezért megértem enyhíteni a másodpercenként homlokomba nyilalló fájdalmat. Csupán kérdőre akartam volna vonni, hogy miért nem tudott a lába elé nézni, de ahogy a távolodó alakja után meredtem, értelmét sem láttam. A kisugárzása az árulta el róla, hogy már pedig neki nagy jelentősége van, s nincs ideje, se kedve olyan emberekkel foglalkozni, mint jó magammal.

A szemeimet megforgatva folytattam haza fele az utamat, nem kerítve túl nagy jelentőséget annak az alaknak. Ha egyszer sietős dolga volt, s még annyi ideje sem lett volna, hogy elnézést kérjen, akkor nem láttam értelmét ezen a dolgon rágódni. Sőt, jobb dolgom is volt, minthogy vele foglalkozzak. Percek alatt egy olyan mennyiségű súly nehezedett a vállaimra, amit egymagam rövid időn belül nem tudtam volna megoldani. Úgy látszott, hogy a munka, s az érettségit kénytelen volt megelőzni a felköltözésem Szöulba.

Mivel mégis csak a fővárosról beszéltünk, olyan albérletet találni, ami közel van az egyetemhez, s minden egyéb máshoz, elég nehéznek hangzott. Világéletemben utáltam a kollégiumot. Ugyan a körülöttem levő emberektől azt hallottam, hogy aki kollégium tengeti a mindennapjait, a szobatársával együtt, azok között egy életre szóló barátság alakul ki. Fogalmam sem volt arról, hogy ennek is mennyire lehetett hinni, de egyszer-kétszer előfordulhat az ilyen, viszont minden embernél… Az már abszurdabban hangzott a létező összes emberi hülyeségnél, amit egy kalap alá lehetett venni. Úgyhogy a kollégium ezért nem jöhetett szóba.

Fejemet megrázva, üres elmével tettem meg a maradék kilométert a sarki kávéházba, ahol lassan féléve dolgoztam, mint felszolgáló. A dolgozás fogalma, akkor rajzolódott ki a fejemben, amikor apámtól kértem kölcsön pénzt egy új ruhára, az őszi bált illetően. Nála az volt az utolsó csepp a pohárban. Akkor kezdte igazán megelégelni, hogy őt használom ki, ahelyett, hogy munka után néznék, mivel azzal mégis többre viszem, s arra költöm, amire én szeretném. Aztán a véletlen folytán keveredtem Daegu ezen részére, ahol ez a kávézó is volt.

Nem várták el tőlem, hogy suli mellett mindennap bejárjak dolgozni, mivel még tanulnom is kellett. Ugyan volt a főnökömnek benne némi igaza, de ha a saját lábamra akartam állni, amennyire csak tudtam, muszáj voltam elvállalni. S nem is bántam meg, mert a felesleges szabadidőmet, amiben nagyon nem tudtam, mit csinálni, tökéletesen kiegészítette. A napirendem sokkalta inkább volt könnyebb, mint azelőtt. Rendezetten át tudtam tekinteni mindent, anélkül, hogy bármi is ütközött volna az utána levő programjaimmal.

Nos, ami pedig az apám által adott munkát illette, az pedig csak úgy az ölembe hullott. Amikor felajánlotta a szabad helyet, miszerint a múzeumban a látogatóknak kellett segítenem, nem volt olyan lehetőségem, hogy visszautasítsam. Nem volt akkora nagy szám, mint én azt az elején hittem, mikor csak tíz éves voltam. Igen, akkoriban csillogó szemekkel figyeltem az embereket, akik ezt a munkát végezték. Azóta persze alább hagyott az érdekeltség iránta, viszont szívesen végeztem, nem jelentett megterhelést, sokkalta inkább felüdülést, ahogy a szobrokat elnéztem.

Az üzletbe belépve, az öltöző felé vettem az utamat, hogy átöltözhessek, s leváltsam a munkatársamat. Még zárt ajtókon keresztül is érezni lehetett a latte, cappuccino, macchiato ízesítésű kávékat. Persze rengeteg másféle koffein, illetve anélküli italt felszolgáltunk, de nekem ez volt a három kedvencem.

Mielőtt még elhagyhattam volna az öltözőt, feltettem az egyetlen olyan emlékemet anyámról, amit kifejezetten nem apára hagyott, hanem rám. A szívecske alakú medálba egy idézet szerepet, amit a mai napig nem tudtam megfejteni. Tisztán emlékszem, hogy amikor öt éves voltam, azt mondta, ha eljön az ideje, s úgy érzem, készen állok arra, hogy megértsem, csak nyissam ki és tanulmányozzam. Mondhatni nagyon sokat segített vele. Nem is egyszer nyitottam fel a medált, s ültem felette órákat, böngésztem az interneten, mentem el a helyi könyvtárba, a választ azóta sem találtam meg. Lassan kezdem az egészet feladni…

– Soyi, ideje lenne kezdeni, csúcsforgalom van. S ha erről beszélünk, egyedül te tudod kézben tartani a dolgokat, illetve már Minho is kezd fáradni, így tényleg kapd össze magadat – hallottam meg a főnököm hangját az ajtó túloldaláról.

– Máris megyek! – kiabáltam ki, majd egyből kulcsra zártam a szekrényemet, s annak a kulcsát a nadrágom farzsebébe mélyesztettem. Az ajtót kinyitottam, s a szája szélét rágcsáló főnökömmel találtam szembe magamat, aki idegességében sétálgatott fel-alá előttem. – Azért ennyire nem kell idegeskedni, itt vagyok és kézbe veszem a dolgokat – feleltem mosolyogva, s kikerülve az igazgatót, álltam be a pult mögé.

Pár szót váltottam még Minhoval, s mint mindig, most is egy felszabadult sóhaj hagyta el ajkait. Halvány mosoly bújt meg a szám egyik szegletében, de a fejemet azonnal megráztam, s inkább munkába álltam. Még gyorsan megigazítottam magamon a fehér, fodros köpenyt, s egy kedves mosoly kíséretében indultam meg az asztalok felé. Élveztem ezt a munkát csinálni. Nem csak a kávék, meg a munkatársak miatt, hanem a vendégek érdekében is. Mindig boldogsággal töltött el az, ha az ajtó fölé felrakott csengő, mindig jelezte azt, hogy egy új vevő tért be hozzánk. Szerettem velük hosszasan elbeszélgetni bármiről, s ez fordítva is így volt. Az egyik legjobb barátnőm is innen származott, akivel nem féltem megosztani a legkisebb és legféltettebb titkomat is.

A rezgőre állított telefonom most az egyszer kivételesen megakadályoz a munkában, mivel apám szokott ilyen kitartóan hívni. Nincs kedvem, se energiám ahhoz, hogy a beszélgetésünk után, még ossza nekem az észt. Elég volt belőle most egy kis időre. Levegőre, térre volt szükségem, hogy megemésszem a dolgokat, amiért képes csak úgy eldobni magától egy másik gyermekért, aki történetesen az én kistestvérem lenne. Tudnom kellett volna, hogy ezt nem szándékosan tette, mert nem lett volna rá képes, csak valaki a háttérből próbálta manipulálni. S mondhatni Sungmin remekül elérte azt, hogy eltávolítson.

Megfogtam a telefonomat, majd kinyomtam a hívást, s azt követően ki is kapcsoltam a telefonomat. Most már tényleg koncentrálhattam arra, amire akartam: a munkára. Az arcomra erőszakoltam egy kedves mosoly, amelyen látszódott, hogy mindössze egy romlott álca volt. De persze senkinek nem akartam a kedvét elvenni, hiszen ahányszor ide betettem a lábamat, jobb kedvem volt, s nem úgy néztem ki, mint aki egy citromba harapott volna.

A kötényre függesztett tollat és jegyzetemet elővéve sétáltam oda az egyik asztalhoz, ahol néhány osztálytársam beszélgetett vidáman. Először igencsak furán néztek rám, amikor meg tudták, hogy itt dolgozom, de két napnak sem kellett beletelnie, hozzászoktak az egészhez. Mondhatni ez az állás csiszolt valamennyit a kapcsolatunkon, és bátrabban beszélgettem velük, mint ezelőtt bármikor máskor, amikor egymásba botlottunk az utcán.

– Soyi, a szokásosat, ha kérhetnénk – nézett rám Ahyoung mosolyogva, amint odaértem az asztalhoz. Az én arcomon is egy őszinte mosoly jelent meg, amit nem is lehetett onnan levakarni semmivel sem.

– Tehát akkor neked Ahyoung egy macchiato, Hyungminnek egy americano, Jaesuknak meg espresso, ugye? – kérdeztem, ahogy elkezdtem jegyzetelni a kért rendelést, legalábbis, amit általában kérni szoktak.

– Neked aztán vág az eszed cicababa. Nem járunk olyan gyakran ide, de mégis megjegyzed… Tudod, bírom az ilyen lányokat, nincs kedved véletlenül megismerni az ágyamat? – kezdte el vonogatni a szemöldökét Hyungmin, mire én az egészet mindössze egy szemforgatással díjaztam.

Utáltam az olyan embereket, akiknek az esze máson sem járt, csak azon, hogyan és miként tudna egy lányt az ujjai köré csavarni, a mocskos dumájával. Bár lett volna elég időm ahhoz, hogy hozzászokjak Hyungmin perverz szövegeléseihez, ennek ellenére, ahányszor beteszi ide a lábát, elkap a hányinger, a gyomor liftezni kezd, s azon a határon vagyok, hogy menten elájulok. Itt is látszott, hogy én teljesen különböztem a többi korombeli lánytól, s engem nem érdekeltek holmi pasi dumák, s egyesek máris egy egyéjszakás kalandon vannak túl. Rendes párkapcsolatra vágytam, nem fél órásakra, ami csak úgy az égből pottyant le elém.

Figyelmen kívül hagytam a srác további szövegelését, de persze, amint sarkon fordultam egy kisebb fintor jelent meg az arcomon. Továbbra sem foglalkozva a még utánam kiabáló Hyungminnel, besétáltam a pult mögé és elkezdtem készíteni a kért megrendeléseket. Csúcsforgalom idején, amikor egyedül voltam az egész üzletben a vendégekkel, az egész kávézó békés volt, senki nem sürgetett, annak ellenére sem, hogy biztos volt az ücsörgésnél és kávézgatásnál jobb dolguk. Ez a munka teljesen eltért, ahhoz képest, amit a múzeumban szoktam ügyködni.

Túlságosan is mélyre merültem a gondolataimban, s erre csak úgy tudtam rájönni, hogy a forró kávé, ami kifolyt a pohárból, sikeresen leforráztam vele a kezemet. Kicsikét megugrottam, s egyből hidegvíz alá tartottam. Amúgy tudtam, hogy nem éppen a legszerencsésebb lekezelési módszer, de jelenleg még az elsősegély doboz sem volt a közelemben, úgyhogy igazán mindegy volt, akárhogy is néztem. Miután az égető érzés csillapodott, a kötény zsebében tartogatott fásliért nyúltam, s amennyire kitelt belőlem, bekötöztem és próbáltam láthatatlanná tenni több-kevesebb sikerrel.

Tíz perc késéssel, tálcára helyeztem a megrendeléseket, s már száguldottam is ki Ahyoung asztalához, ahol a hangulat egyre inkább csak fokozódott. Ők is idén érettségiztek velem együtt, ennek ellenére rá se hederítettek. Félvállról vették az egészet, s egyáltalán nem érdekelte őket, mi is lesz a sorsuk. Meg kellett hagyni, néha igencsak irigyeltem Jang Ahyoungot azért, mert neki semmi nem okozott problémát, s nem került annyiszor padlóra, mint én. Amióta osztálytársak voltunk, tudtam róla, hogy az akadályokat könnyen vette, mindig sikerült első alkalomra. Egyedül szégyent éreztem vele kapcsolatban, nem féltékenységet… Mert hiába voltam én a suli legjobb tanulója, mégis őt tartották előrébb. S én elviseltem az egészet, még véletlenül sem próbálkoztam tenni ellene, tudtam, úgy sem sikerülne, mivel mégis róla beszéltünk.

Amint megköszönték a kávékat, tovább is álltam, s ugyanezt eljátszottam a mai nap folyamán még úgy százszor. Mire az üzlet kiürült teljesen, s a takarítással is végeztem, volt már este félkilenc is. Kezdtem fáradni, de a fejemben ott volt, hogy nem aludhatok el, a tételek felét még meg is kellett tanulnom. Azonban jól ismertem magamat: Fáradt aggyal semmit sem értem volna el, szükségem volt egy forró fürdőre, hogy felfrissíthessem az elmémet, mert tudtam, hogy a kávé itt nem segít. Aztán mellette még a nevelőanyám szitokszavait is el kellett viselnem, amik már mindennapossá váltak. Szinte már leperegtek rólam a vérig sértő szavai, el tudtam viselni ezeket, hisz’ életem részei lettek.

Az utcán végig sétálva, a költözésemen törtem a fejemet, hogy mégis hogyan tudtam volna a lehető legegyszerűbben feljutni Szöulba, az egyik legjobb egyetemre, ami az egész világon eléggé ismert, vagyis a Hwanam Egyetemre. Az élet ott javában folyt. Ha valaki be teszi oda a lábát, garantált lesz, hogy teljesen más életet kezd el élni, megnyílik, átveszi a társai szokásait, s a régi énje a tűzben végzi. Mellette még jobban szocializálódik az ember, egyszer sem térhet haza, s egyedül azt veszi észre, hogy a feje felett csak úgy elszálltak az évek. Egy cseppnyi sem maradt a régi énjéből, amit visszakaphatna.

– Véletlenül nem te vagy az a lány, akibe a délelőtt folyamán beleütköztem? – kérdezte egy ismeretlen hang, de a kérdése az világos volt, mint a nap. Tudtam, hogy egy olyan személy áll mögöttem vagy éppen előttem, akivel volt szerencsém találkozni, de még egy szót sem váltottunk. – Jeon Jungkook vagyok, örülnék, ha tudnánk pár szót váltani.

Jeon Jungkook? Nem rémlik ez a név, egyszer sem hallottam róla eddig a pillanatig. Most meg kellene fordulnom, s nekem is bemutatkoznom? De azt sem tudom, mit akar tőlem vagy éppen milyen szándékai vannak velem…