[Ne hívj vissza] - Prológus

"Ha valaki keresztezi utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet.

Véletlen találkozások nincsenek. /James Redfield/"

Tavaszhoz képest az időjárás eléggé jeges volt, szinte januárnak lehetett volna nevezni azt a márciusi napot. A körülöttem elhaladó emberek mind sálak mögé rejtőzve várták a szebb időt, míg én ezek ellenére is lengén voltam felöltözve. Nem törődtem azzal, hogy egymást követően repkedtek a mínuszok, tökéletesen el voltam a magam kis problémáival. Ennek ellenére fél szemmel mégis a járókelők tekintetét fürkésztem, ahogy gyilkos pillantásokkal illeték társaikat a rengeteg lökdösés miatt. Daegu ezen részén az élet mindig is pezsgett, sosem volt megállás. Míg napközben a felnőttek, idősebb emberek és gyerekek lepték el az utca minden egyes szegletét, esténként, amint kinyitottak a bárok, a fiatalok sajátították ki maguknak.

Én sosem voltam a bulik és vad dolgok híve. Inkább a városra néző, hatalmas panellakás tetőterében elhelyezkedő szobám ablakpárkányán ülve figyeltem a velem egykorúakat, akik jól érezték magukat. Nem is egyszer voltam szemtanúja a velünk szemben levő szórakozóhely előtt kialakult verekedéseknek vagy éppen annak, hogy egy részeg ember összeesik. Az ember azt gondolná, hogy nyugis környéken élek, de mióta az eszemet tudom, ez sosem volt így.

Magas sarkúm a múzeum metlakiján hatalmas visszhangot vert a nagy csendben, ahogy apám hatalmas irodája felé sétáltam. Ugyan suli mellett csak kisegítőként dolgoztam, de ettől függetlenül még ugyanúgy elvárta tőlem, hogy ugyanolyan ruhákban mászkáljak és segítsek a látogatóknak, mint a titkárnője. Nem vetettem meg soha a fekete öltözéket, mivel tisztában voltam, hogy színesben nem mászkálhattam kedvemre, főleg nem az édesapám által vezetett múzeumban, de azért ennyire nyers és sötét ruhákba sem kellett volna lennem. Szerettem a színeket, azok közül is inkább a pasztell árnyalatokat.

Mély levegőt vettem, majd nyugodtan kopogtattam be a bükkfából készült ajtón, várva arra, hogy beléphessek. S egyszer csak apám hangját hallottam meg az ajtó mögül. A kilincset lenyomtam, s belépve mélyen meghajoltam előtte.

– Örülök, hogy ilyen hamar ide fáradtál lányom – mosolygott rám az asztal mögül édesapám, akinek az arcáról le sem lehetett volna vakarni azt az idétlen mosolyt.

– Szombat délelőtt van, lassan indulnom kell dolgozni, utána pedig még tanulni is szeretnék az év végi vizsgáimra, így még szép, hogy siettem. Illetve nem tudom miért kellett felvennem az egyenruhát, amikor ma kivételesen szabadnapot kaptam tőled – néztem apám szemeibe, ahogy egyik lábamról, a másikra álltam. A magas sarkúban a sarkam kezdett már fájni, s volt egy olyan érzésem, hogyha nem cserélem le egy kényelmesebbre, előbb vagy utóbb biztosan feltöri.

– Gyors leszek! – köszörülte meg a torkát, majd felvette a komoly és határozott arcát. Ilyenkor tudtam azt, hogy semmi jóra nem számíthatok. – Ugyan tisztában vagyok azzal, hogy nyakadon a ballagás, az érettségivel együtt. De hosszas gondolkodás után a nevelőanyád meggyőzött arról, hogy neked nem itt Daeguban kellene egyetemre járnod, hanem Szöulban. Több eséllyel indulnál… – állt meg egy kis időre, hogy meg tudjam emészteni a hallottakat.

– Volt egy olyan érzésem, hogy ehhez Sungminnak is köze van – forgattam meg a szemeimet. – És gondolom, ezután azt szándékozod mondani, hogy közben kezdjek el pakolni és a lehetséges dolgaimat vigyük fel addig Szöulba, s utána már csak a ballagásommal és az érettségimmel legyen gond. Eltaláltam vagy eltaláltam?

– Tényleg anyádtól örökölted a gondolkodásodat és tudásodat – sóhajtott lemondóan. – Ez mind azért van, mert úgy néz ki Sungminnak sikerült teherbe esnie. Nyugodt környezetre van szüksége, elköltözni pedig nem szeretnénk…

– És a másik lehetőség az, hogy akkor engem küldtök el máshova, értettem a célzást – bólogattam hevesen, mivel ezen egy fikarcnyit sem lepődtem meg.

– Tényleg ne haragudj kislányom – felelte, miközben nagyon is tisztában voltam azzal, hogy mélyen legbelül nagyon is örült neki.

Egy egyszerű vállrántással letudtam az egészet, majd ahogy még kitelt belőlem, kisiettem az ajtó elé, s ott levéve a cipőt, harisnyával tettem meg az utolsó pár lépést a kijáratig. Történetesen nem érdekelt, ha még az utcán is azzal haladtam végig, mivel mindössze az lebegett a szemem, hogy mielőbb elhagyhassam Daegut, még az érettségit is magasról leszarva.

Lehajtott fejjel sétáltam végig az utcákon, ezzel próbálva utat engedni a józan gondolkodásnak. Azonban valami keménynek csapódtam, egy olyan személynek, akit ezelőtt még soha nem láttam…