– Egyedül annyit említek, hogy ok nélkül bűnhődik egy olyan dolog miatt, amiről nem is ő tehet... – húz magához egy szoros ölelésre, amely most az egyszer nem talál viszonzásra. Szemeimben egyre inkább halmozódnak a könnyek, amiket hiába próbálok visszafojtani, minden egyes másodperc elteltével, egyre jobban érzem azt, hogy nem fogom őket tudni megakadályozni.
Hiába volt a szemeimben Jungkook egy megátalkodott, utálatra méltó ember, valahol mégis éreztem, hogy egy jótett lélek, csak elég mélyre temette magában azt az oldalát. És ezek miatt egyszerűen nem tudtam benne megbízni...
Kezd egyre kényelmetlenebbé válni számomra Taehyung közelsége, ezért elkezdek ficánkolni a karjai között, mint egy partra vetett hal. Próbálkozásaim fikarcnyit sem érnek, helyette annál jobban szorít magához, szinte majdnem meg is fojt. Jelen pillanatban nem erre lenne szükségem, hanem csakis arra, hogy Jungkook adjon valamiféle magyarázatot, mégis miért akarja magát minden áron bajba sodorni. Ha egyáltalán sikerül addig eljutnom, hogy kiszabaduljak Tae karjai közül, s mint egy megkergült áldozat, egyenesen a földön ülő idiótához rohanjak segítésképp.
Lehet, hogy a végén még nekem lesz bűntudatom, de egyszerűen úgy érzem ezt most muszáj lesz megtennem. Erősen, de mégiscsak úgy taposok rá a lábára, hogy a tudtára adjam, kezd számomra kínossá válni az egész helyzet, úgy, ahogy van. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen következményei is lehetnek a dolgoknak: Elvesztem a bizalmát, barátságát és előfordulhat, hogy az idők végezetéig gyűlölni fog és távolról elkerülni. Tényleg megkergültem, akárcsak a birkák. Valaki most az egyszer tényleg fejbe vághatna egy baseball ütővel...
Miután a kis akcióm sikeresen célba talál, meghajolok Taehyung előtt, s, hogy még véletlenül se tudjon valamit utánam kiabálni, sietősre veszem a lépteimet és meg sem állok addig, ahol a jelenlegi célpontot verik össze-vissza.
Még ilyen távolságban is tisztán érzem azt, hogy a támadók bűzlenek a túlzott mennyiségű alkoholtól. Arcomra kiül egy fintor, ahogy egyre közelebb érek a gorilláknak számító férfiakhoz, a kezdetekben hatalmasnak vélt önbizalmam, a másodperc tört része alatt elpárolog, mintha nem is létezett volna. Nem voltam és nem is leszek jó a verekedésben, meg nem is szerettem az erőszakot, de annak érdekében, hogy senki se sérüljön meg komolyabban és mindenki elkerülje a börtönt, muszáj kezdenem velük valamit. Bár fogalmam sincs mennyi az esélye annak, hogy még nem indultak útnak a zsaruk, mivel ki tudja mennyi idős ember járhatott erre és láthatta őket verekedni.
Kezeim automatikusan ökölbe szorulnak és lendíteném őket, ha egy újabb gorilla rám nem mászna. Erős karjai, derekam köré fonódnak, azonban, hogy még véletlenül se tudjak segítségért kiáltani, egyenesen be fogja a számat, ezzel engem is csapdába szorítva. Ha lehetne megkísérelném azt, hogy megszökök, úgy, hogy vissza sem nézek, s hátra hagyom Jungkookot. De ha ezt meg is tenném, elveszne a mindennapjaimból az állandó kötekedés, vitatkozás, mellette pedig az is, hogy éjt-nappallá téve tőlünk lenne hangos az intézet. Csak és kizárólag, emiatt lennék képes menteni Jungkook bőrét is az enyém mellett. Önzőnek tűnhetek, de mi örökké ég és föld leszünk, akármennyire enyhülne a közöttünk kialakult feszültség.
– Úgy látszik sikerült kézre kerítenünk ennek a szemétládának a barátnőjét. Csinos pofija van, ráadásul az idomai is szépek. Van egy olyan érzésem, hogy jól fogunk szórakozni az éjszaka folyamán kicsi lány – suttogja a fülembe perverz hangon fogva tartóm.
Nem is kicsit rémülök meg a kijelentésétől, s akarva-akaratlanul is, de újra elmémbe kúsznak a múltam árnyékképei. Szeretném őket messzire űzni, lehetőleg olyan távolságba, hogy onnan sehogy tudjanak visszatérni. Egyáltalán nem akarom még egyszer átélni az akkori fájdalmakat és sérelmeket. Nem szeretnék erőszak áldozata lenni, hogy utána megint pszichológusnál kössek ki és jobban megemeljék a gyógyszer adagjaimat. Nem akartam újra depresszióba zuhanni...
Jungkook nem láthatja a kétségbeesett arcomat, sőt egyáltalán nem jöhet rá arra, hogy utána kémkedem. Elveim ezen gondolatok ellen hevesen tiltakozik, míg a szívem teljesen tisztában van az egész dologgal kapcsolatban, hogy ez már pedig veszett ügy. Hiába minden gyűlölet, ha egyszer élve kijutunk innen mindketten, előre látom, hogy meg fogom tőle kapni azt a viselkedést, amire tökéletesen illene az apai szigor elnevezés. Akkora egy hülye vagyok, amiért ennek bedőltem és kockára tettem mindent!
– Engedjétek el, ő nem az, akit ti kerestek – hallom meg Jungkook rekedtes hangját, miközben szájából egy olyan mondat hangzik el, amit nem teljesen értek. Fejemben több ezer kérdés fogalmazódik meg, mire választ sehogy sem kaphatok.
– Inkább maradj kussban, ha nem akarod, hogy ez a kés véletlenül a kis barátnőd torkát súrolja – válaszolja ridegen az előttem álló alak, miközben olyan szavakkal dobálózik, amik felérnének egy hatalmas pofonnal az élettől. – Tényleg, próbáljuk csak ki... – húzódik az arcára egy ördögi vigyor, ahogy felém fordul.
Rögtön félelem költözik belém, s minden erőmmel azon vagyok, hogy kiszabaduljak a szorításból, de az izmaim egyre inkább csak elgyengülnek. Amióta ilyen szorult helyzetbe kerültem, talán most az egyszer esek még inkább kétségbe, mint öt perccel ezelőtt. A percek csigalassúsággal telnek el, ezzel csak jobban fokozva bennem a félelmet és azt is, hogy most tényleg megölnek. S egyik percben még itt voltam, másik percben pedig a saját vérem fog engem körbeölelni. Úgyhogy innen egész biztosan nincs menekvés.
Fejemet elkezdem rázni, mint egy félnótás, hogy én ezt nem akarom, kíméljenek meg mindentől. Bár, ahogy elnézem, nekik számít, hogy az illető, akit éppen elkapnak, az legyen fiú, lány, állat, növény, az ő lelkükben egyedül tényleg a gyilkolás él. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy a rendőrök eddig miért kerítették őket kézre. Itt lenne a lehetőség, erre most szalasztják el az alkalmat, mert senkinek sem jutna eszébe hívni őket.
– Főnök, nem kellene a Karma Pillangót megölnünk – feleli fogva tartóm, ahogy fél szemmel rám sandít, majd újra a vezetőre pillant.
– Ugyan már, lassan három éve, hogy távozott ebből a világból. Legközelebb csak hat év múlva kell újra elkapnunk, úgyhogy pofa be és végezd a munkádat – rivall rá egy cseppet sem kedvesen az alkalmazottjára a férfi, aki minden bizonnyal ennek az egésznek a kitervelője.
Álljunk csak egy kicsikét! Ki is a Karma Pillangó? És miért is kell meghalnia? Ehhez hasonló kérdések lepik az elmémet, amikkel nem lenne érdemes foglalkozni, mert ha mégis úgy döntenék, hogy ennek is a végére az mindenképpen csak az akták után lenne – amivel sehogy sem állok, lassan már két hete. Van egy olyan érzésem, hogy ez a bizonyos Karma Pillangó igencsak fontos egy személy lehet, ha ennyire megrökönyödve, mégis nyíltan beszélnek róla, anélkül, hogy bármitől is tartanának.
Hirtelen egy erős rántást érzek meg a félig szabadott hagyott jobb karomon, s mint egy kötélen ráncigált báb, úgy szabadulok meg a fojtogató érzéstől. Pár másodperc elteltével arra eszmélek fel, hogy úgy hullok a földre, mint egy darab száraz falevél, akitől olyan könnyen megszabadult a lombos fa, amin eddig nevelkedett. Hirtelen Jungkookot látom meg, amint álló helyzetbe tornázza fel magát, s erőt véve magán szeretne a vígan társalgó személyeknek neki rontani. Csodálom, hogy most nem az a legelső gondolata, hogy engem helyre tegyen, de alaposan.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudok, olyan gyorsan forog le előttem az egész jelenet, ahogy Jungkook szétveri őket, még annak ellenére is, hogy teljesen ki van merülve és rengeteg sebet, karcolást szerzett, hála az éles fegyvernek, amivel engem is megkíséreltek megölni. Komolyan, a hideg fut gerincemen, ha csak vissza gondolok rá...
Egy fél mosollyal fordul felém, tekintetével azt sugallva, hogy minden rendben lesz, nincs mitől tartanunk – legalábbis szerintem egy kis ideig biztosan nincs. Viszont, ahogy végig futtatom rajta tekintetemet, látom rajta, hogy nem képes stabilan megállni a saját lábaim, és eléggé az összeesés határán van. Én is megpróbálok erőt venni magamon, s most az egyszer félredobni a makacsságomat és segíteni rajta, hogy mi előbb elláthassuk a szépnek nem mondaható sérüléseket. Most az egyszer tényleg büszke vagyok rá, mivel hajlandó volt az egóját és a mérhetetlen nagy büszkeségét félredobni, annak érdekében, hogy mindketten élve megússzuk. Aztán a végén még kiderül, hogy csakis saját maga miatt tett így. Simán ki tudom ezt belőle nézni.
Az ájulást elkerülve, egyből leül a földre, fejét a garázsajtónak döntve, s úgy lélegezve mélyeket. Óvatosan mellé kúszok, még véletlenül sem hívva fel magamra a figyelmet. Szeretnék tőle egy, s mást kérdezni, de nem vagyok biztos abban, hogy ez lenne a megfelelő idő mindkettőnk számára.
– Meg kell hagyni Heeyoung, eléggé vakmerő volt tőled, hogy pont te legyél az, aki szembe mert volna menni ezekkel az idiótákkal – neveti el magát, és mint egy öt évesnek, elkezdi paskolni a fejemet, mintha jó munkát végeztem volna.
– Egyszerűen csak rossz volt nézni, hogy szenvedsz, semmi komolyabb dolog nem volt a háttérben – felelem ridegen, s tekintetemet inkább a földre szegezem.
– A bátorságod mércéje, amúgy igencsak meghaladja a képességeidet. A végén még el fogod azt érni, hogy megemeljem előtted a nem létező kalapomat – néz rám, miközben száját végleg elhagyja a szarkasztikus megjegyzése. Majd egyedül akkor kapok igazán észbe, amikor is Jungkook a vállamra hajtja fejét, mellé pedig szorosan magához von.
Nyugalom lesz úrrá rajtam, s olyan érzések kerítenek hatalmába, amit utoljára a nagyim ölelő karjaiban találtam meg, alig négy évesen. És ezek nem olyan érzelmek, mint a szerelem vagy gyűlölettől fűtött harag, ez valami más, amit még én sem tudok bekalkulálni.
És ezzel a bátorságod mércéje dologgal mégis hova a fenébe szándékozik kilyukadni?
Hiába volt a szemeimben Jungkook egy megátalkodott, utálatra méltó ember, valahol mégis éreztem, hogy egy jótett lélek, csak elég mélyre temette magában azt az oldalát. És ezek miatt egyszerűen nem tudtam benne megbízni...
Kezd egyre kényelmetlenebbé válni számomra Taehyung közelsége, ezért elkezdek ficánkolni a karjai között, mint egy partra vetett hal. Próbálkozásaim fikarcnyit sem érnek, helyette annál jobban szorít magához, szinte majdnem meg is fojt. Jelen pillanatban nem erre lenne szükségem, hanem csakis arra, hogy Jungkook adjon valamiféle magyarázatot, mégis miért akarja magát minden áron bajba sodorni. Ha egyáltalán sikerül addig eljutnom, hogy kiszabaduljak Tae karjai közül, s mint egy megkergült áldozat, egyenesen a földön ülő idiótához rohanjak segítésképp.
Lehet, hogy a végén még nekem lesz bűntudatom, de egyszerűen úgy érzem ezt most muszáj lesz megtennem. Erősen, de mégiscsak úgy taposok rá a lábára, hogy a tudtára adjam, kezd számomra kínossá válni az egész helyzet, úgy, ahogy van. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen következményei is lehetnek a dolgoknak: Elvesztem a bizalmát, barátságát és előfordulhat, hogy az idők végezetéig gyűlölni fog és távolról elkerülni. Tényleg megkergültem, akárcsak a birkák. Valaki most az egyszer tényleg fejbe vághatna egy baseball ütővel...
Miután a kis akcióm sikeresen célba talál, meghajolok Taehyung előtt, s, hogy még véletlenül se tudjon valamit utánam kiabálni, sietősre veszem a lépteimet és meg sem állok addig, ahol a jelenlegi célpontot verik össze-vissza.
Még ilyen távolságban is tisztán érzem azt, hogy a támadók bűzlenek a túlzott mennyiségű alkoholtól. Arcomra kiül egy fintor, ahogy egyre közelebb érek a gorilláknak számító férfiakhoz, a kezdetekben hatalmasnak vélt önbizalmam, a másodperc tört része alatt elpárolog, mintha nem is létezett volna. Nem voltam és nem is leszek jó a verekedésben, meg nem is szerettem az erőszakot, de annak érdekében, hogy senki se sérüljön meg komolyabban és mindenki elkerülje a börtönt, muszáj kezdenem velük valamit. Bár fogalmam sincs mennyi az esélye annak, hogy még nem indultak útnak a zsaruk, mivel ki tudja mennyi idős ember járhatott erre és láthatta őket verekedni.
Kezeim automatikusan ökölbe szorulnak és lendíteném őket, ha egy újabb gorilla rám nem mászna. Erős karjai, derekam köré fonódnak, azonban, hogy még véletlenül se tudjak segítségért kiáltani, egyenesen be fogja a számat, ezzel engem is csapdába szorítva. Ha lehetne megkísérelném azt, hogy megszökök, úgy, hogy vissza sem nézek, s hátra hagyom Jungkookot. De ha ezt meg is tenném, elveszne a mindennapjaimból az állandó kötekedés, vitatkozás, mellette pedig az is, hogy éjt-nappallá téve tőlünk lenne hangos az intézet. Csak és kizárólag, emiatt lennék képes menteni Jungkook bőrét is az enyém mellett. Önzőnek tűnhetek, de mi örökké ég és föld leszünk, akármennyire enyhülne a közöttünk kialakult feszültség.
– Úgy látszik sikerült kézre kerítenünk ennek a szemétládának a barátnőjét. Csinos pofija van, ráadásul az idomai is szépek. Van egy olyan érzésem, hogy jól fogunk szórakozni az éjszaka folyamán kicsi lány – suttogja a fülembe perverz hangon fogva tartóm.
Nem is kicsit rémülök meg a kijelentésétől, s akarva-akaratlanul is, de újra elmémbe kúsznak a múltam árnyékképei. Szeretném őket messzire űzni, lehetőleg olyan távolságba, hogy onnan sehogy tudjanak visszatérni. Egyáltalán nem akarom még egyszer átélni az akkori fájdalmakat és sérelmeket. Nem szeretnék erőszak áldozata lenni, hogy utána megint pszichológusnál kössek ki és jobban megemeljék a gyógyszer adagjaimat. Nem akartam újra depresszióba zuhanni...
Jungkook nem láthatja a kétségbeesett arcomat, sőt egyáltalán nem jöhet rá arra, hogy utána kémkedem. Elveim ezen gondolatok ellen hevesen tiltakozik, míg a szívem teljesen tisztában van az egész dologgal kapcsolatban, hogy ez már pedig veszett ügy. Hiába minden gyűlölet, ha egyszer élve kijutunk innen mindketten, előre látom, hogy meg fogom tőle kapni azt a viselkedést, amire tökéletesen illene az apai szigor elnevezés. Akkora egy hülye vagyok, amiért ennek bedőltem és kockára tettem mindent!
– Engedjétek el, ő nem az, akit ti kerestek – hallom meg Jungkook rekedtes hangját, miközben szájából egy olyan mondat hangzik el, amit nem teljesen értek. Fejemben több ezer kérdés fogalmazódik meg, mire választ sehogy sem kaphatok.
– Inkább maradj kussban, ha nem akarod, hogy ez a kés véletlenül a kis barátnőd torkát súrolja – válaszolja ridegen az előttem álló alak, miközben olyan szavakkal dobálózik, amik felérnének egy hatalmas pofonnal az élettől. – Tényleg, próbáljuk csak ki... – húzódik az arcára egy ördögi vigyor, ahogy felém fordul.
Rögtön félelem költözik belém, s minden erőmmel azon vagyok, hogy kiszabaduljak a szorításból, de az izmaim egyre inkább csak elgyengülnek. Amióta ilyen szorult helyzetbe kerültem, talán most az egyszer esek még inkább kétségbe, mint öt perccel ezelőtt. A percek csigalassúsággal telnek el, ezzel csak jobban fokozva bennem a félelmet és azt is, hogy most tényleg megölnek. S egyik percben még itt voltam, másik percben pedig a saját vérem fog engem körbeölelni. Úgyhogy innen egész biztosan nincs menekvés.
Fejemet elkezdem rázni, mint egy félnótás, hogy én ezt nem akarom, kíméljenek meg mindentől. Bár, ahogy elnézem, nekik számít, hogy az illető, akit éppen elkapnak, az legyen fiú, lány, állat, növény, az ő lelkükben egyedül tényleg a gyilkolás él. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy a rendőrök eddig miért kerítették őket kézre. Itt lenne a lehetőség, erre most szalasztják el az alkalmat, mert senkinek sem jutna eszébe hívni őket.
– Főnök, nem kellene a Karma Pillangót megölnünk – feleli fogva tartóm, ahogy fél szemmel rám sandít, majd újra a vezetőre pillant.
– Ugyan már, lassan három éve, hogy távozott ebből a világból. Legközelebb csak hat év múlva kell újra elkapnunk, úgyhogy pofa be és végezd a munkádat – rivall rá egy cseppet sem kedvesen az alkalmazottjára a férfi, aki minden bizonnyal ennek az egésznek a kitervelője.
Álljunk csak egy kicsikét! Ki is a Karma Pillangó? És miért is kell meghalnia? Ehhez hasonló kérdések lepik az elmémet, amikkel nem lenne érdemes foglalkozni, mert ha mégis úgy döntenék, hogy ennek is a végére az mindenképpen csak az akták után lenne – amivel sehogy sem állok, lassan már két hete. Van egy olyan érzésem, hogy ez a bizonyos Karma Pillangó igencsak fontos egy személy lehet, ha ennyire megrökönyödve, mégis nyíltan beszélnek róla, anélkül, hogy bármitől is tartanának.
Hirtelen egy erős rántást érzek meg a félig szabadott hagyott jobb karomon, s mint egy kötélen ráncigált báb, úgy szabadulok meg a fojtogató érzéstől. Pár másodperc elteltével arra eszmélek fel, hogy úgy hullok a földre, mint egy darab száraz falevél, akitől olyan könnyen megszabadult a lombos fa, amin eddig nevelkedett. Hirtelen Jungkookot látom meg, amint álló helyzetbe tornázza fel magát, s erőt véve magán szeretne a vígan társalgó személyeknek neki rontani. Csodálom, hogy most nem az a legelső gondolata, hogy engem helyre tegyen, de alaposan.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudok, olyan gyorsan forog le előttem az egész jelenet, ahogy Jungkook szétveri őket, még annak ellenére is, hogy teljesen ki van merülve és rengeteg sebet, karcolást szerzett, hála az éles fegyvernek, amivel engem is megkíséreltek megölni. Komolyan, a hideg fut gerincemen, ha csak vissza gondolok rá...
Egy fél mosollyal fordul felém, tekintetével azt sugallva, hogy minden rendben lesz, nincs mitől tartanunk – legalábbis szerintem egy kis ideig biztosan nincs. Viszont, ahogy végig futtatom rajta tekintetemet, látom rajta, hogy nem képes stabilan megállni a saját lábaim, és eléggé az összeesés határán van. Én is megpróbálok erőt venni magamon, s most az egyszer félredobni a makacsságomat és segíteni rajta, hogy mi előbb elláthassuk a szépnek nem mondaható sérüléseket. Most az egyszer tényleg büszke vagyok rá, mivel hajlandó volt az egóját és a mérhetetlen nagy büszkeségét félredobni, annak érdekében, hogy mindketten élve megússzuk. Aztán a végén még kiderül, hogy csakis saját maga miatt tett így. Simán ki tudom ezt belőle nézni.
Az ájulást elkerülve, egyből leül a földre, fejét a garázsajtónak döntve, s úgy lélegezve mélyeket. Óvatosan mellé kúszok, még véletlenül sem hívva fel magamra a figyelmet. Szeretnék tőle egy, s mást kérdezni, de nem vagyok biztos abban, hogy ez lenne a megfelelő idő mindkettőnk számára.
– Meg kell hagyni Heeyoung, eléggé vakmerő volt tőled, hogy pont te legyél az, aki szembe mert volna menni ezekkel az idiótákkal – neveti el magát, és mint egy öt évesnek, elkezdi paskolni a fejemet, mintha jó munkát végeztem volna.
– Egyszerűen csak rossz volt nézni, hogy szenvedsz, semmi komolyabb dolog nem volt a háttérben – felelem ridegen, s tekintetemet inkább a földre szegezem.
– A bátorságod mércéje, amúgy igencsak meghaladja a képességeidet. A végén még el fogod azt érni, hogy megemeljem előtted a nem létező kalapomat – néz rám, miközben száját végleg elhagyja a szarkasztikus megjegyzése. Majd egyedül akkor kapok igazán észbe, amikor is Jungkook a vállamra hajtja fejét, mellé pedig szorosan magához von.
Nyugalom lesz úrrá rajtam, s olyan érzések kerítenek hatalmába, amit utoljára a nagyim ölelő karjaiban találtam meg, alig négy évesen. És ezek nem olyan érzelmek, mint a szerelem vagy gyűlölettől fűtött harag, ez valami más, amit még én sem tudok bekalkulálni.
És ezzel a bátorságod mércéje dologgal mégis hova a fenébe szándékozik kilyukadni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése