Hatalmasat nyelek, s próbálom másra terelni a gondolataimat, ahelyett, hogy a Dongsun által kiejtett mondatot gondolnám tovább. Konkrétan fogalmam sincs arról, hogy kiről van szó, de nem is akarom megtudni, hisz' így is rengeteg minden jött közbe, nincs kedvem plusz egy tehert elcipelni. Bár azt tudom a tulajról, hogy egyáltalán nincs az értelem tetőfokán, sőt, azzal is tisztában vagyok, ami az intézetben folyik. Köszönhetően Taehyung-nak és Jungkook-nak, aki a lehető legtöbb dologban felvilágosított, még akkor is, ha az utóbbi csak kettő mondatba foglalta össze.
Egyedül már csak azt hallom, ahogy Dongsun lecsapja a készüléket és útnak indul. Mint akit puskából lőnek ki, úgy sprintelek le az emeletről vissza a társasághoz, akik meglepett arccal nézik az előbbi akciómat. Egyedül Jungkook az, akit az egészet ridegen, és visszautasító közönnyel szemléli az asztal túlsó végéből. Könnyed mozdulattal vágódok le Taehyung és Jimin közé, akik azonnal észreveszik nyugtalanságomat, mi nem tartozik bele a hétköznapjaimba. Szinte már látom Tae-n, hogy szeretne mindent részletesen tudni, de mivel ez egyáltalán nem asztal téma, egyszerűen csak leintem.
Próbálok úgy viselkedni, mintha semmit nem tudnék, ezzel elvonva magamról a figyelmet, s visszahozva a békés vacsorát. Csendben kezdem el fogyasztani a vacsorát, akármennyire sem megy le most jelen pillantaban le a torkomon egy falat se. Hátunk mögött, mint valami szellem, úgy oson el Dongsun, ezzel magára hívva fel a kíváncsi tekinteteket. Ez hamar szemet szúr neki, s gyilkos pillantásokkal kezdi el illetni a társaságot, még jobban feszélyezve a légkört és megfagyasztva ereinkben a vért. A rideg külső sajnos most az egyszer nem takar meleg szívet...
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el mindannyiunk száját, ahogy meghalljuk azt, hogy a tulaj teljes erőből becsapja maga mögött az ajtót. Visszarakom az evőpálcikát a helyére és hagyom úgy az ételt, mint az előbb. Minden szó nélkül iramodok fel újra az emeletre, most már csakis abban bízva, hogy nem lesz több váratlan meglepetés fent. Tekintetem minden ok nélkül a padlásra téved, ahol a tegnap este eseményei lezajlottak köztem és Jungkook között. Nem tudok dűlőre jutni, hogy visszamenjek és görnyedjek még egy sort a medálok helye felett vagy hagyjam annyiban, mivel nem érne meg akkora kockázatot, amit képes előidézni. Már meglenne a válasz, csak a fejemben egy kis hang mégis parancsot ad az elveimnek, hogy ne tegyem meg, helyette koncentráljak az aktákra és a megbeszélt programra.
Beérve a szobába, levetem magamat az ágyra, s fejemet a falnak döntöm, miközben a plafont kezdem el bámulni. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy nem tudom őket hova tenni, mert ahányszor valami kiutat találok, jön egy újabb gond, azzal próbálva meg eltorlaszolni az egészet. Végtelen körforgás, ahol újabb rejtvények és megfejtésre való talányok követik a másikat, még úgy is, hogy az előzőekre sincs meg a megfelelő válasz.
A szekrényem kis fiókjához nyúlok, ahonnan kiszedek egy gyógyszeres dobozt, hátha segít lenyugodnom. Már venném is ki a dobozból az üvegcsét, amikor valakinek a kopogása ketté hasítja az engem körbeölelő csendet. Kezemben a gyógyszerrel nyitok ajtót, ahol Taehyung és Jungkook áll, olyan tekintetekkel illetve a másikat, mint akik perceken belül kinyírják a másikat. Még mielőtt bármi is katasztrófába torkollna, beengedem mindkettőjüket a szobába. A személy, akit a hátam közepére sem kívánok, mintha csak a saját szobájában lenne, egyszerűen csak kényelembe helyezi magát, míg az ellenkező illetőnek egyedül a kezemben levő dolog szúr szemet. Ha lenne időm, még bőven elrejteném, de Taehyung egy gyors mozdulattal kikapja azt a kezemből és kérdőn mered rám.
– Megnyugtatlak, nem mérgezem magamat. Az csak egy szimpla nyugtató, ami nélkül talán már nem lennének teljesek a mindennapjaim – sóhajtok, ezzel adva tudtára, hogy aggodalomra semmi ok.
– Örömmel hallom, viszont nem akarom elhinni, hogy ilyeneket szedsz, amikor nem is látszódik meg rajtad bármilyen bajod is lenne – válaszolja, ahogy visszaadja a nyugtatókkal teli flakont. Értetlenül állok egy helyben és gondolkodok el azon, hogy Kim Taehyung most jelen pillanatban megpróbált kioktatni. Értékelem azt, hogy aggódik értem, de az egészet tök feleslegesen teszi.
Félretéve értetlenségemet, nagy levegőt veszek és lehuppanok Jungkook mellé. Most az egyszer tényleg jobb lenne, ha a babzsákfotelemben ülhetnék, amit Taehyung nem is olyan régen elfoglalt. Az íróasztalomon pihenő aktákhoz nyúlok, s alaposan végig nézem, hogy egy lap sem hiányzik a kötegből. Minden kérdezés nélkül oson mögém Jungkook, ezzel kikapva a kezemből a papírokat, s kezdve el azoknak a tanulmányozását. Esélyt sem ad arra, hogy megpróbáljam visszaszerezni, helyette a levegőbe tartva olvassa a sorokat, így próbálva meg kihasználni a magasságomat. Köcsög...
Amikor elér egy bizonyos sorhoz, szemei kikerekednek, s ahelyett, hogy tovább menne az olvasásban, visszaadja az aktát, ezzel rám bízva, hogy adjam tudtukra miért is jöttek ide. Igazából nem hívtam meg Jungkookot, egyszerűen fogta magát és jött, mint akinek tudnia kellene erről. Felidézem magamban Jin szavait, aki azt mondta, hogy Jeon Jungkook megbízható egy egyén, s bármi gondom is van, csak forduljak hozzá. Nem lesz semmi bajom abból, ha felvilágosítom, mivel lehet neki sok köze volt Soomin-hoz... Talán a kelleténél több is...
– Csak essünk túl az egészen Heeyoung, mivel amiket hallani fogsz, egyáltalán nem olyan, ami mindkettőnknek örömöt okozna – feleli halkan Jungkook, ahogy Taehyung-ra vezeti tekintetét, róla egyenesen a sötétségbe borult udvarra.
Torkomban hatalmas gombóc keletkezik, már attól is, mit Jeongguk mondott. Minden szempontból nézve értelmet láttam arra, hogy nem ártana Soomin dolgait végig beszélni, de ahogy elnézem a srác reakcióját, egyből megfordul a fejemben, hogy lehet nem kellene felbolygatnom a dolgokat. Nem akarok egyikőjüknek sem fájdalmat okozni, így ezekből kiindulva jobban tenném, ha egyedül vágnék bele még úgy is, hogy hosszú, és kínkeserves napok lesznek majd a hátam mögött.
Hosszasan elgondolkodok azon, hogy mégis hogyan adjam Taehyung tudtára az egész dolgot, anélkül, hogy megpróbálnék beletaposni a lelkébe. Ha érzéseket megtagadva magyaráznám el neki a helyzetet, biztosan felháborodva, hogy képes vagyok ilyen rideg közönnyel beszélni Soomin-ról. Viszont, ha az ellenkezőjét teszem, kiszámíthatatlan reakciót kapnék tőle, s talán el is kezdene velem kiabálni az egész dolog miatt, amikor semmi közöm sincs az eltűnt lány életéhez. Bár én egy lehetséges harmadik pontban hiszek, hogy okokkal fogja alátámasztani az érveit, miért nem érné meg folytatni a nyomozást. Fogalmam sincs mitévő legyek...
– Heeyoung, biztos készen állsz te arra, hogy ezt elmond nekünk, akármiről is van szó?! – vonja el egyik szemöldökét Taehyung, ahogy leguggol elém és a tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. – Szedd össze a gondolataidat, türelmesen megvárjuk, de tényleg... – mosolyog rám, ezzel próbálva egy kis önbizalmat önteni belém.
– Nem szükséges, igazából az lenne a legjobb, ha minél előbb túl leszünk az egészen – válaszolom valamivel határozattan, azonban még így is fellehet fedezni a hangomban némi bizonytalanságot. – A papírok, amiket Jungkook az imént olvasott el, azok Soomin aktái voltak. Amikor kihoztam az irodából a kulcsokat, akkor már ezeket is elhoztam, hátha Yena megtud valamit belőle a lány hollétéről. Végül nem lett belőle semmi, ezért úgy döntöttem én járok a végére, és ehhez kellene a segítségetek olyan értelemben, hogy amit tudtok róla azt elmondjátok nekem – hadarom el a lehető leggyorsabban, anélkül, hogy az előttem térdepelő srác ne tudjon megszakítani.
Taehyung tekintete egyik percről a másikra elsötétül, s azt egyből a padlóra függeszti. Tudom jól, hogy ilyesmi a válasza, de azért mégis örülnék annak, ha belemenne az egészbe és segítene. Látom rajta, hogy erősen gondolkodik és vívódik magában, annak érdekében, hogy válasszal tudjon szolgálni. Most kezd rajtam igazán csak eluralkodni a pánik, hogy egy érzékenyen pontot érintettem meg a lelkében, ez által a beforrt sebet végig karistolva, s kiserkentve belőle a vért. Szeretnék a padlón keresztül lesüllyedni a pokol legaljára, ahonnan nem tudok szabadulni, vagy, ahogy már csak én nevezem; a bűnök melegágyától.
Fejét felemelve, szemében könnyek csillannak, ami az én lelkemet még jobban összeszorítja. Az eddigi békességet, ami bennem lakozott, helyét a bűntudat veszi át, vele egy időben felvetve bennem azt a kérdést; Megérte-e kockára tenni mindent, egy olyan szentimentális dologért, amely már most veszett ügynek látszik?
Szeretnék megszólalni, viszont egy kis hang a fejemben azt suttogja, hogy ne nehezítsem meg most a pillanatot. Elkeserítő azt látni, ahogy Tae arcára ilyen módon képesek kiülni az érzelmek, így egyre jobban fájdalmat okozva annak, akit ezért felelősségre lehetne vonni – jelen pillanatban engemet. Emelném a kezemet, hogy letöröljem az arcán végig folydogáló krokodilkönnyeket, viszont Jungkook megakadályozva tettemben, erőteljesen kapja el a csuklómat és húz fel az ágyról. Egy magasságba kerülve nézünk farkasszemet, szinte már olyan erősen szuggeráljuk egymást, hogy képesek lennénk kiolvasni a másik lelkéből a legnagyobb bűnt, amit elkövetett. Metaforák és hasonlatok gyártásában verhetetlen vagy Heeyoung, már csak a puhatolózás területén kell hasonlót alkotnod...
– Én is elkezdhetnék itt toporzékolni, amiért kényes témát érintettél, de nem vagyok olyan gyenge, mint Taehyung. Egyedül arra kérlek, hogy legalább ebből hagyd ki őt, ha nem akarod tönkretenni a remekül felépített barátságotokat – válaszolja ridegen, majd elengedve csuklómat, huppan le oda, ahol nem is olyan régen még elterült.
– Tudod, ha Taehyung nem lett volna erőszakos annyira, hogy vegyem be, akkor nem szakítottam volna fel azt a bizonyos múltbéli sebet – felelem, majd egy határozott mozdulattal rántom fel én őt az ágyról és próbálom kitessékelni a szobából. Erőlködésemnek nincs semmi jelentősége, mivel akaratossága olyan dolgokat múlik felül, amit csak meglepődve tudok végig követni. – TaeTae, biztos vagy benne, hogy szeretnéd ezt? Még véletlenül sem fordul meg a fejemben, hogy ártsak neked ezzel – fordulok felé bűnbánóan, ezzel feszélyezve tovább a dolgokat, ahelyett, hogy másra terelném a témát.
– Persze, mivel engemet is érdekel miért kellett Soomin-t eltávolítani innen – mered rám magabiztosan, arcán egy bizonytalan, de annál inkább őszintébb mosollyal.
Az én arcomon is egy mosoly terül el, viszont belül szétmarcangol a gondolat, kézen fogva a tudattal, hogy én most tulajdonképpen egy kényes témát erőszakoltam rá Taehyung-ra. Engem fog éjszakákon át mardosni a bűntudat, még akkor is, ha tényleg nem szándékoztam ilyenre vetemedni és ráuszítani a dolgokat.
Hosszas tanácskozásba kezdünk mind a hárman, mégis milyen úton induljunk el, hogy ne érintsünk olyan témát, mely képes lenne elvonni a figyelmünket, vagy netalántán újabb vitát okozni köztem és Jungkook között. Visszagondolva azokra a pillanatokra, amik a ceremónia után történtek, szerintem eltudtuk volna ásni a csatabárdot. De ismerem annyira a srácot, hogy szerintem pár óra elteltével újra fenn akadna minden legkisebb baklövésemen, elszólásomon és az ehhez hasonló szerencsétlenségeimen. Végül is ezzel magamnak ások gödröt és teszek rossz fát a tűzre, s biztosítom be a srácnak azt, hogy egy balfácán vagyok a magam módján.
Ahogy a körülöttem levő két fiú a papírokat elemezgeti, én addig próbálom megfejteni azokat a szavakat, amiket lényegesnek tartok a sok közül, s magyarázatot is keresni rájuk. Egyszerűbb lenne és talán gyorsabban haladnánk, ha Taehyung vagy Jungkook elmondana mindent Soomin-ról. Bár azt meg kell említeni, hogy nem azért vágtam ebbe bele, hogy kiteregessük a lány magánéletét, de másképp nem jutunk egyről a kettőre. Fárasztó, lassú folyamatnak nézünk elébe, tetőzve majd újabbnál-újabb információkkal az egészet, s ez az egész olyan lesz, mint egy véget nem érő körhinta, amiről nem fogunk tudni soha az életben leszállni majd. És ez olyan idegesítő...
A múlt hét nagy része szinte érdektelenül telt el, ugyanazt a lemezt játszottuk le újra és újra, és nem haladtunk semmivel. Soomin aktáival kapcsolatban az agyam a mai napig üresen kattog megállás nélkül, mint az óra mutatója, a színjátékkal egyre jobban haladunk, ami azt is jelenti, hogy lassan elérünk az erkély jelenethez. És még mindig nem akarom elfogadni azt az ötletet, hogy a drámatanár megváltoztassa azt a jelenetet, s a jól ismert mondatok után csattanjon el az első csók. Ha már ilyen szakra jött tanítani, nem kellene a saját ötletei szerint átírni Shakespeare leghíresebb drámáját.
Mint általában, a délutánom felét most itt töltöm el az iskolához kötött színházban, s böngészem a forgatókönyvet, miközben tövig lerágom a körmeimet az idegesség miatt. Ahogy végig nézem Jungkook mostani jelenetét, alaposan elgondolkodok azon, hogy az előttem lerendezett viselkedése egy jól megformált színjáték, melyet egy olyan burokkal ölel körbe, amin nem lehet átlátni, akárcsak az erőteljes ködön. Tény, hogy amióta elkezdtünk ügyködni a lány aktáin kevesebb viszály folyik közöttünk, s a hevesebb vitáink is elcsendesedni látszódnak, jelentős változáson megy keresztül a kapcsolatunk. Persze még most is alkalmatlannak, illetve közveszélyesnek ítélem meg, de semmi eget rengető, illetve kétségbeejtő összeszólalkozásunk nem volt.
Gyomrom görcsbe rándul, ahogy elhangzik a nevem, s indulnék is egyből, ha nem érezném magam úgy, mint akinek földbegyökerezett volna a lába. Most az egyszer egy alapos noszogatásra lenne szükségem, hogy egy embert se várakoztassak meg, illetve előbb túl legyek a számomra kínos jeleneten. Nagy levegőt veszek, s újra neki indulok a színpadnak, amikor egyből megszólal az a bizonyos tárgy, amely most az életemet mentette meg. Arcomra egy levakarhatatlan vigyor kúszik, ami Jungkook-nak egyből fel is tűnik. Látom szemeiben a megkönnyebbülést, ugyanakkor azt is, hogy képes lenne a tanár egész lényét leátkozni a pokolra, amiért ekkora marhaságot talált ki nem is olyan régen. Átérzem a helyzetét, de még mennyire, hogy át...
Levegőnek nézve a srácot, sietek ki az épületből egyenesen vissza kémia órára, ahol csatlakozok Jimin, Jin és Yoongi társaságába. Jimin és Jin hamar képes volt megbékélni a helyzettel, hogy Soomin helyére én jöttem, viszont Yoongi-nak kemény két hétbe telt, s láss csodát, tegnap óta mondhatni felhőtlen kapcsolatú barátság alakult ki köztünk. Bár két személy még így is távolról elkerül, de tudom az okát, hogy miért is van ez. Ennek ellenére mégis csak rá hagyom a sorsa a dolgot, hogy tegye a dolgát úgy, ahogy jónak gondolja. Nem fogom erőltetni az egészet, ha Namjonnak és Hoseok-nak ez így megfelel, akkor legyen.
– Te lány, min vagy így elgondolkodva. Máris megcsókolt volna Rómeó? – karol át Yoongi, ahogy poénkodva megjegyzi azt az egész jelenetet, ami miatt most legszívesebben leütném.
– Egyáltalán nem vagyok most humoros kedvemben Yoongi – hunyom le szemeimet, miközben nyugodt hangon válaszolok neki.
– Tegnap óta nem is láttunk mosolyogni. Esküszöm, ha csak rád néz az ember, elmegy az életkedve – fintorodik el, szemembe mondva a teljes igazságot. Arcomra erőszakolok egy negédes mosolyt, majd egy határozott mozdulattal rálépek a lábára. – Akkor legközelebb nem mondok ilyet a közeldben, csak ezt fejezd be, kérlek – feleli, majd csuklóm után kapva ránt vissza magához, mintha csak azt akarná, hogy vonszoljam magam után. Számat egy kelletlen sóhaj hagyja el, így minden erőmet összeszedve karjánál fogva kezdem el húzni Jimin-hez és Jin-hez.
Már egy ideje készül megfordulni a fejemben, Min Yoongi ezt csakis azért csinálja, hogy az idegeimen tudjon táncolni, semmi másért. De azt is tudom róla, hogy ezeket csakis azért teszi, mert szeret viccelődni, még akkor is, ha kívülről egy rideg személyiségnek tűnik. S ő egyáltalán nem olyan, mint Jungkook.
A kémia óra percei csigalassúsággal telik el, a fejemet sem bírom tartani, aminek határozottan az lesz a vége, hogy befogok aludni órán. Végül is az éjszakába nyúló beszélgetés nem éppen volt a legjobb ötlet, mivel Tae információáradata rányomta a bélyeget a hangulatára. Magába fordulva, szürke színű ruhákba öltözve sétál végig az iskolán. A boldog Kim Taehyung most egyáltalán nem az, sőt sokkal inkább egy antiszociális embernek tűnik, aki direkt kerüli a társaival való kapcsolatot. Még velem is megvetően, ridegen viselkedik, amit nem értek. Joga van ahhoz, hogy kilépjen ebből a piszkos játszmából, mit most Jungkookkal együtt játszunk.
– Heeyoung, mennyit aludtál az éjjel, most őszintén... – bök oldalba Jin, mitől egy kicsit összerezzenek.
– Nem sokat, Tae-vel és Jungkookkal volt egy kis kupaktanács, ami a tervezettnél jobban elhúzódott – felelem egy ásítás kíséretében, majd tekintetemet a táblára függesztem és kezdem el lemásolni a számolásokat, amik eddig fel vannak írva.
– Amúgy ezután az óra után egyedül kell majd visszamenned Jiminnel az intézetbe, nekünk Yoongi-val a színházban kell a díszletekre ügyelnünk, hogy senki se lazsáljon közbe – mondja sóhajtva, s minden tekintetét a füzetének szenteli, ezzel megszakítva a beszélgetésünket.
Az óra többi része csendben és a tollak kifogyasztásával telik el, miközben mindenki arra vár, hogy megszólaljon a csengő, mely azt jelenti, hogy mára végeztünk mindennel. Legalábbis ezt gondoljuk, de tisztában vagyunk azzal, hogy hullafáradtan átesünk mindannyian az intézet ajtaján, aztán mehetünk tanulni másnapra. Szeretem, amikor a tanárok a tanáriban összebeszélnek, hogy vagy négy dolgozatot írjunk egy nap. És így próbáld meg az idődet beosztani, hogy a szórakozásra vagy a pihenésre is jusson időd.
Még tíz perc szenvedés után, a mély csendet a csengő hasítja ketté, amit az osztálytársaim egy ujjongással fejeznek ki. Én is örülök ennek, de inkább nem adok hangot az örömömnek, megtartom magamnak és nem kötöm senki orrára, mivel nekem még bőven kifog járni a szenvedés a mai nap folyamán. Mindent beszórok a táskámba, s vehemens mozdulatokkal lépdelek oda Jimin padjához, aki épp Hoseokkal beszélget. Hoseok egyből észreveszi közeledő alakomat, s egy gyors köszönéssel lelép. Szívem összeszorul, majd megpróbálva elfeledni az iménti jelenetet, egy mosolyt erőszakolok az arcomra, így kerülve el Jimin kínos kérdéseit.
Hallgatva a mellettem sétáló srác élményeit a nyárról, megtagadok minden szót magamtól, s csak bólogatással fejezem ki, hogy amit mond az mind szép és jó. Azonban mindössze két mondat és elfogy a beszélgetni való témánk, így nem erőltetve a dolgot, csak csendben tesszük meg a maradék távot a Hankuk Intézetig. Fejben minden olyan jónak tűnt, hogy Jimin elüti az időt, én meg a távolból hallgatom, amit mond. S ennek pont az ellenkezője történik. Mi van velem, hogy Hoseok hirtelen távozása a teremből ennyire felkavart...?
Az idő talán most gyorsan eltelt, mivel a tankönyv rengeteg mögül egyáltalán nem látszódok ki, annyi oldalt kell szó szerint betanulni holnapra. Úgy érzem magam, mint akinek menten szétrobban a feje a fájdalomtól, ha az nem kezd csillapodni. Tankönyveimet félretolva, fejemet a hideg falapra helyezem és kezdek el figyelni egy pontot a falon, mintha az annyira érdekesnek tűnne. Már kezdenék elgondolkodni, amikor Taehyung ront be az ajtón zihálva. Felvont szemöldökkel meredek rá, mivel a kétségbeesett arcáról semmit nem tudok leszűrni, hogy mégis mekkora baj lehet, vagy valami olyasmi dolog, mi egyáltalán nem várhat holnapig.
– Taehyung, mi történt, amitől így le vagy sápadva – állok fel hirtelen a székről, mely egy nagy csattanással is ér mögöttem földet, de ez érdekel most a legkevésbé.
– Jungkook... Bajban van... – néz rám egyre inkább félőn, ezzel fejezve ki aggodalmát társa iránt.
Nem tudom mi üt belém, de ahogy eljut az agyamig a mondat és érvényesül is ott bent, rajtam is úrrá lesz a félelem. Hátrahagyva mindent, felkapom az ágy végében levő kabátomat, s Tae társaságában indulunk meg meg taxival az üzenetben kapott címre. Egyszerűen nem tudom és nem is akarom elképzelni azt, hogy Jungkook bajba keveredjen. Meglehet, hogy szeszélyes és szélsőséges egy alak, de nem létezik olyan, hogy neki legyenek rosszakarói.
Húsz perc taxizás után megérkezünk abba az utcába, ahol Jungkook tartózkodhat és verekedhet jelen pillanatban. Lépéseinket mindketten felgyorsítjuk, s mintha azok életre kelnének, automatikusan egy sikátorhoz vezet bennünket, ahonnan hangos kiabálás hallatszódik. Ebből csak arra tudok következtetni, hogy ez az idióta egy alapos veszekedésbe keveredett, ahol nem garantált a győzelme.
Szinte már megindulnék, hogy megakadályozzam az elszabadulandó erőket, Taehyung a csuklómnál fogva ránt be egy ládákkal fedett búvóhelyre, hol mindennek alaposan szemtanúi lehetünk. A két férfi arcát szájmaszk, míg a fejüket kapucni fedi, így a rálátás, hogy letudjuk rántani róluk a leplet és feljelenteni őket a rendőrségen... Nos, nincs esély rá...
– TaeTae, mégis mi folyik itt...? – meredek rá érthetetlenül, miközben szinte már könyörgök a válaszért. – Válaszolj! – kezdem el az előttem álló személy mellkasát csapkodni, mint egy komplett őrült, miközben kezd bepárásodni a szemem.
– Én sem tudom pontosan, várd meg, amíg ő elmondja azt, amit tudnod kell... Egyedül annyit említek, hogy ok nélkül bűnhődik egy olyan dolog miatt, amiről nem is ő tehet...
Egyedül már csak azt hallom, ahogy Dongsun lecsapja a készüléket és útnak indul. Mint akit puskából lőnek ki, úgy sprintelek le az emeletről vissza a társasághoz, akik meglepett arccal nézik az előbbi akciómat. Egyedül Jungkook az, akit az egészet ridegen, és visszautasító közönnyel szemléli az asztal túlsó végéből. Könnyed mozdulattal vágódok le Taehyung és Jimin közé, akik azonnal észreveszik nyugtalanságomat, mi nem tartozik bele a hétköznapjaimba. Szinte már látom Tae-n, hogy szeretne mindent részletesen tudni, de mivel ez egyáltalán nem asztal téma, egyszerűen csak leintem.
Próbálok úgy viselkedni, mintha semmit nem tudnék, ezzel elvonva magamról a figyelmet, s visszahozva a békés vacsorát. Csendben kezdem el fogyasztani a vacsorát, akármennyire sem megy le most jelen pillantaban le a torkomon egy falat se. Hátunk mögött, mint valami szellem, úgy oson el Dongsun, ezzel magára hívva fel a kíváncsi tekinteteket. Ez hamar szemet szúr neki, s gyilkos pillantásokkal kezdi el illetni a társaságot, még jobban feszélyezve a légkört és megfagyasztva ereinkben a vért. A rideg külső sajnos most az egyszer nem takar meleg szívet...
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el mindannyiunk száját, ahogy meghalljuk azt, hogy a tulaj teljes erőből becsapja maga mögött az ajtót. Visszarakom az evőpálcikát a helyére és hagyom úgy az ételt, mint az előbb. Minden szó nélkül iramodok fel újra az emeletre, most már csakis abban bízva, hogy nem lesz több váratlan meglepetés fent. Tekintetem minden ok nélkül a padlásra téved, ahol a tegnap este eseményei lezajlottak köztem és Jungkook között. Nem tudok dűlőre jutni, hogy visszamenjek és görnyedjek még egy sort a medálok helye felett vagy hagyjam annyiban, mivel nem érne meg akkora kockázatot, amit képes előidézni. Már meglenne a válasz, csak a fejemben egy kis hang mégis parancsot ad az elveimnek, hogy ne tegyem meg, helyette koncentráljak az aktákra és a megbeszélt programra.
Beérve a szobába, levetem magamat az ágyra, s fejemet a falnak döntöm, miközben a plafont kezdem el bámulni. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy nem tudom őket hova tenni, mert ahányszor valami kiutat találok, jön egy újabb gond, azzal próbálva meg eltorlaszolni az egészet. Végtelen körforgás, ahol újabb rejtvények és megfejtésre való talányok követik a másikat, még úgy is, hogy az előzőekre sincs meg a megfelelő válasz.
A szekrényem kis fiókjához nyúlok, ahonnan kiszedek egy gyógyszeres dobozt, hátha segít lenyugodnom. Már venném is ki a dobozból az üvegcsét, amikor valakinek a kopogása ketté hasítja az engem körbeölelő csendet. Kezemben a gyógyszerrel nyitok ajtót, ahol Taehyung és Jungkook áll, olyan tekintetekkel illetve a másikat, mint akik perceken belül kinyírják a másikat. Még mielőtt bármi is katasztrófába torkollna, beengedem mindkettőjüket a szobába. A személy, akit a hátam közepére sem kívánok, mintha csak a saját szobájában lenne, egyszerűen csak kényelembe helyezi magát, míg az ellenkező illetőnek egyedül a kezemben levő dolog szúr szemet. Ha lenne időm, még bőven elrejteném, de Taehyung egy gyors mozdulattal kikapja azt a kezemből és kérdőn mered rám.
– Megnyugtatlak, nem mérgezem magamat. Az csak egy szimpla nyugtató, ami nélkül talán már nem lennének teljesek a mindennapjaim – sóhajtok, ezzel adva tudtára, hogy aggodalomra semmi ok.
– Örömmel hallom, viszont nem akarom elhinni, hogy ilyeneket szedsz, amikor nem is látszódik meg rajtad bármilyen bajod is lenne – válaszolja, ahogy visszaadja a nyugtatókkal teli flakont. Értetlenül állok egy helyben és gondolkodok el azon, hogy Kim Taehyung most jelen pillanatban megpróbált kioktatni. Értékelem azt, hogy aggódik értem, de az egészet tök feleslegesen teszi.
Félretéve értetlenségemet, nagy levegőt veszek és lehuppanok Jungkook mellé. Most az egyszer tényleg jobb lenne, ha a babzsákfotelemben ülhetnék, amit Taehyung nem is olyan régen elfoglalt. Az íróasztalomon pihenő aktákhoz nyúlok, s alaposan végig nézem, hogy egy lap sem hiányzik a kötegből. Minden kérdezés nélkül oson mögém Jungkook, ezzel kikapva a kezemből a papírokat, s kezdve el azoknak a tanulmányozását. Esélyt sem ad arra, hogy megpróbáljam visszaszerezni, helyette a levegőbe tartva olvassa a sorokat, így próbálva meg kihasználni a magasságomat. Köcsög...
Amikor elér egy bizonyos sorhoz, szemei kikerekednek, s ahelyett, hogy tovább menne az olvasásban, visszaadja az aktát, ezzel rám bízva, hogy adjam tudtukra miért is jöttek ide. Igazából nem hívtam meg Jungkookot, egyszerűen fogta magát és jött, mint akinek tudnia kellene erről. Felidézem magamban Jin szavait, aki azt mondta, hogy Jeon Jungkook megbízható egy egyén, s bármi gondom is van, csak forduljak hozzá. Nem lesz semmi bajom abból, ha felvilágosítom, mivel lehet neki sok köze volt Soomin-hoz... Talán a kelleténél több is...
– Csak essünk túl az egészen Heeyoung, mivel amiket hallani fogsz, egyáltalán nem olyan, ami mindkettőnknek örömöt okozna – feleli halkan Jungkook, ahogy Taehyung-ra vezeti tekintetét, róla egyenesen a sötétségbe borult udvarra.
Torkomban hatalmas gombóc keletkezik, már attól is, mit Jeongguk mondott. Minden szempontból nézve értelmet láttam arra, hogy nem ártana Soomin dolgait végig beszélni, de ahogy elnézem a srác reakcióját, egyből megfordul a fejemben, hogy lehet nem kellene felbolygatnom a dolgokat. Nem akarok egyikőjüknek sem fájdalmat okozni, így ezekből kiindulva jobban tenném, ha egyedül vágnék bele még úgy is, hogy hosszú, és kínkeserves napok lesznek majd a hátam mögött.
Hosszasan elgondolkodok azon, hogy mégis hogyan adjam Taehyung tudtára az egész dolgot, anélkül, hogy megpróbálnék beletaposni a lelkébe. Ha érzéseket megtagadva magyaráznám el neki a helyzetet, biztosan felháborodva, hogy képes vagyok ilyen rideg közönnyel beszélni Soomin-ról. Viszont, ha az ellenkezőjét teszem, kiszámíthatatlan reakciót kapnék tőle, s talán el is kezdene velem kiabálni az egész dolog miatt, amikor semmi közöm sincs az eltűnt lány életéhez. Bár én egy lehetséges harmadik pontban hiszek, hogy okokkal fogja alátámasztani az érveit, miért nem érné meg folytatni a nyomozást. Fogalmam sincs mitévő legyek...
– Heeyoung, biztos készen állsz te arra, hogy ezt elmond nekünk, akármiről is van szó?! – vonja el egyik szemöldökét Taehyung, ahogy leguggol elém és a tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. – Szedd össze a gondolataidat, türelmesen megvárjuk, de tényleg... – mosolyog rám, ezzel próbálva egy kis önbizalmat önteni belém.
– Nem szükséges, igazából az lenne a legjobb, ha minél előbb túl leszünk az egészen – válaszolom valamivel határozattan, azonban még így is fellehet fedezni a hangomban némi bizonytalanságot. – A papírok, amiket Jungkook az imént olvasott el, azok Soomin aktái voltak. Amikor kihoztam az irodából a kulcsokat, akkor már ezeket is elhoztam, hátha Yena megtud valamit belőle a lány hollétéről. Végül nem lett belőle semmi, ezért úgy döntöttem én járok a végére, és ehhez kellene a segítségetek olyan értelemben, hogy amit tudtok róla azt elmondjátok nekem – hadarom el a lehető leggyorsabban, anélkül, hogy az előttem térdepelő srác ne tudjon megszakítani.
Taehyung tekintete egyik percről a másikra elsötétül, s azt egyből a padlóra függeszti. Tudom jól, hogy ilyesmi a válasza, de azért mégis örülnék annak, ha belemenne az egészbe és segítene. Látom rajta, hogy erősen gondolkodik és vívódik magában, annak érdekében, hogy válasszal tudjon szolgálni. Most kezd rajtam igazán csak eluralkodni a pánik, hogy egy érzékenyen pontot érintettem meg a lelkében, ez által a beforrt sebet végig karistolva, s kiserkentve belőle a vért. Szeretnék a padlón keresztül lesüllyedni a pokol legaljára, ahonnan nem tudok szabadulni, vagy, ahogy már csak én nevezem; a bűnök melegágyától.
Fejét felemelve, szemében könnyek csillannak, ami az én lelkemet még jobban összeszorítja. Az eddigi békességet, ami bennem lakozott, helyét a bűntudat veszi át, vele egy időben felvetve bennem azt a kérdést; Megérte-e kockára tenni mindent, egy olyan szentimentális dologért, amely már most veszett ügynek látszik?
Szeretnék megszólalni, viszont egy kis hang a fejemben azt suttogja, hogy ne nehezítsem meg most a pillanatot. Elkeserítő azt látni, ahogy Tae arcára ilyen módon képesek kiülni az érzelmek, így egyre jobban fájdalmat okozva annak, akit ezért felelősségre lehetne vonni – jelen pillanatban engemet. Emelném a kezemet, hogy letöröljem az arcán végig folydogáló krokodilkönnyeket, viszont Jungkook megakadályozva tettemben, erőteljesen kapja el a csuklómat és húz fel az ágyról. Egy magasságba kerülve nézünk farkasszemet, szinte már olyan erősen szuggeráljuk egymást, hogy képesek lennénk kiolvasni a másik lelkéből a legnagyobb bűnt, amit elkövetett. Metaforák és hasonlatok gyártásában verhetetlen vagy Heeyoung, már csak a puhatolózás területén kell hasonlót alkotnod...
– Én is elkezdhetnék itt toporzékolni, amiért kényes témát érintettél, de nem vagyok olyan gyenge, mint Taehyung. Egyedül arra kérlek, hogy legalább ebből hagyd ki őt, ha nem akarod tönkretenni a remekül felépített barátságotokat – válaszolja ridegen, majd elengedve csuklómat, huppan le oda, ahol nem is olyan régen még elterült.
– Tudod, ha Taehyung nem lett volna erőszakos annyira, hogy vegyem be, akkor nem szakítottam volna fel azt a bizonyos múltbéli sebet – felelem, majd egy határozott mozdulattal rántom fel én őt az ágyról és próbálom kitessékelni a szobából. Erőlködésemnek nincs semmi jelentősége, mivel akaratossága olyan dolgokat múlik felül, amit csak meglepődve tudok végig követni. – TaeTae, biztos vagy benne, hogy szeretnéd ezt? Még véletlenül sem fordul meg a fejemben, hogy ártsak neked ezzel – fordulok felé bűnbánóan, ezzel feszélyezve tovább a dolgokat, ahelyett, hogy másra terelném a témát.
– Persze, mivel engemet is érdekel miért kellett Soomin-t eltávolítani innen – mered rám magabiztosan, arcán egy bizonytalan, de annál inkább őszintébb mosollyal.
Az én arcomon is egy mosoly terül el, viszont belül szétmarcangol a gondolat, kézen fogva a tudattal, hogy én most tulajdonképpen egy kényes témát erőszakoltam rá Taehyung-ra. Engem fog éjszakákon át mardosni a bűntudat, még akkor is, ha tényleg nem szándékoztam ilyenre vetemedni és ráuszítani a dolgokat.
Hosszas tanácskozásba kezdünk mind a hárman, mégis milyen úton induljunk el, hogy ne érintsünk olyan témát, mely képes lenne elvonni a figyelmünket, vagy netalántán újabb vitát okozni köztem és Jungkook között. Visszagondolva azokra a pillanatokra, amik a ceremónia után történtek, szerintem eltudtuk volna ásni a csatabárdot. De ismerem annyira a srácot, hogy szerintem pár óra elteltével újra fenn akadna minden legkisebb baklövésemen, elszólásomon és az ehhez hasonló szerencsétlenségeimen. Végül is ezzel magamnak ások gödröt és teszek rossz fát a tűzre, s biztosítom be a srácnak azt, hogy egy balfácán vagyok a magam módján.
Ahogy a körülöttem levő két fiú a papírokat elemezgeti, én addig próbálom megfejteni azokat a szavakat, amiket lényegesnek tartok a sok közül, s magyarázatot is keresni rájuk. Egyszerűbb lenne és talán gyorsabban haladnánk, ha Taehyung vagy Jungkook elmondana mindent Soomin-ról. Bár azt meg kell említeni, hogy nem azért vágtam ebbe bele, hogy kiteregessük a lány magánéletét, de másképp nem jutunk egyről a kettőre. Fárasztó, lassú folyamatnak nézünk elébe, tetőzve majd újabbnál-újabb információkkal az egészet, s ez az egész olyan lesz, mint egy véget nem érő körhinta, amiről nem fogunk tudni soha az életben leszállni majd. És ez olyan idegesítő...
***
A múlt hét nagy része szinte érdektelenül telt el, ugyanazt a lemezt játszottuk le újra és újra, és nem haladtunk semmivel. Soomin aktáival kapcsolatban az agyam a mai napig üresen kattog megállás nélkül, mint az óra mutatója, a színjátékkal egyre jobban haladunk, ami azt is jelenti, hogy lassan elérünk az erkély jelenethez. És még mindig nem akarom elfogadni azt az ötletet, hogy a drámatanár megváltoztassa azt a jelenetet, s a jól ismert mondatok után csattanjon el az első csók. Ha már ilyen szakra jött tanítani, nem kellene a saját ötletei szerint átírni Shakespeare leghíresebb drámáját.
Mint általában, a délutánom felét most itt töltöm el az iskolához kötött színházban, s böngészem a forgatókönyvet, miközben tövig lerágom a körmeimet az idegesség miatt. Ahogy végig nézem Jungkook mostani jelenetét, alaposan elgondolkodok azon, hogy az előttem lerendezett viselkedése egy jól megformált színjáték, melyet egy olyan burokkal ölel körbe, amin nem lehet átlátni, akárcsak az erőteljes ködön. Tény, hogy amióta elkezdtünk ügyködni a lány aktáin kevesebb viszály folyik közöttünk, s a hevesebb vitáink is elcsendesedni látszódnak, jelentős változáson megy keresztül a kapcsolatunk. Persze még most is alkalmatlannak, illetve közveszélyesnek ítélem meg, de semmi eget rengető, illetve kétségbeejtő összeszólalkozásunk nem volt.
Gyomrom görcsbe rándul, ahogy elhangzik a nevem, s indulnék is egyből, ha nem érezném magam úgy, mint akinek földbegyökerezett volna a lába. Most az egyszer egy alapos noszogatásra lenne szükségem, hogy egy embert se várakoztassak meg, illetve előbb túl legyek a számomra kínos jeleneten. Nagy levegőt veszek, s újra neki indulok a színpadnak, amikor egyből megszólal az a bizonyos tárgy, amely most az életemet mentette meg. Arcomra egy levakarhatatlan vigyor kúszik, ami Jungkook-nak egyből fel is tűnik. Látom szemeiben a megkönnyebbülést, ugyanakkor azt is, hogy képes lenne a tanár egész lényét leátkozni a pokolra, amiért ekkora marhaságot talált ki nem is olyan régen. Átérzem a helyzetét, de még mennyire, hogy át...
Levegőnek nézve a srácot, sietek ki az épületből egyenesen vissza kémia órára, ahol csatlakozok Jimin, Jin és Yoongi társaságába. Jimin és Jin hamar képes volt megbékélni a helyzettel, hogy Soomin helyére én jöttem, viszont Yoongi-nak kemény két hétbe telt, s láss csodát, tegnap óta mondhatni felhőtlen kapcsolatú barátság alakult ki köztünk. Bár két személy még így is távolról elkerül, de tudom az okát, hogy miért is van ez. Ennek ellenére mégis csak rá hagyom a sorsa a dolgot, hogy tegye a dolgát úgy, ahogy jónak gondolja. Nem fogom erőltetni az egészet, ha Namjonnak és Hoseok-nak ez így megfelel, akkor legyen.
– Te lány, min vagy így elgondolkodva. Máris megcsókolt volna Rómeó? – karol át Yoongi, ahogy poénkodva megjegyzi azt az egész jelenetet, ami miatt most legszívesebben leütném.
– Egyáltalán nem vagyok most humoros kedvemben Yoongi – hunyom le szemeimet, miközben nyugodt hangon válaszolok neki.
– Tegnap óta nem is láttunk mosolyogni. Esküszöm, ha csak rád néz az ember, elmegy az életkedve – fintorodik el, szemembe mondva a teljes igazságot. Arcomra erőszakolok egy negédes mosolyt, majd egy határozott mozdulattal rálépek a lábára. – Akkor legközelebb nem mondok ilyet a közeldben, csak ezt fejezd be, kérlek – feleli, majd csuklóm után kapva ránt vissza magához, mintha csak azt akarná, hogy vonszoljam magam után. Számat egy kelletlen sóhaj hagyja el, így minden erőmet összeszedve karjánál fogva kezdem el húzni Jimin-hez és Jin-hez.
Már egy ideje készül megfordulni a fejemben, Min Yoongi ezt csakis azért csinálja, hogy az idegeimen tudjon táncolni, semmi másért. De azt is tudom róla, hogy ezeket csakis azért teszi, mert szeret viccelődni, még akkor is, ha kívülről egy rideg személyiségnek tűnik. S ő egyáltalán nem olyan, mint Jungkook.
A kémia óra percei csigalassúsággal telik el, a fejemet sem bírom tartani, aminek határozottan az lesz a vége, hogy befogok aludni órán. Végül is az éjszakába nyúló beszélgetés nem éppen volt a legjobb ötlet, mivel Tae információáradata rányomta a bélyeget a hangulatára. Magába fordulva, szürke színű ruhákba öltözve sétál végig az iskolán. A boldog Kim Taehyung most egyáltalán nem az, sőt sokkal inkább egy antiszociális embernek tűnik, aki direkt kerüli a társaival való kapcsolatot. Még velem is megvetően, ridegen viselkedik, amit nem értek. Joga van ahhoz, hogy kilépjen ebből a piszkos játszmából, mit most Jungkookkal együtt játszunk.
– Heeyoung, mennyit aludtál az éjjel, most őszintén... – bök oldalba Jin, mitől egy kicsit összerezzenek.
– Nem sokat, Tae-vel és Jungkookkal volt egy kis kupaktanács, ami a tervezettnél jobban elhúzódott – felelem egy ásítás kíséretében, majd tekintetemet a táblára függesztem és kezdem el lemásolni a számolásokat, amik eddig fel vannak írva.
– Amúgy ezután az óra után egyedül kell majd visszamenned Jiminnel az intézetbe, nekünk Yoongi-val a színházban kell a díszletekre ügyelnünk, hogy senki se lazsáljon közbe – mondja sóhajtva, s minden tekintetét a füzetének szenteli, ezzel megszakítva a beszélgetésünket.
Az óra többi része csendben és a tollak kifogyasztásával telik el, miközben mindenki arra vár, hogy megszólaljon a csengő, mely azt jelenti, hogy mára végeztünk mindennel. Legalábbis ezt gondoljuk, de tisztában vagyunk azzal, hogy hullafáradtan átesünk mindannyian az intézet ajtaján, aztán mehetünk tanulni másnapra. Szeretem, amikor a tanárok a tanáriban összebeszélnek, hogy vagy négy dolgozatot írjunk egy nap. És így próbáld meg az idődet beosztani, hogy a szórakozásra vagy a pihenésre is jusson időd.
Még tíz perc szenvedés után, a mély csendet a csengő hasítja ketté, amit az osztálytársaim egy ujjongással fejeznek ki. Én is örülök ennek, de inkább nem adok hangot az örömömnek, megtartom magamnak és nem kötöm senki orrára, mivel nekem még bőven kifog járni a szenvedés a mai nap folyamán. Mindent beszórok a táskámba, s vehemens mozdulatokkal lépdelek oda Jimin padjához, aki épp Hoseokkal beszélget. Hoseok egyből észreveszi közeledő alakomat, s egy gyors köszönéssel lelép. Szívem összeszorul, majd megpróbálva elfeledni az iménti jelenetet, egy mosolyt erőszakolok az arcomra, így kerülve el Jimin kínos kérdéseit.
Hallgatva a mellettem sétáló srác élményeit a nyárról, megtagadok minden szót magamtól, s csak bólogatással fejezem ki, hogy amit mond az mind szép és jó. Azonban mindössze két mondat és elfogy a beszélgetni való témánk, így nem erőltetve a dolgot, csak csendben tesszük meg a maradék távot a Hankuk Intézetig. Fejben minden olyan jónak tűnt, hogy Jimin elüti az időt, én meg a távolból hallgatom, amit mond. S ennek pont az ellenkezője történik. Mi van velem, hogy Hoseok hirtelen távozása a teremből ennyire felkavart...?
Az idő talán most gyorsan eltelt, mivel a tankönyv rengeteg mögül egyáltalán nem látszódok ki, annyi oldalt kell szó szerint betanulni holnapra. Úgy érzem magam, mint akinek menten szétrobban a feje a fájdalomtól, ha az nem kezd csillapodni. Tankönyveimet félretolva, fejemet a hideg falapra helyezem és kezdek el figyelni egy pontot a falon, mintha az annyira érdekesnek tűnne. Már kezdenék elgondolkodni, amikor Taehyung ront be az ajtón zihálva. Felvont szemöldökkel meredek rá, mivel a kétségbeesett arcáról semmit nem tudok leszűrni, hogy mégis mekkora baj lehet, vagy valami olyasmi dolog, mi egyáltalán nem várhat holnapig.
– Taehyung, mi történt, amitől így le vagy sápadva – állok fel hirtelen a székről, mely egy nagy csattanással is ér mögöttem földet, de ez érdekel most a legkevésbé.
– Jungkook... Bajban van... – néz rám egyre inkább félőn, ezzel fejezve ki aggodalmát társa iránt.
Nem tudom mi üt belém, de ahogy eljut az agyamig a mondat és érvényesül is ott bent, rajtam is úrrá lesz a félelem. Hátrahagyva mindent, felkapom az ágy végében levő kabátomat, s Tae társaságában indulunk meg meg taxival az üzenetben kapott címre. Egyszerűen nem tudom és nem is akarom elképzelni azt, hogy Jungkook bajba keveredjen. Meglehet, hogy szeszélyes és szélsőséges egy alak, de nem létezik olyan, hogy neki legyenek rosszakarói.
Húsz perc taxizás után megérkezünk abba az utcába, ahol Jungkook tartózkodhat és verekedhet jelen pillanatban. Lépéseinket mindketten felgyorsítjuk, s mintha azok életre kelnének, automatikusan egy sikátorhoz vezet bennünket, ahonnan hangos kiabálás hallatszódik. Ebből csak arra tudok következtetni, hogy ez az idióta egy alapos veszekedésbe keveredett, ahol nem garantált a győzelme.
Szinte már megindulnék, hogy megakadályozzam az elszabadulandó erőket, Taehyung a csuklómnál fogva ránt be egy ládákkal fedett búvóhelyre, hol mindennek alaposan szemtanúi lehetünk. A két férfi arcát szájmaszk, míg a fejüket kapucni fedi, így a rálátás, hogy letudjuk rántani róluk a leplet és feljelenteni őket a rendőrségen... Nos, nincs esély rá...
– TaeTae, mégis mi folyik itt...? – meredek rá érthetetlenül, miközben szinte már könyörgök a válaszért. – Válaszolj! – kezdem el az előttem álló személy mellkasát csapkodni, mint egy komplett őrült, miközben kezd bepárásodni a szemem.
– Én sem tudom pontosan, várd meg, amíg ő elmondja azt, amit tudnod kell... Egyedül annyit említek, hogy ok nélkül bűnhődik egy olyan dolog miatt, amiről nem is ő tehet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése