Egyre jobban csak az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy mégis milyen helyre kerültem. Azon kívül, hogy csak két ismerős emberrel találkoztam eddig, s egyáltalán nem ismernek meg, és úgy viselkednek velem, mint egy idiótával. Csak teljen el két nap, s garantált lesz, hogy valami beugrik nekik – legalábbis a szerencsétlenkedéseim alapján, biztosan.
Az összes létező szó bennem ragad, amit legszívesebben még a fejéhez vágnék. Azonban már késő bánnom, mivel egyedül azt hallom, hogy a templom hatalmas ajtaja becsukódik, ezzel magamra hagyva az ijesztő szent szobrokkal. Nem tölt el bizalommal az, hogy tudom mennyi minden vesz körbe, ezzel a frászt hozva rám. Egyszerűen nem tudom azt elképzelni magamról, hogy a hazajutásomig egy templomban tengessem el a napjaimat. Ráadásul úgy, hogy eddig két ismerős alakkal is összefutottam, mellette pedig még a nevük is ugyanaz, akikkel az életem minden percét töltöm Szöulban. És talán jogosan teszem fel magamban a kérdést; Egy nap tényleg visszajutok a fővárosba, s nem csak hazudnak arról, hogy felesleges okok nélkül itt tartsanak?
Megtámaszkodok az egyik pad támlájában még mielőtt ténylegesen rosszul lennék a hirtelen nyakamba zúduló információktól. Nem tudom eldönteni azt, hogy én most tulajdonképpen nevessek vagy sírjak, amiért ilyen szorult helyzetbe kerültem, s kezdjek el őrjöngeni, mert nincs megoldás a hazajutásomra. Tény, hogy mindkettő miatt hülyének néznének, de egy normális felfogású ember ilyen helyzetben mit tenne?! Nekem itt nincs keresni valóm, mert nem is ez a hazám, ezek mellett pedig nem is vagyok képben, hogy milyen szokások, ünnepek vannak. Illetve arról sem tudok semmit, milyen viselkedés formát is kellene kreáljak, azon kívül, hogy tisztelet kell mutatnom Jungkook felé. Sajnos semmit nem tudok erről a helyről...
A tüdőmbe rekedt levegőt kifújva, tekintetemmel újra körbepásztázom az egész helyet, mielőtt távoznék innen. A szobrok üres arcai még mindig úgy viselkednek, mintha látnák azt, hogy mi is játszódik le bennem. Egyszerre hat az egész ijesztőnek, furának és elrettentőnek, mely arra ösztökél, hogy jobban tenném minél előbb elhúzni innen a csíkot.
Lépéseimet szinte már futásnak tudnám nevezni, annyira sietek az ajtó felé, annak érdekében, hogy újra friss levegőt tudjak szívni. Lelkem mélyén csakis arra összpontosítok, hogy senkivel se fussak össze, kik még jobban képesek megkérdőjelezni az itt létemet. Ha már sikerült kihúznom a gyufát annál a személynél, akinek itt a hatalma a legtöbb emberre kiterjed. Nem akarok Jungkookkal többször összefutni, hisz' elég volt most az egyszer, ráadásul úgy, hogy olyan érzéseket váltott ki belőlem, amire nem voltam felkészülve.
Az ajtó ugyanakkora nyikorgással nyílik ki, mint amikor be is léptem rajta, csak most mégis úgy érzem, mintha továbbra is fogságban szeretne tartani. Azonban tisztában vagyok vele, hogy mindössze egy építményről beszélünk, aki egyedül csakis akkor él, ha emberek mozognak benne. Hirtelen fény vesz körbe, amint kilépek a templomot körbelengte sötétségből, ezzel most már csillapítva az elmémben összecsapó hullámokat, amik nem akartak lenyugodni maguktól.
Percek alatt lesz úrrá rajtam azaz érzés, mintha több szempár figyelne ugyanarról a helyről ahonnan ide keveredtem nem is olyan régen. És szerintem túl hamar kezdtem el magamban reménykedni, mivel újra ideges leszek, s ennek elhessegetése érdekében, újra egy olyan hely felé veszem utamat, ahol reményeim szerint megint bolyongok egy sort majd. Viszont az most sokkalta inkább árulkodik boldogságról, ahol egyáltalán nincsenek darabjaira szabdalt lelkek, idegesítő személyek pedig még úgy se.
Már vagy fél órára járkálom körbe az egész helyet, de eddig életjelet nem vélek felfedezni, mely egy cseppet sem tölt el bizalommal. Kezdem az egész dolgot megkérdőjelezni, hogy ez az én agyszüleményem, mert először mindenképp a naposabb oldalba lehelnék életet és utána döntenék arról, hogy az ellenkező megérdemelné-e. A szemem előtt hirtelen egy nyúl szalad el, mintha sietne valahova, ami nem várhat később. Az egész dolog olyan, akárcsak az Aliz Csodaországban, csak ott a maga módján az élet mindenhogyan nézve; békésebb és szerethetőbb, mint itt. Eluralkodik rajtam a kíváncsiság, így beleesve abba a csapdába, mint Aliz, követem a nyulat, ahova ő maga is tart.
– Az a hír járja mostanában körbe az egész vidéket, hogy egy felesleges tényező zavarja meg az idő haladását... S szerintem nekem is van szerencsém megismerni ezt az illetőt – hallok meg a hátam mögött egy újabb hangot, felfedezve benne némi gúnyt is. De legalább ez az alak most az egyszer nem a csuklómat fogva szeretne kirángatni innen, mint ahogy azt Yoongi is tette. – Fordulj csak meg, nem áll szándékomban embereket enni – feleli nevetve, amitől rögtön megkönnyebbülés veszi birtokba a testem.
Megfordulva egy újabb ismerős alakba botlok bele Park Jimin személyében, akire ez a dimenzió nincs hatással. Ugyanolyan vidám, kedves egy személyisége van, csak mellé csaptak némi gúnyos beszólást is, amivel képes lennék percek alatt helyre tenni. Arcomra egy fülig érő mosoly kúszik, amit ő is meglepődve konstatál, ahogy azt Yoongi is tette két órával ezelőtt. Ha tehetném a nyakába ugranék és addig ölelgetném, amíg meg nem unom. Talán az ő személyisége van rám olyan hatással, ami felér egy pozitívummal, hogy nem csak hátborzongató személyiségek kószálnak ezen a területen.
– Akkor most tulajdonképpen ezt vegyem figyelmeztetésnek, hogy addig nem áll szándékodban embereket enni, amíg azok el nem követnek valami bűnt? – vonom fel a szemöldökömet, ahogy Jimin-re nézek. Ahelyett, hogy kijelentésemen elmérgesedne, helyette inkább nagyokat derül rajta, mely még jobban megmelengeti a szívemet, mely alig fél órával ezelőtt teljesen megfagyott és eluralkodott rajta a kietlenség.
– Természetesen nem – válaszolja továbbra is nevetve. – Kivéve akkor, ha azt maga a főnök adja parancsba – kezd el ijesztgetni, még úgy is, hogy neki tulajdonképpen fogalma sincs arról én mégis ki lennék – ha már durván elkönyveltek behatolónak... De úgy, hogy én sem tudom miért jöttem ide...
Jimin fejével int, hogy kövessem és folytassuk úgy a megkezdett beszélgetésünket, ezzel jobban megismerve a másikat. Elég sok bátorság kell, ahhoz, hogy Park Jimin vakon megbízzon bennem. Bár mégis csak egy olyan személyről beszélünk, akiből az is kitelne, hogy egy hajléktalant kísérgessen végig Szöul utcáin, annak ellenére, hogy egyáltalán nem ismeri. Mindenesetre, megvagyok elégedve ezzel a sráccal, hogy egyáltalán nem próbál meg velem ellenszenvesen viselkedni, azért pedig plusz pont jár, amiért nem tekint egy zsák szemétnek.
Jimin előszeretettel kezd el beszélni az egész helyről, még annak ellenére is, hogy nem kértem. Habár sosem jön rosszul az, ha egy kis információmorzsa közelébe jutok még úgy is, hogy az illetőt a jó szándék vezérli, annak teljében mielőtt véglegesen eltévednék. A megérzéseim az ideérkezésem óta nem csalnak, s sikerült úgy képbe kerülnöm magával a világgal, hogy bárkitől is kérdeztem volna valamit. A legelső hely, ahol eltévedtem és Suga talált rám azaz alvilág, s jelen pillanatban, ahol Jiminnel térképezzük fel a helyet, az a mennyország. A templom, ahonnan menekültem az egy köztes távolság a két hely között, mely arra szolgál, hogy a kialakulandó erők ne boruljanak fel egyik percről a másikra. Illetve a személyekről is elég nyilvánvalóan készül felvilágosítani, akivel az elkövetkezendő órákban fogok találkozni. Őszintén, a hét emberből, eddig hárommal már sikeren ujjat húztam, olyan szinten, hogy kettő közülük teljesen megveti az összes létező porcikámat, míg a harmadik fél pont az ellenkezőjét teszi.
Nem is tudom, mintha Yoongi mondott volna valami olyasmit, hogy nem fecseghetnek sokat erről a helyről egy olyan személynek, aki nem is idevalósi. Ennek fényében Jimin mégis úgy tesz, mintha ezek a szabályok nem léteznének, így simán elkönyvelhetem azt róla, hogy eléggé egy szabad szájú típus.
Végig haladva a személyeken, elérünk Jungkook-hoz, kiről olyan részletes személyleírást ad a tudtomra, hogy egy idő után azt az elmém már nem képes befogadni. Talán a negyven vagy több mondatból, egyedül a lényeges információt tudom megjegyezni, mi lényegében annyit takar, hogy; Fiatal kora ellenére igencsak kimagaslóan teljesít, vezetőnek született, és az, amit mond szent és sérthetetlen. Tehát, ha azt mondja valamelyik társának, hogy tegyen el láb alól, akkor annak úgy kell történnie.
Ezek hallatán egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy az én életem készül gyökerestül felfordulni vagy Jungkook az, aki ilyen elmebeteg szabályok szerint él és játszik piszkosul olyan eszközökkel, amikkel nem kellene. Most már magamban hivatalosan is eldönthetem, hogy nem akarok kapcsolatba kerülni vele, így szerintem jobban tenném, ha meghúznám magamat és nem ujjat húzni vele. Mert a végén még tényleg fejemet veszi olyanért, amit netalántán véletlenül tettem.
– Mi lenne, ha ezek fényében visszamennénk megkeresni Jungkookot, hogy üljön le veled beszélgetni?! Lehetőleg most normálisan... – ajánlja fel a légből kapott ötletet, melyet egy fintorral díjazok, ezzel fejezve ki a nemtetszésemet.
– Nem is tudom... Amikor nem olyan régen összefutottam vele, akkor is parasztok módjára beszélgetett velem. Nem hiszem, hogy a te unszolásodra bele menne az egészbe – felelem letörten, bár én magam sem tudom miért viselkedem hirtelen így. Ez iránt a Jungkook iránt, eléggé vegyes érzelmeim vannak, melyeket nem tudok olyan könnyen kicsomózni. Én abba a Jungkookba szerettem bele, aki énekesként kezdte a pályafutását, s nem abba, aki naphosszat egy templomban ül, imákat mormogva az orra alatt.
– Eszembe se jutna téged erőszakkal rávenni erre a dologra, de jók a megérzéseim. Feltesz néhány kérdést, őszintén válaszolsz rá és máris kedvesebben fog a veled kapcsolatos dolgokhoz viszonyulni – mosolyodik el, amitől az én kedvem is jobb lesz.
Egyszerűen nem akar arra rávinni a lélek, hogy Jungkookkal beszélgessek újra, azonban Jimin még ennek ellenére is kitartó. Nem tudom pontosan mikor is lettem ennyire könnyen megvezethető és, hogy kérdezés nélkül rángatnak bele a dolgokba, de kénytelen leszek ezentúl mindenbe beleadni a derekamat... Még akkor is, ha rólam van szó! Bár semmi kedvem hozzá...
Vagy fél óra gyaloglás után, visszaérünk a templomhoz, ami még mindig olyan állapotban van, ahogyan én eljöttem. Nem tudom, hogy ezt most egy pozitív jelnek vegyem, hogy tényleg nincs mitől tartanom és igaza van Jiminnek vagy inkább féljek, mert még így ijesztőnek hat az egész épület. Félve nézek rá Jimin-re, aki a kezeivel próbálja elmutogatni, hogy tegyem meg a többi lépést, amely újra befelé vezet oda, ahol egy rabnak érzem magam. Nagy levegőt veszek, lenyomom a kilincset és egyből szemet szúr Jungkook kimagasló alakja, ahogy az oltárnál próbál bebocsátást kérni az Úrhoz. Oké, ez a maga módján tényleg ijesztő, s félelmemben, ha tehetném elhúznám a csíkot, egészen vissza Jimin-hez, akit ezek után legszívesebben felképelnék.
A barokk stílúsú épület ajtaja olyan hangosan csapódik be mögöttem, hogy ezzel képes vagyok őt kizökkenteni az imádkozástól, ezzel még egy virágcserepet is összetörve az ajtó mellett elhelyezkedő porcelán állványon. Megfordulva a tengelye körül, tekintetében ott ég a harag, hogy képes voltam megzavarni őt, amikor épp egy fontos ceremónia közepén tartott. Ha tehetném, kínomban felröhögnék és elnézést kérve távoznék innen, csak nem tehetem meg, mert a lábaim olyan hirtelen eresztettek gyökeret, hogy az már szabályosan megbénítja az összes létező porcikámat. Jungkook egyre jobban közeledik felém, ezzel egy időben félelmet sugallva és gombócot hozva létre a torkomban. Közelsége teljesen bénítólag hat rám, ezzel még azt is elfeledtetve velem, hogy ki is vagyok...
– Hányszor adjam még a tudtodra, hogy nem járkálhatsz itt ki és be, mint valami törzsvendég? Vagy talán külön kérvényt nyújtsak be a számodra, hogy észhez térj? Ez nem egy klubház, ahova kényedre-kedvedre járkálsz be, ahányszor kedved szottyan hozzá... – teszi fel sorjában a kérdéseket egyre ingerültebben, amiknek hallatán még az életkedvem is elmegy.
– Jimin vett rá arra, hogy beszéljek veled újra... Kérlek, nem szeretnék senkivel sem vitákat generálni, illetve ellenségeskedni. Még mindig nincs semmilyen hátsó szándékom, amivel ártani tudnék ennek a helynek – taglalom a mondatokat olyan higgadtan, ahogy az a megmaradt erőmből kitelik.
– Ha nem lennél lány, már rég oda vetettelek volna a siratóknak és az elveszett lelkeknek – válaszolja még mérgesebben, mitől egész biztosra megyek, hogy ez nem az a Jungkook, akiért odáig vagyok, amikor mérges. Tény, nem tudom mi lehet abban olyan csábító, ha valaki ordibál, verekedik és képes eladni a fél dormot, csak azért, hogy lenyugodjon – pedig világosan a tudtára adtam nem is egyszer, hogy olyankor a falat tudnám levakarni. Ennek ellenére én így szeretem, a mai napig, még úgy is, hogy a való világban talán tényleg eltemetett már.
– Ha ezt a barátom meghallotta volna, szerintem miszlikre szabdalt volna... – sziszegem fogaim ezzel, ezzel keresve mentséget, hogy ne folytassa itt nekem a hegyi beszédet.
– De ő most nincs itt, drága, kicsi Minari...
Az összes létező szó bennem ragad, amit legszívesebben még a fejéhez vágnék. Azonban már késő bánnom, mivel egyedül azt hallom, hogy a templom hatalmas ajtaja becsukódik, ezzel magamra hagyva az ijesztő szent szobrokkal. Nem tölt el bizalommal az, hogy tudom mennyi minden vesz körbe, ezzel a frászt hozva rám. Egyszerűen nem tudom azt elképzelni magamról, hogy a hazajutásomig egy templomban tengessem el a napjaimat. Ráadásul úgy, hogy eddig két ismerős alakkal is összefutottam, mellette pedig még a nevük is ugyanaz, akikkel az életem minden percét töltöm Szöulban. És talán jogosan teszem fel magamban a kérdést; Egy nap tényleg visszajutok a fővárosba, s nem csak hazudnak arról, hogy felesleges okok nélkül itt tartsanak?
Megtámaszkodok az egyik pad támlájában még mielőtt ténylegesen rosszul lennék a hirtelen nyakamba zúduló információktól. Nem tudom eldönteni azt, hogy én most tulajdonképpen nevessek vagy sírjak, amiért ilyen szorult helyzetbe kerültem, s kezdjek el őrjöngeni, mert nincs megoldás a hazajutásomra. Tény, hogy mindkettő miatt hülyének néznének, de egy normális felfogású ember ilyen helyzetben mit tenne?! Nekem itt nincs keresni valóm, mert nem is ez a hazám, ezek mellett pedig nem is vagyok képben, hogy milyen szokások, ünnepek vannak. Illetve arról sem tudok semmit, milyen viselkedés formát is kellene kreáljak, azon kívül, hogy tisztelet kell mutatnom Jungkook felé. Sajnos semmit nem tudok erről a helyről...
A tüdőmbe rekedt levegőt kifújva, tekintetemmel újra körbepásztázom az egész helyet, mielőtt távoznék innen. A szobrok üres arcai még mindig úgy viselkednek, mintha látnák azt, hogy mi is játszódik le bennem. Egyszerre hat az egész ijesztőnek, furának és elrettentőnek, mely arra ösztökél, hogy jobban tenném minél előbb elhúzni innen a csíkot.
Lépéseimet szinte már futásnak tudnám nevezni, annyira sietek az ajtó felé, annak érdekében, hogy újra friss levegőt tudjak szívni. Lelkem mélyén csakis arra összpontosítok, hogy senkivel se fussak össze, kik még jobban képesek megkérdőjelezni az itt létemet. Ha már sikerült kihúznom a gyufát annál a személynél, akinek itt a hatalma a legtöbb emberre kiterjed. Nem akarok Jungkookkal többször összefutni, hisz' elég volt most az egyszer, ráadásul úgy, hogy olyan érzéseket váltott ki belőlem, amire nem voltam felkészülve.
Az ajtó ugyanakkora nyikorgással nyílik ki, mint amikor be is léptem rajta, csak most mégis úgy érzem, mintha továbbra is fogságban szeretne tartani. Azonban tisztában vagyok vele, hogy mindössze egy építményről beszélünk, aki egyedül csakis akkor él, ha emberek mozognak benne. Hirtelen fény vesz körbe, amint kilépek a templomot körbelengte sötétségből, ezzel most már csillapítva az elmémben összecsapó hullámokat, amik nem akartak lenyugodni maguktól.
Percek alatt lesz úrrá rajtam azaz érzés, mintha több szempár figyelne ugyanarról a helyről ahonnan ide keveredtem nem is olyan régen. És szerintem túl hamar kezdtem el magamban reménykedni, mivel újra ideges leszek, s ennek elhessegetése érdekében, újra egy olyan hely felé veszem utamat, ahol reményeim szerint megint bolyongok egy sort majd. Viszont az most sokkalta inkább árulkodik boldogságról, ahol egyáltalán nincsenek darabjaira szabdalt lelkek, idegesítő személyek pedig még úgy se.
Már vagy fél órára járkálom körbe az egész helyet, de eddig életjelet nem vélek felfedezni, mely egy cseppet sem tölt el bizalommal. Kezdem az egész dolgot megkérdőjelezni, hogy ez az én agyszüleményem, mert először mindenképp a naposabb oldalba lehelnék életet és utána döntenék arról, hogy az ellenkező megérdemelné-e. A szemem előtt hirtelen egy nyúl szalad el, mintha sietne valahova, ami nem várhat később. Az egész dolog olyan, akárcsak az Aliz Csodaországban, csak ott a maga módján az élet mindenhogyan nézve; békésebb és szerethetőbb, mint itt. Eluralkodik rajtam a kíváncsiság, így beleesve abba a csapdába, mint Aliz, követem a nyulat, ahova ő maga is tart.
– Az a hír járja mostanában körbe az egész vidéket, hogy egy felesleges tényező zavarja meg az idő haladását... S szerintem nekem is van szerencsém megismerni ezt az illetőt – hallok meg a hátam mögött egy újabb hangot, felfedezve benne némi gúnyt is. De legalább ez az alak most az egyszer nem a csuklómat fogva szeretne kirángatni innen, mint ahogy azt Yoongi is tette. – Fordulj csak meg, nem áll szándékomban embereket enni – feleli nevetve, amitől rögtön megkönnyebbülés veszi birtokba a testem.
Megfordulva egy újabb ismerős alakba botlok bele Park Jimin személyében, akire ez a dimenzió nincs hatással. Ugyanolyan vidám, kedves egy személyisége van, csak mellé csaptak némi gúnyos beszólást is, amivel képes lennék percek alatt helyre tenni. Arcomra egy fülig érő mosoly kúszik, amit ő is meglepődve konstatál, ahogy azt Yoongi is tette két órával ezelőtt. Ha tehetném a nyakába ugranék és addig ölelgetném, amíg meg nem unom. Talán az ő személyisége van rám olyan hatással, ami felér egy pozitívummal, hogy nem csak hátborzongató személyiségek kószálnak ezen a területen.
– Akkor most tulajdonképpen ezt vegyem figyelmeztetésnek, hogy addig nem áll szándékodban embereket enni, amíg azok el nem követnek valami bűnt? – vonom fel a szemöldökömet, ahogy Jimin-re nézek. Ahelyett, hogy kijelentésemen elmérgesedne, helyette inkább nagyokat derül rajta, mely még jobban megmelengeti a szívemet, mely alig fél órával ezelőtt teljesen megfagyott és eluralkodott rajta a kietlenség.
– Természetesen nem – válaszolja továbbra is nevetve. – Kivéve akkor, ha azt maga a főnök adja parancsba – kezd el ijesztgetni, még úgy is, hogy neki tulajdonképpen fogalma sincs arról én mégis ki lennék – ha már durván elkönyveltek behatolónak... De úgy, hogy én sem tudom miért jöttem ide...
Jimin fejével int, hogy kövessem és folytassuk úgy a megkezdett beszélgetésünket, ezzel jobban megismerve a másikat. Elég sok bátorság kell, ahhoz, hogy Park Jimin vakon megbízzon bennem. Bár mégis csak egy olyan személyről beszélünk, akiből az is kitelne, hogy egy hajléktalant kísérgessen végig Szöul utcáin, annak ellenére, hogy egyáltalán nem ismeri. Mindenesetre, megvagyok elégedve ezzel a sráccal, hogy egyáltalán nem próbál meg velem ellenszenvesen viselkedni, azért pedig plusz pont jár, amiért nem tekint egy zsák szemétnek.
Jimin előszeretettel kezd el beszélni az egész helyről, még annak ellenére is, hogy nem kértem. Habár sosem jön rosszul az, ha egy kis információmorzsa közelébe jutok még úgy is, hogy az illetőt a jó szándék vezérli, annak teljében mielőtt véglegesen eltévednék. A megérzéseim az ideérkezésem óta nem csalnak, s sikerült úgy képbe kerülnöm magával a világgal, hogy bárkitől is kérdeztem volna valamit. A legelső hely, ahol eltévedtem és Suga talált rám azaz alvilág, s jelen pillanatban, ahol Jiminnel térképezzük fel a helyet, az a mennyország. A templom, ahonnan menekültem az egy köztes távolság a két hely között, mely arra szolgál, hogy a kialakulandó erők ne boruljanak fel egyik percről a másikra. Illetve a személyekről is elég nyilvánvalóan készül felvilágosítani, akivel az elkövetkezendő órákban fogok találkozni. Őszintén, a hét emberből, eddig hárommal már sikeren ujjat húztam, olyan szinten, hogy kettő közülük teljesen megveti az összes létező porcikámat, míg a harmadik fél pont az ellenkezőjét teszi.
Nem is tudom, mintha Yoongi mondott volna valami olyasmit, hogy nem fecseghetnek sokat erről a helyről egy olyan személynek, aki nem is idevalósi. Ennek fényében Jimin mégis úgy tesz, mintha ezek a szabályok nem léteznének, így simán elkönyvelhetem azt róla, hogy eléggé egy szabad szájú típus.
Végig haladva a személyeken, elérünk Jungkook-hoz, kiről olyan részletes személyleírást ad a tudtomra, hogy egy idő után azt az elmém már nem képes befogadni. Talán a negyven vagy több mondatból, egyedül a lényeges információt tudom megjegyezni, mi lényegében annyit takar, hogy; Fiatal kora ellenére igencsak kimagaslóan teljesít, vezetőnek született, és az, amit mond szent és sérthetetlen. Tehát, ha azt mondja valamelyik társának, hogy tegyen el láb alól, akkor annak úgy kell történnie.
Ezek hallatán egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy az én életem készül gyökerestül felfordulni vagy Jungkook az, aki ilyen elmebeteg szabályok szerint él és játszik piszkosul olyan eszközökkel, amikkel nem kellene. Most már magamban hivatalosan is eldönthetem, hogy nem akarok kapcsolatba kerülni vele, így szerintem jobban tenném, ha meghúznám magamat és nem ujjat húzni vele. Mert a végén még tényleg fejemet veszi olyanért, amit netalántán véletlenül tettem.
– Mi lenne, ha ezek fényében visszamennénk megkeresni Jungkookot, hogy üljön le veled beszélgetni?! Lehetőleg most normálisan... – ajánlja fel a légből kapott ötletet, melyet egy fintorral díjazok, ezzel fejezve ki a nemtetszésemet.
– Nem is tudom... Amikor nem olyan régen összefutottam vele, akkor is parasztok módjára beszélgetett velem. Nem hiszem, hogy a te unszolásodra bele menne az egészbe – felelem letörten, bár én magam sem tudom miért viselkedem hirtelen így. Ez iránt a Jungkook iránt, eléggé vegyes érzelmeim vannak, melyeket nem tudok olyan könnyen kicsomózni. Én abba a Jungkookba szerettem bele, aki énekesként kezdte a pályafutását, s nem abba, aki naphosszat egy templomban ül, imákat mormogva az orra alatt.
– Eszembe se jutna téged erőszakkal rávenni erre a dologra, de jók a megérzéseim. Feltesz néhány kérdést, őszintén válaszolsz rá és máris kedvesebben fog a veled kapcsolatos dolgokhoz viszonyulni – mosolyodik el, amitől az én kedvem is jobb lesz.
Egyszerűen nem akar arra rávinni a lélek, hogy Jungkookkal beszélgessek újra, azonban Jimin még ennek ellenére is kitartó. Nem tudom pontosan mikor is lettem ennyire könnyen megvezethető és, hogy kérdezés nélkül rángatnak bele a dolgokba, de kénytelen leszek ezentúl mindenbe beleadni a derekamat... Még akkor is, ha rólam van szó! Bár semmi kedvem hozzá...
Vagy fél óra gyaloglás után, visszaérünk a templomhoz, ami még mindig olyan állapotban van, ahogyan én eljöttem. Nem tudom, hogy ezt most egy pozitív jelnek vegyem, hogy tényleg nincs mitől tartanom és igaza van Jiminnek vagy inkább féljek, mert még így ijesztőnek hat az egész épület. Félve nézek rá Jimin-re, aki a kezeivel próbálja elmutogatni, hogy tegyem meg a többi lépést, amely újra befelé vezet oda, ahol egy rabnak érzem magam. Nagy levegőt veszek, lenyomom a kilincset és egyből szemet szúr Jungkook kimagasló alakja, ahogy az oltárnál próbál bebocsátást kérni az Úrhoz. Oké, ez a maga módján tényleg ijesztő, s félelmemben, ha tehetném elhúznám a csíkot, egészen vissza Jimin-hez, akit ezek után legszívesebben felképelnék.
A barokk stílúsú épület ajtaja olyan hangosan csapódik be mögöttem, hogy ezzel képes vagyok őt kizökkenteni az imádkozástól, ezzel még egy virágcserepet is összetörve az ajtó mellett elhelyezkedő porcelán állványon. Megfordulva a tengelye körül, tekintetében ott ég a harag, hogy képes voltam megzavarni őt, amikor épp egy fontos ceremónia közepén tartott. Ha tehetném, kínomban felröhögnék és elnézést kérve távoznék innen, csak nem tehetem meg, mert a lábaim olyan hirtelen eresztettek gyökeret, hogy az már szabályosan megbénítja az összes létező porcikámat. Jungkook egyre jobban közeledik felém, ezzel egy időben félelmet sugallva és gombócot hozva létre a torkomban. Közelsége teljesen bénítólag hat rám, ezzel még azt is elfeledtetve velem, hogy ki is vagyok...
– Hányszor adjam még a tudtodra, hogy nem járkálhatsz itt ki és be, mint valami törzsvendég? Vagy talán külön kérvényt nyújtsak be a számodra, hogy észhez térj? Ez nem egy klubház, ahova kényedre-kedvedre járkálsz be, ahányszor kedved szottyan hozzá... – teszi fel sorjában a kérdéseket egyre ingerültebben, amiknek hallatán még az életkedvem is elmegy.
– Jimin vett rá arra, hogy beszéljek veled újra... Kérlek, nem szeretnék senkivel sem vitákat generálni, illetve ellenségeskedni. Még mindig nincs semmilyen hátsó szándékom, amivel ártani tudnék ennek a helynek – taglalom a mondatokat olyan higgadtan, ahogy az a megmaradt erőmből kitelik.
– Ha nem lennél lány, már rég oda vetettelek volna a siratóknak és az elveszett lelkeknek – válaszolja még mérgesebben, mitől egész biztosra megyek, hogy ez nem az a Jungkook, akiért odáig vagyok, amikor mérges. Tény, nem tudom mi lehet abban olyan csábító, ha valaki ordibál, verekedik és képes eladni a fél dormot, csak azért, hogy lenyugodjon – pedig világosan a tudtára adtam nem is egyszer, hogy olyankor a falat tudnám levakarni. Ennek ellenére én így szeretem, a mai napig, még úgy is, hogy a való világban talán tényleg eltemetett már.
– Ha ezt a barátom meghallotta volna, szerintem miszlikre szabdalt volna... – sziszegem fogaim ezzel, ezzel keresve mentséget, hogy ne folytassa itt nekem a hegyi beszédet.
– De ő most nincs itt, drága, kicsi Minari...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése