Ismeretlen környezet vesz körbe, ami minden, de nem éppen barátságos és szívmelengető. Kezdek kétségbe esni, hogy valami olyan helyre kerültem, ahol minden van, csak nem éppen ismerős ember vagy helyszín. Az egész, ahol a jó és a rossz keveredik, ezzel megalkotva egy olyan erőt, mely, ha felborul, az mindennek végét jelentheti, az egésznek. Mint valami rossz horror film, amibe egyik percről a másikra csöppenek bele, s vele egy időben, elkezdenének ijesztgetni.
Tekintetemmel körbe pásztázom a helyet, ahova kerültem, s meglepődve tapasztalom, hogy ez egy két pólusú világ, ahol tényleg a jó és a rossz ural mindent. Mintha csak az alvilágot és a mennyet látnám együtt, ahogy próbálják irányítani a másikat. Egy rossz álom az egész, s két perc múlva, újra Szöul utcáit fogom róni és vitatkozni Jungkookkal, akinek minden feljebb áll, még akkor is, ha csak egy rossz szót szólok. Inkább azaz élet, mintsem ez, hol annyira rideg minden, hogy még a szeretet sem képes megolvasztani azt. Ahelyett, hogy inkább egy helyben állnék és toporzékolnék, mint egy nem normális, utamat egy olyan hely felé veszem, ahol nagyon nincs semmi. Egyedül vihar verte házak, kicsavart fák és sötét felhők, melyek eltakarják a napot. Ez tényleg olyan, mint maga a pokol...
Ahogy átlépem annak a határát, fejemen végig fut az a gondolat, hogyha én most ide beteszem a lábam és netalántán szeretnék visszatérni a kiinduló ponthoz, lehet azon kapom magam, hogy eltévedek. Most annyira nincs bátorságom, mint akkor, amikor Jungkook-nak osztom az észt, s próbálom felnyitni a szemét, hogy amit néha napján tesz, az nem éppen példamutató. Végül meggondolom magam és elindulok arra, amerre a lábam visz. Pár másodperc alatt eltűnik a kellemes idő, ami a kapunál vett körbe. Az időjárás kezd egyre fagyossá válni, szinte már telet kreálva belőle, mellette pedig néha akár pár másodperc erejéig, de feltűnnek ritka kék lángok, amik mutatnak egy bizonyos utat, hogy mégis merre menjek. Közben szellemek halálhörgései, siralmai hallatszódnak, amik egy cseppet sem bizalomgerjesztőek, sokkalta inkább elrettentőek. Tényleg kezdem bánni, hogy megtettem ezt, azonban most már nem fordulok vissza, ha eddig eljöttem!
A kék kis lángok egyre többször jelennek meg előttem, amellyel biztos azt akarják üzenni, hogy hamarosan elérünk egy célhoz, ami biztos rengeteg meglepetést tartogat a számomra. És egyenlőre még semmit nem akarok tudni róla, érjen váratlanul... Akármennyire nem bírom a horror és a vele kapcsolatos dolgokat. Elérve a helyhez, a sejtésem kezd beigazolódni, mivel a lángok olyan helyre vezetnek, ahova a nagyszüleim halála óta nem szeretek járni. Sőt, maga hely neve sem szívmelengető.
Elveszett lelkek temetője. Gyomrom hirtelen görcsbe rándul a nevét olvasván, s most már biztosan tudom, hogy visszaszeretnék kerülni oda, ahonnan elindultam. Tekintetem tovább vándorol a tartóoszlopra, amin olyan szöveg áll, amely még jobban elveszi a kedvemet attól, hogy megismerjem ezt a helyet; Te, ki belépsz ide, hagyj fel minden reménnyel, mert az Elveszett lelkek temetője olyan barátságtalan hely, ahol kóborló lelkek keresik a testüket. Aki beteszi ide a lábát, az soha nem jön ki élve onnan, vagy, ha mégis, a bőre olyan sápadt lesz, mint egy szellemé. Jól fontold meg mi is a döntésed! Az egész helyet köd lepi be, de olyan sűrű, hogy még az orromig sem látok el. A sikolyok egyre hangosabbak lesznek, azonban most már a kihalt fák ágainak nyikorgása is csatlakozik hozzájuk, még félelmetesebbé téve az egészet.
Hatalmasat nyelek, s elindulok befele leküzdve a félelmemet, mely alig pár perc leforgása alatt lett úrrá rajtam. Minden porcikám remeg az ijedtségtől, amit nem tudok megállítani. Egyre több olyan sírkövet látok, ami teljesen elhanyagolt vagy éppen a darabjai letörni készülnek, illetve a menthetetlen részei mind a földön hevernek. Nem tudom mit reagáljak erre, azon kívül, hogy jobb állapotban lehetnének. De ez egy olyan helyen, mint a pokol, minden szemszögből nézve lehetetlen. Tekintetemet egy sírkő előtt álló, ismerős alak vonja magára, aki fekete öltönyt visel, feje felett egy átlátszó esernyőt tartva. Lépteimet felgyorsítom, s egyre közelebb kerülök hozzá, amikor is felismerem őt. Jungkook az, akinek a teste egyáltalán nem mozdul meg, s még a fejét sem fordítja felém. Kezemet meglebegtetem előtte, viszont se kép, se hang. Szemeibe nézve, egyből követem azt, amerre ő néz, s akkor esik le, hogy miért is nem lát engemet. A sír, ami előtt áll, az-az enyém... Jeon Jungkook, komolyan ilyen hamar képes lett volna eltemetni engem, a boldog pillanatainkkal együtt?
Könnyek szöknek a szemembe, testem még jobban elkezd remegni, ezúttal viszont a dühtől és a haragtól, amit most a srác iránt érzek. Szemeimet lesütöm, s automatikusan lendíteném a kezemet, hogy alaposan felképeljem, amiért a bolondját járatta velem. Azonban egy erős kéz fonódik a csuklóm köré, s kezd el húzni a gondolataimban forgó egyéntől. Fejemet egyből felé kapom, viszont hiába az egész, az arcát egyáltalán nem látom, mindössze a fekete haját, ami olyan sötét, mint maga az éjszaka. Egyre jobban kezd idegesíteni, hogy nem akarja elengedi a karomat, így összeszedve minden bátorságomat, kirántom szorításából a csuklómat. Meglepődve fordul meg a tengelye körül, majd szemöldökét felvonva kérdőn mered rám. Arcát pásztázva, meglepődve tapasztalom, hogy aki épp ráncigált, az Suga. Viszont, ahogy elnézem, ő egyáltalán nem ismer meg engem, de számomra már az is több a semminél, hogy egy ismerős arcot is látok.
– Már ne is haragudj, de nem hallod, hogy a harangok szólnak, s azt akit te elhúzni készültél egy eltévedt lélek, aki épp egy embert gyászolt?! – kiabál rám, amitől nem is kicsit ijedek meg. Régen láttam utoljára így viselkedni velem, amikor a balesetemmel megszakítottam a koncertjüket. – Amúgy te ki is vagy pontosan? Mert nőket nem igazán látok csatangolni az Elveszett lelkek temetőjében... – kérdezi olyan mérhetetlen közönnyel, amit még én is furának tartok. Kérdése azonban meglep, s még én magam is elgondolkodok azon, hogy mégis milyen helyre kerülhettem, hogy még maga Min Yoongi sem ismer meg. Ha ez tényleg így van, akkor előkell adnom azt az énemet, amit utoljára oviban alkalmaztam: a tettett hülye lányt.
– Park Minari vagyok, s biztosan azért nem láttál itt eddig, mert teljesen máshonnan származok, mint ahogy azt te hiszed és gondolod – kúszik az arcomra egy negédes mosoly, melyet egyre furábbnak tart, ahogy engemet is. Szerintem itt nem én vagyok a fura, hanem Yoongi és az öltözködése, mivel ilyen ruhákat utoljára a viktoriánus korban hordtak, ami eléggé régen volt.
– Szerintem jobb lenne, ha elmennél erről a helyről, még mielőtt annak a személynek a tudomására jutna az itt léted, aki egyáltalán nem a határtalan kedvességéről híres – beszél hozzám továbbra is nemtörődöm, semmitmondó stílusban.
– Már akkor ezt terveztem, amikor idekerültem, de egyáltalán nem találtam semmi időkaput, amivel visszajuthattam volna Szöulba – válaszolom határozottan, azonban a kijelentésem így hangosan kimondva viccesnek hat, már csak abból kiindulva, hogy Yoongi épp egy nevetést készül csírájában elfojtani. – És neked mi a becses neved, ha már ilyen gyorsan beszélgetésbe bonyolódtunk – konstatálom egy újabb mosoly kíséretében, amit nem tudok mire vélni, hisz' számára ismeretlen vagyok, én addig előadom itt az ezer éve ismerlek viselkedést.
Oké, szerintem kezdek megbolondulni, nem is kicsit...
– Min Yoongi, de többet nem mondok, mert azzal bűnt követnék el. Szent és sérthetetlen az a szabály, hogy olyan valakinek, mint te akár mit is meséljünk erről a helyről és annak lakóiról – mered rám sokkalta mérgesebben, mint eleinte.
Döbbenetem közepette, csak úgy elsétál, ezzel engem faképnél hagyva a temető előtt. Magamban elhordom mindennek, hogy ez a Yoongi, mégis mekkora egy utolsó bunkó, paraszt ember. Egyáltalán nem olyan, mint aki hírességként. Ugyan ő sem a kedvességéről híres, de neki legalább nem kőből van szíve és tudja hol vannak a határok. Hiányzik a régi életem, a banda, Jungkook és a szüleim. Mégis mi történhetett, hogy idekerültem? S van egyáltalán esély arra, hogy visszajuthassak valamilyen úton-módon Szöulba?
Egy kelletlen sóhaj hagyja el a számat, majd véve egy nagy levegőt, azzal nyugtatgatom magamat, hogy legalább élve kijutottam a temetőből, s reményeim szerint nem vár rám több váratlan meglepetés. Lépéseimet felgyorsítom, ezzel hátha elérem azt, hogy minél előbb kikeveredjek ebből a pokolból. Végül is pont illik rá ez a név, mert tényleg az alvilágban bolyongok, kitudja mióta.
Tisztes távolságba kerülve a helytől, még így is tisztán hallom a harang kongását, mellette pedig az orgona hangjának felcsendülését. Az illető, ahogy egymás után szólaltatja meg hangokat, olyan keserűséget ébreszt megcsonkított, darabjaira szabdalt lelkemben, amióta világ a világ. Minden egyes leütés, egy történet meséje, mely tele van szomorúsággal, kínzó lassúsággal eltelő pillanatokkal, s a gyarló, kesernyés valósággal, mely tönkretesz, elpusztít mindent maga körül. Miért van az, hogy nem látom, de valahogy mégis átérzem annak a személynek a fájdalmát, aki az orgonán játszik? Az érzéseim talán ennyire nem képesek befogadni azt, hogy ami most körülöttem történik annak messze sincs köze a valósághoz, amiben tizenhét éven keresztül éltem?
Szinte már futva teszem meg azt a kis távot, ami elválaszt engem attól a helytől, ahonnan minden kezdődött. Torkom teljes mértékben kiszárad a futástól, lábaimnak pihenésre van szüksége, szinte már sikít a megállásáért, ha csak két percre is állok meg, de legalább tartsak egy kis szünetet. Nem tehetem meg, addig nem, ameddig ki nem jutok ebből az ördögi körből. Az egész, mint valami egymásra halmozott, lényegtelen kis dolgok, ahol mindent csak az ördöggel lehet megkötni. Annyira, hogy az eltévedt, bolyongó lelkek az alvilágban, képesek olyan elvetemült dolgokra, mint paktálni az ördöggel.
Hirtelen a semmiből feltűnik egy hosszasan elterülő síkság, középen egy svédasztallal, amin megannyi étel és ital, mi szem-szájnak ingere. Elbújok egy bokor mögé, hogy még véletlenül se szúrjak szemet, az olyan alakoknak, mint Min Yoongi-nak, akinek a megérzései tökéletesek. Azonban a körém telepedett csendet a gyomrom korgása töri meg, amitől még jobban kínosan kezdem érezni magam, s csakis azért imádkozok, hogy ez senkinek se tűnjön fel. Újra felcsendül a harang jellegzetes hangja, csak most közvetlen mellettem, mely a dobhártyámat majdnem darabjaira cincálja. Óvatosan kitekintek az engem védő növény mögül, s tekintetem akarva-akaratlanul is, de visszaréved az asztalra, melyet most már hét férfi vesz körbe. Közülük hat ül, az egyik meg áll, kezében egy kehellyel, miközben beszédet mond. Próbálom felismerni őket, de ilyen távolságból teljesen lehetetlennek bizonyul. Egyedül Yoongi alakja az, akit kitudok venni a társaságból. Viszont óvatlanságomnak köszönhetően, azonnal kiszúr, ami miatt a nyugodt arcvonásai, percek alatt megrándulnak. Meglehetősen dühösen néz rám, azonban csak a kezével int, hogy álljak tovább, nem lenne a legjobb megoldás, ha végig nézném az egészet.
Egy bólintással jelzem neki, így visszatérek a bokor nyújtotta védelembe, s elkezdek elslisszolni onnan, mint valami rossz kém. Mint mindig, a magam módján most is figyelmetlen vagyok és egy olyan helyre tévedek, amit eddig nem is véltem felfedezni. Egy hatalmas templom, melyet barokk stílusban építettek fel, s vele szemben ott helyezkedett el, hol minden elkezdődött. Ha pont ide kerültem, akkor az, hogyan lehetséges, hogy eddig ez a szent hely nem szúrta ki a szememet. Kettőt gondolok, majd egy hirtelen jött ötlettől, lenyomom a kilincset, amitől a hatalmas ajtó nyikorgással nyílik ki. Körbe pásztázva az egész helyet a falon freskók és egyéb festmények találhatóak, mellettük szobrok és egy hatalmassal oltárral a közepén. Az oltár fölött levő hatalmas Krisztus szobor, kicsikét megfélemlít, de hamar hozzászokom, hogy ő is hely részese. Bátortalanul teszem meg az első lépéseimet felé, s kezdenék megnyugodni, amikor egy ismeretlen hang közbeszól, ezzel kudarcba lökve minden elgondolásomat.
– Ki vagy te, s mit keresel ezen a helyen, ahova csak olyan személyek léphetnek, akik a köreinkben mozognak? Nem tanították meg neked, hogy nem lépünk be engedély nélkül más házába, amely ráadásul szent és sérthetetlen is egyben? – kérdezi egyre ingerültebben a hang tulajdonosa. Megfordulva a saját tengelyem körül, mélyen tekintetébe fúrom az enyémet, hátha elérem azt, hogy megbízzon bennem, s nincs semmi hátsószándékom, amivel ártanék a templomnak.
Felismerve a személyt, szívem egy hatalmasat dobban, szinte már kiszakad a bordáim rabságából. Pulzusom az egekbe szökik, adrenalin szintem megnövekszik, szinte már ordít azért, hogy nyugodjak le és ne reagáljam túl a dolgokat. Rajta is hasonló ruha van, mint Yoongin, csak neki a kék szín jobban dominál, mint akivel elsőnek összefutottam a temetőben. Vészesen közeledik felém, azonban ő is olyan közönyösen viselkedik velem, hogy az a lelkemet hasítja ketté. Azonban nem fáj annál jobban, hogy nem ismer meg. Szinte már képes lennék hozzászokni ehhez a viselkedéshez, s ahhoz is, hogy mindenki úgy viselkedik velem, mint egy utcára kihajított kutyával. Az a mérhetetlen undor, ami a szemeiben csillog, egy újabb kés szúrás a szívemben. Tényleg egy olyan helyre kerültem, ahol senki nem ismer engem, én viszont igen, s mégis hülyének kell, hogy tűnjek.
– Nem válaszoltál a kérdésre. Ki vagy és hogy kerülsz ide? – kérdezi egyre mérgesebben.
– Park Minari és én magam sem tudom, de az biztos, hogy elszeretnék menni innen a lehető leghamarabb – felelem suttogva, azonban a hatalmas csendben még ez is akkora visszhangot ver, hogy velem szemben álló alaknak csak egy kéz lendítésre van szüksége a lepisszegésemhez.
Elmémben újra végig futtatom az általa kiejtett mondatokat, s hangja olyan reakciókat és érzéseket hoznak felszínre, amik eddig rejtve maradtak mindenki előtt. Felkorbácsolva minden érzést, lelkemet olyan hidegség öleli körbe általa, hogy az már fáj. Az én tekintetem is olyan üres, mint a körülöttünk elterülő szent szobroké, s még így is a lelkemig hatolnak azok, mintha tudnák mi zajlik le éppen bennem. Mint valami hideg zuhany, olyan ez az egész folyamat, visszafordíthatatlan...
– Jeon Jeongguk, a templon vezetője. Amíg vissza nem jutsz oda, ahonnan jöttél, elvárom tőled, hogy a kellő tiszteletet, ami szorul beléd megkapja ez a hely, velem együtt. Addig is drága Minari; Üdv a sors kapujában! – villantja rám a mosolyát, majd cipőjének kopogását hallva, egyre jobban elkezd távolodni tőlem.
Most már végképp nem tudom, hogy mégis milyen eszement helyre kerültem...
Tekintetemmel körbe pásztázom a helyet, ahova kerültem, s meglepődve tapasztalom, hogy ez egy két pólusú világ, ahol tényleg a jó és a rossz ural mindent. Mintha csak az alvilágot és a mennyet látnám együtt, ahogy próbálják irányítani a másikat. Egy rossz álom az egész, s két perc múlva, újra Szöul utcáit fogom róni és vitatkozni Jungkookkal, akinek minden feljebb áll, még akkor is, ha csak egy rossz szót szólok. Inkább azaz élet, mintsem ez, hol annyira rideg minden, hogy még a szeretet sem képes megolvasztani azt. Ahelyett, hogy inkább egy helyben állnék és toporzékolnék, mint egy nem normális, utamat egy olyan hely felé veszem, ahol nagyon nincs semmi. Egyedül vihar verte házak, kicsavart fák és sötét felhők, melyek eltakarják a napot. Ez tényleg olyan, mint maga a pokol...
Ahogy átlépem annak a határát, fejemen végig fut az a gondolat, hogyha én most ide beteszem a lábam és netalántán szeretnék visszatérni a kiinduló ponthoz, lehet azon kapom magam, hogy eltévedek. Most annyira nincs bátorságom, mint akkor, amikor Jungkook-nak osztom az észt, s próbálom felnyitni a szemét, hogy amit néha napján tesz, az nem éppen példamutató. Végül meggondolom magam és elindulok arra, amerre a lábam visz. Pár másodperc alatt eltűnik a kellemes idő, ami a kapunál vett körbe. Az időjárás kezd egyre fagyossá válni, szinte már telet kreálva belőle, mellette pedig néha akár pár másodperc erejéig, de feltűnnek ritka kék lángok, amik mutatnak egy bizonyos utat, hogy mégis merre menjek. Közben szellemek halálhörgései, siralmai hallatszódnak, amik egy cseppet sem bizalomgerjesztőek, sokkalta inkább elrettentőek. Tényleg kezdem bánni, hogy megtettem ezt, azonban most már nem fordulok vissza, ha eddig eljöttem!
A kék kis lángok egyre többször jelennek meg előttem, amellyel biztos azt akarják üzenni, hogy hamarosan elérünk egy célhoz, ami biztos rengeteg meglepetést tartogat a számomra. És egyenlőre még semmit nem akarok tudni róla, érjen váratlanul... Akármennyire nem bírom a horror és a vele kapcsolatos dolgokat. Elérve a helyhez, a sejtésem kezd beigazolódni, mivel a lángok olyan helyre vezetnek, ahova a nagyszüleim halála óta nem szeretek járni. Sőt, maga hely neve sem szívmelengető.
Elveszett lelkek temetője. Gyomrom hirtelen görcsbe rándul a nevét olvasván, s most már biztosan tudom, hogy visszaszeretnék kerülni oda, ahonnan elindultam. Tekintetem tovább vándorol a tartóoszlopra, amin olyan szöveg áll, amely még jobban elveszi a kedvemet attól, hogy megismerjem ezt a helyet; Te, ki belépsz ide, hagyj fel minden reménnyel, mert az Elveszett lelkek temetője olyan barátságtalan hely, ahol kóborló lelkek keresik a testüket. Aki beteszi ide a lábát, az soha nem jön ki élve onnan, vagy, ha mégis, a bőre olyan sápadt lesz, mint egy szellemé. Jól fontold meg mi is a döntésed! Az egész helyet köd lepi be, de olyan sűrű, hogy még az orromig sem látok el. A sikolyok egyre hangosabbak lesznek, azonban most már a kihalt fák ágainak nyikorgása is csatlakozik hozzájuk, még félelmetesebbé téve az egészet.
Hatalmasat nyelek, s elindulok befele leküzdve a félelmemet, mely alig pár perc leforgása alatt lett úrrá rajtam. Minden porcikám remeg az ijedtségtől, amit nem tudok megállítani. Egyre több olyan sírkövet látok, ami teljesen elhanyagolt vagy éppen a darabjai letörni készülnek, illetve a menthetetlen részei mind a földön hevernek. Nem tudom mit reagáljak erre, azon kívül, hogy jobb állapotban lehetnének. De ez egy olyan helyen, mint a pokol, minden szemszögből nézve lehetetlen. Tekintetemet egy sírkő előtt álló, ismerős alak vonja magára, aki fekete öltönyt visel, feje felett egy átlátszó esernyőt tartva. Lépteimet felgyorsítom, s egyre közelebb kerülök hozzá, amikor is felismerem őt. Jungkook az, akinek a teste egyáltalán nem mozdul meg, s még a fejét sem fordítja felém. Kezemet meglebegtetem előtte, viszont se kép, se hang. Szemeibe nézve, egyből követem azt, amerre ő néz, s akkor esik le, hogy miért is nem lát engemet. A sír, ami előtt áll, az-az enyém... Jeon Jungkook, komolyan ilyen hamar képes lett volna eltemetni engem, a boldog pillanatainkkal együtt?
Könnyek szöknek a szemembe, testem még jobban elkezd remegni, ezúttal viszont a dühtől és a haragtól, amit most a srác iránt érzek. Szemeimet lesütöm, s automatikusan lendíteném a kezemet, hogy alaposan felképeljem, amiért a bolondját járatta velem. Azonban egy erős kéz fonódik a csuklóm köré, s kezd el húzni a gondolataimban forgó egyéntől. Fejemet egyből felé kapom, viszont hiába az egész, az arcát egyáltalán nem látom, mindössze a fekete haját, ami olyan sötét, mint maga az éjszaka. Egyre jobban kezd idegesíteni, hogy nem akarja elengedi a karomat, így összeszedve minden bátorságomat, kirántom szorításából a csuklómat. Meglepődve fordul meg a tengelye körül, majd szemöldökét felvonva kérdőn mered rám. Arcát pásztázva, meglepődve tapasztalom, hogy aki épp ráncigált, az Suga. Viszont, ahogy elnézem, ő egyáltalán nem ismer meg engem, de számomra már az is több a semminél, hogy egy ismerős arcot is látok.
– Már ne is haragudj, de nem hallod, hogy a harangok szólnak, s azt akit te elhúzni készültél egy eltévedt lélek, aki épp egy embert gyászolt?! – kiabál rám, amitől nem is kicsit ijedek meg. Régen láttam utoljára így viselkedni velem, amikor a balesetemmel megszakítottam a koncertjüket. – Amúgy te ki is vagy pontosan? Mert nőket nem igazán látok csatangolni az Elveszett lelkek temetőjében... – kérdezi olyan mérhetetlen közönnyel, amit még én is furának tartok. Kérdése azonban meglep, s még én magam is elgondolkodok azon, hogy mégis milyen helyre kerülhettem, hogy még maga Min Yoongi sem ismer meg. Ha ez tényleg így van, akkor előkell adnom azt az énemet, amit utoljára oviban alkalmaztam: a tettett hülye lányt.
– Park Minari vagyok, s biztosan azért nem láttál itt eddig, mert teljesen máshonnan származok, mint ahogy azt te hiszed és gondolod – kúszik az arcomra egy negédes mosoly, melyet egyre furábbnak tart, ahogy engemet is. Szerintem itt nem én vagyok a fura, hanem Yoongi és az öltözködése, mivel ilyen ruhákat utoljára a viktoriánus korban hordtak, ami eléggé régen volt.
– Szerintem jobb lenne, ha elmennél erről a helyről, még mielőtt annak a személynek a tudomására jutna az itt léted, aki egyáltalán nem a határtalan kedvességéről híres – beszél hozzám továbbra is nemtörődöm, semmitmondó stílusban.
– Már akkor ezt terveztem, amikor idekerültem, de egyáltalán nem találtam semmi időkaput, amivel visszajuthattam volna Szöulba – válaszolom határozottan, azonban a kijelentésem így hangosan kimondva viccesnek hat, már csak abból kiindulva, hogy Yoongi épp egy nevetést készül csírájában elfojtani. – És neked mi a becses neved, ha már ilyen gyorsan beszélgetésbe bonyolódtunk – konstatálom egy újabb mosoly kíséretében, amit nem tudok mire vélni, hisz' számára ismeretlen vagyok, én addig előadom itt az ezer éve ismerlek viselkedést.
Oké, szerintem kezdek megbolondulni, nem is kicsit...
– Min Yoongi, de többet nem mondok, mert azzal bűnt követnék el. Szent és sérthetetlen az a szabály, hogy olyan valakinek, mint te akár mit is meséljünk erről a helyről és annak lakóiról – mered rám sokkalta mérgesebben, mint eleinte.
Döbbenetem közepette, csak úgy elsétál, ezzel engem faképnél hagyva a temető előtt. Magamban elhordom mindennek, hogy ez a Yoongi, mégis mekkora egy utolsó bunkó, paraszt ember. Egyáltalán nem olyan, mint aki hírességként. Ugyan ő sem a kedvességéről híres, de neki legalább nem kőből van szíve és tudja hol vannak a határok. Hiányzik a régi életem, a banda, Jungkook és a szüleim. Mégis mi történhetett, hogy idekerültem? S van egyáltalán esély arra, hogy visszajuthassak valamilyen úton-módon Szöulba?
Egy kelletlen sóhaj hagyja el a számat, majd véve egy nagy levegőt, azzal nyugtatgatom magamat, hogy legalább élve kijutottam a temetőből, s reményeim szerint nem vár rám több váratlan meglepetés. Lépéseimet felgyorsítom, ezzel hátha elérem azt, hogy minél előbb kikeveredjek ebből a pokolból. Végül is pont illik rá ez a név, mert tényleg az alvilágban bolyongok, kitudja mióta.
Tisztes távolságba kerülve a helytől, még így is tisztán hallom a harang kongását, mellette pedig az orgona hangjának felcsendülését. Az illető, ahogy egymás után szólaltatja meg hangokat, olyan keserűséget ébreszt megcsonkított, darabjaira szabdalt lelkemben, amióta világ a világ. Minden egyes leütés, egy történet meséje, mely tele van szomorúsággal, kínzó lassúsággal eltelő pillanatokkal, s a gyarló, kesernyés valósággal, mely tönkretesz, elpusztít mindent maga körül. Miért van az, hogy nem látom, de valahogy mégis átérzem annak a személynek a fájdalmát, aki az orgonán játszik? Az érzéseim talán ennyire nem képesek befogadni azt, hogy ami most körülöttem történik annak messze sincs köze a valósághoz, amiben tizenhét éven keresztül éltem?
Szinte már futva teszem meg azt a kis távot, ami elválaszt engem attól a helytől, ahonnan minden kezdődött. Torkom teljes mértékben kiszárad a futástól, lábaimnak pihenésre van szüksége, szinte már sikít a megállásáért, ha csak két percre is állok meg, de legalább tartsak egy kis szünetet. Nem tehetem meg, addig nem, ameddig ki nem jutok ebből az ördögi körből. Az egész, mint valami egymásra halmozott, lényegtelen kis dolgok, ahol mindent csak az ördöggel lehet megkötni. Annyira, hogy az eltévedt, bolyongó lelkek az alvilágban, képesek olyan elvetemült dolgokra, mint paktálni az ördöggel.
Hirtelen a semmiből feltűnik egy hosszasan elterülő síkság, középen egy svédasztallal, amin megannyi étel és ital, mi szem-szájnak ingere. Elbújok egy bokor mögé, hogy még véletlenül se szúrjak szemet, az olyan alakoknak, mint Min Yoongi-nak, akinek a megérzései tökéletesek. Azonban a körém telepedett csendet a gyomrom korgása töri meg, amitől még jobban kínosan kezdem érezni magam, s csakis azért imádkozok, hogy ez senkinek se tűnjön fel. Újra felcsendül a harang jellegzetes hangja, csak most közvetlen mellettem, mely a dobhártyámat majdnem darabjaira cincálja. Óvatosan kitekintek az engem védő növény mögül, s tekintetem akarva-akaratlanul is, de visszaréved az asztalra, melyet most már hét férfi vesz körbe. Közülük hat ül, az egyik meg áll, kezében egy kehellyel, miközben beszédet mond. Próbálom felismerni őket, de ilyen távolságból teljesen lehetetlennek bizonyul. Egyedül Yoongi alakja az, akit kitudok venni a társaságból. Viszont óvatlanságomnak köszönhetően, azonnal kiszúr, ami miatt a nyugodt arcvonásai, percek alatt megrándulnak. Meglehetősen dühösen néz rám, azonban csak a kezével int, hogy álljak tovább, nem lenne a legjobb megoldás, ha végig nézném az egészet.
Egy bólintással jelzem neki, így visszatérek a bokor nyújtotta védelembe, s elkezdek elslisszolni onnan, mint valami rossz kém. Mint mindig, a magam módján most is figyelmetlen vagyok és egy olyan helyre tévedek, amit eddig nem is véltem felfedezni. Egy hatalmas templom, melyet barokk stílusban építettek fel, s vele szemben ott helyezkedett el, hol minden elkezdődött. Ha pont ide kerültem, akkor az, hogyan lehetséges, hogy eddig ez a szent hely nem szúrta ki a szememet. Kettőt gondolok, majd egy hirtelen jött ötlettől, lenyomom a kilincset, amitől a hatalmas ajtó nyikorgással nyílik ki. Körbe pásztázva az egész helyet a falon freskók és egyéb festmények találhatóak, mellettük szobrok és egy hatalmassal oltárral a közepén. Az oltár fölött levő hatalmas Krisztus szobor, kicsikét megfélemlít, de hamar hozzászokom, hogy ő is hely részese. Bátortalanul teszem meg az első lépéseimet felé, s kezdenék megnyugodni, amikor egy ismeretlen hang közbeszól, ezzel kudarcba lökve minden elgondolásomat.
– Ki vagy te, s mit keresel ezen a helyen, ahova csak olyan személyek léphetnek, akik a köreinkben mozognak? Nem tanították meg neked, hogy nem lépünk be engedély nélkül más házába, amely ráadásul szent és sérthetetlen is egyben? – kérdezi egyre ingerültebben a hang tulajdonosa. Megfordulva a saját tengelyem körül, mélyen tekintetébe fúrom az enyémet, hátha elérem azt, hogy megbízzon bennem, s nincs semmi hátsószándékom, amivel ártanék a templomnak.
Felismerve a személyt, szívem egy hatalmasat dobban, szinte már kiszakad a bordáim rabságából. Pulzusom az egekbe szökik, adrenalin szintem megnövekszik, szinte már ordít azért, hogy nyugodjak le és ne reagáljam túl a dolgokat. Rajta is hasonló ruha van, mint Yoongin, csak neki a kék szín jobban dominál, mint akivel elsőnek összefutottam a temetőben. Vészesen közeledik felém, azonban ő is olyan közönyösen viselkedik velem, hogy az a lelkemet hasítja ketté. Azonban nem fáj annál jobban, hogy nem ismer meg. Szinte már képes lennék hozzászokni ehhez a viselkedéshez, s ahhoz is, hogy mindenki úgy viselkedik velem, mint egy utcára kihajított kutyával. Az a mérhetetlen undor, ami a szemeiben csillog, egy újabb kés szúrás a szívemben. Tényleg egy olyan helyre kerültem, ahol senki nem ismer engem, én viszont igen, s mégis hülyének kell, hogy tűnjek.
– Nem válaszoltál a kérdésre. Ki vagy és hogy kerülsz ide? – kérdezi egyre mérgesebben.
– Park Minari és én magam sem tudom, de az biztos, hogy elszeretnék menni innen a lehető leghamarabb – felelem suttogva, azonban a hatalmas csendben még ez is akkora visszhangot ver, hogy velem szemben álló alaknak csak egy kéz lendítésre van szüksége a lepisszegésemhez.
Elmémben újra végig futtatom az általa kiejtett mondatokat, s hangja olyan reakciókat és érzéseket hoznak felszínre, amik eddig rejtve maradtak mindenki előtt. Felkorbácsolva minden érzést, lelkemet olyan hidegség öleli körbe általa, hogy az már fáj. Az én tekintetem is olyan üres, mint a körülöttünk elterülő szent szobroké, s még így is a lelkemig hatolnak azok, mintha tudnák mi zajlik le éppen bennem. Mint valami hideg zuhany, olyan ez az egész folyamat, visszafordíthatatlan...
– Jeon Jeongguk, a templon vezetője. Amíg vissza nem jutsz oda, ahonnan jöttél, elvárom tőled, hogy a kellő tiszteletet, ami szorul beléd megkapja ez a hely, velem együtt. Addig is drága Minari; Üdv a sors kapujában! – villantja rám a mosolyát, majd cipőjének kopogását hallva, egyre jobban elkezd távolodni tőlem.
Most már végképp nem tudom, hogy mégis milyen eszement helyre kerültem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése