[Wannabe] – 07. Határtalan gyűlölet

A tüdőmbe rekedt levegőt kifújom, s azzal nyugtatom magamat, hogy semmi bajom nem lesz abból, ha egyszer színpadra állok egy olyan személlyel, akivel sehogy sem jövünk ki. Félszemmel Kim Taehyung-ra sandítok, aki továbbra is gyilkos pillantásokkal illeti meglepődött társát. Minden olyan gyorsan történik körülöttem, hogy nem tudok mit kezdeni vele, így az lenne a legmegfelelőbb, ha távol kerülnék az egésztől, mindent tétovázást ellökve magamtól. Bármennyire is szeretné most azt a drámatanárunk, hogy álljunk ki az osztály elé pár soros beszélgetésre, amit improvizációnak hívnak, egyszerűen nem menne. Az agyam tegnap este óta Soomin aktái körül forognak, újra és újra arra ösztökélve, hogy ássak mindennek a legaljára. 

Furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit is takarhat, de nem hagy nyugodni, mert közrejátszik az is, amitől minden ember tart. Ha a végére járok az egésznek, olyan információk birtokába fogok jutni, ami már személyiség sértésnek bizonyul, még úgy is, hogy Soomin már nem ebbe az iskolába jár. Abban sem vagyok elég biztos, hogyan is reagálna majd azaz illető a tervemre, akitől segítséget fogok kérni és megérné kockázatot vállalni az egészért. 

Gondolataimból egy rántás zökkent ki Jungkook személyében, aki egyenesen kirángat a folyosóra, ahelyett, hogy teljesítené a tanár kérését. Szeretnék ellenkezni, de olyan erősen szorítja a csuklómat, hogy lassan darabjaira töri azt. Ha az emlékeim nem csalnak, akkor az intézetben még azt vágta a fejemhez, hogy nem szeretne elkésni legalább erről az óráról, miattam. Most azonban mégis olyat tesz, amivel még jobban borsot tör a tanár orra alá, vele együtt engemet is beletaszítva még jobban az oktató által kitalált büntetésekbe. Komolyan, neki egyáltalán nem volt elég az, hogy minden kérdezés nélkül a nyakunkba varrt egy szerepet, amiért nem is versengtünk?! 

Egyedül annyit hallok, ahogy a terem ajtaja nagy hanggal vágódik be mögöttünk és előtte egy értetlenül álló Taehyungot pillantok meg. Megragadva a másik kezemet szeretne visszahúzni az osztályba, azonban a másik oldalamon álló fél ezt teljességében meggátolja. Jelen pillanatban úgy érzem magamat, mint egy kötélen rángatott bábot, akit kényükre-kedvükre hurcolnak oda, ahova ők mennek, bármikor, amikor kedvük támad hozzá. Én lennék ennyire idióta, hogy nem bírok rájönni mi is áll a háttérben, vagy inkább előszeretettel próbálják egymáson levezetni a feszültségüket? Ekkora felszínes viselkedést komolyan...

– Ha már miattad késett Heeyoung az óráról, most ne rángasd el... Szerintem nem szeretne többször rossz fát tenni a tűzre ennél a tanárnál – feleli ridegen Taehyung, amitől még az én gerincemen is végig fut a hideg. 

– Csak pár szót szeretnék vele váltani, aztán ha kell egész nap veled lehet és rágódhattok azon a kis történeten, ami köztünk történt a tornateremben az éjszaka során – kúszik az arcára Jungkook-nak egy gunyoros vigyor, melyet most legszívesebben letörölnék egy pofonnal. Nem értem, hogy képes mégis Jeongguk fejében megfordulni egy olyan történet, ami egy hazugság. Meglehet, hogy így szeretne tűzet szítani maga és Taehyung között, ezzel felborítva a baráti egyensúlyt, mely az ideérkezésem előtt kapott szárnyakra. – Heeyoung gyere, nem érdemes most jelen pillanatban ezzel a gyökérrel foglalkozni...

Elképedve nézek Jungkook-ra, amiért ezt a mondatot kimerte ejteni a száján. Nincs jogom ahhoz, hogy megmondjam neki hogyan is beszéljen, de szerintem ez már több a soknál. Ennek hallatán Tae szabad keze ökölbe szorul, és már azon a határon van, hogy behúz egyet társának. Még mielőtt beleesne abba a hibába, mint egyesek, kezemet a vállára helyezem, s úgy próbálom lenyugtatni több-kevesebb sikerrel. Fejemet megingatom, ezzel üzenve neki azt, hogy ne süllyedjen le arra a szintre, mely ront az összképen. Alapjában véve, ha az ember először vele ismerkedik meg, egész biztosan remekül kifognak jönni, mellette számíthat a határt nem ismerő segítségére. Képes arra, hogy még a legrosszabb napokon is mosolyt csaljon az ember arcára a furcsa viselkedésével. Azonban, ha az ellenkező emberrel találkozik, számíthat arra, hogy egy hamar elfog menni mindentől az életkedve. Hiába, látszik ezen a két emberen, hogy ég és föld, néha napján makacs tulajdonságokkal megáldva. 

– Igaza Tae-nek, inkább maradok az órán, mintsem veled tartsak. Ha úgy látom értelmét, este megkereslek és beavatlak a feladatba, mihez minél több segítség elfog kélni – töröm meg a ránk nehezedő kínos csendet. Kijelentésem hallatán, Jungkook egy sóhajt eleresztve engedi el csuklómat, majd fejével biccentve tovább is áll. Arcomra egy mosoly kúszik, hogy végre szabad levegőhöz juthatok. – Köszönöm szépen, tényleg kezdett már sok lenni, amit művel – fordulok Taehyung felé, akinek arcára szintén kiül egy mosoly. 

– Nincs mit, de most térjünk rá egy fontosabb dologra! Mégis milyen dologba szeretnéd te beavatni ezt a kis mitugrászt? – vonja fel a szemöldökét, ahogy érdeklődve várja a válaszomat. 

– Szerintem ezt ne most beszéljük, mert nem iskola téma. Végzünk itt, aztán ha kell beülünk valahova és mindent elmagyarázok – válaszolom, ezzel keresve mentséget, hogy ne most álljon neki faggatózni, amikor is bárki meghallhat minket. 

Válaszként bólint, majd kinyitva a terem ajtaját követem őt, ezzel helyet foglalva mellette a kanapén. A tanár meglepődve konstatálja, hogy Jungkook egyáltalán nem jött vissza. Talán, ha nem szólnék közbe azzal kapcsolatban, hogy miért nincs közöttünk, rég ott éktelenkedne egy egyes. Nem tudom hogyan képes engem rávinni a lélek, hogy egy olyan emberért álljak, akinek egyedül az egója nagy és ezzel szeret felvágni. Tényleg nem ártana leszoknom arról, hogy ennyire jótékonykodok vele szemben, amikor meg sem érdemli. 

A dráma óra kínos pillanatai után, a többi tanóra fénysebességgel telik el, s Taehyunggal azon kapjuk magunkat, hogy mindketten már a kapu előtt beszélgetünk felhőtlenül. Lassan tényleg nem ártana leszögeznem vele a Soomin üggyel kapcsolatos dolgokat még mielőtt teljesen kimenne a fejemből és azon kapnám magamat, hogy erről Jungkookkal tárgyalok. Viszont nem akarom letörni ezzel, mivel fogalmam sincs milyen reakciót vált ki belőle. Mert nem vagyok azzal tisztában, hogy mégis milyen kapcsolatban álltak egymással, még mielőtt betoppantam volna az intézet életébe. Muszáj lesz óvatosan puhatolóznom és közelítenem meg a tényeket, mivel nem áll szándékomban egy sebet feltépni nekik...

– Figyelj Tae! Mi lenne, ha ma hatkor a Yena-val közös szobánkban beszélnénk meg az ügyet? Kelleni fog hozzá némi eszköz... – fordulok felé belekezdve mondandómba, azonban a végét szinte már motyogom. 

– Nekem az is jó, csak nehogy a vége az legyen, hogy egyikünk nem megy el rá – válaszolja nevetve, ezáltal belőlem is kicsikarva egy mosolyt. 

Jó látni, hogy Kim Taehyung még úgy is hajlandó belemenni, hogy még arról sem tud semmit, ami várható lesz. Elköszönésképp egy ölelésbe invitál, mi igencsak meglep és pár másodpercig hezitálok azon, hogy viszonozzam-e. Végül mégis úgy határozok, ahogy az szerintem a srác fejében megvan írva. Kezeimet nyaka köré fonom, míg fejemet izmos vállába fúrom, ezáltal a szorítását megerősítve. Orromat megcsapja a jellegzetes férfi parfüm, amitől elkezd liftezni a gyomrom, ezzel egy időben karjai közt ficánkolva szeretném a tudtára adni, hogy szabadulni szeretnék. Soha nem szerettem a parfümöket, aminek az okát nem tudom, mivel egyik percről a másikra émelyegni kezdek és már azon a határon vagyok, hogy menten összeesek. 

Bűnbánóan néz rám, mivel még maga sem tudja miért löktem el magamtól. Ahogy nekem szegezi értetlen tekintetét, azonnal bűntudat lesz úrrá rajtam, mely egyből elkezdi marcangolni bensőmet. Ha tehetném legszívesebben magyarázkodásba bocsájtanám az egészet, de ez nem olyan eset, amelyet szívesen boncolgatnék. Egy szó nélkül hagyom ott, ezzel növelve bennem a lelkiismeret-furdalást minden elszánt lépést megtagadva tőle, amitől ezt az oldalamat megismerné. Ezen kívül is olyan vagyok neki, mint egy nyitott könyv, elégedjen meg azzal, s garantálom neki, hogy nem fog egyikünk sem megsérülni ebben a folyamatban. 

Bevágva magam mögött az intézet az ajtaját, zihálva csúszok le a földre, mellkasomhoz húzva a térdeimet. Mondhatnám, hogy egy gyökér vagyok, amiért ezt a félelmemet mélyen magamba rejtem el, és nem mondom el senkinek, de eléggé megrázó eseményekhez köthető, amiről nem szívesen ejtek szót. Ha valaki ilyenen esik át, egész biztosan félni fog az összes létező férfitől, aki a közelébe megy. Azonban én nem ilyen vagyok; szívesen beszélgetek fiúkkal, csak a hirtelen történő és váratlan lépések azok, amiktől félek. Nekem a kettő egyvelege valahogy nem kombinál...

Hirtelen egy kezet érzek meg a vállaimon, amitől megijedek és fejemet hátravetve, egyenesen a faajtóba vágom bele. Nem törődve a fájdalommal, tekintetemet felvezetem az előttem guggoló illetőre, s meglepődve meredek rá. Szokatlan, hogy Jinnel találom magamat szembe, mivel az ideérkezésem óta egy szót sem váltottunk, így nem tudom mit reagáljak erre a hirtelen tett lépéseire. Kedvesen mosolyog rám, majd egy hirtelen jött ötlettől helyet foglal mellettem, továbbra is tartva velem a szemkontaktust. A Taehyunggal történt incidens miatt, kicsikét távolabb kerülök tőle, egy bizonyos határt megtartva. 

– Heeyoung, jól érzed magadat? Tiszta vörös vagy – mondja, majd vele egy időben a kezét emelve homlokra tapasztja azt. Újra eluralkodik rajtam a félelem, így automatikusan ellököm magamtól Jin kezét. 

– Persze, de egy kérdésem lehet feléd? – szólalok meg bizonytalanul, elkapva róla a tekintetemet, azt egyenesen a plafonra szegezve. 

– Ez természetesen – mosolyog rám. – Tudod, nem beszéltünk sokat, sőt, szinte semennyit... De, ha valami nyomja a lelked szívesen meghallgatlak – ajánlja fel segítségét Jin, még úgy is, hogy nem kértem. 

– Köszönöm szépen! – kúszik az én arcomra is egy vigyor. – Ki legmegbízhatóbb személy Jungkook és Taehyung közül? – teszem fel halkan, szinte már motyogva a kérdésemet, amiben nem is vagyok biztos, hogy meghallotta. 

– Igazából mindketten azok... Jungkook eléggé hirtelen haragú egy személy, de megbízható. Ha bármi gondod van, amit nem tudsz egyedül megoldani, fordulj hozzá – gondolkodik el pillanatra, majd egyből rávágja annak a személynek a nevét, akire pont, hogy nem számítok. 

Végig gondolva Jin szavait, biztosan megérné, ha kikérném Jeongguk segítségét is, mivel lássuk be, hogy több ember segítségével hamarabb túl leszek az egészen. Felállok a helyemről, s köszönésképp meghajolok Jin előtt és felsietek a szobába, ahol megint úgy közlekedek, mint egy tank és rontok rá a szövegét tanuló Yena-ra. Jöttömre egy megvető pillantáson kívül mást nem igazán reagál, aminek meglehetősen örülök, mivel nincs kedvem fejmosást kapni tőle, amiért nem ő kapta meg a főszerepet. habár nekem nem ezzel kellene most foglalkoznom, hanem neki állnom a kötelező házinak, amit jövőhétre kell adni és sehogy sem áll. Párokban kellene neki állnunk, de ahogy elnézem Jungkook-ra egyáltalán nem számíthatok, mert gőzöm sincs mégis merre csavarog ebben a házban vagy a suli területén. Viszont ezzel sem akarok sokat vacakolni, inkább csinálom egyedül, minthogy egyest kapjak irodalomból. 

Leülök az asztalom elé, fülembe behelyezem a fülesemet és maximális hangerőn elindítok találomra egy zenét, ezzel zárva a zavaró tényezőket – jelen esetben Yena kornyikálását. Felhajtom a laptopom tetejét, mellévéve a füzetemet is, amibe a szempontokat leírtuk a feladatlap alapján. De komolyan, nem akarom elhinni, amiért ennyi nem telik ki Jeon Jungkook-ból, hogy szánjon annyi időt a tanulásra, amellyel eltudja kerülni a bukás hatalmát. Bármennyire is jó tanuló, ha nem tanul semmit, úgy is meglehet bukni, én ezt már csak tudom. 

Még mielőtt belevetném magamat a tanulásba, fellépek az iskola honlapjára, kicsikét utána nézve ennek az egész színdarabnak, melyet a drámatanárunk a mai napon igencsak nagy dobra vert. Eddig nagyon se híre, se hamva, mert a lényeges dolgokat nagyban eltakarja a szakkörök hirdetése. Aztán oldalt hirtelen felugrik egy hirdetés, amely pont azt tartalmazza, mire szükségem van. Böngészve az adat sokaságot, túl sok mindenre nem jutok, mivel a nagy részében ugyanazt mondják el, mint a tanár is. Meg mondhatni túl sok a rizsa és igazán szeretnek kertelni... Na, meg rébuszokban beszélni.

Kezd felforrni az agyvizem, amiért egy értelmes információval sem tudnak a hasznomra válni. Mérgesen zárom be az oldalt, ezzel minden figyelmemet a házinak szentelve, ami eléggé ráérne, de baromira nincs kedvem későbbre hagyni. Egyedül csinálom, s emiatt egész biztos, hogy a fontosabb dolgok háttérbe szorulnak, köszönhetően annak az idegesítő fráternek. 

Fél óra elteltével, idegesen csapom le a laptopom tetejét, mert az ajánlott oldalak – mely a tanár szerint hasznunkra válnak – semmivel sem képesek előrébb juttatni a címen kívül. Tekintetem akarva-akaratlanul is a falon lógó órára téved, ami pontosan fél hatot mutat, ezzel jelezve, hogy ideje lenne levonszolnom magamat az ebédlőbe. Körbenézek a szobában, hogy tájékoztassam Yena-t a felállással kapcsolatban, mivel neki sem tenne jót, ha korgó gyomorral folytatná a tanulást. És még én aggódok érte, amikor ő a füle botját sem mozdítja olyankor, ha engem kellene valamikor felvilágosítani.

Felkapom magamra a kardigánomat és azzal együtt slattyogok le a lépcsőn, s biztosra megyek, hogy nem fogok senki váratlannal összefutni, főleg nem Taehyunggal, Jungkookkal pedig még annyira se. Legalábbis hat óráig biztosan nem, mivel kitudja milyen összeszólalkozást és vitát produkálnánk mi hárman. És a végén biztosan azt érnénk el, hogy Jung Dongsun ezt annyira megfogja elégelni, hogy a bőröndjeinkkel együtt kirakja a szűrünket az utcára, zuhogó esőben. 

– Na, a hiányzó bajkeverő is szíveskedett közénk csatlakozni fél óra elteltével – konstatálja somolyogva Jeon Jungkook, akit emiatt a mondat miatt legszívesebben feltudnék negyedelni. 

– Ha nem fejezed be az oltogatásomat, hamarosan alulról szagolhatod majd az ibolyát – oktatom a ki a tényekről, egyenesen szemébe mondva az igazat. 

– Ezzel most tulajdonképpen belegázoltál a lelkembe... – játssza meg mártírt, amitől lassan tényleg a falat tudnám levakarni a helyéről. 

– Én meg pont leszarom a véleményedet, ahogy téged is... – rivallok rá egy cseppet sem kedvesen, amitől a körülöttünk levő társaink, hátrébb dőlnek a székükben, ezzel keresve menedéket maguknak.

Az alaposan veszekedésünk után, még az evéstől is elmegy az étvágyam, így dühömben vissza felsétálok az emeletre, amikor is egy újabb érdekes telefonbeszélgetésnek leszek részese Dongsun részéről. Meglapulok az üvegajtót támasztó falapnál és úgy folytatom a hallgatózást, mélyen reménykedve abban, hogy nem fogok lebukni. Bár ennek az esélye nagyon kicsi, mégis reménykedem benne...

– Ne aggódjon igazgató úr, a terveink jó úton haladnak. Már csak bele kell esnie a saját csapdájába, amit magának állított fel...