Kérdése olyan hirtelen ér el, hogy muszáj elgondolkodnom rajta. Ha a mai napon nem fordult volna meg egy csomószor a fejemben a pro és kontra érv szerű dolgok, akkor egyszer sem. Egyből rávághatnám, hogy egyáltalán nem vagyok itt boldog, de akkor egyben nagyot is hazudnék, mivel ott van Tae, akinek a kedvessége határtalan. Amik az elmúlt napokban történtek, olyan emlékek számomra, amit nem téphetnek ki az emlékezetemből.
Bármennyire is gondolom azt, hogy ami körülöttem folyik majd csak egyszerűen köddé válik, egy távoli ponton mégis elrettent az egész. Szeretném, ha megszűnne az itt lévő végtelen és hasztalan körfogás, s nem nem kellene egy ingoványos úton keresztül sétálnom, ahol nincs más az erőszakon és a tiszteletlenségen kívül. Óvatosan szeretnék közelíteni a dolgokhoz, vagy éppen kimaradni belőlük, de ez általában pont ellenkezőleg sül el. Csak annyit kérnék Jungkook-tól, hogy hadd lehessek újra átlagos lány, akinek nem az a feladata, hogy léptem-nyomon ne egy srác után rohanjon feleslegesen.
Ezeket a dolgokat felvetve a fejemben, teljesen elbizonytalanodok, s az eddigi reális válasz, rengeteg kétséget ébreszt bennem. Az összes lehetséges választól, amivel indokot tudok adni a kérdésére, eltávolodok, mert ahány szempontból próbálom megközelíteni, annyira lehetetlennek is tűnik az egész. Legszívesebben most azonnal lerogynék a tornaterem padlójára, és kezdenék el randalírozni, hogy ennek a rohadéknak a fejében, mégis, hogy képes egy ilyen kérdés megfordulni. Azonban, ha ezt mégis megtenném, egész biztosan egy idiótának tekintene és röhögne egy jót rajtam, amiért egy öt éves kisgyerek szintjére hajaz a szánalmas viselkedésem.
Egyáltalán van ennek a kérdésnek bármi jelentősége, amely döntőhatással rendelkezik?!
– Mondhatnék nemet, mert egyáltalán nem könnyíted meg az életemet Yena-val együtt, de mivel van egy biztos támaszpontom Kim Taehyung személyében, akivel ráadásul a kapcsolatunk tökéletes... Ezért igen, boldog vagyok itt – felelem felbátorodva egy olyan mondattal, amit légből kapva vágok a rá az imént elhangzott kérdésre. Mindössze tőlem ezen a helyen annyi az alapkövetelmény, hogy álljak ki az igazamért, s ne engedjem meg senkinek, hogy a páncélt, amelyet közém és a világ közé húztam, töretlen maradjon. A maga módján ez egyszerűnek hat, túlságosan is...
Jungkook kezéből kikapom a kosárlabdát, majd elkezdem magam mellett pattogtatni, ahelyett, hogy egyből palánkra dobnám, s tennék fel a partneremnek egy kérdést. Itt sajnos nem azzal van a gond, hogy nem merem eldobni, hanem nem tudok egyetlen egy kérdést sem feltenni, amire kíváncsi lennék. Ennél sokkal rosszabb a helyzet, mivel minden érdekel, amivel kapcsolatban áll ez a hely, illetve a legsötétebb titkok is felkeltették az érdeklődésemet. De ha már ennyire belementünk a dolgok közepébe, akkor érdemes lenne a könyvtárban folytatni a keresgélést, amely minden kérdésre egy határozott válasszal felel.
Kettőször még leütöm a földre a kosárlabdát, majd rádobom a hálóra, ami kivételesen mellé megy. Ha tehetném ettől elmenne az életkedvem, mivel nem tudok semmit sem kérdezni Jungkook-tól, de nem veszem félvállról az egészet, s betudom annyival, hogy ez biztos a sors műve azért, mert egy értelmes kérdést sem vagyok összerakni az agyammal. Minden türelmem akkor száll tova, amikor meghallom a hátam mögött Jungkook nevetését, ezzel még jobban elásva magát a tekintetemben. Egy hatalmasat tévedtem vele kapcsolatban; előadja nekem a maga kis színjáték, hogy megakar ismerni, hátha jól kijövünk egymással.
– Mi lenne, ha változtatnánk egy kicsit a játék szabályokon? – teszem fel a kérdést, amin egy kicsit meg is lepődik Jungkook, de mégis magabiztosan rábólint. – Meghagyjuk ezt a kérdezgetést, de csak úgy, ha egy teljes meccset lejátszunk, s a végén a vesztes segíteni fog valamiben a győztesnek – húzom gúnyos vigyorra a számat, majd meg sem várva a srác válaszát, elkezdek rohanni az ellenkező palánk felé.
Mire észbe kap, már rég a túloldalán szemezgetek a hálóval, és összpontosítok arra, hogy betaláljak a labdával. Viszont mielőtt eldobnám Jungkook megragadja azt, s elkezd rohanni vele az ellenkező irányba, ahol ismételten rádobja. És még azt hittem, hogy verhetetlen vagyok kosárból, aztán erre jön ő és meghiúsítja az egészet. Karba tett kézzel várom, hogy feltegye az újabb kérdését, zsinórjában már másodszorra, amit még mindig nem szándékozok elhinni. Meg most komolyan mégis hova raktam az eszemet, hogy megfeledkeztem arról, hogy ő egy fiú, s lételeme a sport – közülük pont a kosár, amiben eddig tényleg kiemelkedően teljesítettem.
– Feladom, nem kínozlak tovább ezzel – sóhajt egyet a velem szemben álló srác, majd a kosárlabdát visszahelyezi a helyére. Felvont szemöldökkel nézem végig a cselekedetét, s próbálok rájönni, hogy miért is adta fel ilyen gyorsan az egészet. Pár napja ismerem összvissz, de ez idő alatt arról tett tanúbizonyságot, hogy ő egyáltalán nem az a fajta egyén, aki egyből feladja az egész dolgot és hagyja nyerni az ellenfelét, ki még a kisujját sem mozdította érte. – Mond miben kell segítenem, s megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni a siker elérése érdekében – feleli, majd egyszerűen elfekszik a tornaterem padlóján, s elkezdi kémlelni a falapokkal szegélyezett plafont.
Egyre furcsábban viselkedik, amit nem tudok hova tenni. De tényleg; egyik percben még a föld alá kíván és bunkósodik velem, utána ismerkedni próbál velem és mintha nem történne semmi, hagy nyerni. Felettébb szokatlan ez a viselkedés, amit nem tudom milyen erők irányítanak, s talán nem is akarom megtudni, az egyszer holt biztos.
Kiterülve mellette, gondolataimba merülök, s kezdek el azon merengeni, hogy megérné-e ekkora kockázatot vállalni azért az aktáért. Mióta nálam van Soomin aktája, olyan érzéseim vannak, akárcsak egy horror filmben. Mindenhonnan figyelik a lépéseidet, azt, hogy mikor hibázol, mikor mész tönkre, s kivárják a megfelelő pillanatot, amikor keresztül tudnak hajtani rajtad egy tankkal, kitiporva belőled minden életet. Bár az köztudott tény, hogy egyedül semmire sem fogok menni vele, mivel egyáltalán nem ismerem és nem tudom milyen Soomin személyisége, arról pedig végképp sincs fogalmam, mégis hogy néz ki. Az egész dolog tiszta bizarr, s ennek teljében még tetőzzük is dolgokat felesleges rejtvényekkel, mik sehova sem vezetnek. Egyszerűen a vak sötétségben tapogatózunk fény után, mely mutatja az utat.
És azt is meg kell hagyni, nem is biztos, hogy Jeon Jungkook a megfelelő ember, aki ebben segíteni tudna. Taehyung elmondása alapján közel álltak egymáshoz, de a kapcsolatuk sose volt derűs, mondhatni olyan, mint az időjárás, egyszer ilyen, egyszer olyan. Ha Jeongguk nem sikerülne, akkor mindenképp a többiek segítségére kell hagyatkoznom, akikkel máris jobban kijövök, mint ezzel a minden lében levő sráccal.
A tüdőmben rekedt levegőt kifújom, majd felállva a földről, kinyújtóztatom elnyűtt végtagjaimat, s utamat a kijárat felé veszem. Talán két lépést teszek, amikor Jungkook karjai az enyém után kapnak, és maga felé fordít. Minden olyan hirtelen történik, hogy mire háromig elszámolok, az egész életem leforog előttem. Meghökkenve nézek rá, miközben próbálom a tekintetéből kiolvasni ennek a tettének az okát. Hiába minden erőfeszítés, olyan erősen palástolja az egészet, hogy nem tudok egyről a kettőre lépni. Egész biztos valamit mélyen titkol, amire nem akarja, hogy fény derüljön...
– Úgy volt, hogy a vesztes segít a győztesnek valamiben. Ki vele, mi az, amiben elkélne a segítségem – néz rám határozottan Jungkook, aminek egy percre be is dőlök, de utána rögtön észbe kapok, s válaszadás jeléül, egyszerűen csak megingatom a fejemet.
– Egyenlőre még abban sem vagyok biztos, hogy te vagy a megfelelő ember... Nem, hogy azt, hogy a segítséged elengedő lenne – felelem mosolyogva, majd kihámozom kezemet a szorításából.
Nem mond semmit, mindössze halkan áll egy helyben, mint akinek a lába gyökeret eresztett volna. Egy sokkalta biztatóbb mosollyal adom tudtára, még simán előfordulhat, hogy hatalmas segítség lehet Soomin ügyében. Ezt viszont addig nem tudom biztosra, amíg nem váltok pár szót Kim Taehyunggal, az első számú emberrel, akiben százszázalékosan megbízok. Mert egyedül ő nem képes elárulni, s hátba szúrni...
Másnap, mint akit hússzor agyon vágtak, fáradt, benyomott képpel kelek fel az ágyból, s battyogok le a lépcsőn. De még mielőtt ezt megtehetném, tekintetem az éjjeliszekrényre téved, amin ott árválkodik az ébresztő óra, mely pontosan delet mutat. Álmos szemeimből azonnal kiverik a fáradságot, s minden erőmet összeszedve, azonnal a ruhásszekrényemhez rohanok. Ami a kezem ügyébe akad ruha, egyből megragadom, s elindulok vele a fürdőszoba felé. Pont nyitnék be az ajtón, amikor az kivágódik, s egy félmeztelen Jungkookkal találom szembe magamat, akinek mindössze a derekára egy fehér törülköző van csavarva. Az állam szinte a padlót veri, arcomból kifut az összes vér, s mint, akibe villám csap, kilökdösöm a helyiségből és elfoglalom a helyét.
Azt a kis zugot, amit fürdőnek lehetne nevezni, belepi a pára, vegyítve Jungkook férfias dezodorával, amely irritálja az orromat. Szívem szerint nyitva hagynám az ajtót, de most, hogy tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok egyedül az intézetben, egyáltalán nem merem ezt megtenni. Kitudja, hogy mégis milyen piszkos módszereket alkalmazna egypár dolog elérésében, még annak ellenére is, hogy egyáltalán nem szívleljük a másikat.
A másik dolog, amiért neki is csak gratulálni tudok, hogy elaludt. Egyáltalán nem kellett volna a ceremóniát éjfélre rakni, amikor világosan tudják, hogy másnap suli van, ráadásul olyan órákkal indítjuk a hetet, amitől a falat lehetne már kaparni. Arcomat megveregetve próbálok felébredni a hatalmas sokkból, s neki állni készülődni, mivel ilyenkor olyan vagyok, mint lassú csiga. Sőt, talán a lassúságomat még meg is irigyelné az a szerencsétlen lény.
Beállva a tükör elé, elkezdek normálisan készülődni, hogy legalább még a matek óra, utolsó tizenöt percére betudjak esni. Bár amennyire sürget az idő, ezt biztosan nem fogom tudni megvalósítani, mivel még mindig nem tértem észhez a sokktól. Átkozom Yena-t és Jungkookot, de leginkább a lányt, mivel még véletlenül sem fordult volna meg reggel abban a parányi agyában, hogy felkeltsen. Hát persze, miért is nem?! Mert ő maga Kim Yena, aki egyáltalán nem a jó modoráról híres... Vagy, ha mégis, azt egyedül olyan emberekkel teszi meg, akik azt meg is érdemlik. Ezt a kivételezős dolgot, már a legelejétől kezdve nem szeretem, a csapból is ez folyik, de annyira, hogy a hócipőm is telen van...
– Heeyoung, ha nem akarsz még jobban elkésni, ajánlom figyelmedbe, hogy csipkedd magad, mert a jó büdös, rohadt életbe se fogunk beérni drámaórára. És egyáltalán nincs kedvem azt hallgatni, amit a tanár mond, hogy milyen is a helyes magatartás. Sajnos megkaptam egy párszor... – kopog be a fürdőszoba ajtón Jungkook, amitől kicsikét összerezzenek, de mégis arra ösztökél, hogy tényleg nem ártana sietnem.
– Két percet kérek, se többet, se kevesebb – kiabálok vissza, mit egy egyszerű hümmögéssel lerendez, s mindössze annyit hallok, hogy a lépcsőkön legyalogol és alatta úgy nyikorog az egész tákolmány, mintha egy macskát készülnének kiherélni.
Magamra kapom a bordó ingemet, s mint akit puskából lőnek ki, úgy sprintelek vissza be a szobába és felkapom az ágyamról a táskámat. Utam onnan egyből az előcsarnokba vezet, ahol Jungkook igencsak türelmetlenül vár rám. Őszintén, szerintem senki sem kérte, hogy várjon meg. Nem vagyok hat éves, akinek minden lépését figyelnie kell, s pesztrálni, mielőtt valami rosszba keveredne. Lenyomva a kilincset, Jungkook egyből kivágja azt előttem, s elkezd kituszkolni rajta, hogy szedjem a lábaimat. Még véletlenül se nekem álljon feljebb, akinek nem kellene a második héten elkésnie.
Ahogy belépünk az iskolába, egyből a kihalt folyosó fogad minket, s rajtunk kívül senki más nem lézeng kint. Felgyorsítom lépéseimet, így lehagyva Jungkookot indulok meg egészen addig a terem felé, ahol a drámaórát tartják. Ezer százalék, hogy a tanár mérges lesz mindkettőnkre, amiért úgy esünk be az óra kezdetére, s nem biztos kiszab ránk valamit, amit nem fogunk tudni eltusolni. Legalábbis én biztos, hogy nem. Aish, hogy nekem muszáj mindig ilyen lelkiismeretes embernek lennem...
Összeszedve minden bátorságomat, veszek egy nagy levegőt, bekopogok az ajtón, s mint, aki nem tudna semmiről Jungkookkal a nyomomban nyugodtan helyet foglalunk az egyik kanapén. Persze a tanárnak ez egyből szemet szúr, a táblától elfordul és tekintetével elkezd minket keresgélni a többiek közt. Ha tehetném, nyakamat behúzva süllyednék el a padlón keresztül, egészen le a föld legaljáig, ahol talán a tanár nem tud minden pillantásával sebet ejteni rajtam. Kiszúrva Jungkookot, már gyerekjáték engemet is megtalálni. Csak imádkozni tudok azért, hogy ne legyen olyan gonosz, mint ahogy azt mondják egypáran. Nincs kedvem egy tanártól sem rettegni, ha a körülöttem levő emberek ezt megteszik helyettük.
– Igazad volt Kim Taehyung, csak egy kicsit kellett várnunk a két későre, akiknek most jutott eszébe, hogy hétfő délután van – feleli haragosan a tanár, ahogy a tekintete hol rám, hol Jungkook-ra téved. – Egyáltalán nem szoktam figyelmen kívül hagyni, ha valamelyik diákom elkésik az órámról. Mivel eddig még úgy sem találtam meg a két főszereplőnket az egy hónap múlva esedékes színdarabunkhoz, ti kapjátok meg a szerepet. Jungkook, te kapod Rómeó szerepét, Heeyoung pedig egyértelműen Júliáét. És nem vagyok kíváncsi a reklamációtokra, így most irány színpad, szeretném látni, hogy ti hogyan improvizáltok – biccent a fejével a tanár a kis színpad felé, hogy menjünk fel.
Viszont, ahelyett, hogy megtennék egyetlen egy lépést is, próbálom felfogni a szavai jelentését a színdarabbal kapcsolatban. Eddig meglehetősen oda és vissza voltam Shakespeare drámájáért, de attól egyáltalán nem repesek, hogy elő is kell adni. Úgy meg végképp nem, hogy Jeon Jeongguk alakítja Romeót, akinek a személyisége egyáltalán nem illik egy olyan színdarabba, mint a Rómeó és Júlia. Egyedül Taehyung lenne az, aki beleillene ebbe a szerepbe, hisz' neki vannak hasonló tulajdonságai. Illetve egyáltalán nem szeretek színészkedni, így teljesen ki van zárva, hogy elvállaljam az egészet, még úgy sem, ha az egészet a nyakamba kell varrni.
Kim Taehyungra vezetem álmos, benyomott, fancsali képemet, akinek meglehetősen nem tetszik az, hogy Jungkook kapja Rómeó szerepét. Nos, igen... Valahogy nekem is ilyen reakcióm van az egészre, hogy legszívesebben a túlvilágra küldeném az egész srácot, úgy, ahogy van.
Taehyung meglehetősen ideges a szereposztás miatt, hisz' ő érdemelte ki Tybalt szerepét, aki Júlia unokatestvére, aki a lány számára mindössze egy kolonc, se több, se kevesebb. Ami pedig Jungkookot illeti, látszik rajta, hogy szeretné nagydobra verni az egészet, amiért megkapta élete első főszerepét – legalábbis azóta, amióta én itt vagyok. S itt vagyok én, akit pont, hogy nem érdekel az egész és csak szeretne semmisé válni, ezáltal átadva valaki másnap Júlia szerepét. S azt is be kell látni, hogy soha a jó büdös életbe, nem kötöttek le színdarabok, bármennyire is látványosak.
Ez az elméletem viszont most megdőlni látszik, mivel pont én kerülök olyan kényelmetlen állapotba, ahonnan nem tudok szabadulni. Végül is, ami magában a tragikus drámában lejátszódik a Capulet és Montague család között, az egy őrület, majdnem olyan, mint ez az egész eseménytelen, unalmas, velejéig romlott történet, béna karakterekkel, akiket megszégyenítően személyesítünk meg. Mint valami őrültek háza, esküszöm...
Bármennyire is gondolom azt, hogy ami körülöttem folyik majd csak egyszerűen köddé válik, egy távoli ponton mégis elrettent az egész. Szeretném, ha megszűnne az itt lévő végtelen és hasztalan körfogás, s nem nem kellene egy ingoványos úton keresztül sétálnom, ahol nincs más az erőszakon és a tiszteletlenségen kívül. Óvatosan szeretnék közelíteni a dolgokhoz, vagy éppen kimaradni belőlük, de ez általában pont ellenkezőleg sül el. Csak annyit kérnék Jungkook-tól, hogy hadd lehessek újra átlagos lány, akinek nem az a feladata, hogy léptem-nyomon ne egy srác után rohanjon feleslegesen.
Ezeket a dolgokat felvetve a fejemben, teljesen elbizonytalanodok, s az eddigi reális válasz, rengeteg kétséget ébreszt bennem. Az összes lehetséges választól, amivel indokot tudok adni a kérdésére, eltávolodok, mert ahány szempontból próbálom megközelíteni, annyira lehetetlennek is tűnik az egész. Legszívesebben most azonnal lerogynék a tornaterem padlójára, és kezdenék el randalírozni, hogy ennek a rohadéknak a fejében, mégis, hogy képes egy ilyen kérdés megfordulni. Azonban, ha ezt mégis megtenném, egész biztosan egy idiótának tekintene és röhögne egy jót rajtam, amiért egy öt éves kisgyerek szintjére hajaz a szánalmas viselkedésem.
Egyáltalán van ennek a kérdésnek bármi jelentősége, amely döntőhatással rendelkezik?!
– Mondhatnék nemet, mert egyáltalán nem könnyíted meg az életemet Yena-val együtt, de mivel van egy biztos támaszpontom Kim Taehyung személyében, akivel ráadásul a kapcsolatunk tökéletes... Ezért igen, boldog vagyok itt – felelem felbátorodva egy olyan mondattal, amit légből kapva vágok a rá az imént elhangzott kérdésre. Mindössze tőlem ezen a helyen annyi az alapkövetelmény, hogy álljak ki az igazamért, s ne engedjem meg senkinek, hogy a páncélt, amelyet közém és a világ közé húztam, töretlen maradjon. A maga módján ez egyszerűnek hat, túlságosan is...
Jungkook kezéből kikapom a kosárlabdát, majd elkezdem magam mellett pattogtatni, ahelyett, hogy egyből palánkra dobnám, s tennék fel a partneremnek egy kérdést. Itt sajnos nem azzal van a gond, hogy nem merem eldobni, hanem nem tudok egyetlen egy kérdést sem feltenni, amire kíváncsi lennék. Ennél sokkal rosszabb a helyzet, mivel minden érdekel, amivel kapcsolatban áll ez a hely, illetve a legsötétebb titkok is felkeltették az érdeklődésemet. De ha már ennyire belementünk a dolgok közepébe, akkor érdemes lenne a könyvtárban folytatni a keresgélést, amely minden kérdésre egy határozott válasszal felel.
Kettőször még leütöm a földre a kosárlabdát, majd rádobom a hálóra, ami kivételesen mellé megy. Ha tehetném ettől elmenne az életkedvem, mivel nem tudok semmit sem kérdezni Jungkook-tól, de nem veszem félvállról az egészet, s betudom annyival, hogy ez biztos a sors műve azért, mert egy értelmes kérdést sem vagyok összerakni az agyammal. Minden türelmem akkor száll tova, amikor meghallom a hátam mögött Jungkook nevetését, ezzel még jobban elásva magát a tekintetemben. Egy hatalmasat tévedtem vele kapcsolatban; előadja nekem a maga kis színjáték, hogy megakar ismerni, hátha jól kijövünk egymással.
– Mi lenne, ha változtatnánk egy kicsit a játék szabályokon? – teszem fel a kérdést, amin egy kicsit meg is lepődik Jungkook, de mégis magabiztosan rábólint. – Meghagyjuk ezt a kérdezgetést, de csak úgy, ha egy teljes meccset lejátszunk, s a végén a vesztes segíteni fog valamiben a győztesnek – húzom gúnyos vigyorra a számat, majd meg sem várva a srác válaszát, elkezdek rohanni az ellenkező palánk felé.
Mire észbe kap, már rég a túloldalán szemezgetek a hálóval, és összpontosítok arra, hogy betaláljak a labdával. Viszont mielőtt eldobnám Jungkook megragadja azt, s elkezd rohanni vele az ellenkező irányba, ahol ismételten rádobja. És még azt hittem, hogy verhetetlen vagyok kosárból, aztán erre jön ő és meghiúsítja az egészet. Karba tett kézzel várom, hogy feltegye az újabb kérdését, zsinórjában már másodszorra, amit még mindig nem szándékozok elhinni. Meg most komolyan mégis hova raktam az eszemet, hogy megfeledkeztem arról, hogy ő egy fiú, s lételeme a sport – közülük pont a kosár, amiben eddig tényleg kiemelkedően teljesítettem.
– Feladom, nem kínozlak tovább ezzel – sóhajt egyet a velem szemben álló srác, majd a kosárlabdát visszahelyezi a helyére. Felvont szemöldökkel nézem végig a cselekedetét, s próbálok rájönni, hogy miért is adta fel ilyen gyorsan az egészet. Pár napja ismerem összvissz, de ez idő alatt arról tett tanúbizonyságot, hogy ő egyáltalán nem az a fajta egyén, aki egyből feladja az egész dolgot és hagyja nyerni az ellenfelét, ki még a kisujját sem mozdította érte. – Mond miben kell segítenem, s megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni a siker elérése érdekében – feleli, majd egyszerűen elfekszik a tornaterem padlóján, s elkezdi kémlelni a falapokkal szegélyezett plafont.
Egyre furcsábban viselkedik, amit nem tudok hova tenni. De tényleg; egyik percben még a föld alá kíván és bunkósodik velem, utána ismerkedni próbál velem és mintha nem történne semmi, hagy nyerni. Felettébb szokatlan ez a viselkedés, amit nem tudom milyen erők irányítanak, s talán nem is akarom megtudni, az egyszer holt biztos.
Kiterülve mellette, gondolataimba merülök, s kezdek el azon merengeni, hogy megérné-e ekkora kockázatot vállalni azért az aktáért. Mióta nálam van Soomin aktája, olyan érzéseim vannak, akárcsak egy horror filmben. Mindenhonnan figyelik a lépéseidet, azt, hogy mikor hibázol, mikor mész tönkre, s kivárják a megfelelő pillanatot, amikor keresztül tudnak hajtani rajtad egy tankkal, kitiporva belőled minden életet. Bár az köztudott tény, hogy egyedül semmire sem fogok menni vele, mivel egyáltalán nem ismerem és nem tudom milyen Soomin személyisége, arról pedig végképp sincs fogalmam, mégis hogy néz ki. Az egész dolog tiszta bizarr, s ennek teljében még tetőzzük is dolgokat felesleges rejtvényekkel, mik sehova sem vezetnek. Egyszerűen a vak sötétségben tapogatózunk fény után, mely mutatja az utat.
És azt is meg kell hagyni, nem is biztos, hogy Jeon Jungkook a megfelelő ember, aki ebben segíteni tudna. Taehyung elmondása alapján közel álltak egymáshoz, de a kapcsolatuk sose volt derűs, mondhatni olyan, mint az időjárás, egyszer ilyen, egyszer olyan. Ha Jeongguk nem sikerülne, akkor mindenképp a többiek segítségére kell hagyatkoznom, akikkel máris jobban kijövök, mint ezzel a minden lében levő sráccal.
A tüdőmben rekedt levegőt kifújom, majd felállva a földről, kinyújtóztatom elnyűtt végtagjaimat, s utamat a kijárat felé veszem. Talán két lépést teszek, amikor Jungkook karjai az enyém után kapnak, és maga felé fordít. Minden olyan hirtelen történik, hogy mire háromig elszámolok, az egész életem leforog előttem. Meghökkenve nézek rá, miközben próbálom a tekintetéből kiolvasni ennek a tettének az okát. Hiába minden erőfeszítés, olyan erősen palástolja az egészet, hogy nem tudok egyről a kettőre lépni. Egész biztos valamit mélyen titkol, amire nem akarja, hogy fény derüljön...
– Úgy volt, hogy a vesztes segít a győztesnek valamiben. Ki vele, mi az, amiben elkélne a segítségem – néz rám határozottan Jungkook, aminek egy percre be is dőlök, de utána rögtön észbe kapok, s válaszadás jeléül, egyszerűen csak megingatom a fejemet.
– Egyenlőre még abban sem vagyok biztos, hogy te vagy a megfelelő ember... Nem, hogy azt, hogy a segítséged elengedő lenne – felelem mosolyogva, majd kihámozom kezemet a szorításából.
Nem mond semmit, mindössze halkan áll egy helyben, mint akinek a lába gyökeret eresztett volna. Egy sokkalta biztatóbb mosollyal adom tudtára, még simán előfordulhat, hogy hatalmas segítség lehet Soomin ügyében. Ezt viszont addig nem tudom biztosra, amíg nem váltok pár szót Kim Taehyunggal, az első számú emberrel, akiben százszázalékosan megbízok. Mert egyedül ő nem képes elárulni, s hátba szúrni...
***
Másnap, mint akit hússzor agyon vágtak, fáradt, benyomott képpel kelek fel az ágyból, s battyogok le a lépcsőn. De még mielőtt ezt megtehetném, tekintetem az éjjeliszekrényre téved, amin ott árválkodik az ébresztő óra, mely pontosan delet mutat. Álmos szemeimből azonnal kiverik a fáradságot, s minden erőmet összeszedve, azonnal a ruhásszekrényemhez rohanok. Ami a kezem ügyébe akad ruha, egyből megragadom, s elindulok vele a fürdőszoba felé. Pont nyitnék be az ajtón, amikor az kivágódik, s egy félmeztelen Jungkookkal találom szembe magamat, akinek mindössze a derekára egy fehér törülköző van csavarva. Az állam szinte a padlót veri, arcomból kifut az összes vér, s mint, akibe villám csap, kilökdösöm a helyiségből és elfoglalom a helyét.
Azt a kis zugot, amit fürdőnek lehetne nevezni, belepi a pára, vegyítve Jungkook férfias dezodorával, amely irritálja az orromat. Szívem szerint nyitva hagynám az ajtót, de most, hogy tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok egyedül az intézetben, egyáltalán nem merem ezt megtenni. Kitudja, hogy mégis milyen piszkos módszereket alkalmazna egypár dolog elérésében, még annak ellenére is, hogy egyáltalán nem szívleljük a másikat.
A másik dolog, amiért neki is csak gratulálni tudok, hogy elaludt. Egyáltalán nem kellett volna a ceremóniát éjfélre rakni, amikor világosan tudják, hogy másnap suli van, ráadásul olyan órákkal indítjuk a hetet, amitől a falat lehetne már kaparni. Arcomat megveregetve próbálok felébredni a hatalmas sokkból, s neki állni készülődni, mivel ilyenkor olyan vagyok, mint lassú csiga. Sőt, talán a lassúságomat még meg is irigyelné az a szerencsétlen lény.
Beállva a tükör elé, elkezdek normálisan készülődni, hogy legalább még a matek óra, utolsó tizenöt percére betudjak esni. Bár amennyire sürget az idő, ezt biztosan nem fogom tudni megvalósítani, mivel még mindig nem tértem észhez a sokktól. Átkozom Yena-t és Jungkookot, de leginkább a lányt, mivel még véletlenül sem fordult volna meg reggel abban a parányi agyában, hogy felkeltsen. Hát persze, miért is nem?! Mert ő maga Kim Yena, aki egyáltalán nem a jó modoráról híres... Vagy, ha mégis, azt egyedül olyan emberekkel teszi meg, akik azt meg is érdemlik. Ezt a kivételezős dolgot, már a legelejétől kezdve nem szeretem, a csapból is ez folyik, de annyira, hogy a hócipőm is telen van...
– Heeyoung, ha nem akarsz még jobban elkésni, ajánlom figyelmedbe, hogy csipkedd magad, mert a jó büdös, rohadt életbe se fogunk beérni drámaórára. És egyáltalán nincs kedvem azt hallgatni, amit a tanár mond, hogy milyen is a helyes magatartás. Sajnos megkaptam egy párszor... – kopog be a fürdőszoba ajtón Jungkook, amitől kicsikét összerezzenek, de mégis arra ösztökél, hogy tényleg nem ártana sietnem.
– Két percet kérek, se többet, se kevesebb – kiabálok vissza, mit egy egyszerű hümmögéssel lerendez, s mindössze annyit hallok, hogy a lépcsőkön legyalogol és alatta úgy nyikorog az egész tákolmány, mintha egy macskát készülnének kiherélni.
Magamra kapom a bordó ingemet, s mint akit puskából lőnek ki, úgy sprintelek vissza be a szobába és felkapom az ágyamról a táskámat. Utam onnan egyből az előcsarnokba vezet, ahol Jungkook igencsak türelmetlenül vár rám. Őszintén, szerintem senki sem kérte, hogy várjon meg. Nem vagyok hat éves, akinek minden lépését figyelnie kell, s pesztrálni, mielőtt valami rosszba keveredne. Lenyomva a kilincset, Jungkook egyből kivágja azt előttem, s elkezd kituszkolni rajta, hogy szedjem a lábaimat. Még véletlenül se nekem álljon feljebb, akinek nem kellene a második héten elkésnie.
Ahogy belépünk az iskolába, egyből a kihalt folyosó fogad minket, s rajtunk kívül senki más nem lézeng kint. Felgyorsítom lépéseimet, így lehagyva Jungkookot indulok meg egészen addig a terem felé, ahol a drámaórát tartják. Ezer százalék, hogy a tanár mérges lesz mindkettőnkre, amiért úgy esünk be az óra kezdetére, s nem biztos kiszab ránk valamit, amit nem fogunk tudni eltusolni. Legalábbis én biztos, hogy nem. Aish, hogy nekem muszáj mindig ilyen lelkiismeretes embernek lennem...
Összeszedve minden bátorságomat, veszek egy nagy levegőt, bekopogok az ajtón, s mint, aki nem tudna semmiről Jungkookkal a nyomomban nyugodtan helyet foglalunk az egyik kanapén. Persze a tanárnak ez egyből szemet szúr, a táblától elfordul és tekintetével elkezd minket keresgélni a többiek közt. Ha tehetném, nyakamat behúzva süllyednék el a padlón keresztül, egészen le a föld legaljáig, ahol talán a tanár nem tud minden pillantásával sebet ejteni rajtam. Kiszúrva Jungkookot, már gyerekjáték engemet is megtalálni. Csak imádkozni tudok azért, hogy ne legyen olyan gonosz, mint ahogy azt mondják egypáran. Nincs kedvem egy tanártól sem rettegni, ha a körülöttem levő emberek ezt megteszik helyettük.
– Igazad volt Kim Taehyung, csak egy kicsit kellett várnunk a két későre, akiknek most jutott eszébe, hogy hétfő délután van – feleli haragosan a tanár, ahogy a tekintete hol rám, hol Jungkook-ra téved. – Egyáltalán nem szoktam figyelmen kívül hagyni, ha valamelyik diákom elkésik az órámról. Mivel eddig még úgy sem találtam meg a két főszereplőnket az egy hónap múlva esedékes színdarabunkhoz, ti kapjátok meg a szerepet. Jungkook, te kapod Rómeó szerepét, Heeyoung pedig egyértelműen Júliáét. És nem vagyok kíváncsi a reklamációtokra, így most irány színpad, szeretném látni, hogy ti hogyan improvizáltok – biccent a fejével a tanár a kis színpad felé, hogy menjünk fel.
Viszont, ahelyett, hogy megtennék egyetlen egy lépést is, próbálom felfogni a szavai jelentését a színdarabbal kapcsolatban. Eddig meglehetősen oda és vissza voltam Shakespeare drámájáért, de attól egyáltalán nem repesek, hogy elő is kell adni. Úgy meg végképp nem, hogy Jeon Jeongguk alakítja Romeót, akinek a személyisége egyáltalán nem illik egy olyan színdarabba, mint a Rómeó és Júlia. Egyedül Taehyung lenne az, aki beleillene ebbe a szerepbe, hisz' neki vannak hasonló tulajdonságai. Illetve egyáltalán nem szeretek színészkedni, így teljesen ki van zárva, hogy elvállaljam az egészet, még úgy sem, ha az egészet a nyakamba kell varrni.
Kim Taehyungra vezetem álmos, benyomott, fancsali képemet, akinek meglehetősen nem tetszik az, hogy Jungkook kapja Rómeó szerepét. Nos, igen... Valahogy nekem is ilyen reakcióm van az egészre, hogy legszívesebben a túlvilágra küldeném az egész srácot, úgy, ahogy van.
Taehyung meglehetősen ideges a szereposztás miatt, hisz' ő érdemelte ki Tybalt szerepét, aki Júlia unokatestvére, aki a lány számára mindössze egy kolonc, se több, se kevesebb. Ami pedig Jungkookot illeti, látszik rajta, hogy szeretné nagydobra verni az egészet, amiért megkapta élete első főszerepét – legalábbis azóta, amióta én itt vagyok. S itt vagyok én, akit pont, hogy nem érdekel az egész és csak szeretne semmisé válni, ezáltal átadva valaki másnap Júlia szerepét. S azt is be kell látni, hogy soha a jó büdös életbe, nem kötöttek le színdarabok, bármennyire is látványosak.
Ez az elméletem viszont most megdőlni látszik, mivel pont én kerülök olyan kényelmetlen állapotba, ahonnan nem tudok szabadulni. Végül is, ami magában a tragikus drámában lejátszódik a Capulet és Montague család között, az egy őrület, majdnem olyan, mint ez az egész eseménytelen, unalmas, velejéig romlott történet, béna karakterekkel, akiket megszégyenítően személyesítünk meg. Mint valami őrültek háza, esküszöm...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése