Megannyi gondolat nyugtalanít, amin nem tudok megmagyarázni miért van, hisz' egyszerűen csak érdekel mit tervez Jungkook. Csendben követem őt ki az épületből, ahol a biztonsági őrök elég szigorúan merednek ránk. Én inkább szeretném meghúzni magamat, mintsem a karomnál fogva visszarántsanak. Mert halkan meg is kellene ejteni, hogy ezeket az alakokat most látom először, túlságosan is újaknak tűnnek. Később megfogom majd említeni Jungkook-nak, ha akad úgy ideje, szóljon már nekik, hogy ne nézzenek rám úgy, mint egy gyilkosra.
Mire teljesen észbe kapok, hirtelen előttünk terem egy taxis, mely elképzeléseim szerint, egyből a Han folyóhoz visz minket, ahol talán tényleg sikerrel jár a randi, melyet régóta tervezgetünk. S igazából most esik le, ha ez most van, nekem még meg se fordult a fejemben, hogy valami ajándékot hozzak. Hiszem vagy sem, de ebből nekem az a tanulság, hogy Jungkook egy jobb barátnőt érdemelne nálam, aki naprakészen tudja mikor kellene ajándékot vinni arra az alkalomra.
Jungkook előreengedve, beülök a hátsóülésre és várom, hogy párom is beüljön mellém. Annak ellenére, hogy ő találta ki az egészet eléggé hezitál mégis mit tegyen. Előrenézve látom, hogy a sofőrt mindjárt szétveti az ideg, így minden szó nélkül berántom magam mellé a döntésképtelen srácot, ki azt se tudja most mi is történik. Egy bólintással jelzem a férfinek, hogy indulhat arra a helyre, amelyet Jeongguk nem is olyan régen lediktált neki. Minden erőmmel azon vagyok, hogy letudjam nyugtatni az ideges srácot, kinek az arcvonásai egyáltalán nem akarnak enyhülni. Akárhányszor az egyik kezemet a vállára akarom helyezni, azonnal ellöki magától, mely az én szívemen egy hatalmas vágást ejt. Feladom a küzdést, s mormogva valamit az orrom alatt, kifele függesztem a tekintetemet, s nézem az embereket, akik hazafele igyekeznek a munkából vagy éppen a fiatalokat, akik épp bulizni mennek.
– Ahányszor azt kéred tőlem, hogy menjünk el valahova randizni, beültetsz egy taxiba, s amíg én türelmesen várok, te addig perceken keresztül hezitálsz. Ahányszor leszeretnélek nyugtatni, elkezdesz ellenszenvesen viselkedni velem – felelem ridegen, ezzel egyben le is zárva az el nem kezdett beszélgetésünket.
– Mert vannak dolgok, amiket nem érthetsz meg – mered maga elé, ahogy minden érzést elutasítva köpi felém a szavait.
– Lassan három éve, hogy együtt vagyunk, s ez idő alatt még mindig nem voltunk hajlandóak tisztázni miért is vannak gondok a randikat illetően. Tudod, most kezdhetem igazán kétségbe vonni, hogy az a három év mennyire is volt értékes neked – viselkedek továbbra is távolság tartóan, azonban ez a kijelentés neki már nem igazán tetszik, így vállaimnál megragadva kezd el rázni.
Próbálok a csuklója után kapni, de olyan gyorsan mozgatja egész lényemet, hogy lassan kezdek beleszédülni, s lassan azt sem fogom tudni merre is megyünk vagy ki is lennék én magam. Minden áron szeretném a szavaimmal leállítani, viszont süket fülekre találok. Egyedül abban reménykedem, hogy amint megérkezünk a végállomásra, észhez tér és minden visszatér a régi kerékvágásba. S megtehetjük azt, hogy elfelejtjük az egész vitát, mi ebben a pár percben kialakult. És csak gratulálni tudok magunkat, hisz' sikeresen kijelenthetem, hogy a mi kapcsolatunk lassan, de biztosan zátonyra fog futni.
Nem tudom miért, de hirtelen elment attól a kedvem, hogy én most randizzak Jungkookkal. Ha tehetném visszahívnám a taxist és utamat újra a BigHit felé szegezném, ahol talán nem uralkodik olyan feszült légkör, mint kettőnk között. Egyáltalán nem áll módomban a szüleim megérzéseire hagyatkozni, azonban a viselkedése túlságosan is kezdi azt az érzést kelteni bennem, hogy egy másik lány biztos van a dologban. S mondhatja ezek után rám, hogy vészjósló madár vagyok és egyáltalán nem akar látni, ennek ellenére én mégis az őszintét mondanám neki.
Tekintetemet végig vezetem a hatalmas hídon, amely egyben Szöul egyik leghíresebb hídja, nevén nevezve a Banpo híd, ahol pont akkor engedték szabadjára az oldalára rögzített kis szökőkutakat. Talán most az egyszer helyettem beszélnek, olyan módon, hogy akárhányszor szippantja is be őket az a valami, valahogy mégis visszatérnek az eredeti helyükre. Egy örökös folyamat, ahol elválnak és találkoznak a cseppek, s az én érzéseim is pont ilyenek. Vegyes érzelmek, miben egyszer minden boldogan végződik, majd indokot nem adva csap át viselkedéseket megszégyenítő, gyalázatos szerencsétlenségekbe. Tényleg ideje fontolóra vennem mit is akarok én az élettől...
Ezt a napot egyáltalán nem ilyennek képzelem el, hol a legtöbb természetfeletti, láthatatlan erők pont ellenem akarnak dolgozni. Nehéz pillanataim talán utoljára két hónapja voltak, amikor Jungkook a saját unokatesómra azt hitte, hogy az újonnan szerzett barátom. Mindketten féltékeny típusok, de annyira, hogy még azt sem vagyunk hajlandóak elnézni, ha véletlenül valamelyikünket valaki alaposan megbámulja. Akarva-akaratlanul is, de fejben ilyenkor kitör a harmadik világháború, s képesek vagyunk napokon keresztül haragudni a másikra, bármennyire nem akarjuk ezt a helyzetet elérni. Komolyan közölnöm kellene Jungkookkal a szituációt, hogy a megszenvedett három elveszni látszik különböző okok miatt.
Lehagyva partneremet elindulok a híd melletti kis füves területre, ahol egyből a megfelelő pozitúrát keresem, hogy a lehető legtöbb ideig tudjam nézni a csillagos eget. Néha elgondolkodok azon, hogy milyen is lehetne felülről nézni mindent, milyen kicsik lennének az emberek, mellette pedig mennyire vágyakoznék vissza, s követelném meg azt az időt, ami talán nekem még hátra van. S akkor már az is egy határozott, biztos pont lenne, hogy a szerelmi életemet is újrakezdeném egy másik ember mellett, aki nem Jungkook. Lehet ez most úgy hangzik, hogy nem szeretném már őt, mert erről szó sincs, csak néha teljesen kínosan érzem magamat, mintha a körülöttem levő emberek tudnának a mi kis bizalmas kapcsolatunkról.
Ügyet sem vetve arra, hogy kedvenc ruhám tiszta füves lesz, tovább mozgolódok, ahogy az eget bámulom, ahelyett, amiért most itt is vagyok. Elgondolkodva azon, hogyha egy másik életben találkoznék vele, s minden így alakulna, akkor képes vagyok-e eltekinteni attól, amitől ebben a korban nem áll módomban, bármennyire is törekszem arra. Fél perc elteltével, minden erőmmel azon dolgozok, hogy ne nézzek a mellettem fekvő alakra, aki az én megdermedt, ebben a pillanatban lelketlennek tűnő testemet figyelte. Egy mosolyt eleresztve mégis engedélyt adok magamnak, hogy Jungkookra nézhessek, kinek szemében ott csillog a megbánás, amiért megint bunkón, s ridegen viselkedett velem. Ez talán már a huszadik alkalom, min nem tudok szemet hunyni, ahogy a többi tizenkilenc felett.
– Jungkook, te nem gondolod úgy, hogy néha ez a viselkedésed túl megy egy bizonyos határon?! – vonom fel a szemöldökömet, miközben várom a válaszát. Tekintete hirtelen komorrá válik, s elfordulva tőlem, most ő kezdi el bámulni az égboltot.
– Bocs, néha napján nem tudok uralkodni az érzéseimen. Nem tudom mennyire tudod beleképzelni magad az én helyzetembe, hogy már pedig egy idol élete egy cseppet sem könnyű... – válaszolja olyan hangnemben, amitől még én magam is megijedek, hol ott tisztában vagyok milyen Kook hangulatingadozása.
– Én kérek elnézést, amiért volt merszem kinyitni a számat, s felhívni erre a figyelmedet – taglalom a mondatot, melyet nem tudok féken, és olyan gyorsan szúrom szíven ezzel Gukkot, hogy még a létezésemet sincs időm megbánni. – Ne haragudj, tényleg nem tudom milyen idol élete, még úgy sem, hogy ennyi ideje vagyunk együtt – veszem lejjebb a hangomat, mélyen meghajolok előtte és sietősen eligyekszek amerre a lábam visz.
Miből is gondoltam én, hogy ennyi idő megfogom érteni Jungkook életét, amin keresztül megy mekkora stresszel és felelősséggel jár. Ráadásul még a comebackek szervezése, a promotálások, s még a turné szó kiejtése is egy mázsás súlyt képes helyezni a vállára, mellette pedig az én kiakadásaimmal is belerohanok az így törékeny lelkivilágába. Éjt, nappallá téve imádkoztam azért, hogy ennyi teendő mellett ne zárjon ki az életéből, s még, ha csak öt percet is tud rám áldozni, de az is kitöltse azt az űrt, amit itt hagy nekem mindig. Fel sem fogja mennyire rossz látni azt, hogy ahányszor TV-s szerepléseket kapnak, s lányok lézengenek körülötte, keserű érzés költözik a lelkembe és legszívesebben kiállnék egy teherszállító kamion elé a halálom érdekében. Lelkemre kötötte mindezt a debütálás előtt, de oly' annyira nem bírom elfogadni a mai napig, hogy előbb-utóbb biztosan ebbe fogok beleroskadni.
Még egy pillantással sem illetem a mellettem elhaladó utcákat, csak magam elé révedve megyek arra, amerre a lábam visz, nem gondolva bele abba, hogy akár sikátorba vagy pont a Han folyóba fogok belebotlani. Ekkora meggondolatlanságot talán még életemben nem csináltam, mint most, azonban más dologhoz nem igazán tudok folyamodni. Mindenkire van ideje, hisz' látom mi folyik a világhálón, akkor mégis miért a mi kapcsolatunkat akarja hanyagolni?! Ennyire kezdene számára az egész semmisé lenni?!
Félretéve a mostani büszkeségemet, ami jelen helyzetben nem segít a helyzetem, lehető legjobban összekuporodok, hogy még véletlenül se tudjak a sötét utcán feltűnést kelteni. Bármennyire is szeretnék láthatatlanná válni, egyszerűen az élet nem volt hozzám ilyen kegyes. Lassan a lábaimat is már úgy vonszolom magam után, teljes letargiába zuhantam a saját viselkedésemtől, s ettől minden egyes csontom, porcikám kezdi felmondani a szolgálatot. Nem hiába él és létezik az a mondás, hogy most kivételesen saját magam alatt vágom a fát. Egyáltalán nem volt hülye ember, aki ezt kitalálta... Sőt, annál inkább eszes...
Ismeretlen hangok ütik meg a fülemet, amit nem tudok hova tenni, így a lépéseimet gyorsabbra veszem, ahogy kitelik tőlem. Ilyenkor lenne igazán szükségem Jungkook biztonságot jelentő szorítására, legyen ki megvéd, legyen ki képes úgy magához szorítani, hogy az már fáj. Hirtelen minden elhidegülni látszik, mert te nem vagy mellettem, még az ég is ellenem szeretne háborút indítani, csak, hogy megérthessem a világ fájdalmát, keresztbe szőve a te sorsoddal, amivel jelenleg küzdesz. Egyszerűen nem ragyog úgy semmi körülöttem, mint amikor felcsillant a szemed, amikor olyan könnyen adtam választ mindenre, amivel a te igazadat tudtam hamis érvekkel alátámasztani. Már nem tudom hova tenni azokat a pillanatokat, amikor fontosnak nyilvánítottál, s úgy bántál velem mint egy közkinccsel, akivel nem igazán lehet babrálni. Igazán felém nyújhatnád a karodat, legyen mibe kapaszkodnom, s vigaszt lelni, amikor nem tudom másnak elárulni azt, mi éppen a lelkemet nyomja. Hogy néha ok nélkül mosolyt csalj az arcomra, hogy ok nélkül tudjam a válladon kisírni magamat, amikor úgy vélekedek a világról, hogy ellenem fordulni készül. Kérlek, kérlek, kérlek... Csak most az egyszer adj utoljára valami jelet, hogy érek még valamit neked az életben.
A torkomnál megragadva, egy ismeretlen külsejű férfi vág neki a rozsdás garázsajtónak, amin egy nagyot csapódok. Pár kilométerről megérzem, ha valaki holt részeg, s ő az, egy ember biztos nem viselkedne így egy ismeretlen nővel. Menekülni szeretnék, de újra megragad ott, ahol az előbb, s teljes erejéből neki nyom a falnak. Szükségem lenne egy megfelelő térre, hogy talpra álljak, segítségért kiáltozzák, hátha valaki erre jár, megsajnál és a segítségemre siet.
Újabb ember szeretne nekem rohanni, s most az egyszer egy hangos sikoly szakad fel belőlem, mit reményeim szerint valaki meghallott. Meglehet rá arra az esély, hogy most az egyszer Jungkook félreteszi azt, hogy neki makulátlannak kell lennie, s a segítségemre siet?! Terveim beigazolódni látszik, mivel a semmiből valaki előttem terem, s a férfit földre küldve én is követem őt oda. Mozgása alapján tudom kiről van szó, s rettentően hálás vagyok neki, segít nekem!
Azonban az egészet csak hunyorogva tudom végig követni, annyira hiányzott a tüdőmből az oxigén, hogy a szervezetem felmondta a szolgálatot. Kezeimmel megmentőn irányába nyúlok, hogy tudja nekem sokkal nagyobb segítségre van most szükségem, de az egészet csak akkor veszi észre, amikor ő is ülve érkezik a földre lihegve. Neki is alaposan ellátták a baját, pont, mint nekem. A mai napig teljesen gyenge vagyok, nincs megfelelő indok arra, hogy engem megtudjanak menteni. Ezért is képzelem el mindig a következő életemet, hátha jobb életben lesz részem. Azonban a talányokkal nem megyek semmire, hiába az álmodozás, ha csak hiú ábrándokat kergetek, mint egy nem normális.
– Minari, ne haragudj, hogy nem érkeztem időben, ahogy azt is, hogy nem állítottalak meg – húz magához egy ölelésre, amit egy mosollyal nyugtázok. Ha erőmtől kitelne, egész biztos sírva borulnék a nyakába, de olyan életképtelen vagyok, hogy arra nincsenek szavak.
– Nem tehetsz te róla, én voltam olyan vakmerő, hogy nem maradtam a seggemen melletted – válaszolom továbbra is hunyorogva, miközben minden erőmet próbálom a földről összekaparni. Egyáltalán nem megy... Nem mondták előre mikor következhet be az egész folyamat. Komolyan a randikon kell életveszélyes helyzetbe kerülnöm?! – Ne hagyj egyedül, Jungkook...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése