Lassan emésztgetni kezdem a Jungkook által mesélt rejtvényt, melyet egyedül csak a liturgiába vagyok hajlandó egyenlőre csak elhelyezni. Akármennyire is messzire tudnék ezzel menni, nem lenne merszem körbekeríteni a saját gondolataimmal, mert biztosan túlbonyolítanám a dolgokat. Egy olyan féllel kell szembenézni mindenekelőtt, aki rendre-módra csak azon töri a fejét, hogyan és miként köthető egybe a sors a végzettel, ahol kedve szerint próbálna meg uralkodni. Ezt a két dolgot nem vonhatja egybe, abból egy teljesen más elvárású világ születne...
Ficánkolással nem igazán jutok egyről a kettőre, így inkább megadom neki magamat. Hadd ráncigálhasson kedvére, ha már másképp nem éppen tudja magát elszórakoztatni, amikor kedve szottyan. Minden szó nélkül, inkább a gondolataimba temetkezek újra és végig járom az ösvényt, hogy mit tudok kezdeni a rejtvénnyel, addig, ameddig meg nem történik a ceremónia. Időt kellene kapnom, még annak ellenére is, hogy már pár napja biztosan halogatjuk a dolgoz. Megeshet, hogy elveszni látszik az időérzékem, mivel a napok teljesen egybefolynak. Mintha még mindig azt a napot élném meg, amikor bekerültem az intézet felmérhetetlen, idegölő körforgásába.
Mindketten visszaülünk a helyünkre, s a feszült légkört tovább fokozzuk azzal, hogy szúrós pillantásokkal illetjük a másikat. Legszívesebben a pokolra küldenénk egymást, hogy ott égjen hamuvá, s maga az ördög tehesse tönkre. Tökéletes ellentéte nekem; ő el akar rontani mindent, én javítani a dolgokon, ami még helyre hozható. Visszatekint a múltba, én előre a jövőbe. Gyermeteg cselekedeti, olyan gyér lassúsággal szántják fel a versenypályát, hogy azt még a csiga is képes lenne megirigyelni. Egyszerűen képes arra ösztökélni, hogy gyorsabban rohanjak a cél felé, hogy majd onnan tekintsek vissza felé, mennyi távja van még neki hátra. Itt, a cél a szentesíti az eszközt...
– Ha csak legalább egyszer tudnátok megbékélni egymással, s nem kinyírni a másikat... Egy égi áldás lenne a számomra – sóhajt letörten Taehyung, hogy ahogy a kimchit tukmálja.
– Tudod Tae, az Isten sem bottal ver – jegyzi meg szarkasztikusan Jungkook, miközben mérgesen rám vezeti tekintetét, amely jelen helyzetben sok mindent elárul magáról a srácról.
– Ezt inkább meg sem hallottam – kortyolok bele az elém rakott italba, mi számomra megnyugvásként ér, ezzel hűsítően hatva az én forró fejem ellen. Teljesen kifordulni készülök önmagamból, amely kifog hatni a mindennapjaimra.
Csak annyit szeretnék tudni, hogy a kedvesség itt miért annyira leragadt, amikor szinte a korral haladnak. Vagy talán már annyira vak lennék, hogy az érzelmek is összegabalyodnak és már a bunkósságot keverem a kedvességgel?! Egyáltalán ilyen megtörténhet?! Hátradőlve a telefonomért nyúlok, hogy felhívjam a nagymamámat, mivel már egy jó ideje nem hallottam felőle semmit. Mikor már a hívást indítanám el, Taehyung kikapja azt a kezemből, majd zsebre vágva tesz úgy, mintha nem történt volna semmi. Karomat kitárva, értetlenül meredek rá, hogy ezt most mégis mire volt jó. Nagyon ajánlom neki, hogy ne kezdje el ugyanazt, mint Jungkook. Amúgy is, talán neki van a legtöbb esze itt, akivel szívesen le is állok társalogni, ha úgy tartja kedvem.
Tae csak megrántja a vállát, s csendben folytatja az evést, majd figyelmen kívül hagyva bosszankodásomat, belemerül a gondolataiba. Én is ugyanezt teszem, viszont egy erős rántás ezt nem engedi megtenni, így automatikusan is, de Jungkook ölében landolok. Feltehetően ő is ugyanúgy meglepődött, mint én, sőt a kelleténél talán jobban is. Minden erőmmel azon vagyok, hogy visszakerülhessek az eredeti pozitúrámba, viszont a szorításából nem tudok könnyen szabadulni. Az étteremben ülők, mind minket bámulnak, mintha ez a maga módján tiszta természetes lenne. Kezemmel intek, hogy egy kicsikét jöjjön közelebb, mert mondani szeretnék neki valamit. Megtartva egy bizonyos távolságot, bizonytalanul, de közelebb jön.
– Szerintem ez nem éppen jó ötlet arra, hogy ennyi ember előtt kezdjünk el veszekedni, így majd otthon elvégezzük ezt – felelem a magam módján higgadtan. Bár a srác jelenléte, teljesen elszívja ezt előlem, mégis képes vagyok ilyenkor is a tisztánlátásra.
– Ahogy akarod, de csakis azért adok neked erre lehetőséget, mert jó kedvemben vagyok – forgatja meg a szemeit Jungkook, majd a bilincsnél visszahúz ülőhelyzetbe.
Amíg Taehyung teljes arca pírba borul, mi addig Jungkookkal próbáljuk kimagyarázni a helyzetet a szomszédos asztalnál ülőknek, kik az egészet egy romantikus dolognak fogják fel. Az még véletlenül sem fordulna meg a fejükben, hogy szeressük egymást, hisz' a másikat teljes szívünkből megvetjük. Ránk nézve nem alakulhat ki sem barátság, szerelem meg még úgy se.
A két társamon végig nézek, szinte már könyörgök, hogy hadd távozzunk innen, mivel az itt létünk már így is kockázatos. Rengeteg hajtogatom, hogy készen állok minden büntetésre, de ha jobban belegondolok, mégsem kellene szép sorjában ezeket begyűjtögetnem. Mert azt is lássuk be, az intézet kapcsolatban áll az általunk megadott nevelőkkel, s tudatja velük, hogy mibe is keveredtünk. Szegény nagyimnak, ez a betegsége mellett, csak hab lesz a tortán. S majd egész biztosan megfogom kapni, hogy a nevelése ezek szerint semmit nem hatott. Szerinte visszatérhetek ahhoz a nevelési módszerhez, amit még az apám alkalmazott előszeretettel, mikor öt éves voltam. Őszintén, nem lenne kedvem újra úgy viselkedni, hogy képes vagyok másoknak neki menni önszántamból, ha valami nem úgy sikerül, ahogy én azt eltervezem.
Vállamra kapom a kis táskámat, majd a bilincsbe zárt kezemmel intek Jungkook-nak, hogy menjünk kifelé, nekünk itt már nincs is keresni valónk. Még bosszankodok egy sort azon, hogy egy ekkora marhához vagyok hozzá láncolva, s nem képes szabadjára engedni. Ha egy lánnyal úgy akar bánni, hogy megbilincseli, majd véletlen folytán egy madárketrecbe zárja több műsor erejéig... Engem ebből hagyjon ki, fogja be Yena-t, tudtommal képes lenne erre is, hogy egy időre cirkuszi majmot faragjon magjából.
Se túl közel, se túl távol, de minden perc elteltével egyre vészesen közeledik az éjfél, amely magába szippant, s minden érzék el fog veszni. Akármennyire is érzem értékesnek a pillanatot, ez nem jelent semmit és még fontosnak sem számít. Ha mindent értenék és egyik másodpercről a másikra úgy ítélném meg, hogy ez még képes a hasznomra válni, azonban mélyen legbelül valami mindig elbizonytalanít. Jól fogom csinálni?! Vagy azt kell hazudnom magamnak, hogy minden rendben lesz, bármi is történjen?! Ha a közelbe is vágyakoznék, egyre lenne minden nehezebb, megfélemlítőbb, mellette pedig sérüléseket okozó. Ha a távolban is gondolkodnék, ott élet-halál harc folyna, bármekkora is remény uralkodik mindenki lelkében, biztosan úgy éreznénk, hogy elvesztünk és körbeírtuk ezzel a sorsunkat...
Minél inkább maradni szeretnék egy helyben, segíteni sorjában mindenkinek, a képzelteimnek hangokat adva, elenyészne és végkifejletként visszatérnénk a legelejére oda, ahonnan elindultunk. Egyszerűen nem találok szavakat, hiába is szeretném megígérni, nem fog menni. Olyan sok minden van, amit hirtelen átszeretnék adni egy tapasztalatlan, érzelmeket megtagadó embernek, a hamis, koholt vádak alapján történő megbocsátással együtt...
– Heeyoung, gyere velünk, elmegyünk a helyi ékszerboltba. Yena az orrunkra kötötte, hogyha járunk a városban, akkor vegyünk meg neki egy drága ékszert – zökkent ki a gondolataimból Taehyung, ahogy elkezd előre lökődni, ezzel rángatva magam után Jungkookot.
– Még véletlenül se hagyjatok néhány percig lógva... – rázom meg a fejemet, majd kiűzve minden menekülési tervet onnan, hagyom hadd tegye ezt.
– Tudod, néha meg kell hagyni, tudsz különleges is lenni – feleli előre meredve Jungkook, s az agyamon újra végig futtatva a mondatát teljesen meglepődök. Nem tudom mi ütött ebbe a srácba, de biztos, hogy nem gondolja halál komolyan azt, hogy velem egyáltalán kedves legyen.
– Kérlek, ne most kezdj ódákat zengeni, amikből letudom szűrni, hogy hazugság... – forgatom meg a szemeimet, majd kiszúrva az üzletet, direkt gyorsabbra veszem a tempót. Legalább legyen mi ösztönözze őket, hogy nem csak kolonc tudok lenni néha az ember nyakán.
Legyűrve a torkomban keletkezett gombócot, minden félelmet háttérbe szorítok a magabiztosságommal, s mintha az eddigi önbizalmam teljesen visszatérne. Benyitva a boltba, mindenhova figyelek, csak oda nem, ahova kellene; a lábam elé. Így szépen belé rohanok egy motorruhába bújt férfinek, ki meglehetősen dühös, nem is kicsit. Lassan már azon a határon van, hogy elrendezi az arcunkat, nem is akárhogyan. Kínos nevetésbe kezdek, amely inkább hat valami gyerekes viselkedésnek, mintsem egy érett tizennyolc éves lányé. Segítségkérés miatt, Taehyung és Jungkook felé fordulok, de mindkettőjüktől egy rosszalló pillantást kapok, mintha én tehetnék arról, hogy ez megtörtént. Mivel tudom, hogy nem számíthatok rájuk, sorjában kérek elnézést a férfitől. Egy legyintéssel letudja az egészet, s ugyan dühöngve, de visszafordul előre. Számat egy kelletlen sóhaj hagyná el, de egy fejbekólintással belém fojtják azt. Mérgesen fordulok feléjük, azonban a tekintetem még így is Jungkook-ra irányul.
Szemeimet megforgatom, majd közéjük furakodva várjuk ki, hogy mi is sorra kerülhessünk. Köszönhetően annak, hogy ilyen alacsony vagyok, most kellőképpen érzem úgy magamat, mintha két polc közé szorítanának. Felettem a srácok szorgalmasan ecsetelik egymásnak a dolgokat, hogy mennyire nincs kedvük egy ékszerboltban elfecsérelni az idejüket. Végül is melyik férfi az, aki egyáltalán szeret ilyen helyekre járkálni, azokon az eseményeken kívül, amikor eljegyzési gyűrűt néz. Nem igazán értem az ilyen embereket...
Öt perc elteltével, mi kerülünk sorra, azonban azzal nem számolok, hogy nekem kell helyettük beszélnem, mivel amilyen rendesek is voltak, a nadrágom farzsebébe csempészték azt a pénzt, amit Yena adott Jungkook-nak. Tudni akarom egyáltalán, hogy miért is határoztak így?!
– Soha az életben nem fogtok változni, ezt most látom – ingatom meg rosszallóan a fejemet, majd az eladó felé fordulok, aki igencsak furán mered a csuklómra. Igazán lerohadhatna végre ez a bilincs a kezünkről, kezd idegesíteni, s túl menni minden határon. – Azt a nyakláncot kérném, ami a második polcon van – mutatok rá az ékszerre, ami reményeim szerint az fog kelleni Yena-nak.
– Hölgyem, nem hiszem, hogy az kellene önnek. Varázslat ül rajta, s aki hozzáér, nem biztos, hogy túléli... – válaszolja rekedtes hangon az eladó, ki meglehetősen félti azt a darabot.
Varázslat, mi?! Komolyan azt akarja, hogy elhiggyem?! Tisztában vagyok vele, hogy értékes, drága, de azért ennyire fáról akasztott, mondvacsinált marhaságot ne mondjon már nekem. Nyilvánvalóan nem vagyok az ékszerek terén egy észlény, de akármennyire is tűnik drágának, azaz ékszer hamis. Végül is annak a medálnak az eredeti formája, Szöul egyik múzeumában található. Onnan pedig nem lehet egyszerűen kicsempészni egy műemléket...
***
Tíz perc múlva éjfél, s amilyen mozgalmas volt a mai nap, egyszerűen tudtam koncentrálni arra a bizonyos rejtvényre, amelynek most hasznát vehetném. Azon kívül, hogy a liturgia, melynek különleges története még most is felcsendül az emberek gondolataiban, más nagyon használható része nincs. Úgyhogy Jungkook nagyon könnyen beszél arról, hogy ezt meglehet oldani és a végére tudok úgy járni ennek a ceremóniának, hogy bármit is felbolygatnék a ház életében.
Próbálom újra felidézni azokat a sorokat, amiket Jungkook mondott az étteremben, hátha rájövök valamire, még mielőtt átlépném a padlás ajtaját. Itt egyedül az a bökkenő, hogy fényes és sötét bármi lehet, mellette pedig rá kellene jönni arra is melyik az a két égitest, ami közre fogja, s be is árnyékolja. És a padlásra felvezető lépcsőnek a nyolcadik fokán helyezkedik el. De felülről a vagy alulról nézve, mert azért ez se nagyon mindegy.
Három égitest, kettő közrefogja, egy beárnyékolja, középen az, aki mindet felülmúlja, s elmos mindent. Napok, hol a tegnapot követi a holnap, visszaszorítva a medrébe, falat húzva köréje. Palástolni való érzések, hamis gyökereket eresztve mormogja kívánságát a sötét, féktelen éjszakába, hol kezet nyújt érte, mielőtt lezuhanna a mélybe. S magába fojtva a segítségkiáltást, próbálja kérni a társa segítségét. Kibe bízhatok, kibe nem? Ez itt a kérdés...
– Heeyoung, megjöttünk – hallom meg Taehyung hangját, ki meglehetősen aggódik, mert nem tudja mi fog kisülni az egész ceremóniából. Nekem sem ártana, de ráérek akkor, amikor már nem tudok visszafordulni. – Amúgy pedig megbeszéltem ezzel a marhával, hogy menjen be veled – löki mellém Jungkookot, kinek egyáltalán nincs kedve az egészhez. Ha tudná, hogy nekem sincs, szerintem mindketten az ágyban aludnánk.
– Azért, mert te megfenyegettél hyung – feleli mérgesen a srác, ezzel bosszúsan méregetve társát. Lássuk be, fenyegetéssel nem sokat érünk el, mert valahogy általa biztosan, hogy megsérül valaki. Tudom milyen dolog ez, tapasztaltam már a saját bőrömön, amikor olyan sráccal volt dolgom, mint Jungkook. Csak sokkal idegesítőbb, bosszantóbb egy alkatba botlottam.
– Miért van olyan sejtésem, hogy ti ketten mindent fenyegetéssel oldtok meg? – vonom fel a szemöldökömet, s úgy meredek rájuk várva a válaszukra.
– Mert másképp nem hajlandóak elsimítani egymás között a felgyülemlő haragot. Ők már csak ilyenek, így szokj hozzá Heeyoung – csatlakozik hozzánk Jimin is, kinek a szemében ég a bosszúvágy az iránt, hogy jól helyére tehesse Jungkookot.
Míg a többiek nagyban vitatkoznak, addig én a falon lógó órára meresztem tekintetem, s várom, hogy éjfélt üssön. Még kereken három perc, s én csak kérdezem magamtól, hogy miért repül gyorsan az idő. Hisz' még olyan fiatal, nem kell siettetni, mivel elég, ha lassan teszi meg azt a távot, amivel most akarja mára bevégezni a dolgát. Adjunk neki plusz perceket, ezzel hátráltatva őt mindentől, ami talán még fontos lehet perceken belül. Három... Kettő... Egy... Indulás...
A padlás ajtaja kitárulkozik előttünk, ahol minden sötétségbe van burkolózva, akárcsak a pincébe, ahol tegnap összeszólalkoztam a Jungkookkal, s még jobban magamra haragítottam. Néha bánom, hogy milyen veszélyes eszközökkel vagyok képes játszani, Jeon Jungkookkal szemben, aki hajlandó lenne kibillenteni az egyensúlyomból, a földről talpra segíteni ezzel újra keresztül gázolni rajtam. Egy idióta vagyok, de még mekkora egy idióta...
Követem a gondolataimban forgó egyént, amikor valaki a lehető leggyorsabban ránk csapja az ajtót. Egy emberre tudok gondolni, akinek ez megfordul a fejében, mert ő a végletekig képes elmenni azért, hogy eltehessen láb alól, s ez Kim Yena műve. Mint akiknek elment az esze, mindketten úgy rontunk neki az ajtónak, s csapkodjuk azt, hogy márpedig ez nem vicces és ideje lenne kinyitni. Ha úgy gondolta, hogy ezzel egy csomó mindent elér, nagyon rosszul hiszi, mert rengeteg következménye lehet ennek az egésznek. És nekem semmi kedvem erre gondolni, hiszen elég volt egyszer keresztül menni rajta.
– Addig ki nem jöttök onnan, amíg meg nem fejtitek a rejtvényt, amit már Heeyoung is tud – feleli ridegen a lány, ezzel túlmenve minden határon, amin csak lehetséges.
– Remek, miattad itt rekedtem reggelig – szitkozódik, ahogy engem próbál leátkozni a pokol legmélyebb bugyraiba. Meg kell hagyni, tényleg egy kedves emberrel van dolgom, akiről csak úgy sugárzik az illem, ráadásul az is, hogy egy jótett, csupa szív lélek. Meg a fenéket, inkább egy nagyszájú, tahó, tapló, idióta egy alkat.
Leülök az egyik lépcsőfokra, s kezdek el gondolkodni újra azon, hogy mégis tévő legyek, ha egyedül nem tudom megoldani azt a retkes feladványt. Hiába próbáltam már előbb is kikövetkeztetni belőle dolgokat, az egésznek értelme sincs, annyira túl lett bonyolítva az egész. A két égitest, ami közre fogja, csak és kizárólag a Hold és a Nap lehet, ami pedig beárnyékolja a Merkúr vagy a Vénusz. Aish, minek ennyire túl bonyolítani az egészet, amikor egyszerűbben is meglehetne oldani ezt rohadt rejtvényt!
Minden gondolatomat összeszedve, kezdem el számolni alulról a lépcsőfokokat, majd eljutva egy bizonyos fokra, ugyanezt megteszem felülről is. És még eleinte azt gondoltam, hogy lehetnek eltérések, amikor nem, mert pontosan kiszámolták, hogy mindkét irányból pont ott legyen a nyolcadik helye. Jungkookot a karjánál fogva megragadom, s elkezdem felfele húzni, mint aki nem lenne normális. Hirtelen megpillantok két lyukat a lépcsőbe vésve, ahova valami tárgyat kell beilleszteni. És még eleinte azt gondoltam, hogy csak egyszerű iskola, aminek egy kicsi mágikus beütése van, de szerintem többről van szó, mert a legtöbb dolog itt "furcsa".
– Ezért törtem felesleges a fejemet, hogy egy ilyen fura minta fogadjon itt? Hm? – kezdem a fiút rázni, akinek az arcára egy vigyor ül ki.
– Nem, az két medálnak a helye, ami nyitja a lépcsőfokot. Egy már kéznél van, már csak a társát kell előkerítenünk – taglalja a mondatokat, miközben csak egy pontot néz a lépcsőn. – Ha a medál megérzi a társát, akkor kiderül ki az, akinek még ugyan az a sors adatott meg, mint egyikünknek. S, ha a végén kiderül, hogy te vagy az, akkor...
– Akkor? – közeledek egyre jobban feléje, csak azért, mert érdekel mi a zárása a mondatának.
– Itt olyan őszintének kell lenned, mint a tükör színe. Nem hazudhatsz, mert a saját sorsodat te magad fogod elvágni, ezzel megölni saját magadat. Viszont, ha mégis túlélnéd, akkor sem lesz jobb helyzetedet, mert...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése