A csuklómat közrefogó kéz minden bátorságomat megingat, ami most belém költözni készül. Túlságosan is próbál féken tartani, hogy ne legyek képes messzire menni, mert kitudja mik várhatnak rám a távoli jövőben. Abban a távoli jövőben, ahol eredetileg itt valaminek történnie kell, s attól Jungkook igencsak óvni akar. De úgy, hogy még lekopni sincs kedve rólam, s minden egyes mozdulatomra felakarja hívni a figyelmemet, hogy csapdába sétálhatok bele. A csapda itt mindössze a másik társasága lehet, hisz' nem tudhatod kiben bízhatsz meg, illetve kiben nem. Jobb ellenségnek tekinteni a másikra, mintsem bízni egy olyan személyben, aki profi álarcot visel.
Kezd egyre jobban közelebb vonni magához, szinte pár centi van közöttünk, hogy egy szoros ölelést tudjunk kezdeményezni a másiknak. Cselekednék, ha tudnék, de ellene az én erőm, magasságom semmit nem ér, bármennyire is próbálnék meg felül kerekedni rajta. Szinte biztos vagyok abban, hogy én nem tudnék magammal mit kezdeni, túl sok minden történt két nap alatt, ami hab a tortán. Mellette pedig Jungkook bődületes hangulatingadozása is ott van; az egyik percben védeni, oltalmazni akar, következőben pedig számára olyan vagyok, akárcsak egy kötélen rángatott báb. Ennyire berögződött, idegelméjű, szentimentális ember nem létezik a földön, mint ő.
Érzem, egyszer a saját bőrömön fogom tapasztalni azt, hogy milyen egy emberhez olyan késztetést érezni, amelynek mindössze azaz egy alapja van, mi számtalanszor játssza el azt, mi képes versenyt futni az idővel. Várni pillanatokat, miközben habozunk, sorjában őrlődünk dolgokon, mik nem képesek sehova sem vezetni... Megérne helyette leülni a földre és malmozni az ujjunkkal, várva a csodára, hogy magától megtörténjen minden.
Ködös tekintetemet az összetörött zongorára vezetem, mely elképzeléseim alapján semmi rosszat nem szándékozott csinálni, ennek ellenére mégis ő lett az áldozat. Még ha kisördögök potyognának az égből, akkor sem megyek el innen, mivel valahogy ez a hely mégis magához köt. Bármennyire is néznek emiatt hülyének, nekem ezek a megérzéseim, amik egyszer sem hagynak cserben.
– Ha indokot sem adsz arra, hogy elmenjek innen, akkor hogyan tehetném meg? – rázom meg a fejemet, ezzel adva tudtára, hogy mozdulni sem áll szándékomban.
– Nem kell hozzá semmi győzködés. Ne akarj olyan emberré válni, aki holnapután megbánja, hogy a világra jött – feleli magabiztosan, de a beszédétől olyan hirtelen uralkodik el rajtam a félelem, hogy egy szemvillanás alatt az összeesés határára kerülök.
– Eressz el amíg szépen mondom! – kapom el a tekintetem, ahogy felveszem a legtermészetesebb hangszínemet, amivel emberekbe tudom belé fojtani a szót. – Esküszöm, innen egy lépést sem teszek meg...
A nap lassan kezd áthatolni az ablaküveg betört kis részein, ez által megvilágítva Jungkook arcának vonásait, ahogy minden porcikámat, velem egyetemben az utolsó csepp véremig megvet. Egy megkeseredett alak, kinek minden lépése kiszámíthatatlanságot ébreszt bennem, míg a szívem egy ponton mégis azt suttogja, megérhet párszor hibázni, ha így tudunk másokban megbízni. Nekem azonban nem kell egy hazug, galád ember, akinek minden lépése port kavar, s én iszom meg a levét, holott semmit nem teszek.
Ha szemeimet lehunyom, látom magam előtt, ahogy a sötétség mindent felemészt lassan maga körül, ezzel együtt a fényt is megfosztva az emberektől. Mellé pedig megbosszulva azt a tettet, mi ellenszegül akaratoknak, s sorjában pusztít el mindent maga körül. Szitokszavak hallatán, füleimet befogom, szemeimet összeszorítom, hogy még véletlenül se jusson el tudatomig, milyen szavakat használva átkoznak le a pokolra. Most legszívesebben csak menekülnék a tövisek körbeölelte úton, ahol mindössze mindent csak a szentjánosbogarak világítanak meg.
Kezeimet elrántom Jungkook szorításából, s elkezdek hátrálni, továbbra is tartva vele a szemkontaktust. Csendben vagyunk mindketten, de annyira, hogy még a szél fúvást is lehet hallani, ahogy a faleveleket lengedezi, miközben egy páran búcsút intenek társainak, s persze nevelőjüknek.
Nem szabadna hagyom, hogy befolyásoljon és okkal tudjak ellene fordulni, s engedni, hogy az őt övezte bűnős sorsa az enyémmel keveredjen. Egyáltalán nem tudom honnan jön ez, hogy neki a sorsa tele lenne bűnöket megkövetelő tettekkel, de a viselkedése ezt takarja. Ilyen rövid idő alatt semmihez nem tudok hozzászokni, de Jeongguk jelenléte még ezt a mércét is meghaladja. Hiába szeretnék a saját utamon járni, az övével mindig keresztezi, s akárhogy is nézzük, ezen nem tudok felül kerekedni. Számomra ez olyan, mintha egy hegyet másznék, de mindig visszacsúszok a legaljára. Egyszerűen képtelen vagyok erre, ide az én erőfeszítésem, tudásom, s ezeket felkarolva a bizonytalanságommal egy fikarcnyit sem ér. Talán egy képzettebb ember kell a helyemre, s kezd igaza lenni Jungkook-nak; nekem innen el kell mennem. De sürgősen...
Erőt véve magamon, odasétálok a zongorához, ami mellett még mindig Jungkook áll értetlenül. Figyelmen kívül hagyom, leguggolok a hangszer mellé, s elkezdem összeszedni a darabjait, hátha tudok velük valamit kezdeni. Azonban az egészet millió darabjaira törte, így lehetetlennek tűnik az egész úgy, ahogy van. A két kezemben szorongatok kettő törött billentyűt, amire Jeon Jeongguk még jobban rátesz egy lapáttal. Hónom alatt felemelve lökdös fel a pincéből, miszerint nekem itt semmi keresni valóm. Az orrom alatt morogva valamit próbálom magamtól ellökni, de sorozatosan ahányszor megfordulna a fejemben, a vállaimat teljes erejéből megszorongatja.
Egyedül egy hangos ajtócsapódást hallok, ami arra utal, hogy Jungkook azt teljes erőből bevágta maga után. Készülnék elmenekülni, de terveimben meggátolva, újra karomnál megragadva kezd el ráncigálni ki az épület elé. Lábaimnak nem tudok megálljt parancsolni, bármennyire is szeretnék lecövekelni most az egyszer.
Fülemet ismerős hang csapja meg, ami talán életmentésként hat rám, ezzel menekülőutat kapva, hogy elhúzzam a csíkot innen. De persze, mint mindig, most is keresztül kell húzni a számításaimat, viszont olyan módon, hogy az egyik kezemet bilincsbe verve látom. Ezen módon teljesen magához kötözve, már annyira is, hogy nélküle egy lépést sem tudok semerre sem tenni. És eleinte, ahogy azt gondoltam képes magához láncolni valamilyen módon, az olyan gyorsan is valósul meg.
– Most komolyan képes voltál magadhoz bilincselni? – akadok ki, miközben alaposan leteremtem Jungkookot, akinek arcán egy nem szabványos mosoly ül ki.
– Másképp nem tudnám azt elérni, hogy nyugton maradj, bármiféle rángatás nélkül – köpi felém a szavakat olyan magabiztossággal, hogy még nyelni is elfelejtek.
Mérgesen meredek Tae-re, hogy tegyen valamit, mielőtt még mindketten a földön kötnénk ki, miközben azon ügyködök, hogy kiszabadulhassak valahogyan. Reakcióként mindössze egy kínos nevetést kapok, miszerint ebbe nincs kedve belefolyni. Köszönöm szépen Kim Taehyung, ennyit arról, hogy hozzád bármikor fordulhatok...
Csípőre téve a kezemet, inkább csendre intem magamat, s hagyom, hogy Jungkook irányítson. Hirtelen a semmiből két motor jelenik meg előttünk, mit igencsak furcsállok, mert nem igazán szokás ilyet látni az erdő közepén. Az egyikre Taehyung készül fel ülni, s megszokásból mögé szeretnék elhelyezkedni. Viszont biztosan csakis akkor kapok észbe, amikor a fémes eszköz a bőrömbe fúródik, ezzel majdnem kiserkentve a vért is onnan. Bár egyszerűen nem vagyok képes még mindig felfogni, hogy mit akar ezzel kezdeni a srác.
Gondolataimból egy erős rántás zökkent ki, amihez lenne pár megjegyzésem, de inkább magamba fojtom, még mielőtt olyat tennék, amivel a lelkébe vagyok hajlandó taposni. A külvilágot hirtelen egy üveg takarja el előlem, ami egyszerű bukósisak akar lenni, mi talán megóv attól, hogy agyrázkódást kapjak. És elmélkedéseimet kitalálva, Jungkook minden erejéből egy nagyot rácsap a tetejére, mibe a kelleténél is jobban beleszédülök. Hogy mindig csak nehezíteni akarja a dolgokat...
A járműt beindítva, utunkat egyből egy ismeretlen hely felé vesszük, mi reményeim szerint nem egy elhagyatott temető akar lenni, ahol egyedül akarna hagyni. Szinte a lelki szemeim előtt látom, az univerzum csakis azért küldte nekem Jungkookot, hogy az idegeimen tudjon táncolni. Néhány tette kiismerhető, még attól is, hogy a személyisége nem. Viszont inkább hagyatkoznék arra, hogy az agyam teljes mértékben a végét járja, illetve tiszta katyvaszos az egész.
– Vedd le, megérkeztünk! – rivall rám egy cseppet sem kedvesen Jungkook, ezzel már nagyon közel járva ahhoz, hogy a város lakói előtt felképeljem jó alaposan.
– Jó, de te legalább azt tedd meg, hogy megszabadítasz ettől a rohadt bilincstől – emelem fel mindkettőnk kezét, utalva arra a bizonyos fémből készült tárgyra. Ennyire alattomos idióta, mint ő, nem létezik.
– Nem, mert tudom, hogy képes lennél elmenekülni, még úgy is, hogy soha a jó büdös életben nem találnánk – taglalja a mondatokat olyan megfékezhetetlen dühvel, hogy azért már az Oscar-díjat is megkapná.
– Az csak egy fokkal jobb lenne, mivel megszabadulhatnék a tahó énedtől – vágom fejbe úgy, ahogy azt ő is tette alig egy órával ezelőtt.
Lassan már több indoknak kell lennie, amiért mindig ilyen bunkó, s egy parányi kedvesség sem szorul beléje. Ha felüti egy probléma a fejét, akkor azért megint engem fog hibáztatni, mint az elmúlt pár napban is. Őszintén, Yena-val egymásra ütöttek, az egyszer szent, s teljesen értelmetlen az egész helyzet. Miért jó nekik ez az egész, hogy csak engem szeretnének kiűzni a világból?!
Néma csendben követem a két srácot, akik remekül elbeszélgetnek minden témáról, amit épp meghallanak az éppen mellettünk elhaladó városlakoktól. Bődületesen hangzik az, hogy szánt szándékkal cselekszik, s hajt végre olyan tettetek, melyek megbocsáthatatlanok. S még azaz idő sem járt le, ami megadható egy embernek, mert akárhányszor megkérdőjelezhetnénk az egészet, akarva akaratlanul is, de megpróbál felül kerekedni a sorson. Akárhogy is próbálom nézni az élet jó oldalát, valamelyik cselekedete, mondata vagy akár a legkisebb mozdulata is, de beárnyékolja. Olyan végeláthatatlan az, amit tenni szeretne, s ahelyett, hogy megbeszélné Tae-vel, helyette tovább fonja a végzet fonalát. Szemétláda, pokolban a helye...
Kósza, fura, de ugyanakkor mégis ismerős álomképek kavarognak lelki szemeim előtt, amit hirtelenjében nem tudok hova tenni. Egy hatalmas, nagy, sivár, tátongó űrben állok, mi arra vár, hogy némi élethez jusson, s bekebelezze a fabakát sem érő, kopottas érzéseket. Sorjában lepnek el a kilátástalanabbnál-kilátástalanabb dolgok, amelynek felérnek egy hatalmas pofonnal, ezzel felocsúdva minden helyzetből, s okafogyott, megtépázott, káosz létesítmény elé állítani szerencsétlen lényemet. Eredményezetlenül, tisztázatlanul, ezek teljében minden gyarló kérdés felül múlja önmagát, melynek eredménye egy ember önmarcangolásához vezet. Én nem ismerek olyat, hogy ne lehetne párhuzamot húzni a valóság és a sors között. Hisz', én még mindig azon vagyok, hogy felülkerekedjek a sajátomon, amit én magam alakítok ki, hogy minél szebben fessen ki, és ne tudjon rajta senki keresztül hajtani egy úthengerrel.
Egy étteremben helyet foglalva, mindhárman az étlapot böngésszük, amin eddig úgy tűnik, hogy minden méregdrága. Félszemmel a mellettem ülő Jungkookra sandítok, aki halál nyugodtan olvassa a hírportálon található híreket. Amíg engem belül majd szét vet az ideg, mert mégis úgy jöttünk el, hogy egy szót sem szóltunk senkinek. Kiválasztva az ételt, a mellettem levő gombra helyezem a kezemet, amit egyből Jeongguk keze is követ. Meglepődve vonom fel a szemöldökeimet, amikor tudtommal mellette is van egy. Egy bárgyú vigyor jelenik meg arcán, amit egy fakanállal legszívesebben letörölnék onnan.
Elmémben egy ötletet kezdek el szőni, amellyel talán megtudok szökni, s visszamenni az intézetbe. Ha sikerül bevennie Jungkook-nak, akkor az már egy jó jel, hogy könnyen átvágható. Eleresztek egy mosolyt, amivel a fiú felé fordulok, ez által értelmetlenül meredve rám. Veszek egy nagy levegőt, majd a lehető leggyorsabban elhadarva várom a válaszát.
– Mivel a bilincset még véletlenül sem szedted le, most megtennéd? Egy fontos dolgot szeretnék elintézni... – nézek rá továbbra is mosolyogva, amit legszívesebben elhagynék.
– Menj, de mindössze két percet kapsz, hogy visszaérj – feleli ridegen Jungkook, majd kezébe veszi a kulcsot. Pár másodperc leforgása alatt szabadulok ki a fémtárgy szorításából, s veszem meg az utamat a női mosdó felé.
Ha tehetném kimásznék az egyik ablakon és világgá rohanni, egészen addig, ahova Jeon Jeongguk irányítása, s hatalma nem fog utolérni. Belülről fojtogat a tudat, hogy tudom mikre képes és meddig hajlandó elmenni. Eleinte tudnom kellett, hogy mégis mivel állok szembe, de így, hogy egy olyan embert kell eltűrnöm, akinek nincsenek határai, nehéz. Akárcsak egy vadállat...
A tükörbe meredve, kezdem el folyatni a csapot, amiből ömlik víz, de egyszerűen nem vagyok képes alányúlni. Mintha még itt is Jungkook jelenléte uralna mindent, még annak ellenére is, hogy egy rangon vagyunk. Egyikünk sem nagyobb a másiknál, bármennyire is próbálnánk meg piszkosul játszani, mindig felszínre kerülne az igazság.
Kilépek a mellékhelységből, viszont valaki a karomnál megragadva, neki lök a falnak, ezzel elállva előlem a menekülő utat. Csuklómon újra megérzem a bilincs szorítását, amelyet két percig nem kellett éreznem. Most már tényleg biztos lehetek abban, hogy ez a srác egy polgárgyűlölő, előítéletes, tébolyodott alak. Mint egy vírus, amelyet nem tudsz elkerülni, s egész biztos a rabjává válsz, ahonnan nincs kiút. Segítséget meg egyáltalán nem kapsz.
– Két percet adtam, sem többet, sem kevesebbet. Ennek ellenére, most, hogy kettesben vagyunk, itt rejtvény, amelyet meg kell oldanod a küldetésed alatt, ami ma éjfélkor lesz – vigyorog rám ördögien, mitől még a szívem üteme is többszörösére gyorsul a félelemtől. Nem tudom elhinni azt, hogy tegnap még a jó szándék vezérelte azért, mert segíteni akart, most meg újra bunkó énjét mutatja felém. Ekkora gyarló, neveletlen emberrel soha nem találkoztam még. Bár jobban tenném, ha innentől kezdve, távol maradok tőle, egy bizonyos távot kialakítva. – Akkor a rejtvény: Fényes, mint a nap, de sötét akárcsak a hold. Ugyan mindenhol jelen van, viszont senkinek sem tűnik fel. Látható, ennek ellenére láthatatlanul viselkedik. Két égitest fogja közre, egy pedig beárnyékolja. Az embert felemészti, s túlnő rajta, helye a padlás, azon belül pedig a nyolcadik lépcsőfokán található.
Felemészt és túlnő, mintha hallottam volna ezt valahol, nem is egyszer. Hát persze, a liturgia... Ez még később használható lesz, mert van egy olyan érzésem, hogy ez az egyik főmozgató szála a kialakuló helyzetnek...
Kezd egyre jobban közelebb vonni magához, szinte pár centi van közöttünk, hogy egy szoros ölelést tudjunk kezdeményezni a másiknak. Cselekednék, ha tudnék, de ellene az én erőm, magasságom semmit nem ér, bármennyire is próbálnék meg felül kerekedni rajta. Szinte biztos vagyok abban, hogy én nem tudnék magammal mit kezdeni, túl sok minden történt két nap alatt, ami hab a tortán. Mellette pedig Jungkook bődületes hangulatingadozása is ott van; az egyik percben védeni, oltalmazni akar, következőben pedig számára olyan vagyok, akárcsak egy kötélen rángatott báb. Ennyire berögződött, idegelméjű, szentimentális ember nem létezik a földön, mint ő.
Érzem, egyszer a saját bőrömön fogom tapasztalni azt, hogy milyen egy emberhez olyan késztetést érezni, amelynek mindössze azaz egy alapja van, mi számtalanszor játssza el azt, mi képes versenyt futni az idővel. Várni pillanatokat, miközben habozunk, sorjában őrlődünk dolgokon, mik nem képesek sehova sem vezetni... Megérne helyette leülni a földre és malmozni az ujjunkkal, várva a csodára, hogy magától megtörténjen minden.
Ködös tekintetemet az összetörött zongorára vezetem, mely elképzeléseim alapján semmi rosszat nem szándékozott csinálni, ennek ellenére mégis ő lett az áldozat. Még ha kisördögök potyognának az égből, akkor sem megyek el innen, mivel valahogy ez a hely mégis magához köt. Bármennyire is néznek emiatt hülyének, nekem ezek a megérzéseim, amik egyszer sem hagynak cserben.
– Ha indokot sem adsz arra, hogy elmenjek innen, akkor hogyan tehetném meg? – rázom meg a fejemet, ezzel adva tudtára, hogy mozdulni sem áll szándékomban.
– Nem kell hozzá semmi győzködés. Ne akarj olyan emberré válni, aki holnapután megbánja, hogy a világra jött – feleli magabiztosan, de a beszédétől olyan hirtelen uralkodik el rajtam a félelem, hogy egy szemvillanás alatt az összeesés határára kerülök.
– Eressz el amíg szépen mondom! – kapom el a tekintetem, ahogy felveszem a legtermészetesebb hangszínemet, amivel emberekbe tudom belé fojtani a szót. – Esküszöm, innen egy lépést sem teszek meg...
A nap lassan kezd áthatolni az ablaküveg betört kis részein, ez által megvilágítva Jungkook arcának vonásait, ahogy minden porcikámat, velem egyetemben az utolsó csepp véremig megvet. Egy megkeseredett alak, kinek minden lépése kiszámíthatatlanságot ébreszt bennem, míg a szívem egy ponton mégis azt suttogja, megérhet párszor hibázni, ha így tudunk másokban megbízni. Nekem azonban nem kell egy hazug, galád ember, akinek minden lépése port kavar, s én iszom meg a levét, holott semmit nem teszek.
Ha szemeimet lehunyom, látom magam előtt, ahogy a sötétség mindent felemészt lassan maga körül, ezzel együtt a fényt is megfosztva az emberektől. Mellé pedig megbosszulva azt a tettet, mi ellenszegül akaratoknak, s sorjában pusztít el mindent maga körül. Szitokszavak hallatán, füleimet befogom, szemeimet összeszorítom, hogy még véletlenül se jusson el tudatomig, milyen szavakat használva átkoznak le a pokolra. Most legszívesebben csak menekülnék a tövisek körbeölelte úton, ahol mindössze mindent csak a szentjánosbogarak világítanak meg.
Kezeimet elrántom Jungkook szorításából, s elkezdek hátrálni, továbbra is tartva vele a szemkontaktust. Csendben vagyunk mindketten, de annyira, hogy még a szél fúvást is lehet hallani, ahogy a faleveleket lengedezi, miközben egy páran búcsút intenek társainak, s persze nevelőjüknek.
Nem szabadna hagyom, hogy befolyásoljon és okkal tudjak ellene fordulni, s engedni, hogy az őt övezte bűnős sorsa az enyémmel keveredjen. Egyáltalán nem tudom honnan jön ez, hogy neki a sorsa tele lenne bűnöket megkövetelő tettekkel, de a viselkedése ezt takarja. Ilyen rövid idő alatt semmihez nem tudok hozzászokni, de Jeongguk jelenléte még ezt a mércét is meghaladja. Hiába szeretnék a saját utamon járni, az övével mindig keresztezi, s akárhogy is nézzük, ezen nem tudok felül kerekedni. Számomra ez olyan, mintha egy hegyet másznék, de mindig visszacsúszok a legaljára. Egyszerűen képtelen vagyok erre, ide az én erőfeszítésem, tudásom, s ezeket felkarolva a bizonytalanságommal egy fikarcnyit sem ér. Talán egy képzettebb ember kell a helyemre, s kezd igaza lenni Jungkook-nak; nekem innen el kell mennem. De sürgősen...
Erőt véve magamon, odasétálok a zongorához, ami mellett még mindig Jungkook áll értetlenül. Figyelmen kívül hagyom, leguggolok a hangszer mellé, s elkezdem összeszedni a darabjait, hátha tudok velük valamit kezdeni. Azonban az egészet millió darabjaira törte, így lehetetlennek tűnik az egész úgy, ahogy van. A két kezemben szorongatok kettő törött billentyűt, amire Jeon Jeongguk még jobban rátesz egy lapáttal. Hónom alatt felemelve lökdös fel a pincéből, miszerint nekem itt semmi keresni valóm. Az orrom alatt morogva valamit próbálom magamtól ellökni, de sorozatosan ahányszor megfordulna a fejemben, a vállaimat teljes erejéből megszorongatja.
Egyedül egy hangos ajtócsapódást hallok, ami arra utal, hogy Jungkook azt teljes erőből bevágta maga után. Készülnék elmenekülni, de terveimben meggátolva, újra karomnál megragadva kezd el ráncigálni ki az épület elé. Lábaimnak nem tudok megálljt parancsolni, bármennyire is szeretnék lecövekelni most az egyszer.
Fülemet ismerős hang csapja meg, ami talán életmentésként hat rám, ezzel menekülőutat kapva, hogy elhúzzam a csíkot innen. De persze, mint mindig, most is keresztül kell húzni a számításaimat, viszont olyan módon, hogy az egyik kezemet bilincsbe verve látom. Ezen módon teljesen magához kötözve, már annyira is, hogy nélküle egy lépést sem tudok semerre sem tenni. És eleinte, ahogy azt gondoltam képes magához láncolni valamilyen módon, az olyan gyorsan is valósul meg.
– Most komolyan képes voltál magadhoz bilincselni? – akadok ki, miközben alaposan leteremtem Jungkookot, akinek arcán egy nem szabványos mosoly ül ki.
– Másképp nem tudnám azt elérni, hogy nyugton maradj, bármiféle rángatás nélkül – köpi felém a szavakat olyan magabiztossággal, hogy még nyelni is elfelejtek.
Mérgesen meredek Tae-re, hogy tegyen valamit, mielőtt még mindketten a földön kötnénk ki, miközben azon ügyködök, hogy kiszabadulhassak valahogyan. Reakcióként mindössze egy kínos nevetést kapok, miszerint ebbe nincs kedve belefolyni. Köszönöm szépen Kim Taehyung, ennyit arról, hogy hozzád bármikor fordulhatok...
Csípőre téve a kezemet, inkább csendre intem magamat, s hagyom, hogy Jungkook irányítson. Hirtelen a semmiből két motor jelenik meg előttünk, mit igencsak furcsállok, mert nem igazán szokás ilyet látni az erdő közepén. Az egyikre Taehyung készül fel ülni, s megszokásból mögé szeretnék elhelyezkedni. Viszont biztosan csakis akkor kapok észbe, amikor a fémes eszköz a bőrömbe fúródik, ezzel majdnem kiserkentve a vért is onnan. Bár egyszerűen nem vagyok képes még mindig felfogni, hogy mit akar ezzel kezdeni a srác.
Gondolataimból egy erős rántás zökkent ki, amihez lenne pár megjegyzésem, de inkább magamba fojtom, még mielőtt olyat tennék, amivel a lelkébe vagyok hajlandó taposni. A külvilágot hirtelen egy üveg takarja el előlem, ami egyszerű bukósisak akar lenni, mi talán megóv attól, hogy agyrázkódást kapjak. És elmélkedéseimet kitalálva, Jungkook minden erejéből egy nagyot rácsap a tetejére, mibe a kelleténél is jobban beleszédülök. Hogy mindig csak nehezíteni akarja a dolgokat...
A járműt beindítva, utunkat egyből egy ismeretlen hely felé vesszük, mi reményeim szerint nem egy elhagyatott temető akar lenni, ahol egyedül akarna hagyni. Szinte a lelki szemeim előtt látom, az univerzum csakis azért küldte nekem Jungkookot, hogy az idegeimen tudjon táncolni. Néhány tette kiismerhető, még attól is, hogy a személyisége nem. Viszont inkább hagyatkoznék arra, hogy az agyam teljes mértékben a végét járja, illetve tiszta katyvaszos az egész.
– Vedd le, megérkeztünk! – rivall rám egy cseppet sem kedvesen Jungkook, ezzel már nagyon közel járva ahhoz, hogy a város lakói előtt felképeljem jó alaposan.
– Jó, de te legalább azt tedd meg, hogy megszabadítasz ettől a rohadt bilincstől – emelem fel mindkettőnk kezét, utalva arra a bizonyos fémből készült tárgyra. Ennyire alattomos idióta, mint ő, nem létezik.
– Nem, mert tudom, hogy képes lennél elmenekülni, még úgy is, hogy soha a jó büdös életben nem találnánk – taglalja a mondatokat olyan megfékezhetetlen dühvel, hogy azért már az Oscar-díjat is megkapná.
– Az csak egy fokkal jobb lenne, mivel megszabadulhatnék a tahó énedtől – vágom fejbe úgy, ahogy azt ő is tette alig egy órával ezelőtt.
Lassan már több indoknak kell lennie, amiért mindig ilyen bunkó, s egy parányi kedvesség sem szorul beléje. Ha felüti egy probléma a fejét, akkor azért megint engem fog hibáztatni, mint az elmúlt pár napban is. Őszintén, Yena-val egymásra ütöttek, az egyszer szent, s teljesen értelmetlen az egész helyzet. Miért jó nekik ez az egész, hogy csak engem szeretnének kiűzni a világból?!
Néma csendben követem a két srácot, akik remekül elbeszélgetnek minden témáról, amit épp meghallanak az éppen mellettünk elhaladó városlakoktól. Bődületesen hangzik az, hogy szánt szándékkal cselekszik, s hajt végre olyan tettetek, melyek megbocsáthatatlanok. S még azaz idő sem járt le, ami megadható egy embernek, mert akárhányszor megkérdőjelezhetnénk az egészet, akarva akaratlanul is, de megpróbál felül kerekedni a sorson. Akárhogy is próbálom nézni az élet jó oldalát, valamelyik cselekedete, mondata vagy akár a legkisebb mozdulata is, de beárnyékolja. Olyan végeláthatatlan az, amit tenni szeretne, s ahelyett, hogy megbeszélné Tae-vel, helyette tovább fonja a végzet fonalát. Szemétláda, pokolban a helye...
Kósza, fura, de ugyanakkor mégis ismerős álomképek kavarognak lelki szemeim előtt, amit hirtelenjében nem tudok hova tenni. Egy hatalmas, nagy, sivár, tátongó űrben állok, mi arra vár, hogy némi élethez jusson, s bekebelezze a fabakát sem érő, kopottas érzéseket. Sorjában lepnek el a kilátástalanabbnál-kilátástalanabb dolgok, amelynek felérnek egy hatalmas pofonnal, ezzel felocsúdva minden helyzetből, s okafogyott, megtépázott, káosz létesítmény elé állítani szerencsétlen lényemet. Eredményezetlenül, tisztázatlanul, ezek teljében minden gyarló kérdés felül múlja önmagát, melynek eredménye egy ember önmarcangolásához vezet. Én nem ismerek olyat, hogy ne lehetne párhuzamot húzni a valóság és a sors között. Hisz', én még mindig azon vagyok, hogy felülkerekedjek a sajátomon, amit én magam alakítok ki, hogy minél szebben fessen ki, és ne tudjon rajta senki keresztül hajtani egy úthengerrel.
Egy étteremben helyet foglalva, mindhárman az étlapot böngésszük, amin eddig úgy tűnik, hogy minden méregdrága. Félszemmel a mellettem ülő Jungkookra sandítok, aki halál nyugodtan olvassa a hírportálon található híreket. Amíg engem belül majd szét vet az ideg, mert mégis úgy jöttünk el, hogy egy szót sem szóltunk senkinek. Kiválasztva az ételt, a mellettem levő gombra helyezem a kezemet, amit egyből Jeongguk keze is követ. Meglepődve vonom fel a szemöldökeimet, amikor tudtommal mellette is van egy. Egy bárgyú vigyor jelenik meg arcán, amit egy fakanállal legszívesebben letörölnék onnan.
Elmémben egy ötletet kezdek el szőni, amellyel talán megtudok szökni, s visszamenni az intézetbe. Ha sikerül bevennie Jungkook-nak, akkor az már egy jó jel, hogy könnyen átvágható. Eleresztek egy mosolyt, amivel a fiú felé fordulok, ez által értelmetlenül meredve rám. Veszek egy nagy levegőt, majd a lehető leggyorsabban elhadarva várom a válaszát.
– Mivel a bilincset még véletlenül sem szedted le, most megtennéd? Egy fontos dolgot szeretnék elintézni... – nézek rá továbbra is mosolyogva, amit legszívesebben elhagynék.
– Menj, de mindössze két percet kapsz, hogy visszaérj – feleli ridegen Jungkook, majd kezébe veszi a kulcsot. Pár másodperc leforgása alatt szabadulok ki a fémtárgy szorításából, s veszem meg az utamat a női mosdó felé.
Ha tehetném kimásznék az egyik ablakon és világgá rohanni, egészen addig, ahova Jeon Jeongguk irányítása, s hatalma nem fog utolérni. Belülről fojtogat a tudat, hogy tudom mikre képes és meddig hajlandó elmenni. Eleinte tudnom kellett, hogy mégis mivel állok szembe, de így, hogy egy olyan embert kell eltűrnöm, akinek nincsenek határai, nehéz. Akárcsak egy vadállat...
A tükörbe meredve, kezdem el folyatni a csapot, amiből ömlik víz, de egyszerűen nem vagyok képes alányúlni. Mintha még itt is Jungkook jelenléte uralna mindent, még annak ellenére is, hogy egy rangon vagyunk. Egyikünk sem nagyobb a másiknál, bármennyire is próbálnánk meg piszkosul játszani, mindig felszínre kerülne az igazság.
Kilépek a mellékhelységből, viszont valaki a karomnál megragadva, neki lök a falnak, ezzel elállva előlem a menekülő utat. Csuklómon újra megérzem a bilincs szorítását, amelyet két percig nem kellett éreznem. Most már tényleg biztos lehetek abban, hogy ez a srác egy polgárgyűlölő, előítéletes, tébolyodott alak. Mint egy vírus, amelyet nem tudsz elkerülni, s egész biztos a rabjává válsz, ahonnan nincs kiút. Segítséget meg egyáltalán nem kapsz.
– Két percet adtam, sem többet, sem kevesebbet. Ennek ellenére, most, hogy kettesben vagyunk, itt rejtvény, amelyet meg kell oldanod a küldetésed alatt, ami ma éjfélkor lesz – vigyorog rám ördögien, mitől még a szívem üteme is többszörösére gyorsul a félelemtől. Nem tudom elhinni azt, hogy tegnap még a jó szándék vezérelte azért, mert segíteni akart, most meg újra bunkó énjét mutatja felém. Ekkora gyarló, neveletlen emberrel soha nem találkoztam még. Bár jobban tenném, ha innentől kezdve, távol maradok tőle, egy bizonyos távot kialakítva. – Akkor a rejtvény: Fényes, mint a nap, de sötét akárcsak a hold. Ugyan mindenhol jelen van, viszont senkinek sem tűnik fel. Látható, ennek ellenére láthatatlanul viselkedik. Két égitest fogja közre, egy pedig beárnyékolja. Az embert felemészti, s túlnő rajta, helye a padlás, azon belül pedig a nyolcadik lépcsőfokán található.
Felemészt és túlnő, mintha hallottam volna ezt valahol, nem is egyszer. Hát persze, a liturgia... Ez még később használható lesz, mert van egy olyan érzésem, hogy ez az egyik főmozgató szála a kialakuló helyzetnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése