[Wanna Be] – 03. Kiszámíthatatlan

Elkezdek azon gondolkodni, hogy mégis miért vállalok el én olyan dolgokat, amivel képes vagyok bajt hozni a fejemre. Ismerve magamat, hajlandó vagyok tripla annyira felhúzni Dongsunt, mint még soha senki mást. Rábólintok az egészre, hogy miattam mehet, én készen állok. Nem futamodok meg semmitől, mint akkor, amikor öt éves voltam. 

Magam sem tudom miért, de valamiért izgalom fog el, tudván, hogy végre eljuthatok arra a szintre, hogy ne csak Taehyung beszélgessen velem, hanem a többiek is. Jungkook-tól és Yena-tól, a gondolataimban forgó egyén a csuklómnál fogva ránt el a társaságtól, s kezd el húzni a folyosó végére. Hiába rángatózok, az erőfeszítésem, amit belefektetek az egészbe, egy fikarcnyit sem ér, így lemondok az egészről. Hagyom, hogy vonszoljon maga után, mit nagyon is furcsállok. Megfordul a fejemben, hogy leakar teremteni azért, amiért elvállaltam az egészet. Vagy, ha ez nem is így lenne, akkor halvány lila fogalmam sincs mit is akar tőlem. Csak annyit kell tennem, hogy higgadtan válaszolok, annak ellenére, hogy Kim Taehyung sík ideg lesz. 

Neki támaszkodok a falnak, kezeimet karba teszem, s felvont szemöldökkel nézek rá, mintha semmit nem tudnék arról, amibe épp belefolyni készülök – na, meg amiben én maga vagyok az áldozat. Semmitmondó, nyugodt hangnemben készülnék megszólalni, amikor Taehyung a vállamnál megragadva kezd el rázogatni. Kikerekedett szemekkel nézek rá, miközben kezdem elveszíteni a maradék egyensúlyomat is. Még, ha ezer meg egy indokot találna arra, hogy szálljak ki az egészből, elfelejtheti, mivel egy próbát megérne az egész. Bármennyire fojtogat az a tudat, hogy egy pókok lakta padlásra kell felmennem, ahol igazándiból nagyon semmi nincs. 

– Remélem jól megfontoltad, hogy mibe kevered magadat! – teremt le jó alaposan, ahogy mélyen tekintetét az enyémbe fúrja. 

– Felfogtam a dolgok súlyát, illetve azt is, hogy mivel játszok. De még egyszer elmondom, most és utoljára! Csak annyi az egész, hogy bebiztosítok magamnak egy olyan jövőt, amit nem csak szürke hétköznapok fognak felölelni, de mellé egy katyvaszos káosz övezte, bűnös sorsot is, mely talán végleg magához láncolja minden porcikámat – taglalom a mondatokat higgadtan, kézen fogva némi önbizalomhiánnyal, ami teljesen megbénít, hogy biztosan van ennek a dolognak egy valóság alapja. 

Csúfos vereség lenne az, ha Kim Taehyung-nak igaza lenne, hogy már pedig ő ezt megmondta. Az őrület határára fog kergetni, amiért vakon követek mindenkit, mellé pedig bele is esek abba csapdába, amit saját magamnak állítok fel, s Jungkook segít fényesre súrolni, hogy sehol se maradjon piszkos. 

Most, hogy bekerültem ebbe az intézetbe, olyan körforgás veszi kezdetét, ahol semmi nem átlagos, és mindössze egy ember van, akinek meg van az esélye, hogy fényes győzelmet arasson a többiek felett. Ez egy olyan történet, amiben nincs se jó, se rossz, ahol a tényeknek egyáltalán nincs eleje, ahogy vége se. Olyan elszenvedett tréfákat űznek velünk, hol megszaggatott lelkek roncsolják darabjaira a miénket, s óhatatlanul is jelennek meg olyan fények, miknek a neve rejtély. Egyedül annyit tudnak róla a Hankuk Intézet lakói, hogy növelik a hitet, ezzel kiűzve a szív minden egyes zugából a mérhetetlen, feneketlen sötétséget. 

Az időnek itt nincs jelentése, az idő itt megáll. Elmozdítanánk a nagy óra mutatóját, az tenne egy teljes kört, s ahányszor megüti a tizenkettes számot, a kártyavárból egy darab lehullana. S ez addig fog menni, amíg az utolsó lap is eldől. El kell érni azt a hatást, hogy az idő neked adjon pillanatokat, amikor még tudsz élni a mának. És nem fordítva, hol egy hirtelen mozdulat, a kör leszűkül, ezzel lassan kioltva a fény utolsó darabkáját. Az egész egy megállíthatatlan, kártyákból épített mentsvár. Számunkra... 

– Tudod, ezen a helyen diákok halnak meg, mert mind olyan szándékkal jönnek ide, hogy megkeressenek valamit, mi számukra értékes lehet. És minden a padlással kezdődik, ahova Dongsun kulcsa az egyetlen megoldás, hogy bejuss. Jungkook a lányokat elakarja távolítani, mivel egy ponton félti őket, de képes lenne feláldozni őket, azért, hogy óvja azt a bizonyos dolgot, vagy, ha nem is, akkor ő maga szerezze meg – feleli rendületlenül, minden megingás nélkül. Szavai akkora terhet raknak a vállaimra, hogy lassan elvesztem minden eszemet, s őrültek módjára fogom hajkurászni a kulcsot, mely elvezet valahova. 

– Ha ez egy helyi babona, amit egy idős asszony terjeszt... Kérlek most felejtsd el ezt. Az biztos, hogy maga a hely, nem hétköznapi. És én ennek a végére fogok járni, még akkor is, ha ennek a ceremónia az első lépése – meredek arra az irányba, ahol épp Jungkook beszélget Yena-val. 

Megszámlálhatatlan teória vetül fel elmémben, hol mindennek az alapja egy hatalmas örvényben kavarognak, mellette pedig magyarázatért sikítoznak. Akármennyire is törekszek ennek megvalósítására, nem akar sikerülni. Újabbnál-újabb koncepció jelenik meg még a gondolataimban, miket papírra kellene vetnem, s darabjaira boncolgatnom, hogy legyen valami valóság alapja az egésznek. 

Hátat fordítok Tae-nek, s minden szó nélkül visszasétálok a társasághoz, kik valamit nagyon kémlelnek Dongsun irodájának az ablakán keresztül. Közéjük fészkelődök, miközben ködös tekintetemmel az intézet vezetőjét követem, ki meglehetősen idegesen jár fel-alá a helyiségben. Felvonom a szemöldökömet, és kezdek el gondolkodni újra, s átfutni a lehetséges megoldásokat, amik a kulcshoz vezetnek el. Az egész egy káosz, mi olyan mint egy mocsár, amiben az ember elsüllyed, úgy, hogy abból nem lesz képes kiszabadulni. Földhöz ragadt lesz, nem lesz képes elrugaszkodni a talajtól, s bánhatja, hogy nem gondolkodott megfelelően, mellette pedig azon fog kattogni az agya, min tudna még változtatni a sorsára nézve. 

Hirtelen eszembe ötlik egy gondolat, mivel lehetne elvonni Dongsun figyelmét. Azonban ehhez most is szükségem lesz Kim Taehyung segítségére, vagy, ha ő nem, akkor Jeon Jungkook-nak kell segítenie. A saját sorsom patkóját kovácsolom, bár most inkább úgy hat az egész, mintha a sírba készülnék magammal vinni egy ember roncsolt lelkét, kinek a jelenléte képes magához láncolni. Mintha valamit akarna tőlem, és ennek a kezdete még nem láthat napvilágot. 

Képzeletbeli láncok lógnak a plafonból, mik a csuklóimra vannak rögzítve. A szemeim letakarva egy szemfedővel, s vakon hintázok egymagam egy pincében. Az árnyak sötét táncai mardossák szét arcomat, s egész testemet. Halkan szavakat suttognak a fülembe, melyek elmémben helyet foglalnak, s elkezdnek az én elveimmel élet-halál harcot vívni, csak azért, hogy döntsek. Dönteni akarok, de a korlátok azok, amik nem engednek. Korlátok, rajta láncolatok, s afelett egy uralkodó, aki ezeket irányítja. Úgy érzem, minden oxigén, mi eddig megadatott nekem, tova szállni készül, egy madár társaságában, amit én csak úgy nevezek; Élet...

– Nem vagyunk olyan jóban, mint azt én hiszem, de a segítségedet kérem... – szorongatom meg a párkányt, amibe az üveget vésték bele még annak idején. Jungkook meglehetősen érdekesen szuggerál, és ahelyett, hogy kérdezne, a tekintetemből akar valamit kiolvasni. Kelletlenül felsóhajtok, felkelek a poros padlóról, s felnézek a magas egyénre. – Vond el valahogy Dongsun figyelmét, amíg én besétálok az irodába, s kihozom a kulcsot – taglalom a mondatokat, mintha erre magától nem tudott volna rájönni. 

– Mit meg nem teszek érted, csak azért, hogy sikerrel járjál ezen a ceremónián – morgolódik az orra alatt egyfolytában, mi felőlem egy furcsa grimasz követ. Legszívesebben lecsapnám, hátha így megtanulja, hogy jó modor már pedig igenis létezik. 

Magamban mosolygok egy sort, s felkészülök minden lehetséges rosszra, illetve arra is, hogyha sikerrel járok, hogy ami belőlem kitelik, arra a maga módján büszke lehessek. Hátrébb lépek, ezzel Jungkook-nak megadva a neki a járó utat, hogy patáliát csapjon a tulaj számára. Első fontos pont; próbálj úgy bevágódni annál a személynél, akit utálsz, hogy megpróbálod neki adni a nehezebb feladatot. Ez azonban nem így van, mert a figyelem elterelés könnyű meló – már a maga módján biztosan –, viszont megszerezni egy értékes tárgyat, már egy másik ómen. Nagyobb erőfeszítést vesz igénybe, megszabva feltételeket, mik egy biztos pontot biztosítanak nekem. Legalábbis a megérkezésemig így gondoltam. 

Türelmetlenül várok Jungkook-ra, hogy jöjjön ki az irodából, nyomában egy mérges Dongsunnal, akit épp a munkájában zavarunk meg. Megszállott munkamániás ember, akinek a kedvessége, az intelligenciája egy nagy nulla, viszont a türelme gyorsan fogy, s egy robotnak tűnő fazon. A végén még tényleg megirigyelné egy gépezet. 

Fülemet hirtelen egy éles ricsaj csapja meg, s egyedül az tűnik fel, hogy Jungkook lihegve rohan ki az irodából, nyomában a gondolataimban forgó személlyel. Kiguvadt szemekkel követem végig a hirtelen fejből pattant ötletet, mi elég vicces, ahhoz képest, hogy nem mindent találok humorosnak. Nem vagyok az a típus, aki jót derül más szenvedésén, de ez az egész jelenet megér egy misét. Bármennyire is kockázatosnak tűnik belemenni a legmélyére. 

Jungkook kezével int, hogy menjek be a helyiségbe, ahol szemeimmel elkezdem pásztázni az egészet. Tekintetem egyből kiszúrja a kulcsos szekrényt. Ujjaimat végig vezetem a vékony papírlapokon, s köztük meglátom azt, ami épp kapóra jön. Egy hang nélkül leemelem a fogasról, és sietnék ki, amikor a szemem megakad Soomin kórlapján, mellette pedig vele kapcsolatos hírekkel, telefonszámokkal együtt. Talán nem fog hiányozni senkinek, ha elkérem. Legalább Yena belátja végre, hogy nem én tehetek arról, hogy a barátnője hirtelen felszívódott. 

Felemelem a papírokat a mappával együtt, s folytatom az utamat ki az irodából. Mire visszaérek, az intézet tulaja, Jungkookot a fülénél fogva rángatja vissza. Belül egy jót mosolygok az egészen, mivel nem mindennap így látni őt. Azonban ezt a srác hamar észreveszi, így torkomat megköszörülve húzom ki magam, s mint aki nem csinált volna semmit, várom Yena társaságában vissza Jungkookot. 

– Nagyon ajánlom a figyelmedbe, hogy többet be ne merészkedj az irodámba. Ha mégis valami nagyon fontos mondanivalód lenne, kopogj az ablakon – feleli bosszúsan, ahogy a fiún tartja a tekintetét. Még én magam is megborzongok, ahogy az füleimet is eléri a mondandója. 

Otthagyva minket, csend telepedik ránk, s arra várnak, hogy meséljek a zökkenőmentes akciómról. Meglebegtetem előttük a kulcsot, hogy egyikük se gondolja azt, hogy nem sikerült megszereznem a nyamvadt tárgyat. Illetve még Yena kezébe nyomom a papírköteget, mit értelmetlen arccal szuggerál. 

– Fontos információkat találsz benne, mi gondoltam jól jön neked. Most, hogy ártalmatlan embereket gyanúsítgatsz Soomin eltűnése miatt – taglalom a mondatokat, tartva a szemkontaktust a lánnyal, ki bódító hazugságnak fogja fel az egészet. 

Rengeteg olyan alkalom van már a hátam mögött, hogy hazudtam, de ilyen biztosan nem fordulna meg a fejemben. Tudom, hogy ezek fontos információk Yena számára, amivel talán ellehet érni, hogy megbéküljön a ténnyel; Soomin, eltűnt. Nem lehet visszahozni ide, mivel biztos meglehet a maga oka, miért is távolították el az iskolából. Két tényezőre tudok szavazni, mi a kelleténél is jobban változtathat meg nézőpontot, vele együtt barátságokat, bizalmakat tördelve apró darabokra. Megtördelve, megcsonkítva, s elhajítva őket a világ másik oldalára, hol nem garantált az, hogy újra egymásra találjanak. Vagy, ha mégis, akkor újra bizalmat szavazni egymásnak. 

– Heeyoung, beszélhetnék? – lép mellém Jungkook, kezét az egyik vállamra helyezve. Csupasz vállaimon megérezve érintését, hirtelen beleborzongok, mintha ez nem is én lennék. Bődületes viselkedése néha kiszámíthatatlan. Egyik percről a másik vonzza magához az embereket, hogy vakon megbízzanak benne, s miután ez megtörténik, olyan erővel vágja őket neki a falnak. 

– Ha semmi sértő vagy bántó, akkor részemről rendben – válaszolom, miközben elindulok a Yena-val való közös szobánk felé, nyomomban Jungkookkal. Csak még egy kicsit dőlj be a srácnak Heeyoung, s lassan kezdheted is számolni a napjaidat...

A kulcsot a nyakamba akasztom, és elrejtem a pizsama felsőm alá. Egy párszor megszorongatom, mellé mély levegőket veszek, azon imádkozva, hogy minden sikerrel járjon, amikor ennek a beavatási ceremóniának eljön az ideje. Aztán remélem semmi nem fog jönni, mi elbizonytalanít, majd a földbe tipor, áthalad rajtam egy úthengerrel, ezzel ott hagyva a semmi közepén, darabjaira szabdalt élettelen, embereket elijesztő lényemet. Bár az itt eltöltött napok, nem suttogják azt, hogy minden jó örökké fog tartani, hisz' egyszer úgy is jön valami. Valami, ami közbeavatkozik, s próbára teszi a tudásomat. És ha nem bizonyítok megfelelően a próbákon, más válaszútra kell lépnem, hol talán segítség akad bőven. 

Mivoltom a semmibe réved, egyedül a lábam követi a megfelelő útvonalat a szoba felé, ahol egy fontos beszélgetés veszi kezdetét. Talán Jungkook felakarja nyitni a szememet, ellökni magától, békén hagyni, s nem próbálva meg újra és újra megkötözni. Megkötözve élni, nem jó dolog. Főleg nem egy olyan ember által, akit egy napja ismersz, de valamilyen szinten már közöd van hozzá. Hatalma kiterjed az egész életemre, felvéve vele a harcot, hogy igenis folytatni akarja a szabad létet, minek a fogalmát megtanulta ennyi év alatt. Nem elveszíteni azt, mi kemény munka gyümölcse, nem függeni olyan embertől, aki okafogyott jellemzőket aggat magára, egy időben maga ellen fordítva saját önmagát. Harcolni, ádáz küzdelmet folytatni, értelmetlen dolgokat téve tönkre, kioltva ezzel azt a tudást, mit megszerzett...

Nap, napot követ, éjjel, éjszakát. Felhívva magára a figyelmet, hogy márpedig ez egy megkezdett történet, mi egy nap majd történelmet fog írni, ezzel egy kultúrát is felforgatva. Egy segítségkiáltás, felér többnapi szenvedéssel, ahol minden ember, mindössze a képzelet szüleménye. Megragadva karokat, olyan hamar oszlik szét, mint nappal a hajnali ködfátyolt, amely az éjszakát festette szépre. Ez egy olyan szakasz az életemben, melyet képletekkel így lehetne lediktálni valakinek; egy hívás, az összeadva egy segítségkiáltással, azt megszorozva boldogsággal és elvenni belőle az élet egy darabkáját, az egyenlő lenne a szenvedéssel. Így alkotna képet egy ősi mítosz, alaptalan tényekkel alátámasztva, mi  feledésbe merült. Ezt belesűrítve egy mondatba nem lehet, alaposan kell mindent kiboncolgatni, s a végére járni. 

Leülök az ágyamra, elmerülök újra a gondolataimba, s hallgatom Jungkook szavait, ami nem igazán ragad meg a fejemben. Belegondolva abba, hogyha apám nem halt volna meg, elvárná-e még tőlem, hogy kövessem a végrendeletet? Emiatt megbélyegezve érzem magam, hogy csak úgy kívülállóként léptem át az intézet kapuját, hol Jung Dongsun igencsak várt rám, míg a többiek erről semmit nem tudtak. Ennyire nem vázolták fel volna nekik a szituációt?! S csak és kizárólag akkor tudhatták meg, amikor a megjelenésem egy villámcsapásként érte őket?! Rossz belegondolni ebbe az egészbe, hogy mennyire jelentéktelen az egész dolog, de annál nagyobb bajt hozva rájuk. Őket is bevonva, megbélyegezve a rendelettel, mi egyedül rám vonatkozik, s hat ki egyszerre. 

– Az egész dolog, ami miatt beszélni szeretnék veled, az egy sanyarú múlt az én életemből – jelenti ki olyan gyorsan, hogy a semmiből egy nem várt teher landol a vállaimon. Miért?! Miért velem akarja megosztani az élete legsötétebb titkát, amikor így is többet tudok meg róla?! Sanyarú múlt ide vagy oda, ez a hely egy nyitott könyv, amely egy csomó ember sérelmét meséli el. Akkor mégis minek feszegetni a múlt határait...? – Az én szüleim is télen haltak meg, amikor annyi idős voltam, mint te. Az én apám is erre a helyre küldött ennyi idősen, mit a végrendeletében közölt velem. Az életemet felforgatta ez a hely. Jól jegyezd meg Heeyoung, amit most mondok; menj el erről a helyről, mielőtt még magába szippantana az itt kavargó örvény...

Bolyongok az imént elhangzott sorok között, s csak most vagyok képes megérteni, hogy a szívem mit is suttogott eddig. Gyarló, sanyar képek dúlják fel a velem szemben felállított tényeket, hogy a lényegben elvesszek. Sértő szavak, elbódító tettek, ismét gyarló tekintetek, mik köztem és Jungkook között cikáznak. Befolyásoló, hazug tények, amely egymást követik, leróva végtelen köröket, hamisan alátámasztva a másikat, újabbnál-újabbakkal. 

– Ne gyere nekem azzal, hogy ezzel lehet közünk egymáshoz. A véletlen műve az egész, mivel nem lehet mivel alátámasztani ezeket a dolgokat – makacsolom meg magamat, ezzel nem adva neki meg azt az esélyt, hogy igaza legyen. – Tudod, néha sületlenségeket beszélsz, mint ez. Nem tudom kimondta neked, hogy ezzel próbáld tele beszélni a fejemet, de nem dőlök be neki – kötöm továbbra is az ebet a karóhoz, vele egy huzamban magamra haragítva. 

– Fejed felett gyűlnek a viharfelhők, lelkedben összecsapnak a hullámok. Te magad képes vagy megkérdőjelezni más ember tanácsát... És amikor már ott lyukadsz ki, hogy nem tudsz mihez kezdeni magaddal, csak próbálsz sodródni az árral, amivel nem éppen a legjobb helyen fogsz nyugalmat találni. Ez az hely nem átlagos, én sem vagyok az, s te sem. Itt senki sem az, akinek mondja magát – konstatálja olyan áhítattal a mondatokat, mintha egy jól megformált költő szólna belőle.

Elgondolkozok a szavain, hogy ebbe egy ponton biztosan van valami igazság, de csak én nem látom meg. Számomra ez inkább tűnik mondvacsinált igazságnak, mintsem egy hihető sztorinak, ami segít megállni a saját lábamon. Bár az igaz, hogy a lelkemben a hullámok ezresével összecsapnak, fejem felett borús minden. Ez az egész helyzet annyira kilátástalan, azonban mégis segít erőt nyújtani, amivel áttudom vészelni a ködös hétköznapokat. 

Térdeimet mellkasomhoz húzom, állaimat ráteszem, s úgy kezdek el egy pontot nézni a falon, elmerengve dolgokon, aminek a kockázata hatalmas. Többször végig fut az agyamon, mihez kezdjek most, hogy Jungkook valamilyen szinten ugyanazt azt helyzetet élte itt meg, mint én most. Most azt kellene gondolnom, hogy ez a srác számomra még hatalmas segítség lehet, de nem merek megbízni benne. 

Nem tudom, semmiben nem vagyok biztos, egyedül annyiban, hogy az itt eltöltött idő nekem egy tanulópénz lesz. Középpontban egy élet-halál küzdelemmel...

***

Reggel, mint egy zombi, úgy ülök fel az ágyamban. Hajam csupa kóc, az arcom meg, mint egy alkoholistáé lenne, aki múlt éjjel megivott vagy öt sört. Igazából nem... Jelenleg azért nézek úgy ki, mintha egy óriáskerékről szálltam volna le, mivel tegnap este hosszasan beszélgettem Jungkookkal. Akármennyire sincs ínyemre az, hogy vele kell mindent megbeszélnem, még annak ellenére is, hogy teljes szívünkből megvetjük a másikat. 

Kikelek az ágyból, s lassan leteszem a parkettára a lábaimat. Megérzem magam alatt a hideg talajt, amitől a hideg fut végig a hátamon, s borzongok bele. Magamra kapom a köntösöm, s mint aki otthon lenne, lecsoszogok a lépcsőn a konyhába. A sötétítőkön a nap fényei áthatolnak, ezzel komfortosabbá téve az intézet falait, s egyben magába szívva a rideg hangulatot. Az egész hely sokkal barátságosabb lenne, ha nem lennénk sötétségbe burkolózva, s elzárva a külvilágtól. Viszont így is az egész hely – a sulival együtt – egy rezervátum közepére épült, távol a várostól. 

Belépve a helyiségbe, a kávéfőzőhöz sietek, felrakom a kávét, majd helyet foglalva az asztalnál, elkezdem a helyére rakni a tányérokat. Egyesek szeretnek hosszan tartóan szunyókálni, és nem egyből kidobni őket az ágyból. Végül is egy hétvégétől mit lehetne elvárni, ha ilyenkor az ember szereti sokáig húzni a lóbőrt. Mindenesetre erről megfeledkezve, csendben teszem tovább a dolgomat, amit nem kell sokáig csinálnom, mivel időközben a kávé is lefőtt, sikeresen. 

A forró kávém társaságában – amit neveznék inkább jeges kávénak, mintsem forrónak –, leülök a helyemre, s elkezdek falatozni, miközben a mai cikkeket böngészgetem az újságban. Többsége jótékonysági feladatokról, illetve eltűnésekről szól, ahelyett, hogy valami más érdekfeszítő témát is magába foglalna az egyik oldal. 

A mélységes csendet Jungkook hangja töri meg, aki egy "jó reggelt-hez" hasonlót mormog az orra alatt. Látszik rajta, hogy most is bal lábbal ébredt fel, mint tegnap is. Egy mosolyt eleresztek, s a hasábokat nézegetve maradok továbbra is néma csendbe. Egyik percről a másikra, úgy válik a légtér feszültté, ahogy tegnap este is, miután a kulcsot megszereztem Dongsungtól. A srác velem szemben foglal helyet, ezzel együtt lyukat égetve az újságba tekintetével. Magamon érzem tekintetét, ahogy engem fixíroz, szinte már érdeklődve. Felvonom szemöldökömet, s csak akkor kapok észbe, amikor észreveszem, hogy felső nélkül ült asztalhoz. Az italomat félrenyelve készülök megfulladni, ha nem a legjobbkor időzítene Taehyung. Kezét a hátamra helyezi és mint egy öt éves kisgyereket, kezdi el ütögetni a hátamat, még mielőtt bekövetkezne az egész. 

– Figyelj, azért megfulladni még nem kellene Heeyoung – fújja ki a levegőt, miután meggyőződött arról, hogy megmaradok. – Szokj hozzá, mindennapos, hogy Jeon Jungkook így ül le az asztalhoz reggelizni – néz rá a fiúra szúrós szemekkel, ki meglehetősen nyugodtan eszik. 

– Erről igazán szólhattatok volna előbb, s akkor nem kezdek el itt fuldokolni – vezetem fel rá ködös tekintetem Taehyung-ra, aki erre kínosan felnevet, miközben a tarkójára simít. 

– Szerintem senkinek sem kötelessége téged értesíteni arról, hogy mik a reggeli szokásaink – fintorodik el, ahogy meghallja a mondatomat. Ezt mindössze egy nyelv kidugással díjazom, amin mindketten jót derülnek, ezzel azt gondolva rólam, hogy még mindig egy három éves gyerek szintjén vagyok. 

Néha igazán képes lennék megfojtani őket egy kanál vízben, most komolyan...

***

Délután a tanulni valók felett görnyedve szemezgetek a kulccsal, illetve a nem rég visszakapott mappákkal, benne Soomin aktáival, mik elvezethetnek hozzá. Vagy, ha az nem is történik meg, akkor legalább egy reális képet alkotni arról, hogy mi történhetett a lánnyal.

Túlságosan is sok dolog van, amivel megszeretnék birkózni, de ismerem magamat, hogyha mindkettőbe bele is vágnék, egy hamar biztosan elveszteném a fonalat. Nem tudom melyiknek álljak neki, mert érdemes lenne befejezni az egész ceremóniás szarságot, annak érdekében, hogy eljussunk egyről a kettőre. Ha pedig ez a végére is érne, itt lenne Soomin ügye, ami röviden azt jelentené, hogy ki sem látszanék a rengeteg információ mögül, mellette a válaszokat rendezgetve. Mint valami idióta kirakó, ahol mindennek meg van a maga tétje...

Gondolataimból egy hangos csapódás szakít meg, amire még Yena is felfigyel. Felé fordulok, de amikor szóra nyitnám a számat, vállait megrántja, fülesét vissza helyezi fülébe, s mintha mi se történt volna, folytatja a tanulást. Ennyit erről. Adtam lehetőséget, hogy felkutassuk Soomint, helyette még mindig úgy tekint rám, mint egy ellenségre. Fasza, rontottam a helyzeten...

Sóhajtva kitolom magam alól a széket, majd kisétálok az ajtón, követve a hangokat. Csodálom, hogy Dongsun még nem avatkozott közbe, annak ellenére sem, hogy nem szereti a zajokat. Bár nem is tartózkodik az intézetben, így akkor teljesen mindegy mit csinálunk, a lényeg egyedül annyi, hogy túl nagy felfordulás az előcsarnokba ne legyen. Visszatérve az eredeti tervre, a hangok a pince legmélyéről érkeznek, ahova szintén tilos lemenni. S mint mindig az a helység is kulccsal védett, úgyhogy ki van zárva, hogy ami a nyakamba lóg, az a padláson kívül máshova passzoljon. Félve nyomom le a kilincset, tudván, hogy a hangok egyre erősödnek, ahogy a lépcsőfokokat szelem. 

Lelépve az utolsó lépcsőfokról, lassan kitekintek a biztonságot jelentő fakeret mögül. Meglepődve tapasztalom, hogy Jungkook tartózkodik a sötét kis helyiségbe, egy rozoga zongorával együtt. Az egész szoba sötét, alig szűrődik be az ablakon némi fény. Azonban a nap sugarai még így is megvilágítják azt a töménytelen mennyiségű port, ami az évek alatt leülepedik a padlóra. S erre még az is rá tesz, ahogy Jeon Jungkook még jobban tönkre vágja a ramaty állapotban tündöklő hangszert. Felemeli a földön heverő baseball ütőt, majd neki iramodva, újra rávág egy sort a zongorára. Bátorságom meginog, s felmerül bennem az a kérdés, hogy nekem biztosan meg kell-e békélnem vele. 

A billentyűk darabjaira törnek, mik szintén a földön végzik, ahogy a társai is, illetve a zongora többi része. Fogalmam sincs, hogy ezzel mégis mit akar elérni, de nem jó úton halad. Megteszem feléje az első bizonytalan lépésemet, amivel együtt a jobb kezemet is emelem, hogy elkapjam az egyik csuklóját. Ám felborítva az egész tárgyat, olyan sebességgel rántom vissza a karomat, ahogy elkezdtem nyújtani felé. Az ütő is megáll bennem, hogy mikre képes...

– Miért jöttél ide? Tegnap megmondtam, hogy próbálj meg ne belekerülni abba az örvénybe, ami itt folyik – mered rám mérgesen Jungkook, ahogy csuklómat megragadva magához ránt. A mosoly lehervad az arcomról, s helyette bizonytalanul nézek rá, tekintetébe fúrva az enyémet. 

Olyan kiszámíthatatlan vagy Jungkook... Mégis miért...?