Segítség kérően nézek Taehyung-ra, aki egyenlőre még csak próbálja felfogni a történteket. Ha bele is mennék, nem tudom mire számítsak, mivel kitudja, lehet valami olyat akarnak elkövetni, amivel még jobban az idegeimen akarnak majd táncolni. Végig gondolva mik lehetnek a következményei, vagyok olyan jó fej, hogy belemegyek az egészbe, s ez által talán képes vagyok magamra irányítani Dongsun figyelmét, és kiérdemelni a büntetésemet. Igen, továbbra is ezen a témán agyalok, hogy egy rossz szó és súrolhatom fel a padlót fogkefével.
Kezemmel intek, hogy ezt inkább egy asztalnál beszéljünk meg, mivel javarészt elég szépen feltartottuk a sort. Emiatt rengeteg mérges pillantást is kapunk, amit Jungkook egyszerűen bóknak vesz, s egy kaján vigyor kúszik arcára. Csak a fejemet ingatom, mivel nem tudom leszűrni, hogy ezekkel a lépéseivel a többi lánynál mit is akar elérni. Az én sejtésem egyenlőre még mindig az, hogy amilyen faragatlan, bunkó ember, tökéletesen illik Yena-hoz. A lány is olyan makacs, mint az öszvér. Helyet foglalok Taehyung mellett, aki időközben elkezdte enni az ebédjét. Látva az arcán, nem örül annak, hogy mégis belementem a beavatási ceremóniába. Talán akkor fogom ezt igazán megbánni, amikor már nem lehet visszafordulni...
Csendben várom, hogy valamelyikük elkezdje a hosszú kis monológját. Azonban ahelyett, hogy szóra nyitnák a szájukat, csak egymást kémlelik, hátha ezzel elérik, hogy a másik beszéljen. Gyerekes viselkedés, de ők tudják, mit hogyan csinálnak. Felemelem a pálcikámat, s elkezdek békésen enni, amikor is a társaságunkhoz csapódnak Taehyung és Jungkook haverjai. A légkör eddig sem a nyugodtságról volt híres, de ennek a maradék esélye és most készül elúszni, ezzel egy értelmetlen vitát kirobbantva. Szemet forgatva hallgatom a veszekedésüket, aminek az oka legfőképp Hoseok és a tükrös hülyesége. Csak Yenat szeretné még jobban magára haragítani, annak ellenére, hogy a kapcsolatuk nincs a fényponton.
Fél perc elteltével az összes tekintet ránk szegeződik, ami számomra elég kínos. Kettőt még rágok a számba vett falaton, majd felállva az asztaltól, vissza viszem a tálcát és utamat a tanterem felé veszem, ahol a következő óránk lesz. De amúgy ezeket is onnan tudom, hogy Kim Taehyung megmutatta az összeset, mielőtt a nyelvi órára mentünk volna. Táskám társaságában leülök az egyik székre, majd a fülest behelyezve a fülembe, kifele bámészkodok az ablakon, mert úgy sincs jobb dolgom. Hagyom, hogy magával ragadjon a zene ritmusa, ami által elkalauzol egy teljesen más világba, miről eddig csak álmodni sem mertem. Azonban ezek pár másodperc alatt szertefoszlanak. Szemeimmel keresem az illetőt, akinek ez a hibája mind, s egyből ki is szúrom a mellettem álldogáló Jungkookot.
– Miért van olyan érzésem, hogy azért jöttél, mert valami fontosat akarsz mondani? – vonom fel a szemöldökömet, ahogy kérdőre vonom a srácot.
– Ezt nagyon is jól látod! Mivel tudom jól, hogy te egy észlény vagy, ezért arra szeretnélek megkérni, hogy a dolgozatokra segíts felkészülni – simít tarkójára, miközben ráül a mellettem levő székre. Ennél rosszabb viccet, utoljára akkor hallottam, amikor a nagymamám szülinapja volt.
– Most felejtsd el. Egy-két alkalomról lehet szó, de többről nem – felelem, majd az állaimat megtámasztva, sejtelmesen nézek rá. Azért annyira ne nézzen hülyének, hogy a kedvéért bármikor a rendelkezésére állok... – Nem azért jöttem ide, hogy más embereket pesztráljak tanulás terén...
Kivágva maga alól az ülőalkalmatosságot, mérgesen távozik a teremből, amit kikerekedett szemekkel követek végig. Nem tudom, hogy ebbe a srácba mi ütött, de amikor az ebédlőbe váltottuk azt a pár szót, tényleg azt láttam, hogy megbánta. Erre itt az alkalom, s tönkre vágja az egészet. Vagy csak én gondolom úgy, hogy a megbánása, csupán egy szeszélyes megformálás, amivel az én kedvemre akarna tenni? Túl könnyen dőlsz be mindennek Heeyoung, túl könnyen...
Újra magamra maradok a teremben, ami egyenlőt jelent a kínos csenddel, így a fejemet a padra helyezem. Szemeimet is lehunyom, de csak is azért, hogy az óra kezdetéig tudjam pihentetni azokat és ne bealudni rajta. Szar egy első éjszaka volt. Yena hangos horkolása még elmegy egynek, az viszont már túl sok, hogy a párnáit az én oldalamra dobálja. S ezek mellett még vagyok olyan rendes is, hogy visszaviszem és kényelmesen elhelyezem rajta fejét. Az eltöltött idők alatt lesz min gondolkodom és egyben változtatnom is a szokásaimon.
A békés hangulatot, a csengő rikácsoló hangja töri meg, ami belőlem egy nyöszörgést vált ki, hogy miért kötelező elkezdeni az órát. Mindenem a tanulás, de egy olyan helyen, ahol nem csak a kollégiumról süt az, hogy van egy kis misztikus beütése, hanem még a kastélynak nevezhető iskola is... Ez már felettébb gyanús.
Szorgalmasan elkezdek jegyzetelni, s minden tekintetemet a tanár beszédének szentelem. Mellettem Taehyung magában őrlődik, amiért teljesen lemaradt a sorok írásával. Hiába jelentkezik, a tanár tudomást sem vesz róla, s csak halad tovább az anyaggal. Megbökdösöm a vállát, amire azonnal felkapja a fejét és reménykedve néz rám, hogy hátha segíteni szeretnék neki. Részemről egy mosolyt követ az ártatlan arca, így mivel a tanár nem figyel, átcsúsztatom az ő oldalára a füzetemet. Egy "köszönöm-öt" ajkaival megformál, majd gyors tempóra váltva, elkezdi írni a félbehagyott mondatokat.
Egyes embereknek azonban ez nem nyeri el a tetszését, s kis papírgalacsinokat kezd el felém dobálni, a hátsósorban ülő Jungkook. Idegesen fordítom feléje a fejemet, amit egy bárgyú vigyorral díjaz. Arcomra erőltetek egy keserű mosolyt, s nem mutatva ki az ellenszenveimet iránta, visszafordulok a táblával szembe és mélyen legbelül elképzelem, hogy megfojtom egy kanál vízben. Szép kis halál, de Jungkook nem elég méltó hozzá. Sőt, semmilyen halál formához.
Két perc sem telik el, Taehyung visszaadja a füzetemet, és én újra intenzív írásba kezdek. Az agyam szerencsére képes elraktározni az információkat, bár nem mondanám magam egy észlénynek. Óra vége előtt pár perccel zárom le az utolsó mondatot, amit egyből a tanár mondandója követ. Az osztály nagy része nincs felkészülve arra, ami mondani akar, így kíváncsi tekintettel meredünk rá.
– Tudom, hogy év eleje van, de ezt ilyenkor jó a tudtotokra adni – kezd bele a magyarázkodásba Mr. Kim. – Egy hónapot kaptok, hogy megírjatok egy esszét, párban! Óra előtt összeraktalak benneteket, így most el is mondanám azokat. Viszont semmilyen reklamációt nem fogadok el! Ha a partneretek nem a legjobb választás, akkor magatokra vessetek, amiért nem vagytok jóban...
Ennyire pesszimista és nemtörődő tanárt, utoljára általánosban láttam, ami miatt az illető húzta a rövidebbet. Hiszen ki is csapták, s több tanáriállást nem kapott, mivel az a hír járta, hogy diákokat is molesztált. Na, meg kell hagyni, szép kis világban élünk...
Nem várok túl nagy meglepetést, hogy ki mellé rak be, csak annyi kivetésem lenne, hogy ne Jungkook, s ne Yena legyen az ideiglenes partner. Azonban azt szoktam említeni, hogy a sors imád velem kegyetlen tréfákat űzni? Vagy talán csak Mr. Kim és az ő búbánatos meglátásai azok, amik most is az én elképzeléseim ellen szeretnének dolgozni? Nem tudom már, mire ne gondoljak, vagy, ha mégis kellene, akkor mit reagáljak rájuk...
– Heeyoung, a te csapattársad Jungkook lesz. Szeretném, ha normálisan összedolgoznátok, s az a szerencsétlen sem húzná ki magát ez alól – néz Jungkookra, miközben beszél tovább. Mindkettőnk tekintete találkozik a másikéval, s felőlem egy kisebb teátrális kuncogás hallatszik. Ezt nem mondhatja komolyan, hogy egybe akar rakni vele!
Ha nem lenne a szabály, hogy reklamációt nem fogad el, rég a tanáriban állnék előtte, s panaszkodnék egy sort, miért is nem felel meg, mint partner. Illetve, ha nem ott lennék, akkor itt helyben felkelnék a helyemről és egyből ráborítanám a tanáriasztalt. Ezzel azt is leszarva, hogy testi sértésért börtönbe kerülök. És még nyíltan vissza is utasítanám a kiengedésemet, ha valaki letenné az óvadékot.
Jelen pillanatban mást nem kívánok, csak is annyit, hogy teljen le azaz öt perc és elhúzhassam a csíkot a teremből. Nem érdekel, hogy első napom a suliban – és bármennyire nem akarok visszamenni a Hankuk Intézetbe –, ha leakarom rázni Jungkookot, akkor más megoldás nem létezik. Nem fogok a női mosdó egy fülkéjében kuporogni, s várni arra, hogy leteljen az utolsó óra is. És, ha emiatt Dongsun kérdőre is vonna, méltón elvállalom a büntetést, legyen az bármi.
Táskámba mindent beszórok, amivel egy időben meg is szólal, az embereket megmentő csengő. Helyére betolom a széket, és egyedül Taehyungot várom meg, akivel egyeztettem, hogy menjünk vissza ketten a házba. Tökéletes alibi lesz a srác orrvérzése, ami meg sem történt. Gratulálok Heeyoung, sodorj ártatlan embereket bajba a te érdekedben, hogy a napod többi része ne teljen pocsékabbul.
A tanárt előre engedve, a semmiből Jungkook is a társaságunkhoz csatlakozik, s valamit nagyon magyaráz Tae-nek, miből én egy mukkot sem értek. Bár jobb bevallani, hogy egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi, hisz' kitudja milyen férfi dolgokról beszélnek, ami a lányokat kiüldözi a világból. Szemeimet megforgatom, ezzel fejezve ki, hogy már túlságosan is elég abból, hogy az én cseszegetésemnél nem talál jobb elfoglaltságot, amivel letudja magát kötni. Viszont már az is megfordul a fejemben, hogy az élete annyira unalmas, hogy ezzel akarja élvezetessé tenni, s röhögni az én bénaságaimon. Ennyire felszínes viselkedést, mellette pedig sötét aurát – ami megbilincselni mindkét kezemet –, soha többet nem akarok látni. Szaporábbra veszem lépteimet, ezzel hátrahagyva Tae-t és az idegesítő haverját. Jobban teszem, ha inkább egyedül megyek vissza, s magamba fojtom a kitörni készülő őrjöngésemet.
Mérgesen távozom az iskola kapuján, amit szépen bevágok magam mögött, egyenes Taehyung orrára, ami csodával határos módon, tényleg elkezd vérezni. Ezerrel elkezdek a bocsánatáért esedezni, mert mégsem szándékosan csináltam. Ha most ezért veszítem el a jólelkűségét, illetve a belém vetett bizalmát... Kiállok egy teherszállító kamion elé és hagyom, had csapjon el. Kezeit a vállamra helyezi, hogy nyugodjak el, s szerinte nem vészes, csak az orrából ömlik a vér. Még, hogy nem vészes...
Azonnal elkezdem terelgetni az intézet irányába, s hiába kéri, hogy lassítsak, sajnos nem teszek kedvére. Ha már ezt is elszúrtam, mint általában minden mást, legalább jóvá had tehessem valahogyan. Kezébe nyomok egy papírzsepit, hogy ameddig vissza nem érünk oda, ahonnan reggel elindultunk, próbálja a vér nagy részét visszaszorítani. Nem az orvosira készülök, azonban ennyit még én is megtudok oldani, ha nem is profi emberek módjára. Számomra mi a tanulság ebből? Soha, ne hagyd, hogy a düh irányítson, mivel egy ember biztos megsérül benne.
Nyikorogva kinyitom a ház ajtaját, s bekukucskálok, hogy Dongsun még véletlenül sincs az előcsarnokban. Nyugodtan kifújom a tüdőmbe rekedt levegőt, miután biztosra megyek, nincs mitől tartani. Kezemmel intek, hogy a levegő tiszta és siessünk fel az emeleti fürdőbe. Sőt, ha már itt is vagyunk, maradjunk is a hátsónkon, úgy sem fogunk senkinek hiányozni. Reális meglátás, mivel Taehyungot biztosan keresnék a haverjai, engem meg Yena, hogy jól lapátra tegyen.
Neki dőlök a falapnak, szemeimet lehunyom, és várom a végét az egész dolognak. Elmélyedve a gondolataim viharában, kiutat próbálok keresni, hogy biztosan kell-e nekem akkora kockázat, amiért képes vagyok bajba sodorni másokat is. A biztonságos part, amin eddig álltam, most olyan gyorsan készül eltávolodni tőlem, miközben én a hatalmas óceánban vergődök, mint a partra vetett hal. Nem, ez most már nem én vagyok, és nem is leszek már, soha...
Magamon érzem TaeTae fürkésző tekintetét, mely egy hatalmas gombócot okoz a torkomban, mi képes elszorítani a hangszálaimat. Kérdőn nézek rá, de azonnal megtudom állapítani a nézéséből, hogy nagyon is kíváncsi mi bánt a töri óra kezdete óta. Hosszú lenne elmesélni, oly annyira, hogy még a nap is leáldozik, kétszer is. Egy újabb kelletlen sóhaj hagyja el kicserepesedett számat, hogy megadom magam és elkezdem neki mesélni. Hitetlenkedve hallgatja, s az ő száját mindössze egy furcsa kérdés hagyja el, amin még én magam is meglepődök.
– De Jungkook miért kérné a segítségedet a tanulásban, amikor csak négyesei vannak? Szinte már strébernek számít – vág egy furcsa grimaszt, mely egy őszinte mosolyt csal az arcomra.
– Olyan jókat tudsz kérdezni! Sajnos erre én nem tudom a választ, mivel mégis csak tegnap érkeztem – taglalom a mondatokat, közben oldalra húzva számat, amiért képes ekkorákat hazudni, kézen fogva egy kis önsajnálattal is.
– Bízom benne, hogy nem fogod megcsinálni, ha már tudod az igazat – szorongatja meg a vállamat, ezzel adva egy kis erőt az elkövetkezendő kínkeserves órákra.
– Ha nem vállalom el, ennyivel betudok magamnak biztosítani egy baromi szar sorsot... – fintorodok el, ahogy belegondolok, hogy vajon mikre is lenne képes egymaga.
Eleresztek egy mosolyt, majd elköszönök tőle, s utamat a Yena-val való közös szobánk felé veszem. Inkább nevezném skorpió vagy sárkányfészeknek, mint sem egy hangulatos, békével megáldott szobának. Leülök az ágyra, és még mielőtt belevágnék a tanulásba, összeszámolom a maradék pénzemet, hogy tudjak venni két képkeretet, amit a szobatársam tegnap a délután folyamán darabjaira tört. Csak halovány remény él bennem, hogy ezzel a ceremóniával kapcsolatban, minden rendeződni fog köztem és Yena között, s elfelejti a Soomin által okozott dolgokat. Az eltűnt lányon úgy sem lehet már segíteni, ezzel egy huzamban az időt sem visszaforgatni.
Akkor érzem magam igazán elszontyolodva, amikor kiderül, hogy ennyi sajnos nem lesz elég rájuk, s legközelebb csak jövő hónapban kapok diákhitelt. Vagy, ha addig nem, akkor a nagyi által utalt pénzt, ami képes fedezni a hónap hátralevő részét. Esküszöm, ha nem élne az a szabály, hogy a sulin kívül máshova nem mehetünk, már rég a városban csatangolnék valami munka után. Ezek teljében még mindig nem tudom komolyan venni azt, hogy az apám minden indok nélkül ide küldött.
Elterülve az ágyon, elkezdek forgolódni, ezzel vezetve le azt a feszültséget, ami az elmúlt négy óra alatt utolért. A copf, amit reggel készítettem, készül szétjönni, de erről tudomást sem véve, kerülök önkívületi állapotba. Testemet súlytalannak érzem, mintha készülnék megszabadulni a saját lelkemtől, s ennek csak egy megoldása lenne, mi nem mondható annak. Ezen reakció miatt, most már nem a kezeimet, hanem a testemet is érzem, mintha szoros kötelekkel szeretnék összeszorítani, megfosztva minden mozgástól.
Összeszedve a lelkem darabjait a földről, erőt veszek magamon, odasétálok az asztalomhoz, leülök elé, s elkezdek kinézni a fejemből, miközben a tollammal babrálok. Az előttem elterülő falap teljesen üres, amin pont, hogy a könyveimnek kellene sorakoznia, mik arra várnak, hogy sorjában végezhessem ki a mai napra kapott házi feladatokkal együtt. A békés csendet, egy orbitálisan hangos kopogás töri meg, ami által csak is egy emberre tudok gondolni. Még véletlenül se hagyjon levegőhöz jutni pár szerencsétlen pillanatra. Helyette még jobban elszívja a maradék oxigént is, ami Yena által megengedett nekem ebben a szobában. Lemondóan engedem be, s megtalálva az újra vetett ágyamat, ráül, ezzel elérve azt, hogy lefekvésnél már ne legyen annyira csalogató, mint eleinte.
Mellkasom előtt karba teszem kezeimet, várva, hogy elkezdhessük a rémálomnak nevezhető tanulást. Ami után szerintem egyből az esszé fog jönni, még véletlenül sem szabadulva meg a srác elkényeztettet mivoltától. Ujjait tördeli, s a kínos csend beállta miatt, mindent alaposan szemügyre vesz, kivéve engemet. Nem mintha bánnám az egészet, mert jobb is, hogy engem szuggerál úgy, mint más lányokat. Én nem vagyok olyan, mint a többi divatmániás pióca lányok, akik csak úgy tapadnak a Jungkook-hoz hasonló srácokra.
Ha most tényleg segítek neki, amikor szüksége sincs rá, van egy olyan megérzésem, hogy még húsz következő élettel később is azt fogom bánni. Félreértés ne essék, szeretek segíteni másoknak, de akiknek tényleg gondja van valamilyen tananyaggal. Nem pedig olyanoknak – ahogy Taehyung is elmondta –, akik szinte strébernek számítanak, még akkor is, ha négyesei vannak. Jungkook egy menő srác, jó jegyekkel megáldva. Ez a két variáció nagyon nem oké együtt. És szerintem még logikus az a kérdés: Miből lesz a cserebogár?
– Vegyük rövidre a dolgokat, mivel evés előtt még fürdeni is szeretnék – felelem ridegen, megfűszerezve némi bosszúsággal is.
– Csak nem hitted azt, hogy tényleg tanulni jöttem. Mindössze beszélgetni veled – vigyorodik el ördögien, amitől egy hatalmasat nyelek. Kicsikét hátrébb csúszok az ágyon, így távolabb kerülve a fiútól.
– Akkor kezdjük el az esszét. Minél előbb túl vagyunk rajta, előbb letudjuk adni, s utána nem lesz közünk egymáshoz – nyúlok két mappáért, amit utána a laptopom is követ.
– Jelen helyzetben most azt sem akarom megcsinálni. Szórakozzunk egy kicsikét, drága Heeyoung – válaszolja, miközben feljebb mászik az ágyamon, mitől engem könnyen elterít. Elkezdek alatta ficánkolni, ezzel megrúgva egy párszor a kényes pontján, mitől hangosan fel is szisszen. Látszik, hogy elemében van, ha még ez sem képes semmire. Kezemet lendítem, ezzel felpofozva Jungkookot. – Igaza volt Yena-nak! Tényleg egy harcias lány vagy, akinek nem csak a szája nagy, amivel visszapofázni tud, de még verekedni is hajlandó vagy, csak azért, hogy megvédd saját magadat – feleli továbbra is vigyorogva. Lelököm magamról, és az ajtóig meg sem állva, kitessékelem a helységből. Az ajtót rácsapom, s forrongva a dühtől, átkozom le a pokolra a srácot, Yena-val az élen.
Azért ennyire könnyelmű, kis hitű balféknek nem kell néznie. Természetes, hogy megvédem magamat, illetve a jogaimat, s nem teszem ki magam egyéb veszélyes dolgoknak. Bár van egy olyan sejtésem, hogy ez az egész dolog, nem Yena műve, hanem a saját színdarabjának a része. Sosem értettem meg az embereket, hogy képesek egyik percről a másikra, ilyen gyorsan átszellemülni valaki mássá...
Felkapom az ágyam végéből a ruhát, ami felváltja az iskolai egyenruhát. Kezembe veszem a legelső törülközőt és kisietek a fürdőbe, hogy még véletlenül se fussak össze bármelyik idegesítő lakótársammal Kim Taehyungon kívül. Magamra zárom a fürdőszoba ajtaját, s beállok a zuhany alá. Percekig folyatom magamra a meleg vizet, mely tökéletesen hat az átfagyott bőrömre. Szeptember másodika van, de mintha már tél lenne. Szeszélyes egy időjárás.
Leülve a vacsorához, csendben fogyasztjuk el az elénk rakott ételt. Meghitt percek vannak a hátunk mögött, viszont a nagy része az egésznek még hátra van. Egy mosollyal díjazom, hogy eddig még se Jungkook, se pedig Yena nem akart kinyírni semmilyen értelemben. Viszont, mint ahogy tegnap is történt, egy rossz szó és már készül is kitörni a harmadik világháború.
Yena tekintete villámokat szór, de kivételesen nem engem akar kinyírni, hanem Hoseokot. A végén kiderül ki az áruló, aki tegnap este a fürdőbe ráírta a falra a "Segíts, Soomin!" mondatot. Kicsikét sajnálom a srácot, hogy pont Yena az, ki miatt ilyen szorult helyzetbe kerül. Lejjebb csúszok a széken, ezzel kikerülve a látóterükből. Nem akarok áldozat lenni egy olyan játszmában, amihez nincs közöm.
Nyugalomban falatozok tovább, amikor a szemem előtt egy maréknyi rizs repül el, mi egyenesen Hoseok arcában landol. Nevetésemet visszafojtva csak mosolygok rajta egy sort, mit Jungkook egyből észrevesz. Útját felém veszi, kezében a tányérjával. Előre tartok attól, hogy mit akar tenni azzal. Bár egy elképzelésem van, ami egy kicsikét sem tetszik. Mire észbe kapok rendesen, a fejemen landol a vacsora, mit direkt elfogyasztásra tálalnak fel, s nem arra, hogy azzal mossunk hajat.
Mérgesen trappolok fel a lépcsőn, mi miatt Dongsun ingerülten jön ki az irodájából. Meglátva engem, útját lefele veszi és én már csak azt hallom, hogy a társaság három tagját – aki kezdeményezte az egész kajacsatát –, alaposan leteremti. Hoseok éppen egy könnyebb büntetést kap, míg Jungkook-nak a konyhát kell fényesre felsúrolnia, addig Yena-nak az edényeket kell elmosnia. Szerintem Jeon Jungkook jobban megérdemelné azt, ha inkább az egész Hankuk Intézetet kellene tisztába vágnia. Evidens viselkedésén nem lehet segíteni, ő már csak ilyen marad.
Belebújok szőrmés mamuszomba és elindulok újra a fürdőbe, ahonnan alig fél órája tettem ki a lábamat, de mehetek is vissza. Most viszont akkor már hajat is moshatok, ha már a benne ragadt rizsdarabokat nem tudtam szabad kézzel kimosni. Mint ezelőtt, most is percekig folyatom magamra a vizet, miközben magamban zsörtölődök, hogy a srác mekkora tahó egy fazon. Magamra veszem immáron a tiszta pizsamámat és elkezdem megszárítani a hajamat.
Fél óra elteltével a szobánkban ülök a tankönyvek felett és a matek egyenletek bújom. Elmémben újra letelepedik az a gondolat, hogy a beavatási ceremónia magában mit jelent, illetve mit takar pontosabban. És még magyarázatot sem adnak, hogy mire akarnak ezzel kilyukadni. Már az is kezd megfordulni a fejemben, hogy az egész dolog egy szedett-vetett hazugság. Gondolatom ezreiből egy kopogás szakít meg, majd beinvitálva Taehyungot, aki meglehetősen aggódva néz rám. Fejemet megingatom, hogy kutyabajom, s megfordulva a székkel mosolyogva meredek rá.
– Heeyoung, szerintem ne vállald el. Jungkook a legjobb a haverom, de tudom mikre képes – vált át határozott hangnemre, amiben még ott van egy kis aggodalom.
– Ha nem megyek bele, bánhatom az egészet, mellé pedig kitaszítottnak fogom érezni magam, s egyedül csak te fogsz hozzám szólni – ülök le az ágyra, ezzel mélyen a szemébe nézve, miközben megszorongatom a kezeit.
– Figyelj, ezzel az életedet teszed tönkre. Már az is hiba volt, hogy egyáltalán idejöttél. A lány diákokat előszeretettel rabolják el, s van egy olyan sejtésem, hogy Soomin-t is emiatt vitték el – taglalja a mondatokat hatalmas sokkal, ahogy ebbe belegondol.
– Ha ez igaz volna, akkor az apám nem küldött volna ide – meredek rá mosolyogva, hogy ezt nem hiszem el.
– Viszont akkor csak annyit ígérj meg, ha lebeszélni erről nem tudlak... Legalább elővigyázatos leszel – csuklik el a hangja, ahogy a mondat elhagyja a száját. Bólintással fejezem ki, hogy megértettem, és eleget teszek kérésének.
Szorosan magához von, ami eléggé meglep, hisz' ilyen hamar egy fiú soha nem ölelt meg. Sőt, fiú barátaim még nem is voltak, Taehyung az első. De meg kell hagyni, sokkal jobb, mint egy lánybarátnő, aki hasonló viselkedéssel tud rendelkezni, mint Yena. És én erre büszke vagyok...
Fél nyolckor, a megbeszélt helyen várjuk Taehyunggal a két személyt, akik az egész beavatási ceremóniát megszervezték. Mérgesen kémlel minket Dongsun, mivel egy cseppet sem tetszik neki, hogy az irodája előtt ácsorgunk. Ahelyett, hogy a tulaj szemébe néznék, a tekintetemet túlságosan is elvonja a kitömött fekete holló, ami egy falapon áll békésen. Az egész dolog úgy bizarr, ahogy van...
– Na, csak megérkeztetek – fonja össze karjait a mellkasa előtt, a mellettem álló Taehyung.
– Mivel késtünk, rá is térünk a témára – feleli Yena olyan elszántsággal, ami az embereknél igen ritka.
Majd Jungkook veszi át a szót.
– Ennek az egész ceremóniának csak két szabálya van... – konstatálja higgadtan.
– Hallgatlak...
– Ha azt akarod, hogy befogadjunk, két dolgot kell megtenned – folytatja tovább a mondandóját Jungkook. – Menj be Dongsun irodájába, és lopd el padlás kulcsát – kúszik az arcára egy ördögi vigyor.
Na, álljunk csak meg egy percre... Ha jól emlékszem, akkor a Hankuk Intézet tulaja világosan megmondta, hogy a diákoknak az irodába, a padlásra és a pincébe bemenni, tilos. Taehyung-nak igaza van, nem tudhatom milyen hátsószándékai vannak Jungkook-nak.
Viszont nem érdekel, ha büntetésbe kerülök, muszáj kockáztatni, bármennyire is veszélyes az egész. Részemről a kihívás, elfogadva...
Elég lesz akkor bánnom az egészet, ha Jung Dongsun rajtakap az irodában...
Kezemmel intek, hogy ezt inkább egy asztalnál beszéljünk meg, mivel javarészt elég szépen feltartottuk a sort. Emiatt rengeteg mérges pillantást is kapunk, amit Jungkook egyszerűen bóknak vesz, s egy kaján vigyor kúszik arcára. Csak a fejemet ingatom, mivel nem tudom leszűrni, hogy ezekkel a lépéseivel a többi lánynál mit is akar elérni. Az én sejtésem egyenlőre még mindig az, hogy amilyen faragatlan, bunkó ember, tökéletesen illik Yena-hoz. A lány is olyan makacs, mint az öszvér. Helyet foglalok Taehyung mellett, aki időközben elkezdte enni az ebédjét. Látva az arcán, nem örül annak, hogy mégis belementem a beavatási ceremóniába. Talán akkor fogom ezt igazán megbánni, amikor már nem lehet visszafordulni...
Csendben várom, hogy valamelyikük elkezdje a hosszú kis monológját. Azonban ahelyett, hogy szóra nyitnák a szájukat, csak egymást kémlelik, hátha ezzel elérik, hogy a másik beszéljen. Gyerekes viselkedés, de ők tudják, mit hogyan csinálnak. Felemelem a pálcikámat, s elkezdek békésen enni, amikor is a társaságunkhoz csapódnak Taehyung és Jungkook haverjai. A légkör eddig sem a nyugodtságról volt híres, de ennek a maradék esélye és most készül elúszni, ezzel egy értelmetlen vitát kirobbantva. Szemet forgatva hallgatom a veszekedésüket, aminek az oka legfőképp Hoseok és a tükrös hülyesége. Csak Yenat szeretné még jobban magára haragítani, annak ellenére, hogy a kapcsolatuk nincs a fényponton.
Fél perc elteltével az összes tekintet ránk szegeződik, ami számomra elég kínos. Kettőt még rágok a számba vett falaton, majd felállva az asztaltól, vissza viszem a tálcát és utamat a tanterem felé veszem, ahol a következő óránk lesz. De amúgy ezeket is onnan tudom, hogy Kim Taehyung megmutatta az összeset, mielőtt a nyelvi órára mentünk volna. Táskám társaságában leülök az egyik székre, majd a fülest behelyezve a fülembe, kifele bámészkodok az ablakon, mert úgy sincs jobb dolgom. Hagyom, hogy magával ragadjon a zene ritmusa, ami által elkalauzol egy teljesen más világba, miről eddig csak álmodni sem mertem. Azonban ezek pár másodperc alatt szertefoszlanak. Szemeimmel keresem az illetőt, akinek ez a hibája mind, s egyből ki is szúrom a mellettem álldogáló Jungkookot.
– Miért van olyan érzésem, hogy azért jöttél, mert valami fontosat akarsz mondani? – vonom fel a szemöldökömet, ahogy kérdőre vonom a srácot.
– Ezt nagyon is jól látod! Mivel tudom jól, hogy te egy észlény vagy, ezért arra szeretnélek megkérni, hogy a dolgozatokra segíts felkészülni – simít tarkójára, miközben ráül a mellettem levő székre. Ennél rosszabb viccet, utoljára akkor hallottam, amikor a nagymamám szülinapja volt.
– Most felejtsd el. Egy-két alkalomról lehet szó, de többről nem – felelem, majd az állaimat megtámasztva, sejtelmesen nézek rá. Azért annyira ne nézzen hülyének, hogy a kedvéért bármikor a rendelkezésére állok... – Nem azért jöttem ide, hogy más embereket pesztráljak tanulás terén...
Kivágva maga alól az ülőalkalmatosságot, mérgesen távozik a teremből, amit kikerekedett szemekkel követek végig. Nem tudom, hogy ebbe a srácba mi ütött, de amikor az ebédlőbe váltottuk azt a pár szót, tényleg azt láttam, hogy megbánta. Erre itt az alkalom, s tönkre vágja az egészet. Vagy csak én gondolom úgy, hogy a megbánása, csupán egy szeszélyes megformálás, amivel az én kedvemre akarna tenni? Túl könnyen dőlsz be mindennek Heeyoung, túl könnyen...
Újra magamra maradok a teremben, ami egyenlőt jelent a kínos csenddel, így a fejemet a padra helyezem. Szemeimet is lehunyom, de csak is azért, hogy az óra kezdetéig tudjam pihentetni azokat és ne bealudni rajta. Szar egy első éjszaka volt. Yena hangos horkolása még elmegy egynek, az viszont már túl sok, hogy a párnáit az én oldalamra dobálja. S ezek mellett még vagyok olyan rendes is, hogy visszaviszem és kényelmesen elhelyezem rajta fejét. Az eltöltött idők alatt lesz min gondolkodom és egyben változtatnom is a szokásaimon.
A békés hangulatot, a csengő rikácsoló hangja töri meg, ami belőlem egy nyöszörgést vált ki, hogy miért kötelező elkezdeni az órát. Mindenem a tanulás, de egy olyan helyen, ahol nem csak a kollégiumról süt az, hogy van egy kis misztikus beütése, hanem még a kastélynak nevezhető iskola is... Ez már felettébb gyanús.
Szorgalmasan elkezdek jegyzetelni, s minden tekintetemet a tanár beszédének szentelem. Mellettem Taehyung magában őrlődik, amiért teljesen lemaradt a sorok írásával. Hiába jelentkezik, a tanár tudomást sem vesz róla, s csak halad tovább az anyaggal. Megbökdösöm a vállát, amire azonnal felkapja a fejét és reménykedve néz rám, hogy hátha segíteni szeretnék neki. Részemről egy mosolyt követ az ártatlan arca, így mivel a tanár nem figyel, átcsúsztatom az ő oldalára a füzetemet. Egy "köszönöm-öt" ajkaival megformál, majd gyors tempóra váltva, elkezdi írni a félbehagyott mondatokat.
Egyes embereknek azonban ez nem nyeri el a tetszését, s kis papírgalacsinokat kezd el felém dobálni, a hátsósorban ülő Jungkook. Idegesen fordítom feléje a fejemet, amit egy bárgyú vigyorral díjaz. Arcomra erőltetek egy keserű mosolyt, s nem mutatva ki az ellenszenveimet iránta, visszafordulok a táblával szembe és mélyen legbelül elképzelem, hogy megfojtom egy kanál vízben. Szép kis halál, de Jungkook nem elég méltó hozzá. Sőt, semmilyen halál formához.
Két perc sem telik el, Taehyung visszaadja a füzetemet, és én újra intenzív írásba kezdek. Az agyam szerencsére képes elraktározni az információkat, bár nem mondanám magam egy észlénynek. Óra vége előtt pár perccel zárom le az utolsó mondatot, amit egyből a tanár mondandója követ. Az osztály nagy része nincs felkészülve arra, ami mondani akar, így kíváncsi tekintettel meredünk rá.
– Tudom, hogy év eleje van, de ezt ilyenkor jó a tudtotokra adni – kezd bele a magyarázkodásba Mr. Kim. – Egy hónapot kaptok, hogy megírjatok egy esszét, párban! Óra előtt összeraktalak benneteket, így most el is mondanám azokat. Viszont semmilyen reklamációt nem fogadok el! Ha a partneretek nem a legjobb választás, akkor magatokra vessetek, amiért nem vagytok jóban...
Ennyire pesszimista és nemtörődő tanárt, utoljára általánosban láttam, ami miatt az illető húzta a rövidebbet. Hiszen ki is csapták, s több tanáriállást nem kapott, mivel az a hír járta, hogy diákokat is molesztált. Na, meg kell hagyni, szép kis világban élünk...
Nem várok túl nagy meglepetést, hogy ki mellé rak be, csak annyi kivetésem lenne, hogy ne Jungkook, s ne Yena legyen az ideiglenes partner. Azonban azt szoktam említeni, hogy a sors imád velem kegyetlen tréfákat űzni? Vagy talán csak Mr. Kim és az ő búbánatos meglátásai azok, amik most is az én elképzeléseim ellen szeretnének dolgozni? Nem tudom már, mire ne gondoljak, vagy, ha mégis kellene, akkor mit reagáljak rájuk...
– Heeyoung, a te csapattársad Jungkook lesz. Szeretném, ha normálisan összedolgoznátok, s az a szerencsétlen sem húzná ki magát ez alól – néz Jungkookra, miközben beszél tovább. Mindkettőnk tekintete találkozik a másikéval, s felőlem egy kisebb teátrális kuncogás hallatszik. Ezt nem mondhatja komolyan, hogy egybe akar rakni vele!
Ha nem lenne a szabály, hogy reklamációt nem fogad el, rég a tanáriban állnék előtte, s panaszkodnék egy sort, miért is nem felel meg, mint partner. Illetve, ha nem ott lennék, akkor itt helyben felkelnék a helyemről és egyből ráborítanám a tanáriasztalt. Ezzel azt is leszarva, hogy testi sértésért börtönbe kerülök. És még nyíltan vissza is utasítanám a kiengedésemet, ha valaki letenné az óvadékot.
Jelen pillanatban mást nem kívánok, csak is annyit, hogy teljen le azaz öt perc és elhúzhassam a csíkot a teremből. Nem érdekel, hogy első napom a suliban – és bármennyire nem akarok visszamenni a Hankuk Intézetbe –, ha leakarom rázni Jungkookot, akkor más megoldás nem létezik. Nem fogok a női mosdó egy fülkéjében kuporogni, s várni arra, hogy leteljen az utolsó óra is. És, ha emiatt Dongsun kérdőre is vonna, méltón elvállalom a büntetést, legyen az bármi.
Táskámba mindent beszórok, amivel egy időben meg is szólal, az embereket megmentő csengő. Helyére betolom a széket, és egyedül Taehyungot várom meg, akivel egyeztettem, hogy menjünk vissza ketten a házba. Tökéletes alibi lesz a srác orrvérzése, ami meg sem történt. Gratulálok Heeyoung, sodorj ártatlan embereket bajba a te érdekedben, hogy a napod többi része ne teljen pocsékabbul.
A tanárt előre engedve, a semmiből Jungkook is a társaságunkhoz csatlakozik, s valamit nagyon magyaráz Tae-nek, miből én egy mukkot sem értek. Bár jobb bevallani, hogy egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi, hisz' kitudja milyen férfi dolgokról beszélnek, ami a lányokat kiüldözi a világból. Szemeimet megforgatom, ezzel fejezve ki, hogy már túlságosan is elég abból, hogy az én cseszegetésemnél nem talál jobb elfoglaltságot, amivel letudja magát kötni. Viszont már az is megfordul a fejemben, hogy az élete annyira unalmas, hogy ezzel akarja élvezetessé tenni, s röhögni az én bénaságaimon. Ennyire felszínes viselkedést, mellette pedig sötét aurát – ami megbilincselni mindkét kezemet –, soha többet nem akarok látni. Szaporábbra veszem lépteimet, ezzel hátrahagyva Tae-t és az idegesítő haverját. Jobban teszem, ha inkább egyedül megyek vissza, s magamba fojtom a kitörni készülő őrjöngésemet.
Mérgesen távozom az iskola kapuján, amit szépen bevágok magam mögött, egyenes Taehyung orrára, ami csodával határos módon, tényleg elkezd vérezni. Ezerrel elkezdek a bocsánatáért esedezni, mert mégsem szándékosan csináltam. Ha most ezért veszítem el a jólelkűségét, illetve a belém vetett bizalmát... Kiállok egy teherszállító kamion elé és hagyom, had csapjon el. Kezeit a vállamra helyezi, hogy nyugodjak el, s szerinte nem vészes, csak az orrából ömlik a vér. Még, hogy nem vészes...
Azonnal elkezdem terelgetni az intézet irányába, s hiába kéri, hogy lassítsak, sajnos nem teszek kedvére. Ha már ezt is elszúrtam, mint általában minden mást, legalább jóvá had tehessem valahogyan. Kezébe nyomok egy papírzsepit, hogy ameddig vissza nem érünk oda, ahonnan reggel elindultunk, próbálja a vér nagy részét visszaszorítani. Nem az orvosira készülök, azonban ennyit még én is megtudok oldani, ha nem is profi emberek módjára. Számomra mi a tanulság ebből? Soha, ne hagyd, hogy a düh irányítson, mivel egy ember biztos megsérül benne.
Nyikorogva kinyitom a ház ajtaját, s bekukucskálok, hogy Dongsun még véletlenül sincs az előcsarnokban. Nyugodtan kifújom a tüdőmbe rekedt levegőt, miután biztosra megyek, nincs mitől tartani. Kezemmel intek, hogy a levegő tiszta és siessünk fel az emeleti fürdőbe. Sőt, ha már itt is vagyunk, maradjunk is a hátsónkon, úgy sem fogunk senkinek hiányozni. Reális meglátás, mivel Taehyungot biztosan keresnék a haverjai, engem meg Yena, hogy jól lapátra tegyen.
Neki dőlök a falapnak, szemeimet lehunyom, és várom a végét az egész dolognak. Elmélyedve a gondolataim viharában, kiutat próbálok keresni, hogy biztosan kell-e nekem akkora kockázat, amiért képes vagyok bajba sodorni másokat is. A biztonságos part, amin eddig álltam, most olyan gyorsan készül eltávolodni tőlem, miközben én a hatalmas óceánban vergődök, mint a partra vetett hal. Nem, ez most már nem én vagyok, és nem is leszek már, soha...
Magamon érzem TaeTae fürkésző tekintetét, mely egy hatalmas gombócot okoz a torkomban, mi képes elszorítani a hangszálaimat. Kérdőn nézek rá, de azonnal megtudom állapítani a nézéséből, hogy nagyon is kíváncsi mi bánt a töri óra kezdete óta. Hosszú lenne elmesélni, oly annyira, hogy még a nap is leáldozik, kétszer is. Egy újabb kelletlen sóhaj hagyja el kicserepesedett számat, hogy megadom magam és elkezdem neki mesélni. Hitetlenkedve hallgatja, s az ő száját mindössze egy furcsa kérdés hagyja el, amin még én magam is meglepődök.
– De Jungkook miért kérné a segítségedet a tanulásban, amikor csak négyesei vannak? Szinte már strébernek számít – vág egy furcsa grimaszt, mely egy őszinte mosolyt csal az arcomra.
– Olyan jókat tudsz kérdezni! Sajnos erre én nem tudom a választ, mivel mégis csak tegnap érkeztem – taglalom a mondatokat, közben oldalra húzva számat, amiért képes ekkorákat hazudni, kézen fogva egy kis önsajnálattal is.
– Bízom benne, hogy nem fogod megcsinálni, ha már tudod az igazat – szorongatja meg a vállamat, ezzel adva egy kis erőt az elkövetkezendő kínkeserves órákra.
– Ha nem vállalom el, ennyivel betudok magamnak biztosítani egy baromi szar sorsot... – fintorodok el, ahogy belegondolok, hogy vajon mikre is lenne képes egymaga.
Eleresztek egy mosolyt, majd elköszönök tőle, s utamat a Yena-val való közös szobánk felé veszem. Inkább nevezném skorpió vagy sárkányfészeknek, mint sem egy hangulatos, békével megáldott szobának. Leülök az ágyra, és még mielőtt belevágnék a tanulásba, összeszámolom a maradék pénzemet, hogy tudjak venni két képkeretet, amit a szobatársam tegnap a délután folyamán darabjaira tört. Csak halovány remény él bennem, hogy ezzel a ceremóniával kapcsolatban, minden rendeződni fog köztem és Yena között, s elfelejti a Soomin által okozott dolgokat. Az eltűnt lányon úgy sem lehet már segíteni, ezzel egy huzamban az időt sem visszaforgatni.
Akkor érzem magam igazán elszontyolodva, amikor kiderül, hogy ennyi sajnos nem lesz elég rájuk, s legközelebb csak jövő hónapban kapok diákhitelt. Vagy, ha addig nem, akkor a nagyi által utalt pénzt, ami képes fedezni a hónap hátralevő részét. Esküszöm, ha nem élne az a szabály, hogy a sulin kívül máshova nem mehetünk, már rég a városban csatangolnék valami munka után. Ezek teljében még mindig nem tudom komolyan venni azt, hogy az apám minden indok nélkül ide küldött.
Elterülve az ágyon, elkezdek forgolódni, ezzel vezetve le azt a feszültséget, ami az elmúlt négy óra alatt utolért. A copf, amit reggel készítettem, készül szétjönni, de erről tudomást sem véve, kerülök önkívületi állapotba. Testemet súlytalannak érzem, mintha készülnék megszabadulni a saját lelkemtől, s ennek csak egy megoldása lenne, mi nem mondható annak. Ezen reakció miatt, most már nem a kezeimet, hanem a testemet is érzem, mintha szoros kötelekkel szeretnék összeszorítani, megfosztva minden mozgástól.
Összeszedve a lelkem darabjait a földről, erőt veszek magamon, odasétálok az asztalomhoz, leülök elé, s elkezdek kinézni a fejemből, miközben a tollammal babrálok. Az előttem elterülő falap teljesen üres, amin pont, hogy a könyveimnek kellene sorakoznia, mik arra várnak, hogy sorjában végezhessem ki a mai napra kapott házi feladatokkal együtt. A békés csendet, egy orbitálisan hangos kopogás töri meg, ami által csak is egy emberre tudok gondolni. Még véletlenül se hagyjon levegőhöz jutni pár szerencsétlen pillanatra. Helyette még jobban elszívja a maradék oxigént is, ami Yena által megengedett nekem ebben a szobában. Lemondóan engedem be, s megtalálva az újra vetett ágyamat, ráül, ezzel elérve azt, hogy lefekvésnél már ne legyen annyira csalogató, mint eleinte.
Mellkasom előtt karba teszem kezeimet, várva, hogy elkezdhessük a rémálomnak nevezhető tanulást. Ami után szerintem egyből az esszé fog jönni, még véletlenül sem szabadulva meg a srác elkényeztettet mivoltától. Ujjait tördeli, s a kínos csend beállta miatt, mindent alaposan szemügyre vesz, kivéve engemet. Nem mintha bánnám az egészet, mert jobb is, hogy engem szuggerál úgy, mint más lányokat. Én nem vagyok olyan, mint a többi divatmániás pióca lányok, akik csak úgy tapadnak a Jungkook-hoz hasonló srácokra.
Ha most tényleg segítek neki, amikor szüksége sincs rá, van egy olyan megérzésem, hogy még húsz következő élettel később is azt fogom bánni. Félreértés ne essék, szeretek segíteni másoknak, de akiknek tényleg gondja van valamilyen tananyaggal. Nem pedig olyanoknak – ahogy Taehyung is elmondta –, akik szinte strébernek számítanak, még akkor is, ha négyesei vannak. Jungkook egy menő srác, jó jegyekkel megáldva. Ez a két variáció nagyon nem oké együtt. És szerintem még logikus az a kérdés: Miből lesz a cserebogár?
– Vegyük rövidre a dolgokat, mivel evés előtt még fürdeni is szeretnék – felelem ridegen, megfűszerezve némi bosszúsággal is.
– Csak nem hitted azt, hogy tényleg tanulni jöttem. Mindössze beszélgetni veled – vigyorodik el ördögien, amitől egy hatalmasat nyelek. Kicsikét hátrébb csúszok az ágyon, így távolabb kerülve a fiútól.
– Akkor kezdjük el az esszét. Minél előbb túl vagyunk rajta, előbb letudjuk adni, s utána nem lesz közünk egymáshoz – nyúlok két mappáért, amit utána a laptopom is követ.
– Jelen helyzetben most azt sem akarom megcsinálni. Szórakozzunk egy kicsikét, drága Heeyoung – válaszolja, miközben feljebb mászik az ágyamon, mitől engem könnyen elterít. Elkezdek alatta ficánkolni, ezzel megrúgva egy párszor a kényes pontján, mitől hangosan fel is szisszen. Látszik, hogy elemében van, ha még ez sem képes semmire. Kezemet lendítem, ezzel felpofozva Jungkookot. – Igaza volt Yena-nak! Tényleg egy harcias lány vagy, akinek nem csak a szája nagy, amivel visszapofázni tud, de még verekedni is hajlandó vagy, csak azért, hogy megvédd saját magadat – feleli továbbra is vigyorogva. Lelököm magamról, és az ajtóig meg sem állva, kitessékelem a helységből. Az ajtót rácsapom, s forrongva a dühtől, átkozom le a pokolra a srácot, Yena-val az élen.
Azért ennyire könnyelmű, kis hitű balféknek nem kell néznie. Természetes, hogy megvédem magamat, illetve a jogaimat, s nem teszem ki magam egyéb veszélyes dolgoknak. Bár van egy olyan sejtésem, hogy ez az egész dolog, nem Yena műve, hanem a saját színdarabjának a része. Sosem értettem meg az embereket, hogy képesek egyik percről a másikra, ilyen gyorsan átszellemülni valaki mássá...
Felkapom az ágyam végéből a ruhát, ami felváltja az iskolai egyenruhát. Kezembe veszem a legelső törülközőt és kisietek a fürdőbe, hogy még véletlenül se fussak össze bármelyik idegesítő lakótársammal Kim Taehyungon kívül. Magamra zárom a fürdőszoba ajtaját, s beállok a zuhany alá. Percekig folyatom magamra a meleg vizet, mely tökéletesen hat az átfagyott bőrömre. Szeptember másodika van, de mintha már tél lenne. Szeszélyes egy időjárás.
***
Leülve a vacsorához, csendben fogyasztjuk el az elénk rakott ételt. Meghitt percek vannak a hátunk mögött, viszont a nagy része az egésznek még hátra van. Egy mosollyal díjazom, hogy eddig még se Jungkook, se pedig Yena nem akart kinyírni semmilyen értelemben. Viszont, mint ahogy tegnap is történt, egy rossz szó és már készül is kitörni a harmadik világháború.
Yena tekintete villámokat szór, de kivételesen nem engem akar kinyírni, hanem Hoseokot. A végén kiderül ki az áruló, aki tegnap este a fürdőbe ráírta a falra a "Segíts, Soomin!" mondatot. Kicsikét sajnálom a srácot, hogy pont Yena az, ki miatt ilyen szorult helyzetbe kerül. Lejjebb csúszok a széken, ezzel kikerülve a látóterükből. Nem akarok áldozat lenni egy olyan játszmában, amihez nincs közöm.
Nyugalomban falatozok tovább, amikor a szemem előtt egy maréknyi rizs repül el, mi egyenesen Hoseok arcában landol. Nevetésemet visszafojtva csak mosolygok rajta egy sort, mit Jungkook egyből észrevesz. Útját felém veszi, kezében a tányérjával. Előre tartok attól, hogy mit akar tenni azzal. Bár egy elképzelésem van, ami egy kicsikét sem tetszik. Mire észbe kapok rendesen, a fejemen landol a vacsora, mit direkt elfogyasztásra tálalnak fel, s nem arra, hogy azzal mossunk hajat.
Mérgesen trappolok fel a lépcsőn, mi miatt Dongsun ingerülten jön ki az irodájából. Meglátva engem, útját lefele veszi és én már csak azt hallom, hogy a társaság három tagját – aki kezdeményezte az egész kajacsatát –, alaposan leteremti. Hoseok éppen egy könnyebb büntetést kap, míg Jungkook-nak a konyhát kell fényesre felsúrolnia, addig Yena-nak az edényeket kell elmosnia. Szerintem Jeon Jungkook jobban megérdemelné azt, ha inkább az egész Hankuk Intézetet kellene tisztába vágnia. Evidens viselkedésén nem lehet segíteni, ő már csak ilyen marad.
Belebújok szőrmés mamuszomba és elindulok újra a fürdőbe, ahonnan alig fél órája tettem ki a lábamat, de mehetek is vissza. Most viszont akkor már hajat is moshatok, ha már a benne ragadt rizsdarabokat nem tudtam szabad kézzel kimosni. Mint ezelőtt, most is percekig folyatom magamra a vizet, miközben magamban zsörtölődök, hogy a srác mekkora tahó egy fazon. Magamra veszem immáron a tiszta pizsamámat és elkezdem megszárítani a hajamat.
Fél óra elteltével a szobánkban ülök a tankönyvek felett és a matek egyenletek bújom. Elmémben újra letelepedik az a gondolat, hogy a beavatási ceremónia magában mit jelent, illetve mit takar pontosabban. És még magyarázatot sem adnak, hogy mire akarnak ezzel kilyukadni. Már az is kezd megfordulni a fejemben, hogy az egész dolog egy szedett-vetett hazugság. Gondolatom ezreiből egy kopogás szakít meg, majd beinvitálva Taehyungot, aki meglehetősen aggódva néz rám. Fejemet megingatom, hogy kutyabajom, s megfordulva a székkel mosolyogva meredek rá.
– Heeyoung, szerintem ne vállald el. Jungkook a legjobb a haverom, de tudom mikre képes – vált át határozott hangnemre, amiben még ott van egy kis aggodalom.
– Ha nem megyek bele, bánhatom az egészet, mellé pedig kitaszítottnak fogom érezni magam, s egyedül csak te fogsz hozzám szólni – ülök le az ágyra, ezzel mélyen a szemébe nézve, miközben megszorongatom a kezeit.
– Figyelj, ezzel az életedet teszed tönkre. Már az is hiba volt, hogy egyáltalán idejöttél. A lány diákokat előszeretettel rabolják el, s van egy olyan sejtésem, hogy Soomin-t is emiatt vitték el – taglalja a mondatokat hatalmas sokkal, ahogy ebbe belegondol.
– Ha ez igaz volna, akkor az apám nem küldött volna ide – meredek rá mosolyogva, hogy ezt nem hiszem el.
– Viszont akkor csak annyit ígérj meg, ha lebeszélni erről nem tudlak... Legalább elővigyázatos leszel – csuklik el a hangja, ahogy a mondat elhagyja a száját. Bólintással fejezem ki, hogy megértettem, és eleget teszek kérésének.
Szorosan magához von, ami eléggé meglep, hisz' ilyen hamar egy fiú soha nem ölelt meg. Sőt, fiú barátaim még nem is voltak, Taehyung az első. De meg kell hagyni, sokkal jobb, mint egy lánybarátnő, aki hasonló viselkedéssel tud rendelkezni, mint Yena. És én erre büszke vagyok...
***
– Na, csak megérkeztetek – fonja össze karjait a mellkasa előtt, a mellettem álló Taehyung.
– Mivel késtünk, rá is térünk a témára – feleli Yena olyan elszántsággal, ami az embereknél igen ritka.
Majd Jungkook veszi át a szót.
– Ennek az egész ceremóniának csak két szabálya van... – konstatálja higgadtan.
– Hallgatlak...
– Ha azt akarod, hogy befogadjunk, két dolgot kell megtenned – folytatja tovább a mondandóját Jungkook. – Menj be Dongsun irodájába, és lopd el padlás kulcsát – kúszik az arcára egy ördögi vigyor.
Na, álljunk csak meg egy percre... Ha jól emlékszem, akkor a Hankuk Intézet tulaja világosan megmondta, hogy a diákoknak az irodába, a padlásra és a pincébe bemenni, tilos. Taehyung-nak igaza van, nem tudhatom milyen hátsószándékai vannak Jungkook-nak.
Viszont nem érdekel, ha büntetésbe kerülök, muszáj kockáztatni, bármennyire is veszélyes az egész. Részemről a kihívás, elfogadva...
Elég lesz akkor bánnom az egészet, ha Jung Dongsun rajtakap az irodában...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése