Annak ellenére, hogy azt ígértem a nagymamámnak nem hagyom magára, mégis most azt készülöm tenni. Az apám által rám hagyott levél, teljesen az én elveim ellen dolgoznak, ami megköveteli azt, hogy utazzak el Gwangju-ba. Tizenegy éve, hogy megtörtént a baleset, de még mindig nem akarom elhinni az egészet. Persze az életemet nevezhetem tökéletesnek, mivel mégis csak egy szerető nagymamám van, aki betegsége ellenére nem rakott be egy árvaházba. Egy nagy terhet készülök levenni a válláról, köszönhetően annak, hogy egy távoli városban kezdek saját életet.
Felszállva a repülőre, még egy utolsó pillantást vetek Bangkok hatalmas felhőkarcolóira, miközben arra várok, hogy a gép felszálljon, s elinduljon a kitűzött cél felé. Nem tudom, hogy nekem pontosan mi dolgom van a Hankuk Intézetben, ami egy remek kollégiumnak szolgál, a Yonsei egyetemhez közel. Viszont, ha apám a levélben, s egyaránt a végrendeletében is ezt kéri tőlem, nem mondok neki nemet.
Kilenc óra kínkeserves repülőút után, sokkal felszabadultabban érzem magam, mint amikor felszálltam a járműre. A félsz még így is bennem van, mivel attól tartok, most, hogy a nagyimat magára hagytam, a magányba fog beleőrülni. Amint odaérek az intézethez, első dolgom az lesz, hogy felhívom őt. A nyugalom egyáltalán nem én vagyok, ez is egyszer biztos. Távol álljon tőlem az, hogy bolhából elefántot csináljak...
Leemelem a csomagjaimat a szállítóról, s utamat a repülőtér kijárata felé veszem, ha már senki nem jött ki onnan elém. Thai létemre a koreait is folyékonyan beszélem, köszönhetően apukámnak. Nem lesz annyira fura ezen a nyelven kommunikálni, mivel nevelőmmel az életem nagy részét így töltöttük, amire büszke vagyok, már csak emiatt is. Kezdek megszédülni a sok új dologtól, mivel még nem tudom merre nézzek. A gwangjui levegő teljesen más, mint amihez eredetileg szoktam. Azonban a kihívásoktól ettől a perctől kezdve nem tántorodhatok vissza, ha már szabályokat követve repültem kilenc órát.
Kilépve a hatalmas, kupolával fedett épületből, velem szemben egy autó készül leparkolni, rajta egy hatalmas Hankuk Intézet névvel ellátva. Fejemet megforgatva jövök rá arra, hogy rajtam kívül nem igazán lehet bárki, aki arra helyre készülne beköltözni, bármennyire is híres. Tekintetem elkapja a sofőrét, akiéből próbálok rájönni, hogy ez most tulajdonképpen miattam jött. Lassan megindul felém, amitől egy lépést hátrálok, megtartva továbbra is egy tisztes távolságot.
– Lee Heeyoung? – teszi fel a kérdést, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem rossz embert kérdez. Bátortalanul bólintok, hogy én lennék az, majd néhány másodperc elteltével, így folytatja: – Kérem adja a csomagjait, én vagyok felelős azért, hogy biztonságban eljusson az intézet területére – feleli valamivel határozottan, amit egy kedves mosoly követ felőle. A lehető leggyorsabban nyerem vissza a bátorságomat és jó kedvel szállok be hátra, teljesen megfeledkezve arról, hogy még lenne esélyem meglógni.
Az út nagy része nyomott és fullasztó csendben telik, amin még a rádióból hangzó zenék sem képesek javítani. Az agyam megállás nélkül azon kattog, hogy milyen környezetre számítsak, illetve maga az épület és az iskola is milyen. Ami a társaságot illeti, nem lesz nehéz beilleszkedni, mivel mégis csak imádok másokkal megismerkedni. Viszont nem felejthetem el, hogy lehetnek olyan illetők, akiknek elsőre vagy még a későbbiekben sem leszek szimpatikus. Így ehhez sem fűzök túl nagy reményeket, ahogy különösebben semmihez. Várom, hogy minden a maga idejében következzen be.
– És mondja, miféle célból szándékozik beköltözni az intézetbe? – mered rám a visszapillantó tükörből, ahogy én az erdő övezte terültet elemezgetem.
– Eleinte semmi okom nem lett volna idejönni, csak az apám a végrendeletében és egy levélben ezt kérte tőlem, nos... Mielőtt meghaltak volna az anyámmal – hajtom le a fejemet, miközben elmémben feltűnnek azok a pillanatok, amikor még a szüleimmel jártam mindenfele.
– Elnézést, nem akartam tapintatlan lenni – hajtja le a fejét, a sapkájával eltakarva bosszús tekintetét. Felvont szemöldökkel nézem tettét, mivel ez a viselkedés nem mindennapi. Ahányszor felemlegeti valaki, én meg válaszolok rá, inkább csendben maradnak.
Nem faggat tovább, inkább minden türelmét, idejét, de legfőképp a tekintetét a kavicsokkal teli útnak szenteli. Újra magamba temetkezve szemlélem a tájat, amit a nap sugarai érintenek, ezzel egy kis boldogságot költöztetve az ember szívébe. Azonban az egész dolognak a másodperc tört része alatt vége szakad, köszönhetően az erdő magas fáinak, melyek beárnyékolják az egész helyet. Percekkel később már egy hatalmas nagy torony vonja el a figyelmemet, amelyről sugárzik a gonoszság, és egyben fájdalom. Ez által olyan érzést keltve bennem, mintha mindent mágia és misztikus elemek karolnának fel. Az élet itt, egy cseppet sem átlagos...
– Meg is érkeztünk. Akkor sok szerencsét az itt eltöltött időhöz... És nehogy valami szellembe belebotoljon, illetve kerülje el az intézet vezetőjét – mondja, majd a csomagjaimat kiemelve, lecsapja a csomagtartót.
– Ezt mégis hogyan érti? – teszem fel a kérdést, mielőtt még beszállna az autóba.
– Ok nélkül rengeteg tanuló tűnt el az utóbbi időben, s ezt mind a Hankuk Intézet szellemeire fogják, akik egy idős hölgy babonái miatt keltek életre – feleli, s beülve az autóba, azonnal el is húzza a csíkot. Őszintén?! Én nem hiszek ebben a szellemes hülyeségekben. Az viszont érdekes, hogy miért is van olyan érzése az embernek, már akkor, amikor ránéz az épületre, mintha valami sötét titkot rejtegetne az intézet.
A dolgaim után nyúlok, s elindulok befele, hogy ne csak kívülről kémleljen az épületet, hanem bentről is. A kavicsos út mentén a hatalmas fák alatt sorjában húzódnak másabbnál-másabb szobrok, többek között egyiptomi istenségeké is. Ennyi erővel az intézet tulaja nyithatna egy múzeumot a látogatók számára. Sokkal jobb hívatás lenne a számára, mint, hogy egy ilyet vezetne. Lépteimet felgyorsítom, szinte már futólépésben teszem meg azt a kis távot, ami még hátra van az intézetig.
Az épülethez érve, a kezemet a kilincsre helyezem, mi kis idő elteltével nyikorgással magától kinyílik. Fura arccal figyelem végig a jelenetet, mivel ilyet nem mindennap látok. Több kérdés fogalmazódik meg bennem, köztük az is, hogy én még mindig szeretnék-e itt maradni. Az még rendben van, hogy a kert tele van művészek által készített ijesztő művekkel, de az már nem fér bele a pakliba, hogy az ajtó magától nyiljon ki. Vagy fogjuk rá arra, hogy ezt mind a fantáziám idézi elő.
Belépve egy kisebb helységbe találom magam, ahonnan egy lépcső vezet fel az emeltre, jobbra egy társalgóba nyerünk betekintést, balra pedig az ebédlőbe, hol mindössze egy asztal és kilenc szék terül el. Nem is ezekkel van itt gond, hanem annyival, hogy az egész tér – vagy építmény – nyomasztó érzést kelt az emberben. Egy csepp fény sem áramlik be az ablakon, hála a sötétítőknek. Odasétálok az ablakhoz és elhúzom a függönyt, amitől máris sokkal barátságosabb hangulat uralkodik el pillanatok alatt a házban. Arcomra egy mosoly kúszik, mivel most az egyszer úgy érzem valami jót cselekedtem.
– Ki engedte meg azt, hogy elhúzza őket! Az első nap már bajt akar szítani, Lee Heeyoung? – hallok meg egy erőteljes férfi hangot a hátam mögül. Van egy olyan érzésem, hogy ez a ház tulaja lesz, Jung Dongsun. Óvatosan megfordulok, s velem szemben egy három fejjel magasabb ember tekint le rám.
– Nem, csak úgy gondoltam, hogyha elhúzom akkor nem lesz ilyen komor a hangulat... – kezdek el szabadkozni, ami úgy látszik, hogy nem a legjobb irányba halad, ezért csendre intem magamat.
– Az egyik fontos szabály, hogy a tanulók nem nyúlhatnak a függönyhöz. Ennek a helynek az a lényege, hogy elszigetelten éljünk. Az iskolába menetelen kívül, senki nem járhat ki és be – feleli ridegen, ahogy körülöttem köröket ró le, ezzel véve jobban szemügyre. A levegő is bennem ragad, így még mozogni sem mozgok. – Takarodó nyolc órakor van, a lámpaoltás pedig tízkor. Aki ezek után még ébren van, az súlyos büntetésre számíthat. A pincébe, a padlásra és az irodámba a bejárás szigorúan tilos. Bárkinek bármilyen problémája van a másikkal az nem az én hatás köröm. A diákok feladata megoldani és elsimítani az ügyet egymás között – ismerteti velem a szabályokat, aminek talán a végére ért. Vagy, ha nem akkor továbbra is úgy teszek, mintha figyelnék rá.
Nem is tudom, hogy hol hallok ilyen idióta, fáról akasztott katyvaszos szabályokat. Mindenesetre, ha a büntetéseket megszeretném úszni, akkor kénytelen leszek alkalmazkodni ezekhez. Még véletlenül se legyen itt könnyebb az életem. Sokkal nagyobb elvárásokkal nézek szembe, mint amire én magam számítottam...
Bólintással jelzem, hogy mindent megértettem. A továbbiakban már csak egy intéssel adja a tudtomra, hogy kövessem őt az emeletre, ahol a szobák lehetnek. Egy hang nélkül megyek utána, fel a lépcsőkön, ami minden egyes lépésem után vagy nyikorog vagy a fa megtörik. Ha a házra nem is, de magára a lépcsőfokokra ráférne egy alapos felújítás. Véletlen baleset, illetve hozzá hasonló és ennek annyi. Nem is értem eddig, hogy bírja ezt ki.
Felérve az emeletre, Dongsun kinyit egy ajtót, mely biztosan a szobám lesz, majd se szó se beszéd, rám csukja azt. Minden porcikám megrezzen a hatalmas csapódástól, a félelem azonban a lehető leggyorsabban száll tova. Üveges tekintetemmel körbe pásztázom a szobát, amiben szintén sötétség uralkodik. Egy keserű mosoly terül el arcomon, amivel próbálom magam győzködni, hogy jó helyem lesz itt, vagy ha mégsem, akkor megkérem a nagyit, hogy vegyen ki innen.
A szembe levő falra nézve egy hatalmas, csillogó Yena felirat vonja el a tekintetemet. Megnyugodva tapasztalom, hogy nem leszek egyedül egy hatalmas szobában. Részben azért is jöttem, hogy akkor már a társaságot is megismerjem, s ne csak tanulni kelljen. El sem merem képzelni, hogy ennek a Yena nevű lánynak milyen rossz éjszakái lehettek egyedül egy ekkora szobában. Az ágyra helyezem a bőröndömet, s elkezdek kipakolni a mellette található ruhásszekrénybe. Miután ezzel megvagyok, kényelmesen elhelyezkedek a megvetett ágyon. Viszont ránézve az üresen tátongó éjjeli szekrényre, eszembe jut, hogy otthonról elhoztam két képet, amin a nagymamám és a szüleim képe kapott helyet. Kinyitva a kis ajtót, egy plüsst és egy telefont látok meg. Elmémben egyre jobban ötlik fel az a gondolat, hogy a szobatársam véletlenül itt felejtette, míg a másik gondolat az, hogy valahol elvesztette. Aish Heeyoung, ne gondolj ilyen csekély marhaságokra...
Elindulva az ajtó felé, a fülemet egy veszekedés csapja meg egy lány és egy férfi között. A férfi hangját bárhol felismerem. Miért kiabálna Dongsun más diákkal, amikor szerintem nem tett semmit rosszat. Halkan kinyitom az ajtót, ami nem úgy sül el, ahogy én azt akarom. Túlságosan is nagy zajt csapok, amivel magamra vonom a mérges lány tekintetét. Az útját egyenesen felém veszi, ami miatt lassan elkezdek hátrálni, egészen az ágyamig.
– Az ott Soomin telefonja és plüsse? – mutat az éjjeliszekrényen található tárgyakra. – Ha te tehetsz arról, hogy a legjobb barátnőmet miattad vitték el innen, nem lesz szép sorsod, erről én magam gondoskodok – sziszegi a lány, amitől a vér is megfagy az ereimben.
– Egyenlőre azt sem tudom ki az a Soomin, azt meg végképp nem, hogy miért ment el... – válaszolom határozottan, ami az én számból egy öt éves gyerek kijelentésére hajaz.
– Hazudsz, mivel gondolom te nem furcsállod azt, hogy pont ma érkezel, erre a barátnőm eltűnik, mintha csak a föld nyelte el – feleli továbbra is mérgesen. Számat egy kelletlen sóhaj hagyja, mivel tudom, hogy nem vagyok képes felül kerekedni a lány elvein. Miszerint az én hibám az, hogy Soomin vagy hogy hívják elment. Erről én mostanáig semmit sem tudtam...
Kikerülve engem, megragadja a takarómat, vele együtt a párnámat és kiszórja őket a szoba előtti szőnyegre. Ezek után sorjában következnek a ruháim, majd a telefonom a kupac tetején landol. Ezután csak a zár kattanását hallom, amiből azt szűröm le, hogy most tényleg kizárt. Otthagyva mindent a földön, egyedül a mobilom kíséretében indulok el a társalgó felé. Dongsun irodája előtt elhaladva, egy különös telefonbeszélgetésnek leszek fültanúja, melyet nem tudok mire vélni. Sőt, ha meg is állnék és kihallgatnám a beszélgetést, meglátna, mivel az egész irodát üveg öleli körbe. Azonban egy mondatot, így is eltudok csípni:
– Ne aggódjon, a barátai nem fognak problémát okozni – válaszolja gúnyos hangnemben Dongsun. Miért van olyan érzésem, mintha ez a beszélgetés Soomin-ról szólt volna?!
Mivel ennek a végére nem tudnék egymagam a végére járni, ezért annyiban hagyom a dolgot. Utamat folytatom a kitűzött célom felé, ahol reményeim szerint csend és béke fog fogadni. Most már tényleg kezd elegem lenni a sötétségből, minek olyan szabályt bevezetni, hogy mi tanulók nem húzhatjuk el a függönyt. Lehet tényleg valami mágikus helyre csöppentem?!
Az idő a lehető leggyorsabban telik, így lassan a falon lógó óra is hat órát üt, mi a vacsorát jelzi. Amióta Yena kirakott a szobából, Ő maga sem mozdul ki onnan. Nos, ami pedig a többieket illeti, még nem jelentek meg.
Felkelve a kanapéról, utamat az emeletre veszem, ahol egyből a még mindig földön heverő dolgaim vonják magukra a tekintetem. Egyszerűen nincs merszem ahhoz, hogy bekopogjak, már csak amiatt sem, ahogy beszél velem. Mint egy kiszolgáltatott ember, akit muszáj a földig tiporni. Ahányszor a kilincset próbálnám lenyomni, egy belső hang a fejemben azt diktálja, hogy ne tegyem. Végül is nincs kedvem meghalni, bármennyire is nem nevezem már magam fiatalnak. Két másodperc sem telik el, de az ajtó nyílik, mivel a lenti óra hangja ide is felhallatszik, hogy hat óra van. Mérges tekintettel méreget, amit elkerülve az enyémmel, az ajtó felett található tapétára vezetem. Egy fintort még vág, majd mintha itt se lennék, csendben tovább áll. A földről felveszem a dolgaimat, amit elrendezés helyett csak simán leszórok az ágyamra. A képeket, amiket otthonról hoztam, szintén földön találom meg darabjaira törve. Van egy olyan érzésem, hogy az én helyem nem itt van...
Lesétálva a lépcsőn, az előtérben hét srácot vélek felfedezni, kezükben egy baseball labdával. Felvont szemöldökkel nézem a jelenetet, s arra várok mikor találnak el azzal a rohadt játékszerrel. Nem törődve a veszélyes közeggel, egy szó nélkül indulok meg újra, de ezúttal egyenesen az ebédlő fele. Sejtésem beigazolódni látszik, hogy előbb vagy utóbb engem fognak eltalálni, már csak abból következtetve, hogy az imént sikeresen betörték Dongsun irodájának az ablakát. Az egész kis balesetre a tulaj mérges kiabálását hallom, így, mint aki nem is lenne ott beosonok a helységbe, s addig állva maradok, amíg mindenki el nem foglalja a helyét. Még véletlenül sem szeretnék olyan helyre leülni, akinek az a helye. Ez által akkor képes leszek elkerülni azt is, hogy még valakinek az élő célpontjává váljak.
– Ez mind Jimin hibája. Ha nem töri be az iroda ablakát, akkor még nálunk lenne a labda. Aish, Dongsun is elmehet a francba – hallom meg az egyik fiú hangját, aki a társainak magyarázza, hogy egy bizonyos Jimin nevű alak milyen szerencsétlen volt. A srác épp válaszra várna haverjaitól, amikor pont engem vesznek észre, ahogy az egyik szék mögött állok és kedvesen mosolygok. Ekkora beégést, mint a mostani, többet nem szeretnék...
– Sziasztok! Heeyoung vagyok – mosolygok továbbra is, mint akinek nem lenne jobb dolga. A nyugodt légkört viszont Yena zavarja meg, aki egyedül a csapatot köszönti, engem pedig továbbra is levegőnek néz. Mindenki elfoglalja helyét, s én is ezt teszem.
Jobbomon az egyik fiú ül, míg a másikon Kim Yena, aki meglehetősen szúrós tekintettel illet.
– Csak úgy megjegyzem, hogy Soomin helyén ülsz – konstatálja ridegen, miközben elkezd enni.
– De ő nincs itt. Így szerintem tök mindegy hova ülök – felelem, ahogy végig mérem az ideges lányt a kijelentésemtől.
– Vegyél vissza új lány! Attól, hogy még elment, nem beszélhetsz úgy róla, mintha meghalt volna – teremt le ez az egyik srác, ki meglehetősen büszkén ül Yena-val szemben a túloldalon.
– Jungkook, inkább te vegyél vissza, ami pedig téged illet Yena, higgadj le, biztos Dongsun mondani fog valamit Soomin-ról – zárja le a témát a mellett ülő srác, aki egy kedves mosolyt villant rám.
A mosolya nyugodtsággal tölt el, hogy legalább ő nem akar belém kötni, mint az iménti két személy. Ha nem rólam lenne szó, egész biztos az utca végén található villanyoszlopba is megpróbálnának belekötni. Talán, ha ez a srác nem kelt volna a védelmemre, rég felálltam volna az asztaltól és kint az utcán botorkálnék a rengeteg szobor között. Épp a vízért nyúlnék, hogy öntsek magamnak, de persze most is Yena-nak kell le nyúlnia. Ez a lány maga a megtestesült kedvesség, akinek a pokolban kellene kámforrá válnia. Nem is értem miért gondoltam azt eleinte, hogy a társaság képes lesz befogadni egy új tagot, amikor megszokták azt, hogy senki nem ronthat bele a szoros kapcsolatukba.
– Oh, csak nem neked is kellett volna? – feleli könnyed cinizmussal, amiben felfedezek némi gúnyt is. – Had öntsek neked – emeli fel a poharamat, de ahelyett, hogy abba öntené, egyenesen rá a nadrágomra borítja. Hitetlenkedve meredek, hogy ezt most komolyan megtette. A csendet a srácok nevetése töri meg, ami az én szerencsétlen helyzetem követel meg tőlük.
Kezeim ökölbe szorulnak és már azon a határon vagyok, hogy egy hatalmasat lekeverek Yena-nak. Azonban hamar elvetem az ötletet, mivel elmémben felötlenek szüleim szavai, amit az egyik születésnapomon mondtak nekem, amikor már kezdtem feladni minden reményemet azzal kapcsolatban, hogy a nagymamám felépül-e. Magamba fojtom azokat a szavakat, amik megfordulnak a fejemben és képes lennék a fejéhez vágni. Ilyen gerinctelen emberrel sem találkozni mindennap, mint ez a hárpia.
– Yena, nem gondolod, hogy picikét túl mentél ezzel? – teremti le a lányt, a még mindig ismeretlen srác.
– Taehyung, még nehogy te védjed meg ezt a libát, akinek köszönhetően Soomin kitudja hol lehet – kezd el kiabálni, ezzel mindenkibe belé rekesztve a levegőt.
Megelégelve azt, hogy mindenki rajtam gúnyolódik, felállok és elindulok a túlsó szobába, hogy felhívjam a nagyit. Nem tudom mit fogok neki mondani, amikor átlát a szitán és nem hinné el a hazugságot, amit kitalálok. Idős kora ellenére, az esze az még mindig vág. Mindenesetre, tényleg reménykedek abban, hogy most az egyszer hinni fog a kis hazugságaimnak.
A több ezer éves telefon gombjait lenyomva tárcsázom a nagymamám számát, s várom, hogy felvegye. Közben azon gondolkodok, hogyha rákérdez milyen a társaság, mit hazudjak neki. Utána olyan lelkiismeret furdalásom lesz, hogy még a következő életemben is azt fogom bánni. Fél perc elteltével, egy rekedt, idős asszony hangja csapja meg fülemet. Úgy érzem, hogy a levegő is megfagy körülöttem, miközben azt hallgatom, ahogy a gondviselőm a válaszomra vár türelmesen. A beszélgetésünk egyre jobban mélyül, amiből senki nem tud megszakítani minket. Csak egy napja vagyok távol, de már most hiányzik és legszívesebben visszamennék Bangkokba. Az itteni környezet nem nekem való...
Addig hangzik békésnek a beszélgetésünk, amíg olyan kérdést nem tesz fel, ami miatt a torkomban egy gombóc keletkezik. Ahányszor megpróbálok valami hihető sztorit kitalálni, az ötletet el is vetem, mivel valahol mindig találok valami kivetni valót.
– Heeyoung, sikerült beilleszkednek? Sok barátod van? – teszi fel egymás után a kínosabbnál-kínosabb kérdéseket, amikre a válaszokat nem tudom, hogy hirtelen honnan a francból kaparjam össze.
– Sikerült jól beilleszkednem és sok barátom van – hazudom neki, ezzel egy időben a fejemet is lehajtva. Az egész dolog úgy bizarr, ahogy van. A lelkemet már most nyomja az a teher, ami legutoljára akkor ért el, amikor a szüleim autóbalesetben meghaltak.
Könnyeimet visszafojtva beszélgetek tovább nevelőmmel, ezzel együtt semmisé téve az előbbi szóváltásunkat. Közben tekintetemet az órára vezetem, ami két perc múlva üt fél nyolcat. Hirtelen észbe kapok, elköszönök a nagyimtól és felfele indulnék a lépcsőn, amikor Taehyung megállít. Furán nézek rá, mivel a kis társaságból, talán ő az, aki nem érez irántam ellenszenvet Soomin rejtélyes eltűnése végett, amivel engem vádolnak. Ahelyett, hogy beszélgetnénk, inkább csak egymást nézzük, ami akkor kezd kínossá válni, amikor Dongsun is megjelenik közöttünk, vállán egy kitömött fekete hollóval. Visszaszívom, amit nem is olyan régen mondtam. Ez sokkal bizarrabb, mint az én ócska hazugságom.
Kezével elkezd inteni, hogy én menjek fel a szobába, míg Taehyung az ellenkező irányba. Van egy olyan megérzésem, hogy a konyhába kell mennie elmosni az edényeket. Gondolom ez valaminél jobb, mint a büntetések, amik a jövőben nagy mértékben előfordulnak. A szoba helyett, inkább a fürdő felé veszem az irányt, ahol a pára rácsapódott a tükörre, ez által azt teljesen eltakarva. A törülközőért nyúlnék, amikor a tárgyon megakad a tekintetem. Egy hatalmas "Segíts, Soomin!" felirat tátong a tükrön. Minden gyanakvás nélkül letörlöm, és a tükörképemre meredve egyre jobban bánom, hogy belenéztem.
Amíg utolsóként a fürdőben totojázok, Dongsun hangja töri meg a csendet, miközben épp a fogamat mosom. Gondolom ideje bemenni a szobába és aludni, legalábbis, ha a megérzéseim nem csalnak.
– Tíz óra van! Mindenki a szobájába! – feleli, s arcomat megtörölve, kezdek el felrohanni a szobánkba, amivel Yena-val osztozom. Bánom, hogy nem kaptam inkább egy fiú szobatársat... – Itt van a kezemben a tű. Olyan néma csöndet szeretnék, hogy halljam, ahogy földet ér. Háromig számolok és elejtem, aki még mindig ébren van, az büntetést kap! Egy... kettő... három...
Másnap az első három óra gyorsan el telik, ami hamar meghozza az étvágyamat. Így egyből megcélzom az ebédlőt, de nem egyedül. Időközben mellém csatlakozik Taehyung is, akivel a szünetek nagy részét töltöm. Ő az egyedüli olyan ember, akire illik a barát jelző, holott még nem vagyunk baráti kapcsolatban sem. Egyszerűen jó társaság vagyunk a másik számára, akikben van némi közös vonás.
Tegnap óta még mindig célpontnak érzem magam Yena és Jungkook által, akik meglehetősen szeretik kerülni a társaságomat. Ami pedig a többiekre vonatkozik, korántsem olyanok, mint az előbb említett egyedek, de még így is vérben forgó szemekkel néznek rám. Nevezhetem, tökéletes egy fogadtatás...
– Heeyoung, jó, hogy itt találunk! Csak elnézést szeretnénk kérni a tegnapi viselkedésünkért – lep meg hirtelen a semmiből Jungkook, oldalán Yena-val, aki nem úgy tűnik, mint aki sajnálná a dolgokat.
– Úgy gondoltuk, hogy újra üdvözlünk, csak most a hagyományos beavatási ceremóniával együtt. Ez amolyan hagyomány nálunk – feleli töretlen mosollyal az arcán a lány.
– Nem tudom, attól függ, hogy mi ennek a ceremóniának a lényege – nézek segítség kérően Taehyung-ra. – De legyen, vállalom...
Miért érzem azt, hogy ennek a szertartásnak nem lesz jó végkimenetele? Ilyenkor kezdjek csak igazán aggódni, amikor most kezdődik a teljes káosz...?
Felszállva a repülőre, még egy utolsó pillantást vetek Bangkok hatalmas felhőkarcolóira, miközben arra várok, hogy a gép felszálljon, s elinduljon a kitűzött cél felé. Nem tudom, hogy nekem pontosan mi dolgom van a Hankuk Intézetben, ami egy remek kollégiumnak szolgál, a Yonsei egyetemhez közel. Viszont, ha apám a levélben, s egyaránt a végrendeletében is ezt kéri tőlem, nem mondok neki nemet.
Kilenc óra kínkeserves repülőút után, sokkal felszabadultabban érzem magam, mint amikor felszálltam a járműre. A félsz még így is bennem van, mivel attól tartok, most, hogy a nagyimat magára hagytam, a magányba fog beleőrülni. Amint odaérek az intézethez, első dolgom az lesz, hogy felhívom őt. A nyugalom egyáltalán nem én vagyok, ez is egyszer biztos. Távol álljon tőlem az, hogy bolhából elefántot csináljak...
Leemelem a csomagjaimat a szállítóról, s utamat a repülőtér kijárata felé veszem, ha már senki nem jött ki onnan elém. Thai létemre a koreait is folyékonyan beszélem, köszönhetően apukámnak. Nem lesz annyira fura ezen a nyelven kommunikálni, mivel nevelőmmel az életem nagy részét így töltöttük, amire büszke vagyok, már csak emiatt is. Kezdek megszédülni a sok új dologtól, mivel még nem tudom merre nézzek. A gwangjui levegő teljesen más, mint amihez eredetileg szoktam. Azonban a kihívásoktól ettől a perctől kezdve nem tántorodhatok vissza, ha már szabályokat követve repültem kilenc órát.
Kilépve a hatalmas, kupolával fedett épületből, velem szemben egy autó készül leparkolni, rajta egy hatalmas Hankuk Intézet névvel ellátva. Fejemet megforgatva jövök rá arra, hogy rajtam kívül nem igazán lehet bárki, aki arra helyre készülne beköltözni, bármennyire is híres. Tekintetem elkapja a sofőrét, akiéből próbálok rájönni, hogy ez most tulajdonképpen miattam jött. Lassan megindul felém, amitől egy lépést hátrálok, megtartva továbbra is egy tisztes távolságot.
– Lee Heeyoung? – teszi fel a kérdést, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem rossz embert kérdez. Bátortalanul bólintok, hogy én lennék az, majd néhány másodperc elteltével, így folytatja: – Kérem adja a csomagjait, én vagyok felelős azért, hogy biztonságban eljusson az intézet területére – feleli valamivel határozottan, amit egy kedves mosoly követ felőle. A lehető leggyorsabban nyerem vissza a bátorságomat és jó kedvel szállok be hátra, teljesen megfeledkezve arról, hogy még lenne esélyem meglógni.
Az út nagy része nyomott és fullasztó csendben telik, amin még a rádióból hangzó zenék sem képesek javítani. Az agyam megállás nélkül azon kattog, hogy milyen környezetre számítsak, illetve maga az épület és az iskola is milyen. Ami a társaságot illeti, nem lesz nehéz beilleszkedni, mivel mégis csak imádok másokkal megismerkedni. Viszont nem felejthetem el, hogy lehetnek olyan illetők, akiknek elsőre vagy még a későbbiekben sem leszek szimpatikus. Így ehhez sem fűzök túl nagy reményeket, ahogy különösebben semmihez. Várom, hogy minden a maga idejében következzen be.
– És mondja, miféle célból szándékozik beköltözni az intézetbe? – mered rám a visszapillantó tükörből, ahogy én az erdő övezte terültet elemezgetem.
– Eleinte semmi okom nem lett volna idejönni, csak az apám a végrendeletében és egy levélben ezt kérte tőlem, nos... Mielőtt meghaltak volna az anyámmal – hajtom le a fejemet, miközben elmémben feltűnnek azok a pillanatok, amikor még a szüleimmel jártam mindenfele.
– Elnézést, nem akartam tapintatlan lenni – hajtja le a fejét, a sapkájával eltakarva bosszús tekintetét. Felvont szemöldökkel nézem tettét, mivel ez a viselkedés nem mindennapi. Ahányszor felemlegeti valaki, én meg válaszolok rá, inkább csendben maradnak.
Nem faggat tovább, inkább minden türelmét, idejét, de legfőképp a tekintetét a kavicsokkal teli útnak szenteli. Újra magamba temetkezve szemlélem a tájat, amit a nap sugarai érintenek, ezzel egy kis boldogságot költöztetve az ember szívébe. Azonban az egész dolognak a másodperc tört része alatt vége szakad, köszönhetően az erdő magas fáinak, melyek beárnyékolják az egész helyet. Percekkel később már egy hatalmas nagy torony vonja el a figyelmemet, amelyről sugárzik a gonoszság, és egyben fájdalom. Ez által olyan érzést keltve bennem, mintha mindent mágia és misztikus elemek karolnának fel. Az élet itt, egy cseppet sem átlagos...
– Meg is érkeztünk. Akkor sok szerencsét az itt eltöltött időhöz... És nehogy valami szellembe belebotoljon, illetve kerülje el az intézet vezetőjét – mondja, majd a csomagjaimat kiemelve, lecsapja a csomagtartót.
– Ezt mégis hogyan érti? – teszem fel a kérdést, mielőtt még beszállna az autóba.
– Ok nélkül rengeteg tanuló tűnt el az utóbbi időben, s ezt mind a Hankuk Intézet szellemeire fogják, akik egy idős hölgy babonái miatt keltek életre – feleli, s beülve az autóba, azonnal el is húzza a csíkot. Őszintén?! Én nem hiszek ebben a szellemes hülyeségekben. Az viszont érdekes, hogy miért is van olyan érzése az embernek, már akkor, amikor ránéz az épületre, mintha valami sötét titkot rejtegetne az intézet.
A dolgaim után nyúlok, s elindulok befele, hogy ne csak kívülről kémleljen az épületet, hanem bentről is. A kavicsos út mentén a hatalmas fák alatt sorjában húzódnak másabbnál-másabb szobrok, többek között egyiptomi istenségeké is. Ennyi erővel az intézet tulaja nyithatna egy múzeumot a látogatók számára. Sokkal jobb hívatás lenne a számára, mint, hogy egy ilyet vezetne. Lépteimet felgyorsítom, szinte már futólépésben teszem meg azt a kis távot, ami még hátra van az intézetig.
Az épülethez érve, a kezemet a kilincsre helyezem, mi kis idő elteltével nyikorgással magától kinyílik. Fura arccal figyelem végig a jelenetet, mivel ilyet nem mindennap látok. Több kérdés fogalmazódik meg bennem, köztük az is, hogy én még mindig szeretnék-e itt maradni. Az még rendben van, hogy a kert tele van művészek által készített ijesztő művekkel, de az már nem fér bele a pakliba, hogy az ajtó magától nyiljon ki. Vagy fogjuk rá arra, hogy ezt mind a fantáziám idézi elő.
Belépve egy kisebb helységbe találom magam, ahonnan egy lépcső vezet fel az emeltre, jobbra egy társalgóba nyerünk betekintést, balra pedig az ebédlőbe, hol mindössze egy asztal és kilenc szék terül el. Nem is ezekkel van itt gond, hanem annyival, hogy az egész tér – vagy építmény – nyomasztó érzést kelt az emberben. Egy csepp fény sem áramlik be az ablakon, hála a sötétítőknek. Odasétálok az ablakhoz és elhúzom a függönyt, amitől máris sokkal barátságosabb hangulat uralkodik el pillanatok alatt a házban. Arcomra egy mosoly kúszik, mivel most az egyszer úgy érzem valami jót cselekedtem.
– Ki engedte meg azt, hogy elhúzza őket! Az első nap már bajt akar szítani, Lee Heeyoung? – hallok meg egy erőteljes férfi hangot a hátam mögül. Van egy olyan érzésem, hogy ez a ház tulaja lesz, Jung Dongsun. Óvatosan megfordulok, s velem szemben egy három fejjel magasabb ember tekint le rám.
– Nem, csak úgy gondoltam, hogyha elhúzom akkor nem lesz ilyen komor a hangulat... – kezdek el szabadkozni, ami úgy látszik, hogy nem a legjobb irányba halad, ezért csendre intem magamat.
– Az egyik fontos szabály, hogy a tanulók nem nyúlhatnak a függönyhöz. Ennek a helynek az a lényege, hogy elszigetelten éljünk. Az iskolába menetelen kívül, senki nem járhat ki és be – feleli ridegen, ahogy körülöttem köröket ró le, ezzel véve jobban szemügyre. A levegő is bennem ragad, így még mozogni sem mozgok. – Takarodó nyolc órakor van, a lámpaoltás pedig tízkor. Aki ezek után még ébren van, az súlyos büntetésre számíthat. A pincébe, a padlásra és az irodámba a bejárás szigorúan tilos. Bárkinek bármilyen problémája van a másikkal az nem az én hatás köröm. A diákok feladata megoldani és elsimítani az ügyet egymás között – ismerteti velem a szabályokat, aminek talán a végére ért. Vagy, ha nem akkor továbbra is úgy teszek, mintha figyelnék rá.
Nem is tudom, hogy hol hallok ilyen idióta, fáról akasztott katyvaszos szabályokat. Mindenesetre, ha a büntetéseket megszeretném úszni, akkor kénytelen leszek alkalmazkodni ezekhez. Még véletlenül se legyen itt könnyebb az életem. Sokkal nagyobb elvárásokkal nézek szembe, mint amire én magam számítottam...
Bólintással jelzem, hogy mindent megértettem. A továbbiakban már csak egy intéssel adja a tudtomra, hogy kövessem őt az emeletre, ahol a szobák lehetnek. Egy hang nélkül megyek utána, fel a lépcsőkön, ami minden egyes lépésem után vagy nyikorog vagy a fa megtörik. Ha a házra nem is, de magára a lépcsőfokokra ráférne egy alapos felújítás. Véletlen baleset, illetve hozzá hasonló és ennek annyi. Nem is értem eddig, hogy bírja ezt ki.
Felérve az emeletre, Dongsun kinyit egy ajtót, mely biztosan a szobám lesz, majd se szó se beszéd, rám csukja azt. Minden porcikám megrezzen a hatalmas csapódástól, a félelem azonban a lehető leggyorsabban száll tova. Üveges tekintetemmel körbe pásztázom a szobát, amiben szintén sötétség uralkodik. Egy keserű mosoly terül el arcomon, amivel próbálom magam győzködni, hogy jó helyem lesz itt, vagy ha mégsem, akkor megkérem a nagyit, hogy vegyen ki innen.
A szembe levő falra nézve egy hatalmas, csillogó Yena felirat vonja el a tekintetemet. Megnyugodva tapasztalom, hogy nem leszek egyedül egy hatalmas szobában. Részben azért is jöttem, hogy akkor már a társaságot is megismerjem, s ne csak tanulni kelljen. El sem merem képzelni, hogy ennek a Yena nevű lánynak milyen rossz éjszakái lehettek egyedül egy ekkora szobában. Az ágyra helyezem a bőröndömet, s elkezdek kipakolni a mellette található ruhásszekrénybe. Miután ezzel megvagyok, kényelmesen elhelyezkedek a megvetett ágyon. Viszont ránézve az üresen tátongó éjjeli szekrényre, eszembe jut, hogy otthonról elhoztam két képet, amin a nagymamám és a szüleim képe kapott helyet. Kinyitva a kis ajtót, egy plüsst és egy telefont látok meg. Elmémben egyre jobban ötlik fel az a gondolat, hogy a szobatársam véletlenül itt felejtette, míg a másik gondolat az, hogy valahol elvesztette. Aish Heeyoung, ne gondolj ilyen csekély marhaságokra...
Elindulva az ajtó felé, a fülemet egy veszekedés csapja meg egy lány és egy férfi között. A férfi hangját bárhol felismerem. Miért kiabálna Dongsun más diákkal, amikor szerintem nem tett semmit rosszat. Halkan kinyitom az ajtót, ami nem úgy sül el, ahogy én azt akarom. Túlságosan is nagy zajt csapok, amivel magamra vonom a mérges lány tekintetét. Az útját egyenesen felém veszi, ami miatt lassan elkezdek hátrálni, egészen az ágyamig.
– Az ott Soomin telefonja és plüsse? – mutat az éjjeliszekrényen található tárgyakra. – Ha te tehetsz arról, hogy a legjobb barátnőmet miattad vitték el innen, nem lesz szép sorsod, erről én magam gondoskodok – sziszegi a lány, amitől a vér is megfagy az ereimben.
– Egyenlőre azt sem tudom ki az a Soomin, azt meg végképp nem, hogy miért ment el... – válaszolom határozottan, ami az én számból egy öt éves gyerek kijelentésére hajaz.
– Hazudsz, mivel gondolom te nem furcsállod azt, hogy pont ma érkezel, erre a barátnőm eltűnik, mintha csak a föld nyelte el – feleli továbbra is mérgesen. Számat egy kelletlen sóhaj hagyja, mivel tudom, hogy nem vagyok képes felül kerekedni a lány elvein. Miszerint az én hibám az, hogy Soomin vagy hogy hívják elment. Erről én mostanáig semmit sem tudtam...
Kikerülve engem, megragadja a takarómat, vele együtt a párnámat és kiszórja őket a szoba előtti szőnyegre. Ezek után sorjában következnek a ruháim, majd a telefonom a kupac tetején landol. Ezután csak a zár kattanását hallom, amiből azt szűröm le, hogy most tényleg kizárt. Otthagyva mindent a földön, egyedül a mobilom kíséretében indulok el a társalgó felé. Dongsun irodája előtt elhaladva, egy különös telefonbeszélgetésnek leszek fültanúja, melyet nem tudok mire vélni. Sőt, ha meg is állnék és kihallgatnám a beszélgetést, meglátna, mivel az egész irodát üveg öleli körbe. Azonban egy mondatot, így is eltudok csípni:
– Ne aggódjon, a barátai nem fognak problémát okozni – válaszolja gúnyos hangnemben Dongsun. Miért van olyan érzésem, mintha ez a beszélgetés Soomin-ról szólt volna?!
Mivel ennek a végére nem tudnék egymagam a végére járni, ezért annyiban hagyom a dolgot. Utamat folytatom a kitűzött célom felé, ahol reményeim szerint csend és béke fog fogadni. Most már tényleg kezd elegem lenni a sötétségből, minek olyan szabályt bevezetni, hogy mi tanulók nem húzhatjuk el a függönyt. Lehet tényleg valami mágikus helyre csöppentem?!
***
Az idő a lehető leggyorsabban telik, így lassan a falon lógó óra is hat órát üt, mi a vacsorát jelzi. Amióta Yena kirakott a szobából, Ő maga sem mozdul ki onnan. Nos, ami pedig a többieket illeti, még nem jelentek meg.
Felkelve a kanapéról, utamat az emeletre veszem, ahol egyből a még mindig földön heverő dolgaim vonják magukra a tekintetem. Egyszerűen nincs merszem ahhoz, hogy bekopogjak, már csak amiatt sem, ahogy beszél velem. Mint egy kiszolgáltatott ember, akit muszáj a földig tiporni. Ahányszor a kilincset próbálnám lenyomni, egy belső hang a fejemben azt diktálja, hogy ne tegyem. Végül is nincs kedvem meghalni, bármennyire is nem nevezem már magam fiatalnak. Két másodperc sem telik el, de az ajtó nyílik, mivel a lenti óra hangja ide is felhallatszik, hogy hat óra van. Mérges tekintettel méreget, amit elkerülve az enyémmel, az ajtó felett található tapétára vezetem. Egy fintort még vág, majd mintha itt se lennék, csendben tovább áll. A földről felveszem a dolgaimat, amit elrendezés helyett csak simán leszórok az ágyamra. A képeket, amiket otthonról hoztam, szintén földön találom meg darabjaira törve. Van egy olyan érzésem, hogy az én helyem nem itt van...
Lesétálva a lépcsőn, az előtérben hét srácot vélek felfedezni, kezükben egy baseball labdával. Felvont szemöldökkel nézem a jelenetet, s arra várok mikor találnak el azzal a rohadt játékszerrel. Nem törődve a veszélyes közeggel, egy szó nélkül indulok meg újra, de ezúttal egyenesen az ebédlő fele. Sejtésem beigazolódni látszik, hogy előbb vagy utóbb engem fognak eltalálni, már csak abból következtetve, hogy az imént sikeresen betörték Dongsun irodájának az ablakát. Az egész kis balesetre a tulaj mérges kiabálását hallom, így, mint aki nem is lenne ott beosonok a helységbe, s addig állva maradok, amíg mindenki el nem foglalja a helyét. Még véletlenül sem szeretnék olyan helyre leülni, akinek az a helye. Ez által akkor képes leszek elkerülni azt is, hogy még valakinek az élő célpontjává váljak.
– Ez mind Jimin hibája. Ha nem töri be az iroda ablakát, akkor még nálunk lenne a labda. Aish, Dongsun is elmehet a francba – hallom meg az egyik fiú hangját, aki a társainak magyarázza, hogy egy bizonyos Jimin nevű alak milyen szerencsétlen volt. A srác épp válaszra várna haverjaitól, amikor pont engem vesznek észre, ahogy az egyik szék mögött állok és kedvesen mosolygok. Ekkora beégést, mint a mostani, többet nem szeretnék...
– Sziasztok! Heeyoung vagyok – mosolygok továbbra is, mint akinek nem lenne jobb dolga. A nyugodt légkört viszont Yena zavarja meg, aki egyedül a csapatot köszönti, engem pedig továbbra is levegőnek néz. Mindenki elfoglalja helyét, s én is ezt teszem.
Jobbomon az egyik fiú ül, míg a másikon Kim Yena, aki meglehetősen szúrós tekintettel illet.
– Csak úgy megjegyzem, hogy Soomin helyén ülsz – konstatálja ridegen, miközben elkezd enni.
– De ő nincs itt. Így szerintem tök mindegy hova ülök – felelem, ahogy végig mérem az ideges lányt a kijelentésemtől.
– Vegyél vissza új lány! Attól, hogy még elment, nem beszélhetsz úgy róla, mintha meghalt volna – teremt le ez az egyik srác, ki meglehetősen büszkén ül Yena-val szemben a túloldalon.
– Jungkook, inkább te vegyél vissza, ami pedig téged illet Yena, higgadj le, biztos Dongsun mondani fog valamit Soomin-ról – zárja le a témát a mellett ülő srác, aki egy kedves mosolyt villant rám.
A mosolya nyugodtsággal tölt el, hogy legalább ő nem akar belém kötni, mint az iménti két személy. Ha nem rólam lenne szó, egész biztos az utca végén található villanyoszlopba is megpróbálnának belekötni. Talán, ha ez a srác nem kelt volna a védelmemre, rég felálltam volna az asztaltól és kint az utcán botorkálnék a rengeteg szobor között. Épp a vízért nyúlnék, hogy öntsek magamnak, de persze most is Yena-nak kell le nyúlnia. Ez a lány maga a megtestesült kedvesség, akinek a pokolban kellene kámforrá válnia. Nem is értem miért gondoltam azt eleinte, hogy a társaság képes lesz befogadni egy új tagot, amikor megszokták azt, hogy senki nem ronthat bele a szoros kapcsolatukba.
– Oh, csak nem neked is kellett volna? – feleli könnyed cinizmussal, amiben felfedezek némi gúnyt is. – Had öntsek neked – emeli fel a poharamat, de ahelyett, hogy abba öntené, egyenesen rá a nadrágomra borítja. Hitetlenkedve meredek, hogy ezt most komolyan megtette. A csendet a srácok nevetése töri meg, ami az én szerencsétlen helyzetem követel meg tőlük.
Kezeim ökölbe szorulnak és már azon a határon vagyok, hogy egy hatalmasat lekeverek Yena-nak. Azonban hamar elvetem az ötletet, mivel elmémben felötlenek szüleim szavai, amit az egyik születésnapomon mondtak nekem, amikor már kezdtem feladni minden reményemet azzal kapcsolatban, hogy a nagymamám felépül-e. Magamba fojtom azokat a szavakat, amik megfordulnak a fejemben és képes lennék a fejéhez vágni. Ilyen gerinctelen emberrel sem találkozni mindennap, mint ez a hárpia.
– Yena, nem gondolod, hogy picikét túl mentél ezzel? – teremti le a lányt, a még mindig ismeretlen srác.
– Taehyung, még nehogy te védjed meg ezt a libát, akinek köszönhetően Soomin kitudja hol lehet – kezd el kiabálni, ezzel mindenkibe belé rekesztve a levegőt.
Megelégelve azt, hogy mindenki rajtam gúnyolódik, felállok és elindulok a túlsó szobába, hogy felhívjam a nagyit. Nem tudom mit fogok neki mondani, amikor átlát a szitán és nem hinné el a hazugságot, amit kitalálok. Idős kora ellenére, az esze az még mindig vág. Mindenesetre, tényleg reménykedek abban, hogy most az egyszer hinni fog a kis hazugságaimnak.
A több ezer éves telefon gombjait lenyomva tárcsázom a nagymamám számát, s várom, hogy felvegye. Közben azon gondolkodok, hogyha rákérdez milyen a társaság, mit hazudjak neki. Utána olyan lelkiismeret furdalásom lesz, hogy még a következő életemben is azt fogom bánni. Fél perc elteltével, egy rekedt, idős asszony hangja csapja meg fülemet. Úgy érzem, hogy a levegő is megfagy körülöttem, miközben azt hallgatom, ahogy a gondviselőm a válaszomra vár türelmesen. A beszélgetésünk egyre jobban mélyül, amiből senki nem tud megszakítani minket. Csak egy napja vagyok távol, de már most hiányzik és legszívesebben visszamennék Bangkokba. Az itteni környezet nem nekem való...
Addig hangzik békésnek a beszélgetésünk, amíg olyan kérdést nem tesz fel, ami miatt a torkomban egy gombóc keletkezik. Ahányszor megpróbálok valami hihető sztorit kitalálni, az ötletet el is vetem, mivel valahol mindig találok valami kivetni valót.
– Heeyoung, sikerült beilleszkednek? Sok barátod van? – teszi fel egymás után a kínosabbnál-kínosabb kérdéseket, amikre a válaszokat nem tudom, hogy hirtelen honnan a francból kaparjam össze.
– Sikerült jól beilleszkednem és sok barátom van – hazudom neki, ezzel egy időben a fejemet is lehajtva. Az egész dolog úgy bizarr, ahogy van. A lelkemet már most nyomja az a teher, ami legutoljára akkor ért el, amikor a szüleim autóbalesetben meghaltak.
Könnyeimet visszafojtva beszélgetek tovább nevelőmmel, ezzel együtt semmisé téve az előbbi szóváltásunkat. Közben tekintetemet az órára vezetem, ami két perc múlva üt fél nyolcat. Hirtelen észbe kapok, elköszönök a nagyimtól és felfele indulnék a lépcsőn, amikor Taehyung megállít. Furán nézek rá, mivel a kis társaságból, talán ő az, aki nem érez irántam ellenszenvet Soomin rejtélyes eltűnése végett, amivel engem vádolnak. Ahelyett, hogy beszélgetnénk, inkább csak egymást nézzük, ami akkor kezd kínossá válni, amikor Dongsun is megjelenik közöttünk, vállán egy kitömött fekete hollóval. Visszaszívom, amit nem is olyan régen mondtam. Ez sokkal bizarrabb, mint az én ócska hazugságom.
Kezével elkezd inteni, hogy én menjek fel a szobába, míg Taehyung az ellenkező irányba. Van egy olyan megérzésem, hogy a konyhába kell mennie elmosni az edényeket. Gondolom ez valaminél jobb, mint a büntetések, amik a jövőben nagy mértékben előfordulnak. A szoba helyett, inkább a fürdő felé veszem az irányt, ahol a pára rácsapódott a tükörre, ez által azt teljesen eltakarva. A törülközőért nyúlnék, amikor a tárgyon megakad a tekintetem. Egy hatalmas "Segíts, Soomin!" felirat tátong a tükrön. Minden gyanakvás nélkül letörlöm, és a tükörképemre meredve egyre jobban bánom, hogy belenéztem.
Amíg utolsóként a fürdőben totojázok, Dongsun hangja töri meg a csendet, miközben épp a fogamat mosom. Gondolom ideje bemenni a szobába és aludni, legalábbis, ha a megérzéseim nem csalnak.
– Tíz óra van! Mindenki a szobájába! – feleli, s arcomat megtörölve, kezdek el felrohanni a szobánkba, amivel Yena-val osztozom. Bánom, hogy nem kaptam inkább egy fiú szobatársat... – Itt van a kezemben a tű. Olyan néma csöndet szeretnék, hogy halljam, ahogy földet ér. Háromig számolok és elejtem, aki még mindig ébren van, az büntetést kap! Egy... kettő... három...
***
Másnap az első három óra gyorsan el telik, ami hamar meghozza az étvágyamat. Így egyből megcélzom az ebédlőt, de nem egyedül. Időközben mellém csatlakozik Taehyung is, akivel a szünetek nagy részét töltöm. Ő az egyedüli olyan ember, akire illik a barát jelző, holott még nem vagyunk baráti kapcsolatban sem. Egyszerűen jó társaság vagyunk a másik számára, akikben van némi közös vonás.
Tegnap óta még mindig célpontnak érzem magam Yena és Jungkook által, akik meglehetősen szeretik kerülni a társaságomat. Ami pedig a többiekre vonatkozik, korántsem olyanok, mint az előbb említett egyedek, de még így is vérben forgó szemekkel néznek rám. Nevezhetem, tökéletes egy fogadtatás...
– Heeyoung, jó, hogy itt találunk! Csak elnézést szeretnénk kérni a tegnapi viselkedésünkért – lep meg hirtelen a semmiből Jungkook, oldalán Yena-val, aki nem úgy tűnik, mint aki sajnálná a dolgokat.
– Úgy gondoltuk, hogy újra üdvözlünk, csak most a hagyományos beavatási ceremóniával együtt. Ez amolyan hagyomány nálunk – feleli töretlen mosollyal az arcán a lány.
– Nem tudom, attól függ, hogy mi ennek a ceremóniának a lényege – nézek segítség kérően Taehyung-ra. – De legyen, vállalom...
Miért érzem azt, hogy ennek a szertartásnak nem lesz jó végkimenetele? Ilyenkor kezdjek csak igazán aggódni, amikor most kezdődik a teljes káosz...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése