[Believe] – 12. pt 2. Secret Circle

Fejemben újra értetlen kérdések halmaza kavarog, amiatt, amit az imént mondott Miyeon. Nem akarok bedőlni ennek a gyerekes hülyeségnek, ami az állítólagos herceg és hercegnős hazugságot illeti. Nem kellene ennyire túlszépíteni ezt a témát, így is úgy is tudom, hogy ennek a vége itt és most érkezett el. Fény derült mindenre, itt Busan-ban, ahol békésen akartam csak kirándulni.
Ha Nayeon eddig nem igazán tudott erről semmit, akkor mégis miért vágott bele abba, hogy felkutassa a Secret Circle-t, aminek tulajdonképpen a legtöbb embernek rejtve kell maradnia. De úgy látszik, én vagyok annyira szerencsétlen, hogy nem jutott eszembe és most a barátnőim is szépen benne vannak a csávában. És az ígéretemet betartom, miszerint elárulom nekik ki a másik három tag, illetve mi közöm van hozzájuk. Egész biztos, hogy én el akarom árulni nekik ezt, ami megváltoztat egy csomó nézőpontot Jungkookkal és Jiminnel kapcsolatban?! A Halál és az Élet ellentétnek bizonyul, és ez a mi ellenszenvességünkre is igaz.
– És Nayeon azért halt meg, mert túl sokat tudott meg rólunk! És erre még a betegsége is rátett egy lapáttal. Nara, Jungkook és Jimin újra akarja alapozni a kört, de ezt nem engedhetjük meg. Tudom, hogy minden ember, aki Dél-Koreában él, szüksége van a Secret Circle-re, de neked is ugyanaz a sorsod, mint Nayeonnak. Halálos beteg vagy, ezért nem tehetjük ezt meg! – kezd el a vállamnál rázogatni Miyeon, hogy ébredjek fel az álomvilágból.
– És én erről miért nem tudtam, hogy az vagyok?! – kiabálok rá a könnyeimmel küszködve. – Az még oké, ha nem is csináljuk meg újra, de mivel a ti életetek is tőlem függ, ebbe nem akarok belefolyni! Nem akarok a középpontban lenni és már emberek életével játszani...
Feldühödve hagyom ott a meglepett lányt a kikötő előtt, s egyedül indulok meg vissza a tábor felé. Úgy gondolom eleget láttam a városból, mi végleg megutáltatta velem magát. Most az egyszer elakarom innen húzni a csíkot, vissza Szöulba és megfeledkezni azokról a dolgokról, amikbe ennyi idő alatt belekeveredtem. Az én hivatásom nem az, hogy más embereket sodorjak bajba, illetve veszélyeztessem az életüket. Nem fogom hagyni, hogy Park Jimin és Jeon Jungkook újraépítse azt a rohadt kört, amivel a saját életünket is kioltsuk. És, ha ez megtörténik ennek én leszek az oka, köszönhetően a betegségemnek, amibe Nayeon is belehalt.
Egymás után szedve lábaimat, lélegzet vételem gyorsul, s szinte már futva teszem meg azt a távot, amivel talán visszaérek a táborhoz. Azonban eddig az egész reménytelennek látszik, mivel teljesen ismeretlen az egész helyzet, mellette pedig kilátástalan is. Ismeretlen utcák járdáit járom, ez által simán elérve azt, hogy lehetséges elhagytam azt a mellékutcát, ahol ezt megtehettem volna. És komolyabban csak most jövök rá, hogy tényleg felelőtlenül cselekedtem...
Kezdem feladni a reményt, hogy visszatalálok-e egyáltalán. Ha pedig nem, akkor kénytelen leszek busani lakossá válni, és munkát keresni, ami a pincérnői állásra vonatkozik. Így nem csalódnának bennem, mivel az egyik specialitásom ez a munka. Még annak ellenére is, ha csak részmunkaidőben vagyok felszolgáló a kávézóban. Ilyen az én szerencsém, basszus.
– Nara, említették már neked, hogy mielőtt lelépsz, köteles vagy szólni a tanárnak? – hallom meg gúnytól csöpögő hangját Jungkook-nak a hátam mögött. Egy cseppet sem hiányzik az, hogy a jó magaviseletről pont ő oktasson ki, akinek csak az egója és a szája nagy. Szemet forgatva fordulok meg, ezzel egy időben elkapva a tekintetét, amiben ott csillog az, hogy milyen büszke magára, amiért megtalált.
– Ne most add a kis álszentet. Úgy is tudom mi vagy te és Park Jimin, ezért most elmondom, hogy ne gyere a közelembe. A körnek ti vagytok azok a tagjai, aki újra akarják építeni az egészet, de gondoskodok arról, hogy ez ne történhessen meg! – felelem, miközben lassan kezdek el hátrálni. A társaim, viszont sokkalta jobban érzem őket szégyenfoltnak, mint segítő embereknek.
– Tehát megtalált téged Miyeon... Annak a lánynak elég lepcses szája vannak... – mormogja az orra alatt elég érthetően. – És azt elmondta miért neveznek engem a Halál hercegének, ha te benned az Élet hercegnője van jelen? – húzza a száját egy mosolyra, amitől a hideg futkos végig a hátamon. Értetlenül meredek rá, amit egy nevetés követ tőle. Ennyire le lennék maradva a hírekkel?! – Kérlek szépen azért, mivel a két istenséget egymásnak teremtették!
– De mi nem vagyunk olyan viszonyban, hogy szerelmesek legyünk Jungkook. Sőt, még barátoknak sem mondhatjuk magunkat. Egyedül te és Nayeon voltatok jó kapcsolatban – taglalom a mondatokat meglepődöttséggel
Már csak az hiányozna, ha Jungkook és köztem valami ki is alakulna. Az én életem nem a romantikáról és egyéb boldogsághoz hasonlítható történetről szól. Itt komolyabb dologról van szó, minek az utolsó sorait írjuk, és ennek hamarosan végleg vége. Remélhetőleg ez után majd csak a gimiben a jegyekkel lesz gond, mással nem. Pontot akarok tenni a végére, s elfelejteni ezt a sorsfordító káoszt. Vagy jobb lenne meghalnom...
Várva a válaszára – ami meg sem történik –, megpróbálok elmenni mellette, saját magam megkeresni barátnőimet a nagy városban, ha nem nyúlna a karom után. Egyre mérgesebben meredek rá, mivel most már egyáltalán nem vagyok kíváncsi a társaságára vagy magára Jungkook-ra. Az arca magabiztosságot sugároz, hogy nem érdekli őt mennyire is ficánkolódok a szorításában, akkor sem fog elengedni. Erősen rátaposok a lábára, amitől percek alatt meginog, így ezt kihasználva kezdek el rohanni, amerre a lábam visz.
Futok, ahogy csak a lábam bírja, de Jungkookot lerázni képtelenség, mert még így is a nyomomban van. Neki köszönhetően embereknek megyek neki, mi miatt nem győzöm kérni sorjában a bocsánat kéréseket. Lassan már a tüdőmet fogom kiköpni, ha le nem áll az üldözéssel. Nincs azaz isten, hogy én megálljak! Nem lesz áldozat senki, főleg nem én, akinek elvileg joga van megmondani a Halál hercegének, hogy mit is csináljon. Még annak ellenére is, hogy velem egy ragon vetekszik. Egyáltalán kinek fordult meg a fejében az, hogy két ellentét együtt lehetnének-e együtt boldogok. Nagyon amatőr egy ember vagy istenség lehet, akinek az esze egy csigáéhoz konyít.
Elérve egy kereszteződéshez, pont az utolsó öt másodperc van hátra, amin talán sikerrel áttudok rohanni. Összeszedve minden megmaradt erőmet, átrohanok az úttesten. Pont a felénél járok, amikor pirosra vált a jelzőlámpa, ezzel engedélyt adva az autósoknak, hogy elinduljanak. Pár másodperc alatt kap el a félelem, hogy meghalok, ezzel megölve a társaimat is. Szemeimet összeszorítom, s várom, hogy az egész a lehető leggyorsabban történjen meg.
A fülemet egy hirtelen fékezés csapja meg, így véve a bátorságot, íriszeimet kinyitom, amivel egy időben még jobban meglepődve tapasztalom, hogy élek, s körülöttem mindenki. Szerintem nem is az erőmmel tudok másokat veszélybe sodorni, hanem a szerencsétlenségemmel, ami születésem óta közrefogja a mindennapjaimat. Autósok és emberek értelmetlen tekintetei merednek rám, mi részemről az követ, hogy folytatom az előbbi kis tettemet. Ugyan még mindig kifulladtnak érzem magam, a fülemben dobog a vér, a szívem verése a százszorosára nőtt, ahogy a levegő vételem is szaporább lett, de mindig menekülök. Üldözött vagyok egy olyan ember által, akivel egy csapatban játszunk, mégis a túlvilágra akar küldeni. Nem gond, talán egy hónap kérdése és velem együtt ők is meghalnak. Micsoda egy kegyetlen sors ez, öregem...
Hirtelen barátnőimet szúrom ki, akik velem szemben rohannak, de nem tűnik fel nekik a jelenlétem. Karjaimat lassan kinyújtom feléjük, s a csuklójuknál megragadva, visszafele veszem velük az irányt, a fene se tudja még mindig hova. Felborítjuk a békés életét a városnak, ami ellen nem lehet tenni, mivel itt még a rendőrségi üldözés sem lenne hatásos.
Legszívesebben megállnék, de ahogy elnézem Jungkook-nak akadt egy kis társasága, Jimin fényében. Immáron ketten üldöznek hármunkat, amiből már nagyon kezd elegem lenni. Lefékezek a lábaimmal, ezzel elérve azt, hogy mindhárman egy nagyot essünk és szemezünk egy sort az anyafölddel. Köhögve kelünk fel földről, és elkerülve egy újabb kellemetlen esést, a térdeiken támaszkodunk meg és úgy várjuk továbbra is, hogy a levegővételünk visszaálljon a normális állásába. Időközben természetesen a két idióta is beér minket, megfosztva minket a tovább meneküléstől. Viszont be kell látni, hogy nem menekülhetünk tovább. Legalábbis én biztosan nem...
– Itt volt az ideje, hogy végre megállj – válaszolja kifulladva Jungkook, egyre jobban közeledve felénk. – Nem áll szándékunkban bántani, mivel akárhogy is nézzük, az életünk a te kezedbe van, bármennyire is rendelkezünk nagy hatalommal.
– Örülök, hogy ezt ilyen rövid idő alatt sikerült belátnotok – felelem félresütött szemekkel.
– Ha már itt tartunk akkor én elmondom, hogy nekem nem szabadna szerelembe esni, mégis megtörtént. Azért voltam Nayeon barátja még a halála előtt, hogy téged közelebbről tudjalak nézni Nara. Talán vagy két éve nem vagy nekem közömbös, de ezt még csak most van merszem elárulni – néz rám határozottan Jimin, aki most az egyszer egyenesen beszél, ahelyett, hogy minden szarságot összehordana.
– Figyelj, Jimin! Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de se te, sem pedig Jungkook nem vagytok az esetem. Ezzel nem tudok mit kezdeni, mivel mégis csak a tesóm barátja voltál és nem áll szándékomban összejönni azzal, akivel Nayeon járt – konstatálom, miközben tartom vele a szemkontaktust. – Viszont, ha megbocsátotok, én most mennék!
– Nara, nem mehetsz el... Van valaki, akivel találkoznod kell – nyúl a karom után Jungkook, aki egyből a szorításába invitál, ezzel akadályozva meg az újabb menekülésemet.
Nem erőszakoskodok tovább, úgyhogy megadva magamat, nyugton maradok, s várom az illetőt, akivel olyan fontos a találkozásom. Elsősorban talán a rettegéssel kellene kezdenem, amiért nem hajlandóak elárulni, kicsoda az, akinek olyan életbevágóan fontos az, hogy itt Busan-ban – egy forgalmas utca közepén – találkozzunk. És emellett még csak most kezdem átérezni azt a fájdalmat, amely hetekig mardosott belülről. Most kezd a lelkem felszabadulni a láncok alól, ahogy a szellemem is, mi mostantól kezdve kiélvezni azt, hogy újra szabad lehet. Nincsenek korlátok, mik nem csak az életemet, de a testemet is egymás közé szorították. A hold is most akarja megmutatni valós kilétét, melynek eddig csak a holdciklus ármánya árnyékolta be, megfosztva a fényétől.
A sors újra írása mostantól kezdődik, ez által megszüntetve a Secret Circle-t, ami eddig a percig éltette a dél-koreai emberek lelkét. Nincs több szabály, ami elmosná azt a szabályt, mi most készül ki alakulni. Mindenki szabad utat kap, mellé pedig azt a jogot is kiérdemelve, hogy ne mi kovácsoljuk az ő sorsukat, hanem ők a sajátjukét. Nem lesz beleszólásunk abba, hogy mit is akarnak csinálni az emberek. Ahogy az óra elüti a hat órát, a Secret Circle-nek, vége...
– Gratulálok Nara, elérted, amit kellett – hallok meg egy olyan hangot, amihez talán vagy hét hónapja nem volt jogom. De, ha ő itt van, akkor miért mondták azt, hogy meghalt. És akkor nekem kell meghalni, csak, hogy élhessen...?
– Nayeon, te élsz? – teszem fel a kérdést meglepődve, amitől eltörik bennem a mécses és könnyek csordulnak ki a szememből, ezzel felszántva az arcomat...