[Believe] – 10. Határ a csillagos ég

Döbbenten meredek magam elé, és próbálom felfogni, hogy amit mondtak, az teljesen igaz lehet. Vagy már annyira romlottnak néznek, hogy azt képzelik beveszem az idióta meséjüket az érdekében, amit mindig is akartak?! Mondjuk eddig is tudtam, hogy ebben a családban vannak dolgok elrejtve, amik feltárásra várnak és elmondják nekem. Bár egyenlőre úgy gondolom, hogy a nevelőszülős dolog sok volt egyszerre, de hiába is szólnék bele, nem lesznek rá tekintettel, s csak mondják tovább a magukét. Addig akarnak hajszolni, amíg el nem érik, hogy a kikészülés határára essek. Erre én még nem készültem fel teljesen.
Erőt veszek magamon, s megpróbálom lenyelni a torkomban keletkezett hatalmas gombócot és elgondolkozni azon, hogy minek felhánytorgatni szép sorjában a múltat. Mikor ami volt, az már elmúlt. Nem lehet ezeken a dolgokon mit szépíteni, amikor a múlt mindig a csúf igazságot tükrözi vissza és beszéli el. De mondjuk inkább azt, hogy múltban élés, néha képes kihatni a jelenre, ezáltal felkarolva a jövőt is. Ezáltal még azt is hozzá lehetne csatolni, hogy minden eltitkolt igazság, hazugságba torkollik, ami nem képes fedni örökkön-örökké a valót. És képes percek alatt az emberből kishitű, faragatlan lelket csinálni.
– Komolyan azt akarjátok ezzel mondani, hogy tizennégy éven keresztül pótszülőknél voltam elhelyezve?! Erre én miért nem emlékszem?! – vágom fejükhöz az újabb kérdéseket, mire elvárom, hogy őszintén feleljenek. – Vagy már azt sem érdemlem meg, hogy tisztán válaszoljatok, ha már ennyire az igazság kitálalása közepén vagyunk? – kúszik az arcomra egy semleges vigyor, miközben lassan végig mérem őket. A nyugalmas légtérből, percek alatt válik feszült, emberek elijesztő, mély, kínos hangulattá.
Tényleg csak ennyire telne tőlük, hogy amilyen nagy hévvel és bátorsággal kezdték el mesélni a dolgokat, most olyan bátortalanul szeretnének egymás tekintetéből erőt meríteni és szóra kerekedni velem?! Viszont már lassan az sem kezd érdekelni, ha nem mondják el a többi elvarratlan szálat. Nincs kedvem még egyszer azt átélni, hogy a földbe tiporjanak még jobban. Elégszer érzem ezt át napi szinten, és így már nagyon kezd elegem lenni az egészből.
Mivel látom, hogy beléjük fojtottam az összes létező szót, lassan felkelek az ülőalkalmatosságról és elindulok fel a lépcsőn, remélve azt, hogy nem akarnak még pár kínos csendre megállítani. Ha mégis így lenne, biztosan nem fogok megállni, s leállni velük újabb öt percre beszélgetni, ami biztosan szócsatába torkollana. Viszont ezek után, inkább már nem tartózkodok egy fedél alatt velük. Nem áll szándékomban több olyan titkot megtudni, ami még jobban szét hasogatná a lelki világomat. Amúgy is gondolatok ezrének a hullámai csapnak össze a fejem felett, amik megvalósításra várnak, csak mind időkérdése. Azonban az idő túlságosan is fogytán, mivel a holdciklus változása túlságosan is közeledik. Ez által szálanként szétvágva a lét vörös fonalát...
– Állj meg egy pillanatra Nara! – töri meg a ránk telepedő csendet apám rideg, eget rengető hangja. Ennyire lekicsinylően talán most beszél velem először, még annak ellenére is, hogy máskor sem beszél úgy velem, mint az alkalmazottjaival. S még Ő várja el, hogy tisztelettudóan beszéljek vele, ha ez fordítva egyáltalán nem mondható el. – Azért nem emlékszel a nevelő szüleidre, mivel volt egy kellemetlen baleseted a suli kezdése után egy hónappal. Amnéziád van, így nem tudsz semmit. Nayeon pedig szeretett téged, ugyanolyan vagy, mint Ő, csak gyengébb képességekkel. Követte az utasításainkat, emiatt olyan lett, mint egy marionett baba, akit kedvünk szerint rángatunk a kötélen. A sok szabály, amire kértük és a betegsége által halt meg. Mondhatni az egész a mi hibánk volt. Nara, próbálj meg mostantól kezdve ne abba a hibába esni, amibe a nővéred is. Ha kell kiabálj ránk, hogy ez nem helyén való – taglalja a mondatokat apám, félve attól, hogy a reakcióm túlságosan is kiszámíthatatlan. Őszintén, milyen reakcióra számítana, ha nem kiadásra felsőfokon. Ki az, aki ilyenkor tapsikolva mondana köszönetet, hogy őszinte vele. Apám nem érti a mai generációt, az biztos...
– Tehát négy év után akartok mindent helyre hozni, hogy egy családként éljünk, holott a múltban átnéztetek rajtam és le sem szartatok?! Egyedül kellett rájönnöm arra, hogy ti mekkora álszent, kétszínű, magamutogató szülők vagytok. Egyáltalán nem érzem azt, amit a kezdetekkor... Azt hittem, hogy Nayeon-nak köszönhetően tényleg szerető családra leltem, de kiderült az egész egy ostoba színjáték volt. Kösz, de nem akarok ilyen családban élni, ahol nem hiszik el egy rohadt szavamat sem, ami képes lenne dolgokon változtatni – nézek rájuk összeszűkült szemekkel. Általában nem szoktam senkire könnyen mérges lenni, viszont ők túlmentek minden határon. Minden bizalmam és hitem, tőlük függően kárba veszni látszik. Vagy már én nem tudom megkülönböztetni mi a jó és a mi a rossz...?
– Egyedül csak a Hwanhee-s emlékekre emlékszel. Viszont arra nem, hogy négy éves korodban pár percre vissza kértünk, azért, hogy közte és közted egy bizonyos eljegyzés megtörténjen. Akkor nagyon boldog voltál, többször is emlegetted, hogy milyen kellemes emlék ez, s még húsz év múlva is az esküvő után, szívesen emlékszel vissza rá – veszi át a szót az állítólagos anyám. Az még rendben van, hogy ez kellemes emlék, s nyilvánvalóan a Bangtan is ezt akarta, de mégis honnan tudnak erről, amikor nem is lettek beavatva. Olyan világos az egész, mint a nap. Choi Nayeon avatta be őket akkor, s szerintem kérte meg őket, hogy tárjanak fel előttem titkokat. – A nővérednek volt egy bizonyos tizenhárom kívánság listája, ahol elméletileg ezeket a titkokat tartogatta, mi viszont megtaláltuk. Tizenhárom pont van rajta, de csak és kizárólag a Secret Circle-re vonatkozik. Lényegesen egy titkot nem tudtál, habár azt mi már elmondtuk. Neked egyedül annyi a dolgod, hogy megkeresed ennek a körnek a tagjait, amibe te is bent vagy és értelmet adsz arra, hogy a szándékuk tiszta – zárja le a mondanivalóját azzal, hogy a kezembe nyomja azt a bizonyos listát. Tehát a csalódásom közepette még ez is megoldásra vár, amit egyedül én tudok megoldani. Tényleg csak az én életem képes percek alatt leróni egy hatalmas kört és felforgatni magát mindig, akárcsak a homokóra.
Egy bólintással jelzem, hogy mindent értek, s elkezdek feltrappolni a lépcsőn. Egyszer, s mindenkorra eltűnök ebből a házból, és keresek egy helyet, ahol eltudok lakni egy kis ideig. Biztosan nem maradok ebben munkától túlfűtött, karöltve egy kis ridegséggel és szeretethiányos házban. Rengeteg megkeseredett évet készülök itt hagyni, reménykedve abban, hogy nem lesz közöm többé hozzájuk. Ha megtehetném vissza mennék azokhoz az emberekhez, akik tizennégy éven keresztül neveltek, csak nem tudom kikről is van szó. Nagyszülőkhöz nem mehetek, hisz' biztosan kérdőre vonnának, miért nem vagyok a sárkányok barlangjában. A válasz nekik túl egyszerű lenne, mivel nagyon hamar átlátnak a szitán, így hazudni meg sem próbálkozok.
A szobámba lépve, megfogom a bőröndömet és elkezdem beleszórni az összes létező ruháimat, és egyéb fontos dolgaimat. Barátnőim értetlenül nézik a cselekedetemet, miközben lélegzet vissza fojtva várják azt, hogy meséljek mi is volt az a nagy kiabálás, amit tisztán és érthetően – talán túlságosan is tisztán – hallottak a saját fülükkel. Mindenesetre egyenlőre hagyom, hadd csendesedjen el az egész téma, s utána – ha még mindig szükséges lesz –, szívesen hánytorgatom fel a dolgokat. Talán egyes részleteket kihagyva és megfűszerezve csipetnyi okkultizmussal. Nem az én asztalom az ilyen, de egyszer mindent ki kell próbálni, bármennyire is tűnik ellenszenvesnek a dolog.
– Nara, te teljesen meghibbantál? – emeli rám üveges tekintetét Minah, amiből simán kilehet olvasni, hogy meg van rémülve és aggódik, talán túlságosan is.
– Nem, csak egy olyan elhatározásra jutottam, hogy itt hagyom a családi fészket és keresek egy másik helyet – somolygok rá kedvesen, s várom azt, hogy mit fog mondani. Eleinte Ő mondta, hogyha kell, beköltözhetek hozzájuk. Nem akarok teher lenni a vállukon, de olyan helyet, ahol még szívesen is látnak, nem igazán ismerek – kivétel Minhee szülein kívül.
– Akkor gyere hozzánk, van egy üres vendég szobánk, amit még neked rendeztünk be. Az egész egy igazi lányos szoba, mivel rózsaszínnel van minden kidíszítve – kezd el örömében ugrándozni barátnőm, s mellé még be is szórva az összes ruhámat, ami eddig a vállfákon lógtak.

***

A hétvége meglehetősen gyorsan eltelt, s csak akkor kapunk észbe teljesen a lányokkal, amikor hétfő reggel már az osztályfőnöki órán ülünk. Mr. Park-nak szokása, hogy az év második hetére betervez egy osztálykirándulást, ezzel segítve az osztály összetartását. Szerinte miután itt befejeztük a tanulmányainkat, még képes lesz túl szárnyai éveket is a barátság, ami középsuliban szövődik. Nem szívesen szólok bele, de hallottam már olyat, hogy egy lány megölte magát azért, mert utána már nem kereste a legjobb barátnője a gimiből. Szegény lány, biztos neki is olyan szörnyű sorsa lehetett, mint nekem...
Nem tudom pontosan, hogy hova akar minket vinni, az viszont egyszer szent dolog; nincs olyan jó hely, ahol még ne jártunk volna. Szinte minden kontinensen, ha kétszer voltunk. Azonban a szülőhazánkat még véletlenül se ismerjük meg jobban. Különböző helyekre fogunk menni dolgozni vagy egyetemre, illene tudni azt, hogy a legjobb dolgok merre van. Mr. Park, legalább most az egyszer ilyen helyre vigyen...
Fejemet a padon pihentetem, miközben a kinti tájjal szemezgetek. Legszívesebben, itt hagynám ezt az órát és kint ülnék a fűben, egy hatalmas fa alatt, ahonnan senki nem tud elrángatni. Mély, néma csendbe szeretnék burkolózni, kizárva minden okafogyott, kísérteties tényt. Egyedül lenni és végig gondolni annak a körnek a lényegét, ami szombat óta nem igazán hagy nyugodni. Minden egyes perc, késésnek számít. Ha nem igyekszek, biztosan kirohanok az időből, és az életem sem lesz Happy End, hisz' a folyamat már életbe lépett. És a végén, tényleg egy egyszerű, sötét, bolyongó lélek leszek, aki a földi lét körforgásában ragadt. Ezzel megragadva az alkalmat, hogy a kezemre láncokat aggassanak, mitől nincs szabadulás.
Szemeimet lassan lehunyom, ha csak egy pillanatra is, ami nem tart sokáig, mivel az osztályfőnökünk kiabálásától hangos az egész folyosó. Van egy olyan sejtésem, hogy a Bangtan tagokat készül alaposan leteremteni, amiért nincsenek bent órán. Arcomra egy gúnyos vigyor kúszik, amit még a barátnőim is észrevesznek, s egy halk kuncogással díjaznak. Ahogy szokás mondani, a legszebb öröm, a káröröm. Most az egyszer tényleg úgy érzem magam, hogy felül tudok rajtuk kerekedni és bármit megtenni, ami a saját elveimet támasztja alá.
Viselkedésem egy tizenegy éves kisgyerekére hajaz, aki épp eltusolni készüli a házi feladatát, csakis azért, hogy a forró májusi délutánban a barátaival tudjon egyet játszani. Kitelne belőlem, hogy hangosan nevetek azon, mégis milyen büntetésben lesz részük, viszont még mindig van bennem annyi jóság, hogy ezt nem teszem meg. Igen Nara, az életed néha lehetne olyan felhőtlen, mint most...
A másodperc tört része alatt a lehető leggyorsabban vágódik ki a terem ajtaja, s lép be a rajta a tanárunk, nyomába a hét idiótával, akiknek a gondolata az elmémben ragadt. Habitusukból ítélve, biztosan megbánták – már, ha képesek egyáltalán –, azt, amit előszeretettel tettek, alig öt perce.
– Csak tisztázni szeretném, hogy szerdától kezdve, várhatóan jövőhét hétfőig Busan-ban fogunk tartózkodni. Elvégre az osztály többsége oda fog majd menni egyetemre. Így gondoltam ez egy jó lehetőség arra, hogy megismerjük a várost – meséli a dolgokat Mr. Park. Nem tudom, hogy most a megérzéseim ilyen jók, vagy a jövőbe látok és megtudom legalább azt mondani, hogy belföldön fogunk utazgatni. – Mindenki úgy készüljön, hogy legyen nála meleg ruha, illetve a strandoláshoz a fontos dolgok. 
Az óra többi része a jegyek, illetve a tanévre nézve, az előadások, a vizsgák és a ballagásról szól. Ahhoz képest, hogy máskor mennyi időt szoktunk fordítani a kirándulásokra, még a fele annyit se szántunk rá. Csupán vázlatokban írtunk fel a kellékeket, aztán ennyi.
Lassan már vagy tíz percre az ebédlőben ülünk Hee-vel és Minah-val, de semmi csoda nem történik. Ennyi idő alatt, kétszer lefutom a minimaratont, amit az iskola rendez, s  gyűjt rászoruló családoknak vagy gyerekeknek. Nem tudok megállapodni abban, hogy nekem megérné-e Busanba menni, mivel megint csak rossz fát tennék a tűzre a BTS-sel kapcsolatban.
Előveszem a táskámból a listát, amin a Secret Circle adatai vannak megadva, s segít eljutni a végéig. Hirtelen a lap szélén megjelenik a bizonyos kártyavár, mellette pedig a hold ciklusai. Ezzel kapcsolatban négy kérdés kezd kirajzolódni, elködösített, dolgok ezreivel ellepett elmémben. Mit akar ezzel üzenni Nayeon? És tényleg minden olyan lenne, ahogy a papír is számon tartja? Vagy már én sem leszek olyan, mint régen? És tényleg a határ a csillagos ég volna...?