[Believe] – 09. Sötét titkok, miről nem tudtam

– Lee Hwanhee... – sütöm le szemeimet szégyenemben, hogy így kell megtudniuk. Nem állna szándékomban elmondani nekik, de egyszerűen az őrületbe kergetnek. És az a mérhetetlen csalódás, amit tudnának okozni Hwanhee-vel kapcsolatban.
Egyszerűen minden olyan nehéznek tűnik, s nem akar lankadni ennek a tehernek a súlya. Sőt, egyre több lesz, amivel nem tudok mit kezdeni. Ennyi gondnak a velejárójával már lehetne nyitni egy szuvenír boltot, ahol ezeket vásárolhatják meg kedvükre az emberek.
Lassan a kerítésnek dőlök és próbálom felfogni, hogy most tulajdonképpen Jimin segítséget nyújtott. Ami pedig a kellemes emléket a múltból dolgot illeti, a sok rossz mellett talán egyedül a Hwanhee-vel töltött idők azok, amikre még tíz év múlva is szívesen emlékezek vissza. De tegyük azt is hozzá, hogy ebben az egészben vannak hamis barátok, akik mindvégig az orromnál fogva vezetnek. Ebben az egész játszmában tényleg ennyi hazugság volna...? Vagy ez mindent az én bolond vakságom okozná? A másik ok, hogy ennyire zavarodott elmém van, ahova egyedül az értelmetlenség tartozik.
– Tehát Lee Hwanhee-nak hívják. Köszi, legalább lesz kivel elbeszélgetnünk, hogy számoljon be nekünk egyes dolgokról, amivel talán elérjük a tönkretételedet – hajol bele az arcomba Park Jimin, amitől az arcom lángokba borul a mérhetetlen dühtől. Egyszerűen nem képes változtatni azon, hogy ne haragot keltsen bennem. Viszont mi mást is érhetne el, ha csak utálni tudom ezt a velejéig romlott pasast. Itt az lenne a legjobb kérdés, hogy fog-e egyáltalán változni. És, ha igen, akkor mégis mikor...
Csak reménykedni tudok abban, hogy egyáltalán nem fognak leállni beszélgetni Hwanhee-vel, mivel akkor a szülei el is könyvelik nagyon hamar, hogy bűnözőkkel töltöm el a mindennapjaimat. És nem érne meg ekkorát csalódni, egy hazugság miatt. A kockázatok, amik benne vannak ebbe a pakliba, képes lenne életeket romba dönteni. Így a részemről a beszélgetést egy hatalmas nemmel illetem.
Nem törődve azzal, hogy milyen sokkos állapotba kerültem, ott hagynak a temető előtt és csendben tovább állnak. Ennyire látszik rajtuk, hogy semmi nem számít nekik, csak valami hír a kezük ügyébe kerüljön és addig menjenek, amíg el nem érik a kívánt cél. Számukra a cél ez, így kijelenthetem, hogy rájuk hivatalosan is illik az a mondás; Hogy a cél szentesíti az eszközt. Eszük van, de a szívük soha nem lesz a helyükön, ez biztos. Csak egy olyan személyre van szükségük, aki felnyitja a szemüket...
Hallani még hallom barátnőim hangját, de ez megszűnni látszik és a gondolataimba süllyedve állok egy helyben. Az egész dolog olyan szánalmasnak, okafogyottnak és káoszt körbelengő dolognak tűnik, amit még az én parányi eszem is kitagad, ahelyett, hogy őrlődne rajta egy sort, s dűlőre jutna. Vagy talán már ennyire se lennék képes és nekem tényleg nem kellene tudnom semmiről?! Miért tűnik ilyen szánalmasnak az életem minden egyes másodpercre...
A csokrot ledobom a földre, amire vagy hússzor biztosan rátaposok, ezzel megtagadva azt, hogy bármit is jelentene az a minimális segítség, amivel segíteni akarnak. Most már semmi nem olyan, mint régen... A BTS sokkal idiótább lett, mint valaha, s ezáltal én is változtam. Ennyi idő alatt még egy élet sem képes felborulni egyik percről a másikra, mint az enyém. És ennek az egésznek én vagyok az okozója, én tehetek mindenről, még arról is, hogy Nayeon meghalt. Holott tisztában vagyok vele, nem én öltem meg a nővéremet. Bántott, nem is keveset, de olyan mélyre biztosan nem süllyednék le, hogy megöljem. Aki ezt a szedett-vetett ócska hazugságot kitalálta, megfogja ütni a bokáját, erről én magam kezeskedem!
– Nara, ez mégis mire volt jó, most komolyan! – szegezi nekem kérdést Minah, ami először eszébe ötlik.
– Nem akarok bemenni Nayeon-hoz. Ami ott van, maga a pokol, én biztos nem teszem be a lábamat oda – kezdek el kiabálni, ezáltal kiadva magamból a düht, ami a pár nap alatt felgyülemlett bennem. Nem vagyok az a típus, aki egykönnyen felbőszül dolgoktól, de a Bangtan Boys-tól percek alatt forrong bennem a vágy, hogy egyenként képeljem fel alaposan. – Figyeljetek lányok, nem lehetne, hogy inkább nálunk folytassuk a beszélgetést a vásárlás helyett? Olyan szinten felhúztak, hogy mindentől elment a kedvem... – húzom el a számat, ahogy ezeket a sorokat kiejtem a számon, mivel megígértem nekik, hogy nem mondom le. Borzalmas barátnak érzem magam, aki félredobja a barátnőivel töltött időt, csak azért, hogy könnyítsen a helyzetén. Azzal segítenék és könnyítenék mindenkinek a lelkén, ha egyik percről a másikra eltűnnék, örökre.
– Úgy látszik, ide elfog kelleni Hee híres kakaója, ami meglágyítja a szíved, bárkik is voltak az elkövetők – sóhajt egyet kelletlenül barátnőm, miközben végig simít a tarkóján. Ha a drága Jung Minah azt reméli, hogy az fincsi kakaó ezen tud segíteni, akkor nagyot téved. Ki azaz elvetemült állat, aki megtudna ezután bocsátani Park Jiminnek, Jeon Jungkooknak és a többieknek?! Mert az biztos, hogy nem én vagyok.
Csendben elindulok a lányok után, akik időközben beadták a derekukat és szépen áttoltuk a csajos napot jövőhétre, ami reményeim szerint nem fog kárba veszni. Már csak az esetleges munkanapokra nézve. Hiába sajnálkoznék a szüleimnél – amit a világon a legjobban utálok –, mindent elérnék náluk, egyedül a mélyen tisztelt együttérzésüket nem. Amikor azt észt osztották, nem kapkodták el a dolgokat, mi több, ez szerintem meg sem fordult a fejükben. A lehető legtöbb kedves dolgot összehordják róluk, s egyes vevők könnyen beléjük vetik a maradék hitüket, amiket nem megőrizni próbálnának, helyette visszaélnek velük. Már a menthetőt sem tudják menteni, ami valljuk be, nem lesz elég arra, amikor véglegesen befuccsolna a jól menő vállalat.
Otthon mindhárman egy emberként vetjük le magunkat az ágyamra és nevetünk egy sort azon, hogy mindketten mennyire szerencsétlennek tartjuk magunkat, holott mindegyikünk elmondhatja a pocsék életünk mellett van benne valami jó is. De, ha erről meg is feledkezünk és belegondolunk a mai napba, akkor inkább visszaszívom az egész szép az élet, daloljunk vidáman egész nap dolgot. Még én érzem magam úgy, hogy képes lennék ott helyben kitálalni mindent, amit tudok róluk. Ugyan is nem tudják, de amikor nem volt jobb dolgom a nővéremet követtem, amikor épp a társaságukba volt. Emellett nem csak hülyék, de vakok is, hogy akik annak születnek megirigyelnék őket.
– Na, mesélj Nara, mi volt az a bizonyos dolog, amiért percek alatt felment benned a pumpa – teszi fel a kérdést, miközben a keze közé szorítja a kedvenc alvópárnámat.
– Remélem a két személyt nem kell említenem, akiket ti is utáltok – kezdek bele a hosszas mesélésébe. – Valami olyannal álltak, hogy van egy kellemes emlék a múltban, amire akár évek múlva is szívesen emlékezek vissza. Igen, és arra esetleg nem gondolnak, hogy nekem inkább fájdalmas emlékeim vannak a borzalmas múltamban... – meredek magam elé, ahogy röviden magába foglalom a történteket. Nem tudom miért, de inkább meg sem említem nekik a barátos dolgot. Ki tudja, a végén még magára veszik az egészet és emiatt haragítom magamra őket.
– Néha igazán felfordulhatnának, de most komolyan. Addig nem fognak lenyugodni, amíg tönkre nem tesznek teljesen? – kezd el egyből akadékoskodni Hee, ahogy lerakja az éjjeliszekrényemre a tálcát, rajta a bögrékkel. Legszívesebben most elkortyolgatnám, de a testem minden porcikáját lagymatagnak érzem. És erre még az élet is rátesz egy újabb lapáttal, amit egy újabb felesleges dolognak élek meg.
– Choi Nara, gyere le egy kicsit, van miről beszélgetnünk – hallom meg apám rideg hangját a nappaliból, amitől a barátnőim arcára azonnal félelem ül ki. Remek, már ők is félnek az apámtól... Mondjuk ki ne tartana tőle...
– Mindjárt jövök – kelek fel az ágyról, majd lassan kimasírozva a szobából, anyám haragos tekintetével találom szembe magamat. Egy másodperc sem telik, de máris felbosszantottam. Ennyire könnyelmű és hirtelen haragú lenne a saját anyám?! Hát, ha már egy hatalmas vállalkozást irányít az apámmal, azt hittem, hogy a türelmének van határa, nem is kicsi.
Félszemmel rá sandítok, és próbálom kiolvasni fáradt, karikás szemeiből, hogy miért is kell olyan hirtelen eléjük állnom. Végül is két napot nem voltak itthon, így részben van sejtésem miért akarnak hosszasan elbeszélgetni velem. Minden esetre remélem, hogy semmi komoly, mert akkor viszlát mesés élet, mehetsz máshova. Még a nagyszüleimnél is jobb helyem lenne, mint ebben a skorpió fészekben, ahol én vagyok az áldozat, akit sarokba szorítanak. Ez az élet egyszerűen kegyetlen...
Mérgesen vetem le magam a kanapéra, s próbálom elkerülni a szüleim gyilkos pillantását, amivel percenkén illetnek. Felmérték a helyzetet... Itthon vagyok, semmi bajom – már, ha ez érdekelné őket –, a lakás épségben, nem gyulladt ki. Viszont inkább meg sem próbálok a megmozdulással, mivel egész biztosan visszaparancsolnának a helyemre, hogy még nem végeztünk. Nekem egyszerűen nem lehet nyugtom, már csak miattuk is és egyéb dolgok miatt. Azonban lássuk azt be, ha ilyen csendbe burkolóztak, akkor semmi jóra nem számíthatok, mivel mégis csak egy tekintélyes szülők előtt ücsörgök egy helyben.
– Csak egy pár mondat az egész, semmi több – feleli továbbra is rideg hangnemben apám. – Mint tudod, nem a születésedtől fogva élsz velünk. A nővéred erősködött annyira, hogy fogadjunk vissza, holott nem terveztük. A születésedet részben amúgy is félvállról vettük, ahogy Nayeon születését is. Nem terveztünk gyerekeket, csak úgy egymás után potyogtatok be. Elakartunk vetélni, de a nagyszüleitek ránk parancsoltak, hogy ne tegyük meg... Emellett, akkor úgy döntöttünk, hogy téged átmenetileg nevelő szülőkhöz adunk – konstatálja a mondatokat olyan higgadtsággal, mintha ez a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne. Nem akartam elhinni, hogy ez mind velem történik meg... Csak mondják azt, hogy ez egy rossz rémálom... – Ezek mellett pedig még egy csomó dolog van, amiről beszélnünk kell, itt és most... 
A bolondját járatják velem és ezzel az egésszel mindössze csak megakarnak félemlíteni. Egy utolsó senkiházik ezek az emberek, akiket eddig a szüleimnek neveztem. A suliban érő csalódások mellett, még jobban megnehezítik ezzel az életemet. Ezt tudván, biztosan korlátok közé került az életem, s elkezdik még jobban megcsonkítani, ezzel még bűnősebbé téve a sorsomat és okafogyott mivoltomat. Mostantól kezdve káosz fogja lakni ezt a rideg, elszenvedett, a fekete holló által készített lakást, amiben viszonylag boldogan tengettem eddig a napjaimat.
És én is a ködbe fogok veszni, ahogy minden emlékem. Lassan magáévá fog tenni a szürke, életetek kiszipolyozó köd, mi az élet végéig rabjává tesz. Nem lehet párhuzamot húzni a sors és a valóság között, hisz': Mielőtt főszereplőjévé váltak volna életem tragikus, káosszal vegyített drámájában, mellékszereplőkként voltak jelen, más életek boldog színjátékában...