[Believe] – 07. Első pont: Különleges emlék a múltból

Türelmetlen vendégek hangjai ütik meg fülemet, ahogy kizökkentenek a pult törölgetéséből. Értetlenül kapkodom üveges tekintetemet a vendégek és a kis csapat között, akik meglehetősen jól elvannak. Gyorsan észbe kapok, s a kezemben levő kis jegyzet füzettel rohangálok össze-vissza az asztalok között, mint egy kerge birka. Gondolom mélyen legbelül mind a heten jót nevetnek, amiért ilyen szerencsétlen vagyok, hogy egyedül nem tudom megoldani ennyi problémát egy helyen.
Fejemben még mindig sötétség lakozik, ami sehogy sem akar onnan eltávozni. Van, ami talán soha nem fog megváltozni; s az a felfoghatatlan üresség az agyamban, amitől soha nem fogok megszabadulni. És talán tényleg jobb lenne, ha így maradna, mivel kitudja milyen információk, jelenetek és dolgok ragadnak bent, amivel árthatok másoknak, de leginkább magamnak. Aish, Nara, legyél már pozitívabb gondolkodású, mivel a világ körülötted még negatívabb lesz...
Épp az utolsó kávét szolgálom fel, amikor az üzlet küszöbét, két barátnőm, hatalmas mosollyal az arcukon lépik át. Talán most az egyszer ezt vehetem egy jelnek, hogy nincs minden veszve, s a mai napban ez egy parányi szikra. Kihúzom magam, és, mint akinek nem mondtak semmi sokkolót, mosolyogva sétálok vissza a pult mögé, ahol a lányok foglalnak helyet. Legszívesebben én is úgy járnék ide, mint egyszerű vendég, aki egy kávéval vagy teával akarja elfeledtetni a nap fáradalmait. Nekem a sors viszont most sem kegyelmezett, s berakott délutánra ide, hogy még jobban hulla legyek otthon.
A pulton támaszkodva hallgatom, ahogy barátnőim mesélnek arról, hogy milyen jó is együtt pom pom edzésekre járni, utána meg beszélgetni a kosárcsapat tagjaival. Lehet, hogy ébredezni készül bennem a zöldszemű szörnyeteg, mivel elég mérges tudok olyankor lenni a lányokra, ha nekik olyan dolgok sikerülnek, ami nekem nem. Soha nem szoktam féltékeny lenni rájuk, azonban velem szemben ez most mégis kitolás. Egyszerűen tudják mennyire szeretem az edzéseket és versenyeket végig nézni, s álmodozni arról, ha a szüleim nem mondanák meg mit csináljak, a tagokkal együtt dolgozni a mozdulatokon, s persze az ugrásokon.
– Nara, holnap dolgozol? – szegezi nekem hirtelen az egyik kérdését Minah, amitől alaposan elgondolkodok. A főnök legutóbb valami olyasmit mondott, hogy hétvégente nem kell itt lennem, utána meg kijavította arra, hogy néha mégis el kellene a segítségem. Kitudja, egy biztos; Mr. Kim gondolkodásán és beszédén mindent lehet, egyedül kiigazodni nem.
– Egyenlőre nem tudom. Elvileg nem, de lehet közbe mégis beraknak – felelem egy sóhaj kíséretében, ahogy lerakom eléjük az üdítőket. – De miért kérdezed?
– Elmehetnénk egyet vásárolgatni, úgy is régóta tervezgetjük. – Kortyol bele italába egy nagyot Minah, majd így folytatja: – És akkor beugrunk a temetőbe, s rakunk egy csokor virágot a nővéred sírjára, úgy is tegnap volt a szülinapja.
– Figyelj, este felhívlak aztán közlöm veled a helyzetet – szólalok meg újra, immáron unottabb hangon, mint az előbb. – Viszont, tényleg nagyon muszáj kimennünk oda? Tudom jól, hogy tegnap volt a születésnapja, de még úgy is képes lenne leátkozni a pokolra, hogy már rég meghalt – taglalom a mondatokat lebiggyesztett ajkakkal. Mindenhova szívesen megyek, ahova elakarnak rángatni, kivéve ahhoz a személyhez, akit még a mai napig utálok. Kötelességemnek érzem, hogy megjelenjek legalább így, azonban egyszerűen nem bírok oda menni. Legutóbb is a szüleim úgy parancsoltak rám, hogy nem kellene annyira gyűlölnöm, hogyha minden hónapban egyszer beugrok a temetőbe.
– Nincs ellenkezés, tudjuk mindannyian, hogy utálod, viszont ennyit még talán megérdemelne – teremt le a semmiből Minah, ahogy a vállamnál fogva elkezdi rángatni láthatatlan kötelekkel megkötözött, darabjaira cincált testem lelketlen mivoltát. Elmémben rengeteg kérdés merül fel az újonnan szervezett programról, amivel a lányok előálltak nem is olyan régen. Be kellene látni, hogyha el is megyek, akkor a szüleim leszállnának a nyakamról és békén hagynának egészen októberig.
Egy alapos gondolkodás után, bólintással jelzem, hogy részemről benne vagyok. Viszont egy kikötésem lenne, amit annyira jól ismernek, hogy közölni velük nem kell. Elhagyva a holnapi napra vonatkozó témákat, Minhee kedvéért áttértünk az általam utált romantikára. Újra csendben hallgatom, ahogy két barátnőm remekül elbeszélgetnek erről, s én közbe kimeredek az utcára, ahol emberek haladnak el a másodperc tört részei alatt. Pillanatok alatt újra a gondolataimba merülök, s minden kellemetlen zajt kizárva, egyre jobban önt el a kétség, kézen fogva némi félelemmel, hogy nekem bizony lesz miről tudnom dolgokról, ezáltal a kör által. Nem szeretek vészjósló madár lenni, de itt biztos van valami, amihez nekem is lesz egykét közöm, ha több nem...
A nap hátralevő részét csendben töltöm, s annyi időre szólalok csak meg, amíg felveszem a rendelést. Nem szoktam tenni senkinek hallgatási fogadalmat, de jobbnak éreztem, ha ma többet meg sem szólalok. Így is beszéltem ma eleget, főleg a srácokkal, akiktől elég szépen megkaptam, hogy oldjam meg a számomra feladott leckét. Végül is igaz, ahogy a mondás tartja: A jó pap holtig tanul... Ezt eddig is tudtam, de a fiúk a mai napon még jobban a tudtomra adták. Már, ha jelezni akarnak, hogy így is nekem az a sorsom, hogy idős koromig a tankönyveket olvassam. Na, meg hátha addigra már leszek valamennyire észlény, szerintük.
Lassan záróra, de a vendégek még tízesével özönlenek be, hogy teletömjék a hasukat, mielőtt otthon bármibe is belefognának. A másik pedig az, hogy péntek van, s a legtöbben ilyenkor érnek rá, ha már hétköznap a munkában, illetve a suliban fecsérelik el az életük nagy részét, akárcsak én. Épp a kávékat készítem, amikor a pultnál, egy régi ismerős mosolya köszön rám. Meglepő, hogy annyi év után emlékszem rá, mivel gyerekkorom egyedül a szüleim bántalmazása maradt meg, más nem igen. Viszont az Ő személye különleges volt számomra, mivel a rosszabb napjaimon mosolyt csalt az arcomra. Aztán egy idő után megfeledkeztünk egymásról, szüleivel elköltöztek Amerikába, s minden köszönés nélkül itt hagyott...
Arcomra egy kedves mosoly kúszik, amit az időközben arrébb költöző barátnőim észrevesznek. Halkan elkezdenek sugdolózni, amihez nem kell két másodpercnek eltelnie, azonnal villámokat szór, üveges tekintetem. A vér is megfagy ereikben, mi egyből egy torok köszörülést eredményez, ezzel áttérve másik témára. S mostantól kezdve, minden figyelmemet újra rá szentelhetem, amit remélek senki nem fog megzavarni.
– Régen találkoztunk, milyen volt Amerikába? – teszem fel a kérdést, miközben a pultra helyezem két kezemet, s érdeklődésemet kifejezve csillogó tekintettel nézek rá.
– Nem volt annyira nagy szám, mint azt mondják. És őszintén, Dél-Korea jobban hiányzott, mint az a plüssöm, amit gyerekkorunkban szétrágtál – magyarázza nevetve, s az utolsó mondata hallatán elszörnyülködve nézek le a padlóra, amelyre ráférne egy alapos súrolás. Tisztán emlékszem, hogy még Nayeon vett rá arra, hogy viselkedjek úgy, mint egy kutya, s rágjam szét a pandáját, amit még a nagymamája ajándékozott neki a születésnapján. Meg mernék rá esküdni, hogy minden egyes születésnapján felhozzák ezt az értelmetlen szituációt, s egy jót nevetnek rajta. Meg mernék rá esküdni, simán...
– Kérlek, ne hozzunk fel ezt a témát, olyan kínos az egész – felelem suttogva, szemeimet továbbra is türtőztetni az övétől, melyben gyerekkoromban nem is egyszer vesztem el és pirultam bele fülig. Maga volt a tökéletes boldogság, amit vele töltöttem, s innentől kezdve talán nagyobb változás köszönt be a nővérem ködösítette, szürke hétköznapjaimba. Már, ha erre lesz lehetőségem, mikor az utamban állnak egypáran.
Minden perc kihasználását élvezni akarom, mivel ezt a beszélgetést nem akarom, hogy bármi is közbeavatkozzon vagy félbeszakítsa. Általában inkább elkergetem a fiúkat, mint sem, hogy leálljak velük beszélni. Egyedül két személlyel nem tettem meg az életem során, akiknek talán még a mai napig köze van az életem minden pillanatához; neki és Jungkook bátyjának. S ennek az egész dolognak a végéig azok lesznek, mivel elég mélyen beavattam őket azokba a titokba, amikbe kell. Ezekről senki sem tudott rajtuk és a lányokon kívül, kik hűen őrzik mélyen magukban, s akkor kerül felszínre, amikor én azt mondom, s jónak látom az időt.
Érdeklődést mutatva hallgatom tovább, ahogy izgalmasan meséli az élményeit, amit az elmúlt pár évben szerzett Los Angelesben. Mellette viszont az is szemet szúr, hogy a társaság nagy része vérben forgó szemekkel nézi az ártatlan srácot, akit remélem nem akarnak megfélemlíteni és kiűzni újra Szöulból, ha már boldogsággal az arcán repülte át majdnem a fél világot. Egyetlen egy olyan hirtelen mozdulatukba kerül, hogy idefele vegyék az irány, egyesével penderítem ki őket a kávéházból. Mosolyogva zárul beszélgetésünk, ami után egyből csatlakozik társaságunkhoz két barátnőm, ahogy Jimin és Jungkook is. Szegény srác azt se tudja merre nézzen, mivel ilyen hirtelen a semmiből akadt társaságunk bőven. Mérgesen nézek hol a lányokra, hol a fiúkra. Az még részemről rendben van, ha Minah és Minhee itt marad, de legalább a másik kettő kopjon le, s menjen vissza a társasághoz, ahol biztosan szórakoztatóbb a téma, mint nálunk.
Jungkook tekintetébe mélyen belefúrom az enyémet, amit meglehetősen keményen áll, még véletlenül sem érve el nála a megfélemlítés határát. Ilyen nincs, hogy semmit nem tudok tenni az érdekében, hogy legalább egy olyan beszélgetésem lehessen, ahol ők nincsenek jelen. Jelen pillanatban érezzem magam kínosan vagy ilyenkor az a legtermészetesebb, ha ezer darabra vagdosnám szét Jimint és Jungkookot...?
– Lányok, kérlek beszélgessetek el egy kicsit a régi ismerősömmel, amíg kikísérem ezt a két marhát, akik a nap huszonnégy órájában láb alatt vannak – töröm meg a csendet, s kilépve a pult mögül visszaterelem az elveszett bárányokat a nyájhoz. Esküszöm, mintha valami részmunkaidős bébiszitterkedésbe is jelentkeztem volna a pincérkedés mellett. Ez is csak velem történhet meg, ahogy minden más a mai napon.
Meglehetősen értetlenül tekintetnek hol rám, hol pedig a dohányzó Namjoon-ra, aki épp elnyomja a csikket, s egyből rágyújt a következőre. Neki sem kell felhívni a figyelmét a hatalmas fehér táblára, ami az ajtón foglal helyet, rajta hatalmas piros körrel áthúzva a cigaretta jelet, miszerint az üzletben dohányozni tilos. Idáig érzem a bűzt, viszont akkor a csapathoz közel ülő személyek közegében még elviselhetetlenebb. Csodálkozom, hogy még nem szóltak érte...
– Mondjátok, ti teljesen megvagytok hibbanva?! Mit képzeltetek? Talán azt hiszitek, hogy szerencsétlen srác kíváncsi a társaságotokra? – teszem fel sorjában az újabbnál-újabb kérdéseket, amelyre még inkább hülye arccal reagálnak. Na, jó, szerintem most messzire mentem, mivel nem kellett volna így nekik ugranom. Gratulálok Nara, ezek után egész biztos elveszíted azt, hogy továbbra is áruljanak el dolgokat.
– Nyugi van cica, csak megakartuk ismerni a fáról akasztott haverodat – feleli lazán Hoseok, rá se hederítve, hogy a macska és a hozzá hasonló jelzőktől könnyen a falra ugrok. Persze nem fogom neki vagy hússzor elmondani még a nap folyamán, ha törik, ha szakad.
– Nem tudok lenyugodni, amikor lelehet olvasni az arcotokról, hogy valamit terveltek, s nem hagyom, hogy végig csináljátok. – Támaszkodom rá az asztalukra összehúzott szemekkel, amitől egy emberként dőlnek hátra a széken. Hátamon érzem, ahogy az üzletben tartózkodok engem bámulnak, s figyelemmel kísérik a kis akciómat. Remek, ezután mindenki azt fogja feltételezni rólam, hogy terrorban tartom a vendégeket. Köszönöm Bangtan Boys, nagyon köszönöm...
Eleresztve egy halk sóhajt, távozok az asztaluktól, s indulok meg vissza Minah-hoz és a többiekhez. Fejemet a hideg pultra támasztom, miközben levágom magam az egyik székre, s kezdek el gondolkozni mindenféle hülyeségen, ami épp az eszembe jut. Legszívesebben hisztérikusan kirohannék az üzletből, és itt hagynék mindent a francba. Mint egy kötélen rángatott marionett bábu a kirakatban, akit egyik helyről a másikra sétáltatnak a vásárlók előtt. Szabadságra lennem szükségem, körülbelül az idők végzetéig, távol Dél-Koreától egy ismeretlen lakatlan szigeten.
Fél perc sem telik el, de a lányok a vállaimat megveregetve magamra hagynak, s teljesen egyedül maradok a gondolataimba süllyedve. Nem tudom eldönteni, hogy engem alapból kerget az átok vagy én szedtem fel valahol, s úgy terjedt át rám, mint valami fertőző betegség. Kérdések tömkelege egymás hegyén-hátán, amiből egyre több lesz, nem, hogy kevesebb. Szerencsétlenségem közepette kellett még neki is hazajönnie, amiből nem fogok egy ideig kilábalni, mivel egy mély szakadékban csücsülök újabb problémákat halmozva a meglévőkre. Inkább ezt lehetne nevezni kártyavárnak, mint azt a hülye titkos kört.
Lassan, komótosan felkelek a székről, s utánam vonszolva fáradt lábaimat, kezdek el felöltözni, hogy egyedül már csak a bolt bezárása legyen a gondom. Lesz egy tökéletes megérzésem, hogy holnapra még jobban úgy fogok kinézni, mint egy széttépett zokni, amit a kutya szájából erőszakoltak volna ki. Szerintem ez lenne a legmegfelelőbb jelző, amilyen állapotba kerültem. Csak egy kérdésre adjanak választ; Miért ilyen nehéz maga az élet, s a velejáró terhek súlya...?
Otthon kellemes légkör fogad, sehol sincsenek a szüleim, ami megnyugtat, így nyugodtan tudok bármit csinálni. Azonban egy kicsikét rettegek, mivel lassan tíz óra, egymagam vagyok itthon, s elég veszélyes környéken is lakunk – és nem azért mondom, mert félek, hogy hirtelen rám rontanának. Csak hát, amikor kicsi voltam Nayeon imádott nekem rémsztorikat mesélni, amitől az évek során eléggé beparáztam. És az még csak hab a tortán, hogy odaképzeltem az egyik sarokba a nővéremet, vér áztatta ruhában, amivel talán a sírba kergethetne. Aish Nara, ez még nem halloween éjszakája, hogy ilyen hülye meglátásaid legyenek...

***

Reggel a kanapén kelve ébredek utcai ruhában, lábamon még mindig a cipővel. Elég kényelmes pozitúrába vághattam magamat, ha így aludtam el. A falon lógó órára nézek, s meglepődve tapasztalom, hogy délután egy óra is elmúlt. A hangulat még mindig ugyanolyan békés, mint amikor hazajöttem. Furcsának tartom, ha az éjszaka folyamán hazajöttek, nem keltettek fel, s zavartak fel, hogy ne a kanapén nyúzzam a lóbőrt. Telefonom kijelzőjére nézve tíz nem fogadott hívás fogad Minah-tól, nyilvánvalóan azért, hogy ráérek-e. A főnök nem hívott, így egész biztosan, ezért fél órám van elkészülni és elérni azt a buszt, ami egyenesen a következő pokolbéli helyre visz.
Fülemhez emelem a készüléket, miközben visszadőlök a párnára és hallgatom, ahogy kicseng a vonal. Kezemet a szemeimre teszem, s úgy veszek mély levegőket a tisztán gondolkodás érdekében.
– Nara, mi a helyzet, ráérsz akkor? – kiabál rám hirtelen Minah, Hee-vel együtt. Igen, kora reggel teremtsenek le amiért nem szóltam nekik előbb.
– Igen, úgyhogy fél óra múlva találkozunk a temető előtt – sóhajtom kelletlenül, ezzel fejezve ki a nem tetszésemet.
– Rendben, de ne késs! – köti lelkemre Minhee, amit csak egy hümmögéssel jelzek.
Fél óra múlva már a temető előtt várakozok, s szemezgetek a kapuval, hogy biztosan megérné-e bemenni, s lerakni a kezemben szorongatott virágcsokrot. Nem értem miért parázok, amikor eddig semmi bajom nem volt ezekkel a dolgokkal. Látszik, hogy ezt is mindig a szüleim tették meg, mivel három lépést meg kellett hagynom köztem és a sír között. Amúgy sem akartam annál közelebb merészkedni Nayeon-hoz...
– Nara, te itt? Ez nagyon meglepő – szólal meg hirtelen mellőlem Jungkook. Szemeimet félresütöm, s nem törődve, hogy itt lézengenek körülöttem, továbbra is csendben várom a barátnőimet. – Mond csak, nem akarod tudni az első kis titok, ami segít megoldani a kör rejtélyét is? – ül ki a fiú arcára egy ördögi vigyor, mely arról árulkodik, hogy valamit forral.
– Nem érdekel, de jobban tennétek, ha lekopnátok, mivel találkozok a barátnőimmel... – felelem karba tett kézzel, egyre inkább ridegebb hangnemre váltva.
– Attól még elmondjuk. – Veszi át a szót Jimin. – Egy kellemes emlék a múltból, amire még évek múlva is boldogan gondolsz vissza. De az is lehet, hogy darabjaira töri pár szánalmas ember, akiket eddig barátoknak hittél, viszont végig csak a bolondját járatják veled – vigyorog egyre szánalmasabban a képembe Park Jimin. – És az utolsó kérdésem; Ki az a srác, akivel tegnap este beszéltél...
– Huh? – meredek rájuk értetlenül.
– Ki volt az a srác? – taglalja a mondatokat, egyre jobban közeledve felém, ezzel belém rekesztve a levegőt. – Válaszolj! – csap egy nagyot a temetőt körbelengő kerítésre. Szemeim kikerekednek, s kihúzva magam, meredek le a földre. Kezdek félni tőlük, s minden egyes megmaradt erőm, amit eddig magaménak hittem, az lassan a Bangtan tűzének a martalékává válik. Egyedül megvívni velük szembe egy csatát, tényleg vérre menő, ahonnan vesztesként fogok kikerülni, de nem igazán tud érdekelni. Csak egy jó ürügyre van szükségem, hogy vége legyen mindennek...
– Lee Hwanhee...