[Distance] – 28. Ahol egyszer minden véget ér

– YooAra, ki azaz -E? – tette fel a kérdést Jungkook.
A felé fordított tekintetemet hirtelen elkaptam, mivel nem akartam válaszolni a kérdésére. Ha tudtam volna, egyből rávágtam volna, hogy ez a személy volt az a bizonyos elkövető. Pedig az utolsó egy megválaszolatlan kérdés előtt, még én magam is értetlenül álltam. Úgyhogy ezzel kapcsolatban lehetett ezer meg egy kérdése, a válaszom mindegyikre egy határozott "nem" vagy csak fejrázás lett volna. És ezen nem tudott segíteni senki, addig, ameddig -E fel nem fedte magát.
A kérdését figyelmen kívül hagyva, fülembe bedugtam a fülest és meredtem a kinti tájra. Nem tudtam eldönteni, hogy vettem rá magam erre a cselekedetre, de hallani sem akartam erről a témáról, addig a napig, amíg fény nem derült mindenre. Az életem az elmúlt pár hónapban, jobban a feje tetejére állt, mint kellett volna. És erre csak most jöttem rá...
A külvilágot kizárva, folytattam a békés utamat a Yonsei egyetemre, ahol megkezdődtek a kínkeserves napok. Vagy, ahogy MinJi nevezte; az életből való visszaszámlálás, ami után csak a poklok-pokla következett. Átéreztem a helyzetét, annak ellenére is, hogy én még csak most vagyok első éves az egyetemen. Mégis úgy érzem, mintha évek óta szenvednék itt MinJi-vel, MiYoung-gal és KyungAh-val. De azért az egyetem jó oldalát is kellett néznünk, mivel a diplománk mégis csak ettől függött.
Unott fejjel huppantam le egy lombos fa alatt levő padra és meredtem magam elé. Eddig olyan titkokat tudtam meg, amiről eddig azt hittem, hogy valami rémes álom, mi csak kitaláció. Belegondolva nem lehetett elképzelni borzalmas életnek, azonban ha rengetegszer hurcoltak meg érzelmileg, sírva könyörögnél, hadd születhess újra, hol teljesen másképp volt megírva a sorsod. Jelen pillanatban én is így vélekedtem, de akkor nem találkozhattam volna Jungkookkal, aki megmutatta milyen is az igaz boldogság. Így, én nem akartam új életet kezdeni, ha már ennyire megszenvedtem miatta...
A gondolataimból egy magassarkú kopogása zökkentett ki. Ismerősen csengett, de nem akartam elhinni, hogy az a minden lében idegesítő ribanc, egyszer visszaköszön az egyetem udvarán. Reménykedtem abban, hogy a nap kezdetével, semmi rossz nem történhet, erre a sors megint képen röhögve engem, küldte Őt ide. Ha nem utálnám teljes szívemből, még jó kedvemből rá is köszöntem volna, sőt egy kávéra is meghívtam volna. Viszont kristálytisztán látszott, hogy a kapcsolatunk olyan sivár volt, mint a sivatag, és rideg, akárcsak az Északi-sark.
Fintorogva követtem minden lépését, ahogy megállt előttem. Viselkedéséből látszott, hogy most az egyszer elvárta, hogy komolyabban figyeljek rá, ha akartam, ha nem. Arra is csak most jöttem rá, hogy bosszantóbb jellem volt, mint eddig bármikor. Kiakarta vívni magának a figyelmemet, hogy az ellene felsorakoztatott rengeteg álszent, dühítő és okafogyott megjegyzéseket töröljem ki. Helyette másképp tekinteni rá, mint aki a múltban nem vétett akkora hibát, melynek a súlya nagyobb nyomot hagyna egy ember lelkén. Elfelejtette, de a tettek néha sokkal fájdalmasabb sebet hagynak, melyek még évekkel később is megbélyegzik a tulajdonosát. Ezáltal több csalódást és bajt hozva a saját fejére...
– YooAra, beszélhetnénk? – nézett rám idegesen, miközben az ujjait tördelte és a szája szélét rágcsálta.
– Még mindig elfelejtetted, hogy nem vagyunk puszipajtások – feleltem ridegen. – Akármiről is szeretnél beszélni, nem vesztegetem rád a drága időmet.
– Nem kérem, hogy bocsáss meg, azonban szeretnék enyhíteni mindkettőnk lelkiismeretén – ragadta meg a csuklómat, s határozottan meredt a szemeimbe.
– Rendben, de vedd rövidre, mivel nekem hamarosan kezdődnek a gyakorlati óráim – néztem rá a karomra függesztett órára.
– Ami az első találkozásunkat illeti, félre ismertél. Én nem vagyok és nem is leszek az a beképzelt, hisztis ribanc, aki nagyra tartja magát a másiknál. Ez az egész Jungkook hazugságának egy része volt, amiről te már mindent tudsz. A szülei ráakartak erőltetni egy párkapcsolatot, amit egyikünk sem akart – sóhajtott csalódottan, ahogy felidézte a keserű emlékeket. – Ettől eltérően arra kérlek, ne haragudj Kook-ra...
Erről a hazugságról Jungkook egy szót sem említett. Én meg már azt hittem, hogy nincs olyan hazugság, amihez köze lett volna annak a szerencsétlennek. Ennek ellenére most mégis megtudtam valamit, amit Jungkook-nak kellett volna elmondani, s nem ChanMi-től megtudnom. Nem baj, a kép még így is tiszta, ahhoz képest, hogy még valami úgy lett a fejemhez vágva. Mindenesetre én nem haragszok, de azért számon fogom kérni ezzel kapcsolatban. Még akkor is, ha egy miniveszekedés lesz a kimenetele.
Valamiért elhittem ezt ChanMi-nek, mivel azért kinéztem belőle, akármennyire is elvetemült és sötét lelke volt – elviekben –, azért nem hazudna akkorát. Főleg nem akkor, amikor csak pár lépésnyire voltunk az igazságtól. Ha még összezavarásból is csinálta az egészet, akkor sem képes az elmém által tökéletesre formázott válaszokat megváltoztatni. Maradok ezeknél, ahol pedig mégis hibát véltem felfedezni újra átgondoltam és alkottam egy reálisabb képpé. És akkor máris több váddal tudtam illetni az elkövetőt, aki a rövidebbet húzta...
– Én ugyan nem haragszok rá, de azért lesz vele miről beszélgetnem a délután folyamán – mosolyogtam rá őszintén.
– Ami pedig engem illet, nagyon sajnálom, hogy a legtöbb helyen keresztbe tettem neked... – hajtotta le csalódottan a fejét ChanMi.
– Igazából néha jól jött, mivel felnyitottad a szememet és néhány dolognak a végére tudtam járni – feleltem nevetve, mivel igaz volt, amit mondtam. – Ugyan azt mondtad, nem kéred, hogy bocsássak meg, de nagyon látszik rajtad, hogy gyötör a bűntudat. Úgyhogy felejtsük el a múltat és új eséllyel nyitni a másik felé – erőszakoltam az arcomra egy szélesebb vigyort.
ChanMi szemei a mondatom hallatán, azonnal felcsillantak és a nyakamba ugrott egy öleléssel díjazva, hogy megbocsátottam neki. Nehezen akartam elnézni neki az eddigi tetteit, azonban azt sem akartam, miután elbeszélgettünk egy jót, még jobban mardossa belülről a tehetetlenség és kín, hogy rosszat tett. Hisz' Ő is bekerült abba a helyzetbe, hogy a saját fejére bajt hozzon, ezzel lejáratva magát a rajongók előtt. Talán jót cselekedtem, hogy eltekintettem a múlt mellett és abban reménykedtem, mostantól kezdve jó kapcsolatot fogunk ápolni. Ezzel példát mutatva olyan embereknek, akik nem értették meg a rengeteg viszály mihez is vezethet.
Azért nem mondanám rögtön azt, hogy kibékültünk máris szoros barátságba kerültünk. Beszélgetni fogunk, meg néha, ha ideje engedi beülünk a kávézóba és elbeszélgetünk egy jót. Mostantól kezdve nincs közöttünk méretes szakadék, amibe legszívesebben belelöknénk a másikat. Sőt, azt a tényt is elfogadta, hogy Jungkook és én egymásra találtunk. Hol ott ChanMi-vel az élen úgy véltünk egyes dolgokat, hogy a mi jövőnk nem egyezik a nagykönyvben leírtakkal. Időközben felajánlottam neki a segítségemet, hogy megpróbálom neki valahogy beszervezni Suga-t, ha csak egy randi erejéig is. Az én szememben fura párosnak tituláltam, már csak így hangzás alapján is, de, ha csak ez vezetett ahhoz, hogy végleg boldog legyen... Mindent elkövetek. Ezáltal megtapasztalva azt is, hogy milyen lehet a kerítő szerep...
Egyedül maradva a hatalmas fa alatt, néztem az előttem elhaladó hallgatókat, akik pánikba esve keresték azt a helyet, ahol a gyakorlati órák lesznek. Nekem sem ártott volna odagyalogolnom, azonban jó volt ülni a padon és semmit sem csinálni.
Gondolatok ezrei ragadtak a fejemben, amitől sehogy sem bírtam szabadulni. Próbáltam elterelni a gondolataimat másik irányba, de valahogy felülkerekedett rajta azaz érzés, hogy most jobb lenne elkezdeni a végére járni a titkos személynek. Nem láttam sok értelmét, mert valahol tudtam jól, hogy mindössze két nap és találkozunk a Kék Ház főcsarnokában. És, ha már itt tartunk, hogy a rossebbe fogok én eljutni Gangnam-ből oda, ami majdnem a város szélén van?! Mert azt is hozzá kellett tenni, hogy gyalog nem negyed óra. Aish, rá kell szednem Jungkookot, hogy vegye kölcsön az apja kocsiját, még annak ellenére is, ha magára haragítja a nevelőjét. Most az egyszer komolyan gondoltam mindent, ahogy azt is, hogy vállalom az esetleges kártérítést, ha baja esne a kocsinak. De reménykedtem benne, hogy nem fog...
A semmiből három barátnőm tűnt, meglehetősen boldogan. Azonban, ahogy KyungAh lehuppant mellém, el is ment az életkedve, míg a többieknek be sem állt a szája. Nem ártott volna megbékítenem, s elnézést kérnem tőle, amiért faképnél hagytam reggel és nélküle indultam. Eleinte tényleg csak egy fellángolás volt az egész, s nem gondoltam komolyan, hogy meg is teszem.
– KyungAh, ne haragudj, hogy csak úgy elslisszoltam reggel. Csak poénnak szántam – néztem rá bűnbánóan, várva a válaszára.
– Viccelsz, nem voltam rád mérges, legalábbis eleinte kicsikét az voltam. Viszont neked köszönhetően Taehyung eljött elém... – állt meg egy kis szünetre, miközben eleresztett egy sóhajt. – És elmondta miként érez irántam! – kezdett el toporzékolni örömében.
– Akkor ti most együtt vagytok? – kérdeztük kórusban Hara-tól.
– Nagyon úgy tűnik – felelte széles vigyorral az arcán. – És veletek mi a helyzet, MinJi, MiYoung – meredt rájuk felvont szemöldökkel barátnőm.
– Jimin egyenlőre egy ötéves hiperaktív gyerek szintjén van. Én elmondtam neki az érzéseimet, de ő jelenleg még küszködik ezzel. Nem hiszem, hogy barátságnál több lehetne nálunk – mondta MiYoung letörten, ahogy felidézte azt a pillanatot.
– Esküszöm, holnap beszélek Jimin-nel, hogy szedje össze magát, mert egyikünk sem fogja végig ahogy szenvedsz – álltam elő egy hirtelen jött ötlettel.
– Nekem pedig segíthetnél eltüntetni Minhyukot a képből. Jelenleg engem akar meghódítani, s nincs kedvem úgy végezni, mint te – ecsetelte a dolgokat MinJi is.
Elképedve néztem és hallgattam, amit MinJi mesélt. Komolyan, ha engem tönkre tett, akkor következőnek a barátnőimet fogja?! Viszont beszélni nem fogok vele, nem érdemelte, hogy szépen szóljanak hozzá, sőt még barátnőt sem érdemelt meg. MinJi-nek egyedül azt tudtam tanácsolni; kerülje el Minhyukot jó messziről és akkor nem esik bántódása. S nem fog újra csalódni, ahogy én...
Én nem tettem említést arról, hogy most jelenleg, hogy állunk Jungkookkal. Nem volt említésre méltó, mivel jelenleg a kapcsolatunkra nézve, hatalmas káosz uralkodott a fejemben. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy már együtt vagyunk, csak nekem eddig nem esett le. Kang YooAra, te egy szerencsétlenség vagy...!

Azt őszt lezárva, hivatalosan is átfordultunk télbe. Ennek köszönhetően az ígért két nap is olyan gyorsan lepergett, mintha homokórába lettek volna bezárva. Ezáltal a mai napon csak pár lépésnyire voltam arról, hogy hivatalosan is elfeledjem a múltat és más irányba eltekinteni.
Mozgalmas két napot tudhattam magam mögött. Ellettem rángatva egy dupla randira, ahol nagyjából minden rendben volt. Csak apróságon kaptunk össze Jungkookkal, de mint mindig, nagyon hamar megbékültünk. MiYoung helyett tisztáztam a helyzetet Jimin-nel, hogy adjanak egy esélyt a párkapcsolatnak, ha nem akart elveszíteni egy szeretetreméltó lányt. Minhyuk-kal is sikerült találkoznom, ahol ridegen viselkedtünk a másikkal. Szemébe mondtam, hogy békén lehet hagyni MinJi, legalább őt ne tegye tönkre, ha már őszintén szeretni nem tudott senkit.
Jelenleg a Kék Ház fele tartottunk a kis csapattal, akiket időközben beavattunk, hogy mi is folyt tulajdonképpen három hónap alatt. Meglehetősen sokkolta őket, sőt néhányuktól kiakadást is kaptunk, hogy ChanMi többet tudott erről, mint ők. Válaszunk Kookkal nagyon egyszerű volt, de az még jobban kibaszta náluk a biztosítékot.
Tudat alatt reménykedtem benne, hogy YoonJo nem tartózkodott annál a senkiházi idiótánál. Engem akart kikészíteni, de az áldozat, akinek az élete kellett az a vér szerinti húgom, Kang YoonJo volt. Aki még egy légynek sem tudott ártani. Akit a legjobban átlehetett vágni, egy jól kitervelt hazugsággal...
Az elnök szerencsére tudott az érkezésünkről és a piszkos játékokról, mivel egyes jelenetekben az Ő személye is közrejátszott. Azonban nem volt büntethető, mert nem ő szította a tüzet leginkább, hanem a legtöbb dolog kitervelője, -E.
Mivolta nem bújhatott meg tovább az árnyak torzította sötétségben, hisz' ő maga mondta, hogy ma felfedi magát. És nem léphetett vissza, a saját kihívásától. Hamarosan a rács mögé fogom juttatni, ahonnan nem fog tudni szabadulni, lehetőleg az élete végéig. Nem érdekelt melyik családfő vagy emberről volt, akkor is bűnhődnie kellett, aki a saját családomat akarta kiirtani. Mindössze egy átlagos, békésen élő családod, akiknek soha nem volt hátsószándéka, amivel bárkinek árthatott volna.
– Nahát, nem gondoltam volna, hogy eljössz YooAra! – hallottam meg a gúnytól csöpögő hangját a férfinak, aki a sötétből előlépett.
– Ha ehhez az szükséges, hogy felfedd kilétedet és lezárjunk egy bizonyos dolgot, álltam elébe nagyon szívesen – sziszegtem, akárcsak a kígyó.
– És sikerült rájönnöd, hogy kicsoda vagyok én? – tört ki egy teátrális nevetésben.
– Két emberre gyanakodtam; Lee DongWoo-ra és Jeon HyunWoo-ra. Ha ezek közül egyik sem vagy, akkor nincs több sejtésem – szorult ökölbe a kezem.
– Gondolkozz egy kicsit. Kék Ház főcsarnoka, a húgoddal való fenyegetés, egy bizonyos rendőrségi ügy. Még most sem rémlik? – magyarázta, miközben egy ördögi mosolyt festett az arcára.
– Ugye nem? A saját apám?! – kaptam a kezem a szám elé, s több könny kezdte el felszántani az arcomat. – Miért akartad, hogy a saját családom bűneiért én magam bűnhődjek?!
– Figyelj kislányom! Rám nem gyanakodhattak, mivel a munkámnak annyi lett volna – ecsetelte a dolgokat.
Nem akartam elhinni, hogy a saját apám rám akarta terelni  a gyanút, azért, hogy a munkáját és a hírnevét megtarthassa. Csalódtam benne, akire már nem is mondhattam, hogy apa. Mostantól kezdve Kang JunHo lesz, sőt már a saját vezetéknevemet is gyűlölöm. A kezdetektől fogva még büszke voltam, hogy a Kang család sarja lehetek, de most már bánom. Visszasírom azt az időt, amikor még álnévként szolgált a Kwon név. Nem érdekelt, ha kell feladom a rendőrségen, de nem fogok én szenvedni miatta éveken keresztül...
Elmondva mindent a legelejétől, egyre jobban ásta el magát a szememben. Egyre jobban akartam azt, hogy fizessen meg minden bűnéért, s a börtönben rohadjon meg. Kang JunHo, neked most befellegzett, a rendőrség mindent hallott, köszönhetően Jin apjának.
A rendőrség perceken belül kiért, ezzel elfogatva az árulót. Reménykedtem benne, hogy a lehető legtöbb évet fogja kapni ott, ahova most fog kerülni. A családban hárman maradtunk, ezzel egymást támogatva lelkileg. Mivel mindannyian rengeteg szenvedtünk, egy olyan ember miatt, aki nem érdemelte meg a kegyelmet. Csak bízni tudtam, hogy a bíróság helyesen fog ítélkezni, az áruló felett...
– YooAra, büszke vagyok rád. A végéig erős tudtál maradni, még annak ellenére is, hogy pár könnycsepp szökött a szemedbe – ölelt magához szorosan Jungkook.
– Köszönöm. Nem gondoltam volna erre, hogy tényleg az apám lehet az igazi áruló – meredtem könnyes szemmel a rendőrautó után, ami nem rég fordult ki a kapun.
Ezzel lezárva egy korszakot, sokkal biztosabban álltam egy másik élet felé... Ennek ellenére a katonai iskola volt még a zavaró tényező. Ettől eltérően kijelenthetem, hogy mindennek vége, hivatalosan is...