[Believe] – 02. A játszma elkezdődött...

Egy cseppet sem élvezem, hogy a hét idióta jelenleg azon a helyen tartózkodik, ahol én is. Az ő fenyegetéseik mit sem hatnak, mivel tudom, hogy csak a nővérem kedvében akarnak járni, még úgy is, hogy NaYeon már régóta nincs közöttünk. Ami pedig azt a bizonyos Bangtan üdvöskéje címet illeti, kedvem sincs hozzá, hogy ez évtől kezdődően, így maradjak meg az osztálytársaim emlékezetében. Már, ha egyáltalán fény fog derülni erre a meg nem szervezett találkára, illetve az általuk kapott ideiglenes nevemre. 

Idegesen a pult a mögé sétálok és elkészítem a kért rendeléseket számukra – amihez kedvem sincs. Azonban, ha vendégekről van szó, egyedül egy szabály lebeghet a szemünk előtt; akármennyire is utáljuk a vendéget – ha személyesen ismerjük –, muszáj a jobbik a formánkat hoznunk. Kivételesen egy kanál vízben megtudnám fojtani őket, szép sorjában... Bár igazán azt sem érdemlik meg. 

– Ha már annyira elment az eszetek, hogy második nap leisszátok magatokat a sárgaföldig, ne itt intézzétek el a dolgokat. Semmi kedvem amiatt fél óráig súrolni, majd fényezni a járólapot – felelem egy grimasszal, miközben a tálcáról lepakolom az italokat. 

– A kiscica ma milyen harapós kedvében van. Esetleg, ha megrázom a nyakadba levő csengőt, jobb kedvre derülsz – vigyorog rám perverzül Hoseok. 

– Tudod mit?! Csak fogd be a szádat és igyad azt, amit kértél – vetem oda az illetőnek fintorogva és tovább állok. 

– Lehet szólni kéne az apádnak, hogy rúgja ki az új alkalmazottat... Vagy büntessük meg mi magunk? – teszi a fel kérdést az emberek legszégyentelenebb alakja, Park Jimin. Bal kezem ökölbe szorul, amivel legszívesebben jól képen törölném a balféket. Viszont nincs kedvem már a legelső napomon balhét keverni, mert az egyenlő lenne a kirúgatással. Jól hangzik ez a dolog, de akkor otthon kapnám meg, hogy már a legelső napomon tüzet szítok és kirúgatom magamat egy jó állásból. Nem is tudom honnan gondolták azt, hogy egy jó állás lehet, egy olyan személy apjánál dolgozni, aki bűnözőnek tökéletesen megfelel. 

Elhessegetem az összes komor felhőt a fejem fölül, s egy kedves mosoly kíséretében – ami vegyítve lett az általuk érzett szánalmammal –, indulok meg egy másik asztal felé. Igazán vége lehetne ennek a mai napnak, már csak azért is, hogy minden megzavarodott gondolatom eltűnjön a francba. 

Az órára emelem fáradt, a táskákkal megáldott íriszeimet, ami pont annyit mutat, hogy ideje lenne bezárni az egész kávézót. Olyan szívesen megtenném, de jelenleg még mindig egy fontos kupaktanács folyik a szélhámos társaságnál. Unaloműzés képen a pulton támasztom a fejemet és meredek az utcára, hol az autók szép sorjában haladnak el. Ha nem húzzák el mihamarabb azt az átkozott csíkot, én fogom egyesével kirakni őket és pont leszarom, hogy Kim Taehyung apjáé ez az egész hely. Még annak ellenére is, ha a veszélyben forog a részmunkaidős állásom. 

Szemeimet megforgatva, megindulok hátra az öltözőkhöz, ahol villámsebességgel magamra kapom az iskola egyenruhámat, amin ott volt a híres Sekang középiskola címere. Megtisztelve érezheti magát azaz ember, aki ide bekerül, mivel a legtöbb diák kitűnő eredménnyel kerül be. Aki pedig nem... Nos, csak egy kis pénz, amivel meglehet fenyegetni, az így is pénzben fürdő igazgatót. 

Vállamra kapom a tankönyvektől hemzsegő táskámat, miközben azért imádkozok, hogy mire kimegyek az egész kávézó mind egy szálig üres, s csak be kell zárnom az üzletet. Persze, csak egy szép álomba ringatnám bele magamat, s hiú ábrándok után futkosnék. Néha igazán gondolkodhatnék pozitívabban...

Kilépve a pult mögül, hirtelen azt veszem észre, hogy a társaság, mint a jó gyerekek állnak és várakoznak az ajtó előtt. Fél szemmel őket figyelve, óvatosan sétálok el előttük, egyes dolgok elkerülése érdekében. Ha bármit is csinálnak, egyesével leütöm őket, itt helyben. 

– Furák vagyok, de nagyon... Remélem semmi ostobaságot nem terveztetek abban a parányi fejetekben – töröm meg a csendet, miközben szélesre kitárom előttük az ajtót. 

– Ha terveztünk is volna valamit, nem árulnánk el. Amúgy miért nem veszed vissza legalább a macskanyakörvet? – néz rám vigyorogva Hoseok.

– Világosan megmondtam; fogd be a szád. Vagy inkább forduljatok fel, csak engem hagyhatok békén – morgom az orrom alatt dühösen, s ott hagyom őket a kávézó előtt. 

A legidegesítőbb az egészben; tudják, hogy mennyire nem szimpatizálok velük, erre még jobban rátesznek egy lapáttal. Csak zárjuk le ezt az évet, s aztán mindenki mehet a saját a dolgára. Ezt már azóta tudom, mióta megkezdődött a gimnázium és az örökös harc a nővéremmel, tulajdonképpen egy felesleges dologért. 

A percenkénti hátranézegetéssel győződök meg arról, hogy nem jönnek utánam, illetve tennék meg azt, amit állítólagosan nem terveltek ki. Egy sóhajjal nyugtázom a dolgot; már pedig aggodalomra semmi ok. Halkan benyitok a lakásba, ezzel a legkevésbé feltűnőséget keltve. Elakartam kerülni a szüleim tekintetét, még mielőtt kérdőre vonnának a munkával kapcsolatban. Nem szívesen emlegetem fel azt a borzalmas helyet, ahol nem is olyan régen, kiderült, hogy Taehyung apjáé az üzlet. 

A konyhában ég a villany – gondolom anyám még ébren van, s valamelyik munkatársával beszélget –, ennek ellenére egy hang nélkül feljutottam a szobámba. Lassan hanyatvágódok az ágyamon, s kezdem el a plafont kémlelni, az éjjeli kislámpám gyér fényének társaságában. Ilyenkor néha elgondolkodok azon, hogy miért is születtem meg, ha a szüleim egy bekattant, hülye embernek hisznek. Lemerem fogadni, ha annyira gyűlölnek, kisebb koromban pótszülőkhöz adtak, s amikor már kellettem nekik, visszavettek tőlük. De én már azt sem tudom, hogy mi történt gyerekkoromban. Csak arra emlékszem, hogy NaYeon nem volt azaz idegesítő hárpia, aki fél évvel ezelőtt megszállottan tett nekem keresztbe...

Talán nem lesz baj abból, ha egyedül ma este hagyom ki a gyakorlást. Ha pedig mégis, egyszerűen megmondom nekik, hogy elfelejthetik, mivel én soha nem leszek olyan, mint Choi NaYeon. Komótos, fáradt arccal lépdelek oda a szekrényemhez, hogy egy alváshoz megfelelő ruhát előhalásszak. Még a szüleimnek az is nehezére esik, hogy újakat vegyenek, s helyette belekényszerítenek a nővérem ruháiba, mibe kétszer is beleférek. Hiába, nálam az alacsonyság egy beteljesült átok!

A fürdést a lehető leggyorsabban intézem el, hogy minél előbb aludhassak a kimerítő és fárasztó nap után. Őszintén, már nem is emlékszem arra, mikor voltam ennyire nyúzott elméjű. Leoltva a lámpát, a sötétség körbelengte szobában meredek továbbra a plafonra. Az egész dolognak értelmét sem látom...

Reggel az ébresztőm már vagy negyedszerre keltett, de a békés álmok érdekében egyfolytában lenyomom. Látszik, hogy vissza kell szoknom a normális alvásmódra, s nem halogatni egészen addig, ameddig egyszer el nem fogok késni. Egy nyöszörgés kíséretében adom a tudtomra, hogy ez már a valóság, és nem holmi álomvilág, ahol unikornisok rohangálnak a mályvacukor borította mezőkön. Azonban sajnos még az álmaim sem ilyen szépek... Még ott is egy megkeseredett alakként néznek rám a szüleim. 

Magamra kapva az iskolai egyenruhát, a számban egy pirítóssal rohanok a biciklimhez, hogyha a buszt már nem is érem el, akkor ezzel beérjek a suliba. Mondjuk azért megfulladni még nem kellene a nagy sietségben. Ah, a francba, nem tudom ezt hogyan fogom kimagyarázni MinHee-nek és MinAh-nak. Rálépve a pedálra, ahogy a lábaim bírják, kezdek el pedálozni, ezzel emberek mellett elszáguldva, akiket kis híján fel is döntöttem. És mint gondoltam, nem úsztam meg a szitokszavak nélkül. Kedves emberek, meg kell hagyni...

– NaRa, csak vetted a fáradságot és beértél! Legközelebb ne aludj el, mivel Mr. Park keresett téged – kapom meg a fejmosást, ahogy zihálva odacsoszogok MinHee-hez. 

– Mr. Park már megint belőlem akarja kiszedni a NaYeon-os ügyet?! Világosan megmondtam, hogy nem tudok róla semmit, hiába voltam a felkészítő órák miatt még a suliban – ülök le a helyemre, s hajtom le a fejemet csalódottan. Már vagy hatvanezerszer elmondtam az osztályfőnökünknek, hogy semmit nem tudok róla. Az eredmény is kimutatta világosan, hogy természetes úton halt meg NaYeon, s nem öngyilkossági vagy más milyen dolog történt. És a nyaram is emiatt nem telhetett békésen. Esküszöm valamilyen úton-módon kerítek megoldást erre a problémára...

– Hozzá tette azt is, ha nem vallasz minél előbb igazat, a rendőrséget is befogja avatni a dologba – ecseteli a dolgokat Hee, miközben helyet foglal mellettem.

– Remek, már csak az hiányozna, ha az utolsó évemben menne tönkre a priuszmentes életem, egy olyan téma miatt, amiről semmit nem tudok. Komolyan, ha a szüleim megtudják, hogy véletlen folytán, tök feleslegesen meghurcolt a rendőrség, alapos fejmosásban lesz részem – válaszolom egyre letörtebben a kialakult helyzet miatt. 

– Ja, MinAh üzent, hogy ne várjunk rá! Ma nem jön suliba, köszönhetően a tegnapi patália miatt, amit HaeRyunggal és SeulBi-vel rendeztek az egyik bárban – feleli unott képpel barátnőm. 

– Szegény lány, egyre több olyan dolog van a listáján, amibe a rendőrség is beletartozik! 

– Viszont, ha mi nem akarunk egy igazolatlannal gazdagodni, ideje mennünk átöltözni tesire – mondja, s a kezembe nyomja a tesi cuccomat. 

Kihúzva magam alól a széket, fapofával vonszolom magam után, lagymatag testemet a lány öltözőig, ahol talán nem tartózkodik ott Min Yoongi, aki az állítólagos szoknyapecér a lányok köreiben. Ilyenkor úgy feltudnám rúgni a holdra, hogy a lába nem éri a földet. MinHee-be karolva vánszorgok végig a folyosón, már csak azért is, mert képes lennék elaludni. Annak ellenére is, hogy fél órával tovább aludtam a kelleténél.

A percek gyorsan röpködtek, addig, ameddig el nem érkeztünk az osztály által imádott játékhoz; a röplabdához. Már a gyomrom is felfordul ettől, ha arra gondolok, hogy külön hét lány és a Bangtan Boys játszik le egy meccset. Előre látom, hogy itt egy alapos vérfürdő lesz készülőben. Felsorakozva a háló mögött, a lányok többségének a lába remeg, mint a nyárfa levél. Őszintén, én ezen már meg sem lepődöm. 

A tanár magunkra hagyva, adta ki a parancsot, hogy addig játsszunk, ameddig vissza nem ér a tanáriból. Ha Ő azt tudná, hogy milyen elmebeteg, veszélyes alakokkal hagyott minket egy légtérben... Imádkozok érte, hogy ne kerüljön bajba...

– Srácok, ha tehetitek, most az egyszer finomabban játszatok – töri meg a csendet MinHee, ahogy a srácokhoz szól. 

– Ugyan, mi nem játsszunk veszélyesen. Csak ti gondoljátok így – feleli vigyorogva Jin. 

– Tavaly eltörtétek Park ChoHee orrát, rá egy hétre pedig MinAh csuklóját. Ezt nevezitek ti finomnak? – vonom fel a szemöldökömet, miközben a remegő osztálytársaimhoz fordulok. – Ne legyetek már ennyire beszarva! Nem olyan ijesztő a társaság, csak szeretnek úgy viselkedni, hogy másokat megrémítsenek, s ezzel uralkodni felettük. Normális diákok, akiknek csak a szájuk nagy, de valójában anyuci kicsi fiúk, akiket még pesztrálni kell – zárom le ezzel a kényes témát. Azonban, ahogy visszafordulni készülök, valamelyik tag a fejemhez vágja a kemény röplabdát. Kihozva a sodromból, dühösen veszem meg az irányt afelé a személy felé, aki tökéletesen megfelel erre a cselekedetre. Esküszöm, ha nem fejezi be, a saját kezemmel szedem darabjaira a srácot...!

– Ya! Park! Ezt most hagyd abba, különben nem a legkellemesebb módon csinállak ki! Itt és most megígérem neked – válaszolom mérgesen, szúrós szemekkel. 

– Nem félek! És, hogy tudd; a játszma elkezdődött... Két értelemben is, Bangtan üdvöskéje! – vigyorog rám ördögien Jimin.