[Believe] – 03. Megérdemli, hogy a végzetébe rohanjon!

– Jungkook POV. – 

– 2016. február 02. – 

Az ember örülhet annak, ha nincsenek anyagi gondjai, mivel gazdag családba születik. Viszont számolni kell azzal, hogyha a szüleitől meg kap minden játékot, annak örülnie kell. De egy valamiről a szülők igazán megfeledkeznek, amire egy gyereknek, akkor a legnagyobb szüksége van; a mérhetetlen nagy szeretetre, törődésre és a gondoskodásra. Ha ez kimarad egy ártatlan gyermek életéből, Ő maga is egy sivár, hideg szívű, érzéseket elutasító egyén lesz, akárcsak a szülei. 

A csapattal épp Taehyung apjának a kávézójában ülünk, s várjuk, hogy NaYeon is megérkezzen. Ahelyett, hogy Ő is ellógná a sulit, szerencsétlen bent ül matek órán, s hallgatja azt, hogy Mr. Rhee miket tanít. Gazdag család első szülött gyermeke, aki még szeretetben nőtt fel, mielőtt a szülei akkora vagyonra nem tettek szert, hogy beindítsák a vállalkozást. Úgy, hogy a Choi família múltja sötét, mint az éjszaka, amiről az idegesítő húga, mit sem tud. Ezek mellett viszont az a legrosszabb, hogy NaYeon a mi lelkünkre kötötte, hogy a következő évtől kezdve, szép lassan fedjük fel NaRa-nak a dolgokat. Aish, attól, hogy még Jin barátnője volt, nem illet volna ekkora hatalmat adni a kezébe. Ráadásul simán ellehet mondani róla, hogy egy ribanc. Már csak azért is, mivel minden hétvégén új pasival feküdt össze a barátja háta mögött. Szegénynek akkor lesz a legrosszabb világa, ha Jimin szívét is darabjaira töri...

– Most tulajdonképpen miért vagyunk itt, ha NaYeon csak később érkezik? – teszi fel a kérdést Hoseok, aki meglehetősen csak unatkozik. 

– Nyilvánvalóan próbára akarja tenni a türelmünket, ami meglehetősen fogytán van – feleli nevetve Namjoon, miközben kifújja a füstöt, amit a cigi által elő idézett. 

– Hé, haver! Legalább ne a mi közegükbe, amikor egyikünk sem bírja ezt a förtelmes szagot – kiabál rá Yoongi, kin meg sem látszik, hogy a türelme lassan elfogyna. Hiába, amióta megkapta a "swag" címet, próbál egyre lazábban viselkedni. 

– Kipróbálhatnátok, jó stresszoldó – mutat az asztalon elhelyezkedő dobozra, amire a csapat többi tagja egy fintorral reagál. 

– Olyanok vagytok, mint a nyolcvanéves nagypapák, akik nem tudják eldönteni a sakkban, hogy ki nyert – veszem át a szót, s felállva az asztaltól sietek ki a kávézóból. – Hazamegyek, majd hívjatok, ha őfelsége idetolta a hátsóját, s a mondanivalója fontos lenne – vetem oda a társaságnak és indulok meg haza fele. Néha már én érzem magam kínosan megjelenni velük, holott már három éve rendszeresen döntünk mindenről, ahogy arról is melyik osztálytársunk lesz a következő, akit kipécézünk. 

Nem én választottam ezt az utat, hanem az élet állított elém két lehetőséget, amiről döntenem kellett. Fogalmam sem volt mit is rejtegethetnek, épp ezért elindultam az egyiken, ami ide vezetett. S lássuk be, meglehetősen jól cselekedtem, mivel szeretem ezt az életet, még annak ellenére is, ha más emberek sérülnek meg benne. De nem hiába az első alapvető szabályunk, hogy uralkodjunk azok felett, akiket eltaposunk. Van pár olyan dolog a hátunk mögött, amibe a rendőrség is beleavatkozik, azonban erről tudomást sem veszünk, csak éljük békésen az életünket.

Felhúzom a fejemre a kapucnimat, ezzel próbálva elvegyülni az emberek között, még mielőtt apám egyik munkatársa észre venne, s elkezdene gyanakodni. A saját apám képes úgy beállítani a dolgozóinak, mint egy példamutató, osztályelső gyereket, akire megéri büszkének lenni. Gusztustalan az ilyen ember, nem is értem, hogy eddig miért bírtam apának hívni. Tudja milyen életet követek, de magasról leszarja. A családom többi tagjáról pedig már szót sem kellene ejteni.

Idegesen sietek végig a hófödte, latyakos úton, s ennek hála a cipőm átázott, ráadásul még megfagyni is megfagyok. Az, az alattomos nőszemély vagy negyvenszer játssza ezt el velünk. Szövetségesei vagyunk, legalább ne hagyja elveszni a beléje vetett parányi hitünket, amit nagy nehezen érdemelt ki. Nem tudok benne megbízni, még akkor sem ha vak lennék. A tökéletes, hibátlan külseje alatt, ott lakozik a kísértés, hogy ok nélkül kikészítse a húgát, akivel bajunk sincs, csak annyi, hogy idegesítő. Egy vérből származnak, de két külön világ, amire úgy lehet tekinteni, hogy más családban nőttek fel. Csak a testvérpár egyik része, egy káosztól megtelített, sötét hazugságok közt, mi ha nem derül ki, egy ember véglegesen darabjaira hullik...

– Fiam, miért nem vagy a suliban? Tudod mekkora beégetés lenne a számomra, ha az egyik munkatársam meglátna?! – néz rám szúrós szemekkel az apám a konyhából, miközben a kávéját iszogatja. 

– Még mindig nem tartozok magyarázattal. Felnőttem, a magam ura vagyok – felelem ridegen, s a földet pásztázva szorítom ökölbe a kezem. – Amúgy pedig, ha tudod, hogy kínos helyzetbe lehet ezzel hozni, ne próbálj meg hazudni. Mivel a hazugság nem fedi sokáig a valót.

– Szemtelen kis féreg! Nem arra lettél nevelve, hogy visszabeszélj az apádnak – indul meg felém mérgesen. 

– Mert az anyámmal nem is próbáltatok, mindig csak a bátyám. Tökéletesre akartatok nevelni, amikor tudjátok jól, hogy két azonos sorsú ember a Jeon családban nem fér el – válaszolom egyre idegesebben, ezzel a nevelőmet még jobban magamra haragítva. 

– A bátyád legalább vitte valamire, s nem élt olyan kis csóri életet, mint te – mondja, majd másodpercekkel később a tenyere az arcomon csattan. Az arcom ég, s bizsereg ott, ahol megütött. Eddig a pillanatig sosem emelt rám kezet, bármennyire is utál. Ha így akarja behozni azt az elmaradt időszakot, amikor lett volna ideje nevelni, azzal nagyon elkésett. Amúgy is, egy nevelésnek soha nem az volt a lényege, hogy üssük a gyerekünket, akármennyire is neveletlen. 

Szemeimet a földre lesütve igyekszek fel a szobámba, ahol talán békességre találok, s nem próbálja meg felbolygatni a meglehetősen néha napján békés, másnapokon zűrzavarral teli életemet. Utálom, hogy ettől az embertől függ az egész lényem, csak azért, mert egy ilyen férfi szánta nekem ezt a sorsot. És még sokan azt mondják, hogy a saját sorsunknak mi vagyunk a kovácsa. Nem tudom milyen féleszű, ezek mellett kishitű alak találta ki ezt, de egy parányi igazság sincs benne...

***

A rám telepedett, nyugodt, békés csendet az átkozott telefonom töri meg. Egész biztos vagyok abban, hogy Jimin, vagy maga NaYeon az, aki keres, mivel hiányzok a csapatból. Most az egyszer igazán meglehetne tartani nélkülem, hisz' minden áldott nap ugyanarról van szó, csak a stratégiákat mindig kibővítjük valami újjal. Végül is, mi hasznuk válna abból, ha ott ülnék és néznék ki a fejemből, mikor tudják jól, hogy én nem az erőszakosok csapatát erősítem. 

Lassan odaténfergek az íróasztalomhoz, amire idegességemben csak lehajítottam a készüléket. Ezáltal teljesen megfeledkezve arról, hogy nem tettem néma módra. Így a békés pillanatok, percek alatt elenyészni látszik.  

– Jeon Jungkook, a lehető leggyorsabban tolt ide a képed, ha nem akarsz repülni a csapatból – hallom meg NaYeon idegesítő, nyavalygó hangját. 

– Egyenlőre még nem te döntöd el, hogy mikor távozok a csapatból. Attól, hogy nem is olyan régen Jin barátnője voltál, nincs jogod az ilyenekhez – sziszegem idegesen, ezzel magamra haragítva a lányt.

– Ezért még személyesen számolunk, de most azonnal gyere a kávézóba – feleli valamivel higgadtabban. Gondolom Jin érdeme ez, mivel ő szokott mérges embereket csendre inteni. Köszönöm, jövök neked egyel!

Kinyomva a hívást, magamra kapom a dzsekimet, amiben talán megint halálra fogok fagyni – vagyis inkább egész biztosan. Bár apám azt se szarná le, ha egy kocsi ütne el. Sőt, mi több, szerintem repesne az örömtől, hogy a válláról lekerült egy felesleges teher. Őszintén, én is örülnék, ha megszabadulhatnék végre attól az idegesítő fateromtól. 

Felgyorsítva lépteimet, indulok meg a suli fele, amely talán a legrövidebb út a kávézóig. Ott olyan jelenetnek lettem a szem- és fültanúja, amiről álmodni sem mertem. Egyrészt idegőrlő, mert Ő elérte bennem, hogy soha ne bízzak meg benne, annak ellenére sem, hogy nem beszélünk. Másrészt örülni tudtam annak, hogy ilyet is hallok a sok rossz mellett. Megeshet, hogy a bátyám és NaRa kavarnak egymással...? Hiába, a bátyám élete olyan rejtélyes, mint egy keresztrejtvény...

Fülemre teszem a fülhallgatómat és úgy teszek, mintha mit sem hallottam, illetve láttam volna. Bár engem már az sem érdekel, mikor botlok olyan őrült beszélgetésekbe, mint amiről az a két jó madár dumáltak. Jungkook, mikor lettél te ennyire lenéző egyén...

– Megjöttem! Siettem, ahogy tudtam, így nem szedhetitek le a fejemet a nagy semmiért – huppanok le Jimin mellé, akinek a másik oldalán NaYeon ül, ki meglehetősen mérges rám. 

– Akkor kezdhetjük végre a beszélgetést – feleli a lány, miközben előre dől a széken. 

– Ki vele, mit akarsz csinálni, hogy a húgod még jobban szenvedjen – térek rá a lényegre, hisz' úgy is tudom, hogy erről van szó. 

– Semmit olyat, csak nehezíteni akarom az életét még jobban a következő évtől, amikor is ti szépen felfeditek neki apránként a titkokat, vagy, ahogy ő ismeri a tizenhárom kívánságokat! – rak le elénk egy hosszú listát, rajta különböző pontokkal. 

– Ez valami rossz hadművelet neve? – vonja fel a szemöldökét Yoongi, mire mindannyian a srác felé fordulunk. 

– Nem, csak erre általában nem szokott gyanúsan nézni – forgatja meg szemeit NaYeon. Elvéve a papírt, alaposan végig olvasom, hogy mégis mekkora hülyeségek lehetnek. És a sejtésem beigazolódni látszik, mert a nagy része tele van baromságokkal.

– Nem értem miért tizenhárom pont van, amikor ezeknek a titkoknak van mélyebb pontja is – rázom meg a fejem, s visszarakom a helyére a lapot. 

– Nyilvánvalóan azért, hogy legyen még mit kérdezned – feleli fintorogva NaYeon. – De komolyabbra véve a szót; igaza van Jungkook-nak, ezek csak az alap dolgok, a rosszabbak elvannak rejtve benne. Neki kell összekapcsolni ezeket, de úgy, hogy jövő évtől kezdődően átveszitek a helyemet, s ti fogjátok a lángok martalékává tenni – mondja, és az arcára kiül egy ördögi vigyor. 

– Hogy még jobban szenvedjen szegény lány. Így is van elég baja veled és a családjával kapcsolatban – ingatom meg a fejemet, ezzel fejezve ki nem tetszésemet. 

– Jungkook, csak nem beleszerettél a húgomba – kezd el teátrálisan nevetni NaYeon. Beleszeretni, én?! Ugyan ez csak egy rossz vicc, csak kezdem meg sajnálni... Már csak a borzalmas élete miatt is. 

– Én ezt inkább Jimin-ről tudnám elképzelni – mutatok rá a srácra, aki épp a teáját issza. Szegény még az utolsó pár kortyot is kiköpte, mi a barátnője ruháján landolt. Viccesnek, vicces volt, de csak most esett le, hogy ilyennel még sem szabadna játszanom, mert így is a forró tűzzel játszok, amivel nem kellene megégetnem magamat. A lány idegesen kihúzva maga alól széket, hisztérikus kiabálásba kezd, ezzel az üzletben levő emberek tekintetét magunkra vonva. Még mielőtt kirohanna a kávézóból, a fejemhez vág egy mondatot:

– NaRa kövesse csak a sorsát, megérdemli, hogy a végzetébe rohanjon!