[Believe] – 01. A Bangtan üdvöskéje

– 2016. február 03. –

A mai nap egy egész család számára hatalmas megméredtetés, mivel egy olyan embert készülnek eltemetni, aki fontos a számukra. Itt ülök én is és azon gondolkodok, hogy miért engem okolnak olyanért, amiről nem is én tehetek. Simán rá lehet jönni, hogy akinél korán olyan betegséget észlelnek, akkor egy hamar biztos eltávozik közülünk. Ugyan ez történik velünk is, hisz' a nővéremet most engedjük útjára.
Idegességemben a földet pásztázom, miközben azt hallgatom, ahogy a szüleim engem szidnak. Számomra ez mindennapos dolog, mert otthon is az megy, hogy csavargás helyett inkább a vizsgákra tanuljak. Hamar meglehet szokni, ha a szüleid nem hagynak élni és még a suliban is elnyomásban tartanak mindennap. Viszont az egész dolog úgy élvezetes, ha a saját nővéred teszi meg nap, mint nap és te magad kerülsz helyette bajba.
Félszemmel a szüleimre sandítok, akik szúrós tekintettel méregetnek, hogy hol tudnak még jobban belém rúgni. Minden tisztelem az övék, még annak ellenére is, hogy én csak teher vagyok nekik. Rengetegszer hangoztatják, hogy miért nem tudok olyan lenni, mint NaYeon. Általában mindig csak egy vállrángatással tudom le, mert komolyabban felelni nem tudok rá, hol ott a válasz nagyon is egyszerű.
Újabb kérdéseket vágnak a fejemhez, amire elvárják, hogy válaszoljak. Számszélét rágcsálom és a fekete szoknyám szélét markoszálom, ezzel hessegetve el minden zavarodott szitokszót. Mint mindig most is megkapom, hogy milyen elme zavarodott és tébolyult ember vagyok, amiért beképzelem, hogy saját nővérem uralkodik felettem a nap huszonnégy órájában. Egyszer sem említem meg nekik, hogy miken megyek keresztül a Sekang középiskolában, mivel tudom, csak nevetéssel díjaznák a hazugságaimat. Neves család második gyermeke vagyok, de mégis úgy érzem, hogy én vagyok a saját családom cseléde.
– Choi NaRa! A nővéred temetésén még mindig hajlandó vagy azt állítani, hogy a suliban bántalmazott?! – néz rám apám felvont szemöldökkel. – Vagy ez is csak egy mondvacsinált szóbeszéd, amivel azt akarod elérni, hogy higgyünk neked? – hallom meg gúnytól csöpögő hangját.
– Még, ha igent is mondanék, biztosan nem hinnétek el. Ahogy a létező mivoltomat sem, amire annyiszor mondtátok, hogy nem akartok elhinni – fintorodok el, miközben félresütöm tekintetemet. Ahányszor a nővéremet hozzák fel, hogy ő milyen ügyes a tanulásban, osztályelső és még szép is, ami miatt rengeteg fiú lohol a nyomában, úgy érzem magam, mint egy számkivetett, aki nem használható semmire. Így, ha egy kicsit is akarok hasonlítani NaYeon-ra, muszáj pedáloznom. Már csak azért, hogy ne legyek felesleges személy a több millió közül, akit a szüleim utálnak.
Felállva a székről, lassan odabattyogok NaYeon sírjához és rádobom a fehér virágot. Valamit morgok az orrom alatt, s tovább állok, nem törődve a szüleim szavaival, amit hozzám vágnak. Ha fontosnak találják, akkor otthon elmondják. Bár akkor se érdekelne, hisz' minden második mondatukban megemlítenék Choi NaYeon-t és a példás magatartását. Tiszta káosz az egész felállás az életemmel szemben...

– 2016. szeptember 02. –

Hét hónap telt el azóta, hogy NaYeon fenyegetései és megalázásai nem hatnak ki a mindennapjaimra. A szüleim semmit sem változtak, folyamatosan hajtogatják, hogy mivel utolsó év, illene összeszednem magam. Szaporodnak a veszekedések a családban, ahogy a megválaszolatlan kérdések is az úgy nevezett "zavarodott" viselkedésemmel kapcsolatban.
A buszmegálló előtt várok, hogy két barátnőm megérkezzen és együtt induljunk el a pokolba, ahol az élet átlag feletti. Egyedül ők tudják milyen a kapcsolatom a családdal és, hogy napi szinten miken megyek keresztül. Na, meg, ha rá is szendém őket, hogy mondják el azt, amit NaYeon-ról tudnak a szüleimnek; megtennék, csak, hogy jobb belátásra bírjam őket.
Az órámra pillantok és már csak azt látom, hogy lihegve, egymás után, mint a csorda tartanak felém. Ahhoz képest, hogy jó anyagi háttérrel rendelkeznek nem azok a beképzelt, hisztis ribik, mint a legtöbbek. MinAh a tipikus szabályszegő, a határokat nem ismerő lány. Tipikusan az a lány, akit, ha megértenek, máris megbízhatsz benne és elárulhatod neki minden titkod, úgy se merné tovább adni.
MinHee gazdag család, egyetlen olyan lánya, akit leköt a divat. Hatalmas divatérzékkel van megáldva, és  persze őszinteséggel, ami néha napján kegyetlenül tud fájni.
Beérve az osztályba, elfoglaljuk helyüket és belemerülünk a beszélgetésbe, amiből senki nem tud minket kizökkenteni. Mint mindig, a téma most is az iskola által kedvelt, ugyanakkor egyéneket megfélemlítő társaság. A nevükön nevezne; a Bangtan Boys. Mondhatom azt, hogy a nővérem társai, akiknek szintén egy céljuk, vágyuk, álmuk van. Napokat nem lehet megszámolni, hány embert tesznek tönkre, akik aztán a halálban lelik meg a nyugalmukat. Milyen megnyugtató ez a dolog, egyáltalán nem borzong meg senki a gondolattól, egy cseppet sem...
– Hogy telt a nyaratok, csajszik? – hallom meg MinHee hangját, ahogy a reggeli kávéját iszogatva, lehuppan mellénk.
– Őszintén?! Én fel sem akarom hozni, borzalmasan telt – dörmögöm az orrom alatt, ezzel a fancsali képemet a karjaimba temetve.
– Jaj drágám, mondtam már, ha eleged van a szüleidből; fogd meg az összes létező ruhádat, szórd bele a bőröndbe és költözz hozzánk – forgatja meg szemeit MinAh, s vállamnál megfogva kezd el rángatni, hogy leheljek magamba egy kis életet. Magamhoz térve egy kicsit, továbbra is úgy érzem magam, mint akit jól leitattak múlt éjjel, aztán egy párszor hozzá vágtak egy stóc könyvet.
Barátnőim társaságában meghúzva magamat, a telefonom fekete képernyőjére meredek és várok valami csodára, hogy felvillanjon és eltűnhessek innen. Nem tart sokáig a boldogságunk, mivel a terem ajtaja kivágódik és besétálnak rajta a nem is olyan régen szóban forgó egyének. Az osztály nagy része kivonul az osztályteremből, egyedül mi hárman maradunk bent és folytatjuk a beszélgetést.
A lányok másodpercenként a srácokra pillantanak, akik szúrós szemmel méregetnek minket. Feléjük fordulva megvetően nézek rájuk, mivel engem biztos nem fognak terrorban tartani, mint az iskola többségét. Biztos nem fogok megint olyan helyzetbe kerülni, mint a nővérem idején, aki a mai napig téma tárgya minden szünetben.
– NaRa, nem lehetne, hogy a lány mosdóba vagy esetleg a folyosón folytassuk a beszélgetést – súgja fülembe MinAh, aki láthatólag már remeg az ijedségtől.
– Figyeljetek lányok, ők is ugyan olyan tanulók, mint mi, csak csupán nagy hírnévvel megáldva – vetem oda a lányoknak, úgy, hogy még az illetékesek is hallják. – Csak azért érzik magukat nagyoknak, mert sokkal gazdagabbak, mint az iskola nagy része. És persze kedvükre szórják a pénzt, hol ott elfelejtik; az a szüleik pénze, amiért nem ők dolgoznak keményen.
Megfogom a telefonomat és a lányokkal a nyomomban, kimasírozunk a teremből, magukra hagyva a dühtől fortyogó alakokat. Magamon érzem az osztálytársaim tekintetét, akik igen meglepetten állnak a jelenet előtt. Legyen annyi vér a pucájukban, hogy nem hagyják magukat tönkre tenni, s megpróbálnak kiállni az igazukért.
Beérve a női mosdóba, MinHee azonnal megrohamozza az egyik tükröt, ahol elkezdi igazítani az el nem mosódott sminkjét. A divatérzék néha már átok nála, komolyan. Fejemet a falnak a támasztom és a tekintetemet a hófehér falnak szentelem, s kezdek el azon gondolkodni, hogy mi vett rá arra, hogy szembeszálljak velük. Mindenki tudja jól, hogy aki szájára meri a venni a családjukat... Nincs menekvés. Már nem azért mondom, de lássuk be, volt benne igazság, amit mondtam. És nem, hogy magamat dicsérjem, erről szó sincs.
Különleges története van a nővérem és a BTS közötti láthatatlan, ugyanakkor szoros köteléknek, ami él és létezik a gimnázium kezdete óta. Akik a mai napig szem- és fültanúja, NaYeon-ról is olyanokat hordanak össze, minek már rég el kellett volna tűnnie az iskola homályában. De nem akarom elhinni ezeket az állítólagos féligazságokat, hogy valahol békésen tengeti a napjait, mert betegségnek jele nem volt. Ha ezt hallaná, rég forogna a sírjában...
– És te NaRa?! – zökkent ki MinHee hangja az elmémbe ragadt gondolatok csapdájából. Őszintén?! Semmire nem emlékszem amiről beszélgettek, amíg elvoltam veszve a gondolataim mély bugyraiban. Felvont szemöldökkel meredek rá, hogy elmagyarázza, miről maradtam le. Keze a homlokán csattan, ami visszhangot ver a kis helységben. – Gondolhattam volna, hogy nem figyelsz! Azt kérdeztem mit csinálsz délután...
– Megyek dolgozni egy bizonyos kávézóba, ahol részmunkaidős állást kaptam. Már csak azért, hogy beszálljak az anyagiakba. Hol ott tudjátok, hogy a szüleimnek rengeteg pénze van, amiből magán szigetre is telne nekik, vagy éppenséggel egy nagyobb házra – válaszolom, miközben egy sóhajt eleresztve rájuk emelem a fáradt tekintetemet.
– Aigoo, te lány! Nyáron mennyit aludtál? – kérdezte MinAh fejét ingatva.
– Annyit, amennyit általában... Még éjfél után is a rohadt matek könyv felett ültem, mert a szüleim nem engedtek, hogy korrepetálásra járjak. Így kénytelen vagyok magam megoldani és szenvedni vele – felelem unottan, magam elé meredve.
Sokkal inkább töltöm a délutánokat a barátnőimmel, mint, hogy egy kávézóban szenvedjek és rohanjak fel-alá a vendégek között. Nem vagyok az a hú, de kényes lány, azonban nekem is vannak határaim, amiken nem volt és nem is lesz kedvem túlmenni. A ránk telepedő csendet a csengő töri meg, ami azt jelzi, hogy ideje menni a diákok által nem kedvelt órára; a matekra, Mr. Rhee-vel. És persze, idén megint több házit kapunk, köszönhetően a hét fős idióta társaságnak, élükön Park Jiminnel, aki alacsony termete ellenére, egy elmeháborodott idióta. A többiekről akkor meg már szót se ejtsünk...
Elfoglalva a helyüket, MinAh-val újra beszélgetésbe kezdünk, amit szintén megszakít egy figyelmet követelő személy. Előszedem a dolgaimat és úgy téve mintha figyelek, lassan a padon terülök el. Kikészít ez rengeteg gyakorlás az egyenlőre nem létező vizsgákra. Komolyan, ha a szüleim nem szorítanák korlátok közé minden egyes megmaradt szabadságomat és szerencsétlen lényemet... Én már itt sem lennék!
Fejemet támasztva nézem az órát, ami csak egy helyben áll, vagy már fél perce. Már kezdem feladni a reményt, hogy ennek a napnak egyáltalán vége lesz. Úgy érzem, mintha kényszerítenének arra, hogy éberen figyeljem azt, amit Mr. Rhee magyaráz. Az egész órát a figyelésemmel nyugtázom és arra gondolok, hogy már csak pár kínkeserves óra és végre az ágyamban pihenhetek, a még kimerítőbb napra. Őszintén, én már azt sem tudom, hogy maga az életem vagy én vagyok annyira velejéig romlott, hogy már mindent szenvedésnek élek meg...

***

– Na, lányok! Ha túlélem a mai napot, holnap találkozunk – köszönök el barátnőimtől, majd a kávézó felé indulok, ahonnan talán nincs szabadulás este nyolcig.
Felvéve a cikis kávézói egyenruhát, abban reménykedek, hogy minél előbb lejár a részmunkaidős beosztásom és otthon nyúzhatom megint a lóbőrt éjfélig a tankönyvek felett. Pedig még csak szeptember második napja van, bár mondhatom a szüleimnek, nem értenék meg.
Megkapva a feladatokat a főnökömtől, azonnal neki kezdek a munkának. Eleinte azt hiszi az ember, hogy a fekete alapon, fehér kendős egyenruhánál és a nyakba akasztott macska csengőnél nem is lehetne semmi rosszabb. Ó, dehogy nem... a görkorcsolya, amin a legtöbb alkalmazott gurulni sem tud... Az új vendégek érkezését, az ajtó fölé felaggatott csengő jelzi, így automatikusan oda fordulok, hogy egy széles, az undorral vegyített mosollyal üdvözöljem őket. És akkor még nem sejtettem, hogy Ők fognak belépni rajta...
Úgy teszek, mintha nem láttam volna, hogy bejöttek , így elindulok egy olyan asztal felé, ahova ki kell vinni a kért rendelést. Persze, hogy a főnök is épp akkor toppanjon be és ellenőrizze, hogy az új csaj tartja –e a frontot. Igen, főnök, köszönöm... Tökéletesen elviszem az üzletet egyedül, s vállalom a felelősséget a jövőben kitörő balhéért. Remélem észre lehetett venni benne a gúnytól csöpögő iróniát.
– Ah, NaRa... Csak nem itt dolgozol, az apám kávézójában?! – hallom meg Kim Taehyung hangját a hátam mögött.
– Szólok, hogy egyenlőre alkalmazott vagyok és nem szeretném, ha a rendelés elmondása után, egészen a fizetésig egy szavatok lenne hozzám – válaszolom egy grimasszal az arcomon, s a kezükbe nyomom az étlapot.
– Drága, kicsi NaRa, nem tudod, hogy kikkel beszélsz. S tudnod kell, hogy mi velünk nem ajánlatos, már csak a következmények miatt – jön közelebb, az arcán egy kaján mosollyal Jungkook. Automatikusan elkezdek hátra fele lépkedni, de az ki megy a fejemből, hogy görkorcsolya van a lábamon, amiben elcsúszok, ezzel jól leégetve magamat előttük.
Hangos nevetésben törnek ki, ami miatt szégyenemben elsüllyednék a pokol legaljára. Mérges tekintetemet az övékbe fúrom, ezáltal leátkozva poklok legsötétebb bugyraiba, hol az ördögnek simán szolgálatába állhatnak. Idióta, tahó seggfejek!
Jungkook mellé csatlakozik Jimin is, ki a karját átveti társa válla felett, hogy még jobban beletudjon nevetni a képembe. Összeszedem minden erőmet, felállok a padlóról és megpróbálom a méltóságom összes darabját felszedni a földről  és egymás mellé illeszteni a darabokat. Mint valami unalmasnak nevezhető, pocsék kirakós játék...
– Tudod szívi, szokj hozzá, hogy mostantól nekünk már csak a Bangtan üdvöskéje leszel. Azaz a kiszolgáltatott kedvencünk – vigyorog a képembe Jimin, amit legszívesebben letörölnék onnan egy alapos pofonnal.
Kiszolgáltatott kedvenc?! Bangtan üdvöskéje?! Minek néznek engem, valami könnyen kapható útszéli cafkának?! Vigyázz Nara, ha nem akarod úgy végezni, hogy végleg megbélyegezzenek a Bangtan üdvöskéje jelzővel...!