[Distance] – Epilógus

– 2017. február 14. – 

A két hónap gyorsan eltelt, amit Busan-ban töltöttem. Eleget téve Jungkook kérésének beköszöntem a nagyszüleihez. A másik ígéretemet is betartottam, hogy nem keresek más fiú társaságában vigaszt. Csak pár szervezőtársammal – akik egytől-egyig fiúk voltak – ültem be néha napján egy kávézóba beszélgetni egy kicsit. Különösebben nem történt semmi közöttünk egyikükkel sem. Egyedül az első két hétben voltam olyan, mint aki nem találta helyét a világban. Magamra lettem hagyatkozva, mivel még azaz ember sem volt mellettem, aki úgy ismerte ezt a helyet, mint a saját tenyerét. Ilyenkor a helyi bárokban, illetve sörözőkben ittam magamra részegre, ahonnan a padlókról úgy kellett felkaparni. Ahhoz képest, hogy azt hajtogattam mindig, hogy nem iszok alkoholt vagy pezsgőt, ez idő alatt ez az egyensúly felborult. 

Jelenleg most tartottam vissza Szöulba, hogy összeszedjek több ruhát, ami tökéletes lesz arra az időre, amíg Japánban leszek a tanfolyamon – vagyis a második félévet, a teljes nyarat és az első félévet beleértve. Eleinte tartottam ettől, mivel egyáltalán nem tudtam hazajönni, azonban csak az lebegett a szemem előtt, hogy csak ezt kellett túlélnem és utána megint Szöul lesz újra az otthonom. Ahol megint találkozni fogunk a csapat többi tagjával és Jungkookkal. 

Amióta Jungkook elment abba a katonai suliba, mindössze egyszer beszéltünk telefonon, de akkor is csak pár szót tudtunk váltani. Szigorú volt a rendszer; amíg ott tartózkodtak, egyszer hívhatták azt az embert akit akartak, de akkor is csak egy perc erejéig. Kimenőt nem kaptak egyik nyárra se, ami azt jelentette, hogy a szabadságát korlátok közé szorították. Úgyhogy látni utoljára akkor láttam, amikor külön váltak az útjaink, hallani a hangját pedig két hónapja hallottam. Csodálkoztam rajta, hogy nem bolondult meg még ott bent. Sőt, állítólag a feladatok, amiket végre kellett hajtania, illetve a tananyag nagyon nehéz volt... 

Csak bízni tudtam abban, hogy épségben kifog onnan jönni, megerősödve és boldogan, hogy mindenkit újra láthat majd... 

– 2019. január 2. – 

A Japánból érkező repülő nem olyan régen landolt Szöulban, ami azt jelentette, hogy újra egybe tudtuk kovácsolni a csapatot, egy új személyt belevéve. Iona-val még aznap találkoztam, amikor megérkeztem Tokióba. Kiderült, hogy ő is Szöulban tanult, csak a Kwangwoon egyetemen, ami szintén támogatta ezt a programot. Sokat mesélt arról az időről, amikor Tokióban nevelkedett, de aztán a szülei őt is elrángatták Szöulba a kérdezése nélkül. Megértettem szegény lány sorsát, hisz' én is ezen mentem keresztül egy időben. 

A repülőtéren a kis csapat várt rám és Iona-ra, mivel rengeteg meséltem nekik, sőt látták is videóchaten keresztül. Azonban a csapatból egyedül Jungkook hiányzott, akinek már rég vissza kellett térnie Daegu-ból. Ha eddig erős voltam és nem sírtam utána mint egy öt éves, akkor legalább most idetolhatta volna a képét. Hisz' nem feledkezhetett meg arról, hogy pont ma landolt a gépem...

A napok egymást követően gyorsan teltek, és még semmi hír nem érkezett Jungkook-ról. Kezdtem pánikba esni, hogy tovább bent tartották, köszönhetően a szüleinek, akik még nem békültek a kialakult helyzettel, mióta a fiúk közölte velük a tényeket. 

Éppen KyungAh-val beszélgettem, aki folyamatosan a képeket küldözgette a menyasszonyi ruhák tömkelegéről, hogy segítsek kiválasztani neki. Amióta kaptam egy állás ajánlatot egy rendezvényszervezői társaságtól, időm sem volt elmenni sehova. Sőt, még a Yonsei egyetem utolsó éve is rátett egy lapáttal. Természetesen a jövő héten esedékes esküvőre hivatalos voltam. És milyen meglepő, barátnőm által én szerveztem ezt is, így nagyjából tudtam, hogy milyen is lesz majd az álom esküvője. Na, meg V-t se felejtsük el! Büszke voltam rá, amiért még mindig hűséges volt KyungAh-hoz és teljes szívéből szerette. Egyedül Hara volt az, aki eleinte rimánkodott, hogy ne hagyja fel az éneklést egy esküvőért, amivel tudott várni. Persze a 4D-s alien válasza az volt, hogy mindkettőt tudja egyszerre csinálni. Igazán kíváncsi leszek arra, hogy ezt hogyan fogja megoldani...

Elrakva mobilomat a busz is megérkezett, amire a lehető leggyorsabban szálltam fel és foglaltam el az egyik helyet. A telefonom hirtelen elkezdett rezegni a zsebemben, így arra számítottam, hogy KyungAh küldött egy újabb képet egy ruháról. Azonban nem, Jungkook üzent KakaoTalk-on keresztül, hogy a napokban ő is visszatért Szöulba. Aha, tehát neki a napokban, az kettő hetet jelent, remek kifogás... 

Alig küldtem el az üzenetet, de már vissza is válaszolt. Hirtelen ugyanazokat a mondatokat véltem felfedezni az előttem ülő embernél is, ami fura volt. Amúgy félre értés ne essék, nem kukkoltam annak a férfinek a telefonját. És hirtelen minden értelmet nyert; az előttem ülő férfi, az Jeon Jungkook volt. Azonnal a táskámhoz kaptam és kivettem belőle azt az érmet, amit még titkon a kis táskámba csempészett, amikor külön váltunk. 

Jobb oldalára emeltem az érmet, miközben én az ellenkező irányba dőltem. Kicsikét megakartam lepni, hogy tényleg élek, s kutyabajom nem esett, amíg kint voltam Japánban. Értetlenül nézte a tárgyat, majd hirtelen a túlsó oldalra fordult, ahol megpillantott engem. 

Leszállva a buszról pár lépés távolságot tartottunk egymástól, mivel most nem üzenetben beszélgettünk, hanem a valóéletben. Azért pár év eltelte után ez egy kicsit zavarba ejtő volt, nem is kicsit... 

– Szia! Hogy vagy?! – törte meg a csendet Jungkook. 

– Meg vagyok, most tartok az egyetemre, utána pedig dolgozni. Milyen volt a katonai iskola? – kérdeztem az ujjaimat tördelve. 

– Csúcs, szuper, klassz. Úgyhogy, ja... – felelte, miközben tekintetével a földet pásztázta. 

– Örömmel hallom – eresztettem meg egy mosolyt. 

Csendben ballagtunk egymás mellett, sőt még a másikra sem néztünk rá. Túl kínos volt az egész, így pár év után. Azonban nem kellett sokáig várnom, hogy újra megmukkanjon, mivel a csuklómnál megragadva rántott be a kapun, onnan pedig egy fa mögé vonszolva. Kérdőn meredtem rá, hogy mégis mi akart lenni ez a hirtelen jött ötlet. De csak annyit válaszolt, hogy csukjam be a szemem és nyújtsam ki feléje a bal karomat. Eleget tettem kérésének, mivel az oldalamat furdalta a kíváncsiság, hogy ez mégis mi akart lenni...

– Kinyithatod – hallottam meg lágy hangját. Szemeimet felnyitva, az ujjaimra meredt a tekintetem, ahol egy gyűrű éktelenkedett. Könnyes szemmel meredtem rá, mivel nem akartam ezt komolyabban elhinni. – Ha nem lenne nagy gond, szeretnék összeházasodni veled, s melletted megöregedni. Remélem ez nem hangzott nyálasan – tört ki hirtelen nevetésben. 

– Még mindig utálom, amikor ilyen érzelgősen viselkedsz, de eltudok most tekinteni. Ami pedig a válaszomat illeti; igen – néztem rá könnyes szemekkel, ami ellenére mégis mosolyogtam. 

Meghallva válaszomat, azonnal egy szoros ölelésbe invitált és az ő ajkát az enyémre tapasztotta. Édes csók volt, amit még élveztem is. Ez volt a közös jövőnk, ahol senki nem állhatott a boldogság útjába. Eleinte teljes szívemből gyűlöltem Jungkookot, de nem számoltam azzal, hogy néhány érzés mennyire megtudta változtatni ezt a nézőpontot. S csak most jöttem rá, hogy a távolság ellenére, mindig ő volt az én sorsom. Jungkook, a kezdetektől fogva; Te voltál a sorsom...!