Idegesen távoztam a gyakorlóteremből, mivel egy percnél sem akartam tovább bent maradni. Mit képzel magáról, hogy csak úgy beleolvasott a naplómba?! Nem kezdhette azt el, amit KyungAh, nem adtam engedélyt. Legalább neki lehetett volna annyi esze, hogy nem olvas bele. Persze hiába pofázik neki az ember, ha nem jut el a tudatáig.
Hiába kiabált utánam, nem törődtem vele. Nem volt nehéz megtanulnom kizárni a jelenlétét. Haragudtam rá?! De még mennyire. Joga nem volt hozzá, hogy beleolvasson. Aish, a kis bunkó, tapló... Miért akart mindig ennyi fejfájást okozni nekem.
– YooAra, álljál már meg! – kiabált egyre hangosabban, ezzel magunkra vonva az emberek tekintetét.
– Nem tudnál halkabban kiabálni? Azért nem vagyok süket – feleltem mérgesen, miközben felé fordultam.
– Akkor miért nem álltál meg, amikor utánad szóltam. Aigoo, hogy veled csak a baj van – vakarta meg kínjában a tarkóját.
– Ya! Nem én voltam az, aki beleolvasott a másik naplójába – fontam össze a karomat a mellkasom előtt.
Ne, hogy már neki álljon feljebb komolyan. Inkább ment volna vissza próbálni és ne engem kioktatni. Nem állt jól neki ez a szerep, maradt volna inkább a parancsolgatós, beszólogatós énje. De nem is érdemelte meg, hogy komolyabban foglalkozzak az üggyel. Megmaradtam a saját elveimnél, miről nem lehetett lebeszélni. A viselkedése változzon egy jobbik irányba, a többi meg már csak nézőpont kérdése volt.
Búcsút intve Jungkook-nak, siettem a túloldalra át, hogy még véletlenül se tudjon hozzáfűzni valami sértőt. Azonban, hogy a napom se teljen tökéletesen, egy ismeretlen telefonszámtól kaptam üzenetet. Volt annyi eszem, hogy nem adtam meg az illetőnek azt az örömöt, hogy elolvassam. Sőt, egyből a kukába is száműztem a figyelmen kívül hagyott levelet. Amit utána egy újabb követett. Ha nem tudta volna, ez zaklatásnak minősült. Viszont egye fene, ha elolvasom, biztosan abba hagyja.
Feloldva a telefonomat, azonnal az üzenetet kezdtem el olvasni, ha a felénél nem ejtettem volna el. "Attól, hogy még szó nélkül kitörölted, én letudom írni újra! YooAra, vésd jól az eszedbe, ha bármit is elmondasz a rendőrségnek, a családod fogja bánni, de leginkább a húgod, YoonJo. Találkozzunk két hét múlva, a Kék Ház főcsarnokában. Akkor, minden eldől... Üdv: -E"
Milyen kedves, hogy legalább időpontot, helyszínt hagyott. Viszont semmilyen dologról nem tudtam, ami a rendőrségnek pont kapóra jött volna. Gyanús egy embernek tűnt, már csak azért is, mert ilyennel tengeti a hétköznapjait. Ahelyett, hogy valami elfoglaltságot keresne, helyette engem próbált megfélemlíteni. Én sem ma jöttem le a falvédőről, hogy ennyitől berezeljek.
A nap hátralevő részét Jungkook házában töltöttem ChanMi-vel, akivel az utóbbi időben egy komolyabb konfliktusunk sem volt. Legalábbis akkora nem, amitől a háznak le kellett volna égnie és Jungkook-nak megemlíteni. Csak néha ugrottunk egymásnak, de azokat hamar elfelejtettük. Azonban főtémának még most is megmaradt, hogy kié legyen Jungkook.
Pár héttel ezelőtt elmondtam a médiának mindent, viszont ez a nőszemély még mindig itt volt leragadva. Túlságosan is féltékenynek tűnt, már csak azért is, mert túl sokat lógok vele. Tényleg észbe kellene kapnom és kevesebb időt eltölteni az a tuskóval.
– Aigoo, YooAra kisasszony! Hányszor mondtam, hogy ne vágjon hagymát, mert megkönnyezik tőle? – kapta ki a kezemből a kést MiSeon asszony.
– Csak segíteni akartam MiSeon asszonynak – szipogtam, köszönhetően a hagymának.
– Itt én vagyok a házvezetőnő és nem ön. Ha nem akarja, hogy Jungkook úrfi megtudja, menjen fel a fürdőbe és mossa meg az arcát. A madarak valami olyasmit csicseregtek, hogy ma elviszi valahova a kisasszonyt – vigyorgott egy jót magában.
Aha, majd pont engemet. Maximum ChanMit, ő neki vannak szép ruhái, sőt én nem is vagyok az esete. És fordítva is igaz. Komótosan baktattam fel a lépcsőn, s azon gondolkodtam, mibe menjek, mert semmi konkrét helyszínt nem mondott. Ha valami puccos étterembe akart vinni, azt sürgősen el is felejtheti.
Mivel ChanMi jelenleg nem tartózkodott itthon, nem tudhatott a Jungkookkal való "randimról". Azonban, ha tudna is, egyből a nyakamnak ugrana. Egy veszekedéshez pedig semmi kedvem nem volt. Egyenlőre minden testrészemet épségben akartam tudni, mondjuk a halálom napjáig.
Amúgy, ha már itt tartok, talán nem ártana egy kis nyomozás. Csak, hogy legyen valami nyom, ami utat mutat több fel nem tárt titokra. Nem vagyok a nyomozós fajta, de ha valamit komolyan gondoltam, azt véghez vittem. Még akkor is, ha megpróbáltak eltántorítani a dolgoktól. Szerencsére pont feltűnés mentesen érdeklődtem a Jeon család pincéjéről és padlásáról. Ahol általában az ilyeneket rejtik el.
Csendben körbenéztem, hogy nem tartózkodik valaki a folyosón, aki esetleg kérdőre vonna, miért settenkedek olyan halkan. Az egész folyosó kihalt volt, egy árva lélek sem tartózkodott. Így nyugodtan indultam meg a padlás felé, ahol talán a nyomozás sikerrel kezdődhet.
Először a plédekkel lefedett dobozokban kezdtem el kutakodni, ahol régi, gyűrött, szakadt gyerekkori ruhákat találtam. Biztos aranyos lehetett ebben Jungkook, amikor még nem akart senkinek keresztbe tenni. Tovább keresgéltem, ezzel csatateret varázsolva a poros üregből. Egyetlen használható vagy okot nem találtam, így az időm nagy részét, feleslegesen pazaroltam el.
A körém telepedő csendet, a mobilom üzenetrögzítője zavarta meg. Ha már megint az a rejtélyes -E akar valamit, esküszöm, ha kell előszedem a föld legmélyebb pontjáról is és darabjaira cincálom. Viszont csak Jungkook üzent, hogy öt perc és ott van a szobám ajtaja előtt. Ha véletlenül feltévedne ide, biztosítom, hogy nem én áskálódtam. Hihető sztori ide vagy oda, túl jól ismer és nem venné be.
Felkapva az egyik láda mellől a kis táskámat, sprinteltem le a második emeltre, hogy ne ebbe a poros ruhába kelljen megjelennem. Kevesebb, mint öt perc alatt sikerült összekapnom magamat és elfogadhatóbb külsővel Jungkook elé állni.
– Ya! YooAra, kapd össze magad, ha nem sietsz befog zárni a hely, ahova elakarlak vinni – kezdett el Jungkook dörömbölni az ajtón keresztül.
– És, ha pont arra érünk oda, mire bezárna? Összedőlne a világ?! – nyitottam ki neki az ajtót, miközben felvont szemöldökkel meredtem rá.
– Miért nem nadrágba jössz? Nem jellemző rád a szoknya, vagy éppen az, hogy lányosan öltözz – jegyezte meg, miközben tekintetével végig mért.
– Ezt meg sem hallottam! – válaszoltam, s nagy ívben kikerültem. – Miért állsz ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába?! – kérdeztem tőle furcsállva.
– Megyek! – kiabált utánam a lépcsőfordulóba érve.
Süket azért még nem voltam, ahogy nagyot halló se. Jó, tény, hogy a hallásom már nem a régi, de azért üvölteni, ordibálni nem kell. De nem egyszer mondtam el neki, azonban fel nem fogta. Viszont, ahogy KyungAh mondta, nem is egyszer; Ne pazarolják rá túl sok időt, mivel úgy is elfelejti! És igaza lett, hússzor biztosan elmondtam, és mind a húsz alkalommal megfeledkezett róla.
Kiérve a ház elé, mindent a sötétség borított. Ezek mellé Jungkook minden fényt megszüntetett körülöttem, köszönhetően a szemkötőnek. Kezeimet felemelve kezdtem el tapogatózni a sötétben, hátha meglelem a korlátot, amivel letudok vánszorogni. Mindhiába, nem találtam meg, helyette egy kéz fonódott a csuklóm köré és száguldott le velem a lépcsőn. Ha Jungkook nem figyelt volna minden egyes lépésre, egész biztos elestem volna.
Mikor biztonságosan leértünk pihenni akartam egy picit, de ezt sem élvezhettem ki, mivel Jungkook újra lendületbe jött. Ugyan én semmit sem láttam, viszont tudtam, hogy egy elég forgalmas utcán mentünk keresztül.
– Megjöttünk, amúgy bocsi, hogy végig ráncigáltalak a fél városon megállás nélkül – kuncogott, és levette a szememről a kendőt.
– Máskor a fejedet szedném le a helyéről, de erőm sincsen, annyira kifulladtam – feleltem nevetve, miközben levegőért kapkodtam.
Percekkel később, amikor már én sem akartam megfulladni a légzésben, a görnyedésemből felálltam. A szemem elé egy szokatlan kép tárult; egy egész focipálya volt kivilágítva. Kérdőn néztem Jungkook-ra, aki csak nevetett rajtam. Hogy milyen kedves, komolyan.
– Miért jöttünk ide a Sogang egyetemre, amikor hétvége van jelenleg? – kérdeztem tőle hitetlenkedve.
– Kérlek szépen, azért, mert nagyobb focipálya, amin lehet valami szórakoztatót csinálni, nincs sehol – lépett mögém mosolyogva. – Nem tudom mennyire emlékszel, ezekre – vett elő két pörgettyűt, amivel kiskoromban sokat játszottam YoonJo-val vagy éppen a szüleimmel. Ahányszor rossz kedvem volt, apám ezekkel próbált jobb kedvre deríteni. Néha meg azért hisztiztem napi szinten apuméknak, hogy vigyenek le a parkba és ezzel játszunk egészen a nap végéig. Akkoriban voltam a legboldogabb, mikor semmi problémám nem volt.
Kikaptam Jungkook kezéből a rózsaszínt, s elkezdtem rohanni a pálya közepe fele. Kicsikét sem tűnt röhejesnek a viselkedésem. Legszívesebben szégyenemben elsüllyedtem volna, egyszerűen olyan jó kedvem volt, hogy ezt nem bírtam megtenni. Elkezdtem szórakozni vele, mit Jungkook hülyeségei is követtek. Általában lecsaptam volna azért, mert elrontja a jó kedvemet, de nem találtam rá megfelelő indokot. Így hagytam a dolgokat úgy, ahogy.
– Ya! Miért kell mindig elvenni az enyémet, van neked is – kezdtem el kergetni a srácot, hogy adja vissza a játékot.
– Bocs, egyszerűen élvezem, hogy így szívathatlak – felelte nevetve.
Tízszer biztos körbefutottuk a pályát, amitől még jobban elfáradtunk. Nevetve dőltünk el a műfüvön és kezdtük el nézni a csillagos eget. Furdalt a lelkiismeret, hogy annak ellenére mennyire bunkó tud lenni, aranyszíve van, én meg úgy viselkedek vele, mint egy makacs öszvér. Sőt, talán rosszabbul. És, ha már itt tartunk, változtatnom kellett a szokásaimon Kookkal szemben. Erre a legjobb megoldás az volt, amiért már hosszú ideje könyörgött. Sokat vacilláltam rajta, mivel nem tudtam eldönteni magamban.
– Jungkook, figyelj! Amikor Magyarországon voltunk, kértél tőlem valamit, amire nem adtam választ. Gondolkodtam rajta, és, ha még mindig annyira szeretnéd... Megadom az új esélyt – fordultam felé mosolyogva.
– Komolyan? Köszönöm YooAra, te vagy a legjobb. Ígérem semmi sértő, illetve bunkó megjegyzést sem teszek – ugrott fel hirtelen, s elkezdte körbeugrálni a pályát.
Másnap reggel, alig ébredtem fel, de már a BigHit épülete előtt várakoztam a srácokra, akiknek én voltam a pót sminkesük. Mivel a jelenleginek a ruhákra kellett összpontosítania. Nem tudtam, hogy én ennek most örüljek vagy éppen sírjak, így a fapofa mellett döntöttem. Rezzenéstelen arccal álltam egy helyben, amikor egy ismeretlen nőt láttam a fiúk mellett, ki meglehetősen jókedvű volt. Biztosan ő lehetett az eredeti stylist és smink felelős.
– YooAra, jó, hogy itt vagy! – ugrott elém Jungkook, az arcán széles mosollyal. – Ő itt Kim EunAh, aki helyett a sminket fogod ma felrakni – mutattot a nőre.
– Annyeonghaseyo! – hajoltam meg előtte.
– Biztosan te vagy Kang YooAra, Jungkook egykori álbarátnője. És egyben a banda legközelibb barátja – méregettet végig.
– Úgyis mondhatjuk. Köszönöm a lehetőséget, amiért a mai napon én csinálhatom meg a fiúk sminkjét! – feleltem mosolyogva.
Most láttam, hogy nem nagyon szimpatizál velem. Sőt, ezek mellett a viselkedése is felettébb gyanús volt. Jobban tenném, ha vigyáznék vele és messziről elkerülném. Ki tudja mit rejteget...
– Jungkook POV. –
Egyre furábban kezdett el viselkedni YooAra az utóbbi időben, főleg most, hogy egy picikét belelestem a naplóba. Ekkora ügyet nem kell belőle csinálni, csak egyszerű napló, érdekes titkokkal. Az én részem, amit magamról olvastam, nem érdekelt. Viszont azok a bizonyos elszánt lépései Minhyuk-nak, a lány családja felé... Nem volt valami kecsegtető. Ezek miatt legbelül, még nagyobb felelősséggel tartoztam YooAra iránt.
Még aznap a srácok, egy fura ötlettel álltak elő, amitől én tartottam a legjobban. Komolyan, őket jobban érdekli az én szerelmi életem, mint engem. Minden ötödik percben, valamelyik hyung levágta mellém magát és azzal kezdett el noszogatni; mi lenne, ha elvinném valahova YooAra-t. Világosan megmondtam nekik, időre van szükségem, hogy átgondoljak mindent. És a randi se jöhetett szóba.
– Jimin, legalább neked legyen annyi eszed, hogy nem zaklatsz ezzel – néztem rá, szinte már könyörögve.
– Csak akkor, ha itt és most igent mondasz, hogy elviszed valahova – vigyorgott rám.
– Aish, legyen. De emiatt még számolunk – feleltem mérgesen, s visszaindultam próbálni.
Láttam rajtuk, hogy szeretik kihasználni, hogy könnyen belemegyek mindenbe. Legyen szó bármiről. Pedig az egyik újévi fogadalmam az volt, hogy erről a tulajdonságomról. Ami nem igazán sikerült.
A telefonom órájára ránézve, pont annyi volt az idő, hogy el kellett indulnom YooAra-ért. Remélem időben elkészült, mert, ha nem... Nem éppen kedves szavakkal fogom illetni, az egyszer biztos.
Meglepetésemre, amikor már nem az ajtaját vertem, elkészülten állt elém. A jól megszokott fehér, hosszú nadrág helyett, egy fekete combközépig érő szoknyát és fehér felsőt viselt. Soha nem láttam még lányosan felöltözni, de tetszett ez az oldala. Persze, most sem hagyhattam ki a beszólásokat, mi nem igazán nyerte el Ara tetszését. Legközelebb nem ártana lakatot tennem a számra, most, hogy belé szerettem. A végén még megszakítja a barátságunkat...
Eleinte étterembe akartam vinni, azonban rájöttem, hogy a Sogang egyetemre – ahova vele járok –, tökéletes arra, hogy felidézze a gyerekkorát. Így oda vittem el, ahol meglehetősen jól éreztük magunkat. Bár megkaptam a magamét, amiért elvettem tőle a pörgettyűt, de az érdekelt a legkevésbé. Talán először volt olyan alkalmunk, hogy nem akartunk kinyírni egymást.
A fejemben megfordult egypárszor, hogy YooAra és EunAh nem fognak jól kijönni egymással. Legalábbis azóta gyűlöli a lányt, mióta vége lett az kamubarátnős hazugságomnak.
A fotózások végeztével, YooAra kezdtem el keresni, de a staffosok szerint, kapott egy telefonhívást, ami fontosnak minősült. Na, meg néhány bennfentes azt mondta, hogy a közeli parkba találkozik valami szőke fickóval. Innen tudtam megállapítani, hogy a hidrogénezett Minhyukkal találkozik. Most az egyszer pont nem kellett volna, amikor fontos dolga volt. Persze, mint általában, felelőtlenül cselekedett. Azonban nem érdemelte meg, hogy komolyabban lecsesszem emiatt.
Kisiettem a hatalmas raktárból és a elkezdtem futni, hátha sikerül még megállítanom és a vesztébe rohanna. Viszont késő volt, egy hatalmas nagy fal mögé lökdöste be YooAra-t, ahol elkezdett szegény lánnyal kiabálni. Hogy pontosan miket vágott a fejéhez, azt nem láttam, csak a mozdulatait.
A távolból figyeltem, ahogyan beszélgetnek egymással. Láttam YooAra-n, hogy legszívesebben tovább állna, mivel nem kért a beszélgetős többet. Szerintem egy életre elege lett a srácból.
Negyed óra elteltével, Minhyuk távozott és egyedül azt láttam, ahogy Ara megpróbálja felemészteni a történeteket. Semmit nem hallottam belőle, de biztos fájhatott neki. Csak kerülj a kezeim közé Lee Minhyuk és megígérem, darabjaira szedlek, amiért YooAra-t így megvezetted. Tudtam, hogy más volt a szándékod...
– YooAra POV. –
Miután végeztem a fiúk a sminkjével – ami meglehetősen jól sikerült –, nyugodtan terültem el az egyik fotelban. Nyugalomként hatott rám az engem körbeölelő csend. A staffosok is elmentek ebédszünetre, a fiúkat fotózzák. Gond egy szál se. Azonban ez sem tarthatott sokáig, mivel a telefon megcsörrent. A kijelzőre Minhyuk neve volt kiírva, ami meglepő. Tudtommal a comeback-re készülve nincs szabadideje rám, hogy tudjunk találkozni.
Elnézést kértem minden embertől, hogy így tovább állok, de fontos találkozom lett a közeli parkban. Szerencsére elnézők voltak, úgyhogy minden bűntudat nélkül, elrohantam a helyszínről.
Minhyuk a közeli parkban várt a szökőkútnál. Méghozzá eléggé feldúltan. Fogalmam sem volt, hogy mitől ilyen, mert egyáltalán nem csináltam semmi rosszat. Vagy tudnék arról, ami felbosszantotta őt. Csendben helyet foglaltam mellette, hátha veszi a fáradságot és kiönti a szívét. Hogy azért mégis tudjak rajta segíteni, valahogyan.
Percekkel később egy nagy fal mögé kezdett vonszolni, egy árva szó nélkül. Egyszerűen nem bírtam felfogni, miért viselkedik parasztok módjára. Ami nem volt rá jellemző...
– YooAra, te olyan kis naiv vagy. Az apádnak és neked köszönhetően, a saját családom kitagadott. Holott semmit nem csináltam. Sürgősen ajánlom, hogy beszélj Jungkookal és az apáddal, akik kifogják fizetni azt a kárt, amit okoztak – kezdett el kiabálni.
– Minhyuk, te meg miről beszélsz?! Az apám Magyarországon van, így bajt okozni neked nem tudtak. Én meg azt sem tudom miket hordasz itt össze – magyaráztam a dolgokat, amikről fogalmam sem volt.
– Keresgélj egy picikét az apád iratai között és megtalálod a választ. Amúgy meg olyan vak voltál... – állt meg egy pillanatra. – Nem tűnt fel, de mindvégig az orrodnál fogva vezettelek. Az én szerelmem irántad nem létezett. Tudtam, hogy BoYounggal a legjobb szövetkezni, ellened – vigyorgott ördögien Minhyuk.
– Hogy mi?! Te mindvégig hazudtál nekem – képedtem el, azok hallatán, amiket most mondott.
– Jól hallottad. Ja, és szakítod veled. Isten áldjon, Kang YooAra! – búcsúzott el ördögien nevetve.
A tekintetemet a könnyek kezdték el homályosítani. Nem akartam elhinni, hogy az a srác hazudott nekem, akiért a gimiben még a büszkeségemet is félredobtam, azért, hogy neki jó legyen. Több évig követtem az egyoldalú szerelmet, mi egy idő után feledésbe merült. Viszont, amikor megjelent, én voltam a legboldogabb, hogy újra átélhettem azokat a pillanatokat.
Helyette az orromnál fogva vezetett, és én vak voltam. Megbíztam benne, és biztos voltam benne, hogy nem akar megint átejteni. Megint élhetek szégyenben, amiért elhittem neki mindent. Egy életre megutáltam Lee Minhyukot. A Monsta X-es Minhyukot...
Kívül rendes embernek tűnt, míg belül egy paraszt, bunkó, seggfej. Jungkook-nak igaza volt, vigyáznom kellett volna vele. Tönkre vágta a családomat, az életemet és még egy kérdést is itt hagyott. Mit ártott az én családom és Jungkook neki? Erre csak egy válasz létezett...
Hiába kiabált utánam, nem törődtem vele. Nem volt nehéz megtanulnom kizárni a jelenlétét. Haragudtam rá?! De még mennyire. Joga nem volt hozzá, hogy beleolvasson. Aish, a kis bunkó, tapló... Miért akart mindig ennyi fejfájást okozni nekem.
– YooAra, álljál már meg! – kiabált egyre hangosabban, ezzel magunkra vonva az emberek tekintetét.
– Nem tudnál halkabban kiabálni? Azért nem vagyok süket – feleltem mérgesen, miközben felé fordultam.
– Akkor miért nem álltál meg, amikor utánad szóltam. Aigoo, hogy veled csak a baj van – vakarta meg kínjában a tarkóját.
– Ya! Nem én voltam az, aki beleolvasott a másik naplójába – fontam össze a karomat a mellkasom előtt.
Ne, hogy már neki álljon feljebb komolyan. Inkább ment volna vissza próbálni és ne engem kioktatni. Nem állt jól neki ez a szerep, maradt volna inkább a parancsolgatós, beszólogatós énje. De nem is érdemelte meg, hogy komolyabban foglalkozzak az üggyel. Megmaradtam a saját elveimnél, miről nem lehetett lebeszélni. A viselkedése változzon egy jobbik irányba, a többi meg már csak nézőpont kérdése volt.
Búcsút intve Jungkook-nak, siettem a túloldalra át, hogy még véletlenül se tudjon hozzáfűzni valami sértőt. Azonban, hogy a napom se teljen tökéletesen, egy ismeretlen telefonszámtól kaptam üzenetet. Volt annyi eszem, hogy nem adtam meg az illetőnek azt az örömöt, hogy elolvassam. Sőt, egyből a kukába is száműztem a figyelmen kívül hagyott levelet. Amit utána egy újabb követett. Ha nem tudta volna, ez zaklatásnak minősült. Viszont egye fene, ha elolvasom, biztosan abba hagyja.
Feloldva a telefonomat, azonnal az üzenetet kezdtem el olvasni, ha a felénél nem ejtettem volna el. "Attól, hogy még szó nélkül kitörölted, én letudom írni újra! YooAra, vésd jól az eszedbe, ha bármit is elmondasz a rendőrségnek, a családod fogja bánni, de leginkább a húgod, YoonJo. Találkozzunk két hét múlva, a Kék Ház főcsarnokában. Akkor, minden eldől... Üdv: -E"
Milyen kedves, hogy legalább időpontot, helyszínt hagyott. Viszont semmilyen dologról nem tudtam, ami a rendőrségnek pont kapóra jött volna. Gyanús egy embernek tűnt, már csak azért is, mert ilyennel tengeti a hétköznapjait. Ahelyett, hogy valami elfoglaltságot keresne, helyette engem próbált megfélemlíteni. Én sem ma jöttem le a falvédőről, hogy ennyitől berezeljek.
A nap hátralevő részét Jungkook házában töltöttem ChanMi-vel, akivel az utóbbi időben egy komolyabb konfliktusunk sem volt. Legalábbis akkora nem, amitől a háznak le kellett volna égnie és Jungkook-nak megemlíteni. Csak néha ugrottunk egymásnak, de azokat hamar elfelejtettük. Azonban főtémának még most is megmaradt, hogy kié legyen Jungkook.
Pár héttel ezelőtt elmondtam a médiának mindent, viszont ez a nőszemély még mindig itt volt leragadva. Túlságosan is féltékenynek tűnt, már csak azért is, mert túl sokat lógok vele. Tényleg észbe kellene kapnom és kevesebb időt eltölteni az a tuskóval.
– Aigoo, YooAra kisasszony! Hányszor mondtam, hogy ne vágjon hagymát, mert megkönnyezik tőle? – kapta ki a kezemből a kést MiSeon asszony.
– Csak segíteni akartam MiSeon asszonynak – szipogtam, köszönhetően a hagymának.
– Itt én vagyok a házvezetőnő és nem ön. Ha nem akarja, hogy Jungkook úrfi megtudja, menjen fel a fürdőbe és mossa meg az arcát. A madarak valami olyasmit csicseregtek, hogy ma elviszi valahova a kisasszonyt – vigyorgott egy jót magában.
Aha, majd pont engemet. Maximum ChanMit, ő neki vannak szép ruhái, sőt én nem is vagyok az esete. És fordítva is igaz. Komótosan baktattam fel a lépcsőn, s azon gondolkodtam, mibe menjek, mert semmi konkrét helyszínt nem mondott. Ha valami puccos étterembe akart vinni, azt sürgősen el is felejtheti.
Mivel ChanMi jelenleg nem tartózkodott itthon, nem tudhatott a Jungkookkal való "randimról". Azonban, ha tudna is, egyből a nyakamnak ugrana. Egy veszekedéshez pedig semmi kedvem nem volt. Egyenlőre minden testrészemet épségben akartam tudni, mondjuk a halálom napjáig.
Amúgy, ha már itt tartok, talán nem ártana egy kis nyomozás. Csak, hogy legyen valami nyom, ami utat mutat több fel nem tárt titokra. Nem vagyok a nyomozós fajta, de ha valamit komolyan gondoltam, azt véghez vittem. Még akkor is, ha megpróbáltak eltántorítani a dolgoktól. Szerencsére pont feltűnés mentesen érdeklődtem a Jeon család pincéjéről és padlásáról. Ahol általában az ilyeneket rejtik el.
Csendben körbenéztem, hogy nem tartózkodik valaki a folyosón, aki esetleg kérdőre vonna, miért settenkedek olyan halkan. Az egész folyosó kihalt volt, egy árva lélek sem tartózkodott. Így nyugodtan indultam meg a padlás felé, ahol talán a nyomozás sikerrel kezdődhet.
Először a plédekkel lefedett dobozokban kezdtem el kutakodni, ahol régi, gyűrött, szakadt gyerekkori ruhákat találtam. Biztos aranyos lehetett ebben Jungkook, amikor még nem akart senkinek keresztbe tenni. Tovább keresgéltem, ezzel csatateret varázsolva a poros üregből. Egyetlen használható vagy okot nem találtam, így az időm nagy részét, feleslegesen pazaroltam el.
A körém telepedő csendet, a mobilom üzenetrögzítője zavarta meg. Ha már megint az a rejtélyes -E akar valamit, esküszöm, ha kell előszedem a föld legmélyebb pontjáról is és darabjaira cincálom. Viszont csak Jungkook üzent, hogy öt perc és ott van a szobám ajtaja előtt. Ha véletlenül feltévedne ide, biztosítom, hogy nem én áskálódtam. Hihető sztori ide vagy oda, túl jól ismer és nem venné be.
Felkapva az egyik láda mellől a kis táskámat, sprinteltem le a második emeltre, hogy ne ebbe a poros ruhába kelljen megjelennem. Kevesebb, mint öt perc alatt sikerült összekapnom magamat és elfogadhatóbb külsővel Jungkook elé állni.
– Ya! YooAra, kapd össze magad, ha nem sietsz befog zárni a hely, ahova elakarlak vinni – kezdett el Jungkook dörömbölni az ajtón keresztül.
– És, ha pont arra érünk oda, mire bezárna? Összedőlne a világ?! – nyitottam ki neki az ajtót, miközben felvont szemöldökkel meredtem rá.
– Miért nem nadrágba jössz? Nem jellemző rád a szoknya, vagy éppen az, hogy lányosan öltözz – jegyezte meg, miközben tekintetével végig mért.
– Ezt meg sem hallottam! – válaszoltam, s nagy ívben kikerültem. – Miért állsz ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába?! – kérdeztem tőle furcsállva.
– Megyek! – kiabált utánam a lépcsőfordulóba érve.
Süket azért még nem voltam, ahogy nagyot halló se. Jó, tény, hogy a hallásom már nem a régi, de azért üvölteni, ordibálni nem kell. De nem egyszer mondtam el neki, azonban fel nem fogta. Viszont, ahogy KyungAh mondta, nem is egyszer; Ne pazarolják rá túl sok időt, mivel úgy is elfelejti! És igaza lett, hússzor biztosan elmondtam, és mind a húsz alkalommal megfeledkezett róla.
Kiérve a ház elé, mindent a sötétség borított. Ezek mellé Jungkook minden fényt megszüntetett körülöttem, köszönhetően a szemkötőnek. Kezeimet felemelve kezdtem el tapogatózni a sötétben, hátha meglelem a korlátot, amivel letudok vánszorogni. Mindhiába, nem találtam meg, helyette egy kéz fonódott a csuklóm köré és száguldott le velem a lépcsőn. Ha Jungkook nem figyelt volna minden egyes lépésre, egész biztos elestem volna.
Mikor biztonságosan leértünk pihenni akartam egy picit, de ezt sem élvezhettem ki, mivel Jungkook újra lendületbe jött. Ugyan én semmit sem láttam, viszont tudtam, hogy egy elég forgalmas utcán mentünk keresztül.
– Megjöttünk, amúgy bocsi, hogy végig ráncigáltalak a fél városon megállás nélkül – kuncogott, és levette a szememről a kendőt.
– Máskor a fejedet szedném le a helyéről, de erőm sincsen, annyira kifulladtam – feleltem nevetve, miközben levegőért kapkodtam.
Percekkel később, amikor már én sem akartam megfulladni a légzésben, a görnyedésemből felálltam. A szemem elé egy szokatlan kép tárult; egy egész focipálya volt kivilágítva. Kérdőn néztem Jungkook-ra, aki csak nevetett rajtam. Hogy milyen kedves, komolyan.
– Miért jöttünk ide a Sogang egyetemre, amikor hétvége van jelenleg? – kérdeztem tőle hitetlenkedve.
– Kérlek szépen, azért, mert nagyobb focipálya, amin lehet valami szórakoztatót csinálni, nincs sehol – lépett mögém mosolyogva. – Nem tudom mennyire emlékszel, ezekre – vett elő két pörgettyűt, amivel kiskoromban sokat játszottam YoonJo-val vagy éppen a szüleimmel. Ahányszor rossz kedvem volt, apám ezekkel próbált jobb kedvre deríteni. Néha meg azért hisztiztem napi szinten apuméknak, hogy vigyenek le a parkba és ezzel játszunk egészen a nap végéig. Akkoriban voltam a legboldogabb, mikor semmi problémám nem volt.
Kikaptam Jungkook kezéből a rózsaszínt, s elkezdtem rohanni a pálya közepe fele. Kicsikét sem tűnt röhejesnek a viselkedésem. Legszívesebben szégyenemben elsüllyedtem volna, egyszerűen olyan jó kedvem volt, hogy ezt nem bírtam megtenni. Elkezdtem szórakozni vele, mit Jungkook hülyeségei is követtek. Általában lecsaptam volna azért, mert elrontja a jó kedvemet, de nem találtam rá megfelelő indokot. Így hagytam a dolgokat úgy, ahogy.
– Ya! Miért kell mindig elvenni az enyémet, van neked is – kezdtem el kergetni a srácot, hogy adja vissza a játékot.
– Bocs, egyszerűen élvezem, hogy így szívathatlak – felelte nevetve.
Tízszer biztos körbefutottuk a pályát, amitől még jobban elfáradtunk. Nevetve dőltünk el a műfüvön és kezdtük el nézni a csillagos eget. Furdalt a lelkiismeret, hogy annak ellenére mennyire bunkó tud lenni, aranyszíve van, én meg úgy viselkedek vele, mint egy makacs öszvér. Sőt, talán rosszabbul. És, ha már itt tartunk, változtatnom kellett a szokásaimon Kookkal szemben. Erre a legjobb megoldás az volt, amiért már hosszú ideje könyörgött. Sokat vacilláltam rajta, mivel nem tudtam eldönteni magamban.
– Jungkook, figyelj! Amikor Magyarországon voltunk, kértél tőlem valamit, amire nem adtam választ. Gondolkodtam rajta, és, ha még mindig annyira szeretnéd... Megadom az új esélyt – fordultam felé mosolyogva.
– Komolyan? Köszönöm YooAra, te vagy a legjobb. Ígérem semmi sértő, illetve bunkó megjegyzést sem teszek – ugrott fel hirtelen, s elkezdte körbeugrálni a pályát.
Másnap reggel, alig ébredtem fel, de már a BigHit épülete előtt várakoztam a srácokra, akiknek én voltam a pót sminkesük. Mivel a jelenleginek a ruhákra kellett összpontosítania. Nem tudtam, hogy én ennek most örüljek vagy éppen sírjak, így a fapofa mellett döntöttem. Rezzenéstelen arccal álltam egy helyben, amikor egy ismeretlen nőt láttam a fiúk mellett, ki meglehetősen jókedvű volt. Biztosan ő lehetett az eredeti stylist és smink felelős.
– YooAra, jó, hogy itt vagy! – ugrott elém Jungkook, az arcán széles mosollyal. – Ő itt Kim EunAh, aki helyett a sminket fogod ma felrakni – mutattot a nőre.
– Annyeonghaseyo! – hajoltam meg előtte.
– Biztosan te vagy Kang YooAra, Jungkook egykori álbarátnője. És egyben a banda legközelibb barátja – méregettet végig.
– Úgyis mondhatjuk. Köszönöm a lehetőséget, amiért a mai napon én csinálhatom meg a fiúk sminkjét! – feleltem mosolyogva.
Most láttam, hogy nem nagyon szimpatizál velem. Sőt, ezek mellett a viselkedése is felettébb gyanús volt. Jobban tenném, ha vigyáznék vele és messziről elkerülném. Ki tudja mit rejteget...
– Jungkook POV. –
Egyre furábban kezdett el viselkedni YooAra az utóbbi időben, főleg most, hogy egy picikét belelestem a naplóba. Ekkora ügyet nem kell belőle csinálni, csak egyszerű napló, érdekes titkokkal. Az én részem, amit magamról olvastam, nem érdekelt. Viszont azok a bizonyos elszánt lépései Minhyuk-nak, a lány családja felé... Nem volt valami kecsegtető. Ezek miatt legbelül, még nagyobb felelősséggel tartoztam YooAra iránt.
Még aznap a srácok, egy fura ötlettel álltak elő, amitől én tartottam a legjobban. Komolyan, őket jobban érdekli az én szerelmi életem, mint engem. Minden ötödik percben, valamelyik hyung levágta mellém magát és azzal kezdett el noszogatni; mi lenne, ha elvinném valahova YooAra-t. Világosan megmondtam nekik, időre van szükségem, hogy átgondoljak mindent. És a randi se jöhetett szóba.
– Jimin, legalább neked legyen annyi eszed, hogy nem zaklatsz ezzel – néztem rá, szinte már könyörögve.
– Csak akkor, ha itt és most igent mondasz, hogy elviszed valahova – vigyorgott rám.
– Aish, legyen. De emiatt még számolunk – feleltem mérgesen, s visszaindultam próbálni.
Láttam rajtuk, hogy szeretik kihasználni, hogy könnyen belemegyek mindenbe. Legyen szó bármiről. Pedig az egyik újévi fogadalmam az volt, hogy erről a tulajdonságomról. Ami nem igazán sikerült.
A telefonom órájára ránézve, pont annyi volt az idő, hogy el kellett indulnom YooAra-ért. Remélem időben elkészült, mert, ha nem... Nem éppen kedves szavakkal fogom illetni, az egyszer biztos.
Meglepetésemre, amikor már nem az ajtaját vertem, elkészülten állt elém. A jól megszokott fehér, hosszú nadrág helyett, egy fekete combközépig érő szoknyát és fehér felsőt viselt. Soha nem láttam még lányosan felöltözni, de tetszett ez az oldala. Persze, most sem hagyhattam ki a beszólásokat, mi nem igazán nyerte el Ara tetszését. Legközelebb nem ártana lakatot tennem a számra, most, hogy belé szerettem. A végén még megszakítja a barátságunkat...
Eleinte étterembe akartam vinni, azonban rájöttem, hogy a Sogang egyetemre – ahova vele járok –, tökéletes arra, hogy felidézze a gyerekkorát. Így oda vittem el, ahol meglehetősen jól éreztük magunkat. Bár megkaptam a magamét, amiért elvettem tőle a pörgettyűt, de az érdekelt a legkevésbé. Talán először volt olyan alkalmunk, hogy nem akartunk kinyírni egymást.
A fejemben megfordult egypárszor, hogy YooAra és EunAh nem fognak jól kijönni egymással. Legalábbis azóta gyűlöli a lányt, mióta vége lett az kamubarátnős hazugságomnak.
A fotózások végeztével, YooAra kezdtem el keresni, de a staffosok szerint, kapott egy telefonhívást, ami fontosnak minősült. Na, meg néhány bennfentes azt mondta, hogy a közeli parkba találkozik valami szőke fickóval. Innen tudtam megállapítani, hogy a hidrogénezett Minhyukkal találkozik. Most az egyszer pont nem kellett volna, amikor fontos dolga volt. Persze, mint általában, felelőtlenül cselekedett. Azonban nem érdemelte meg, hogy komolyabban lecsesszem emiatt.
Kisiettem a hatalmas raktárból és a elkezdtem futni, hátha sikerül még megállítanom és a vesztébe rohanna. Viszont késő volt, egy hatalmas nagy fal mögé lökdöste be YooAra-t, ahol elkezdett szegény lánnyal kiabálni. Hogy pontosan miket vágott a fejéhez, azt nem láttam, csak a mozdulatait.
A távolból figyeltem, ahogyan beszélgetnek egymással. Láttam YooAra-n, hogy legszívesebben tovább állna, mivel nem kért a beszélgetős többet. Szerintem egy életre elege lett a srácból.
Negyed óra elteltével, Minhyuk távozott és egyedül azt láttam, ahogy Ara megpróbálja felemészteni a történeteket. Semmit nem hallottam belőle, de biztos fájhatott neki. Csak kerülj a kezeim közé Lee Minhyuk és megígérem, darabjaira szedlek, amiért YooAra-t így megvezetted. Tudtam, hogy más volt a szándékod...
– YooAra POV. –
Miután végeztem a fiúk a sminkjével – ami meglehetősen jól sikerült –, nyugodtan terültem el az egyik fotelban. Nyugalomként hatott rám az engem körbeölelő csend. A staffosok is elmentek ebédszünetre, a fiúkat fotózzák. Gond egy szál se. Azonban ez sem tarthatott sokáig, mivel a telefon megcsörrent. A kijelzőre Minhyuk neve volt kiírva, ami meglepő. Tudtommal a comeback-re készülve nincs szabadideje rám, hogy tudjunk találkozni.
Elnézést kértem minden embertől, hogy így tovább állok, de fontos találkozom lett a közeli parkban. Szerencsére elnézők voltak, úgyhogy minden bűntudat nélkül, elrohantam a helyszínről.
Minhyuk a közeli parkban várt a szökőkútnál. Méghozzá eléggé feldúltan. Fogalmam sem volt, hogy mitől ilyen, mert egyáltalán nem csináltam semmi rosszat. Vagy tudnék arról, ami felbosszantotta őt. Csendben helyet foglaltam mellette, hátha veszi a fáradságot és kiönti a szívét. Hogy azért mégis tudjak rajta segíteni, valahogyan.
Percekkel később egy nagy fal mögé kezdett vonszolni, egy árva szó nélkül. Egyszerűen nem bírtam felfogni, miért viselkedik parasztok módjára. Ami nem volt rá jellemző...
– YooAra, te olyan kis naiv vagy. Az apádnak és neked köszönhetően, a saját családom kitagadott. Holott semmit nem csináltam. Sürgősen ajánlom, hogy beszélj Jungkookal és az apáddal, akik kifogják fizetni azt a kárt, amit okoztak – kezdett el kiabálni.
– Minhyuk, te meg miről beszélsz?! Az apám Magyarországon van, így bajt okozni neked nem tudtak. Én meg azt sem tudom miket hordasz itt össze – magyaráztam a dolgokat, amikről fogalmam sem volt.
– Keresgélj egy picikét az apád iratai között és megtalálod a választ. Amúgy meg olyan vak voltál... – állt meg egy pillanatra. – Nem tűnt fel, de mindvégig az orrodnál fogva vezettelek. Az én szerelmem irántad nem létezett. Tudtam, hogy BoYounggal a legjobb szövetkezni, ellened – vigyorgott ördögien Minhyuk.
– Hogy mi?! Te mindvégig hazudtál nekem – képedtem el, azok hallatán, amiket most mondott.
– Jól hallottad. Ja, és szakítod veled. Isten áldjon, Kang YooAra! – búcsúzott el ördögien nevetve.
A tekintetemet a könnyek kezdték el homályosítani. Nem akartam elhinni, hogy az a srác hazudott nekem, akiért a gimiben még a büszkeségemet is félredobtam, azért, hogy neki jó legyen. Több évig követtem az egyoldalú szerelmet, mi egy idő után feledésbe merült. Viszont, amikor megjelent, én voltam a legboldogabb, hogy újra átélhettem azokat a pillanatokat.
Helyette az orromnál fogva vezetett, és én vak voltam. Megbíztam benne, és biztos voltam benne, hogy nem akar megint átejteni. Megint élhetek szégyenben, amiért elhittem neki mindent. Egy életre megutáltam Lee Minhyukot. A Monsta X-es Minhyukot...
Kívül rendes embernek tűnt, míg belül egy paraszt, bunkó, seggfej. Jungkook-nak igaza volt, vigyáznom kellett volna vele. Tönkre vágta a családomat, az életemet és még egy kérdést is itt hagyott. Mit ártott az én családom és Jungkook neki? Erre csak egy válasz létezett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése