[Distance] – 19. Felelősség

Arra kellett gondolnom, hogy Jungkook csak egy új esélyt kért tőlem, semmi mást. Szüleimtől is rengetegszer hallottam, hogy mindenki megérdemelt egy második esélyt. Csak a megfelelő időben kellett kimondani és annak személynek, akiben egyszer nagyot csalódtunk. Én nem mondtam volna azt, hogy csalódtam Jungkook-ban, csak egyszerűen féltem őszintén megbízni benne. 

Még mindig zavartan álltam az ajtó előtt, s vártam mikor fog kiszólni végre, hogy bemehetek. Azonban még öt perc múlva sem volt hajlandó kilépni rejtekéből. Kezdtem feladni, hogy egyszer bejutok, így megindultam a kanapé felé, ahol nyugodtan eldőltem. Bele kellett törődnöm; bármikor előfordulhatott, hogy kizárt a közös szobából. 

Szemeimet lehunytam, hogy csakis az alvásra tudjak koncentrálni és a saját világomra. A hirtelen jött óra átállás, teljesen felborította a napirendemet. Koreában ilyenkor MinJi-vel és a többiekkel nyomattuk a bulit, most meg... Nem történik semmi, mivel mindegyikünket elnyomta az álom. 

Másnap reggel abban az ágyban keltem, ahol eredetileg aludnom is kellett volna. Fogalmam sincs, hogy sétálhattam be az éjszaka közepén. Kész rejtély maradt, de nem is akartam vele komolyabban foglalkozni. Mellettem Jungkook mélyen aludt, egy szál rövidnadrágban. 

Az izmait most az egyszer semmi fedte, így jól rálehetett látni a kidolgozott testére. Miről is fantáziálok én, amikor nem is az esetem?! Ya, KyungAh, ezért még megfizetsz. Pakoltad tele a fejemet a piszkos észjárásoddal. A Taehyung-ról áradozott perverz gondolatai engemet is megfertőztek, csak Jungkookkal az élen. Ahogy MiYoung szokta mondani "Nem ártana egy alapos agymosás!". És igaza volt. 

Fejemet megrázva próbáltam a rémes gondolatokat kiűzni az agyamból, amivel sikerrel is jártam. Kipattanva az ágyból, azonnal a szekrényhez rohantam, hogy elfogadhatóbb külsővel térképezzem fel a várost. 

Egy üzenetet hagytam a hűtőn, hogy ne keressenek, majd valamikor visszatévedek. A mobilomat a biztonság kedvéért azért magammal vittem, hátha KyungAh nem bírna a két hülyével, s el kellene majd a segítségem. Bár tudat alatt azért bíztam bennünk, hogy betartják a tegnapi szabályokat és nem próbálják meg letépni egymás nyakát a helyéről.

Elhagyva a hotelt, az arcomat egyből a hideg, csípős szél csapta meg. Mondanám, hogy nem öltöztem lengén, de még így is megfagytam. Látszott, hogy Magyarország időjárása teljesen eltért Koreáétól. Hát, mindegy is, bele kellett törődni a dolgokba. 

Amerre csak haladtam az emberek mind megbámultak. Hallottam arról, hogy a magyarok az ázsiaikra nézve elég előítéletesek. Másoknak ez rosszul eshet, de megtanultam nem foglalkozni az ilyen emberekkel. Ránk is mondták egypárszor, hogy mi is lenézzük a nyugati stílusú embereket. Viszont az édesanyám Európában született, így mi ezért nem voltunk soha előítéletesek. 

– Eonni, de jó látni téged! Mit keresel Magyarországon? – hallottam meg a hátam mögött egy ismerősen csengő hangot. Eleinte nem akartam elhinni, hogy komolyan itt volt, de aztán mégis. Abban a hitben éltem, hogy jóval később jönnek, mint én, persze nem így történt. 

Megfordultam, s jól sejtettem, hogy a szüleim és YoonJo voltak azok. Nem akartam máris veszekedéssel indítani a találkozásunk első pillanatát. Persze megérdemeltem volna, mert egy szót sem szóltam arról, hogy mire is készülök. Mélyen legbelül viszont ők is hibásak voltak, amiért nem tájékoztattak mikor is szándékoznak jönni. Úgyhogy mindannyian hibáztunk valamiben. 

– Nos, kicsikét elakartam szabadulni Szöulból egy személy miatt, ami nem úgy sült el, ahogy akartam – kezdtem bele a mesélésbe. – Úgy volt az egész, hogy egyedül jövök el, erre három potyautast mellém csaptak. KyungAh-t, Jungkookot és a Monsta X-es Minhyukot – sóhajtottam lemondóan, mint akinek odaveszett a maradék szabadsága is. 

A családom döbbent arccal meredt rám, miközben magyaráztam, miért és hogyan keveredtem ide. A magyarázkodás soha nem volt az én erősségem, mivel általában elég sokkos állapotot kapnak az embereknek. És a történetnek mondjuk még a csak felét meséltem el, habár többet tudtak, mint kellene. Így a Jungkookos eseteket már meg sem említettem nekik. Sajnos abban a hitben kellett tovább élniük, hogy bizony KyungAh-val voltam egy szobában és nem egy fiúval. 

Időközben én megtudtam azt is, hogy YoonJo és a szüleim, hivatalosan is ott hagyták Dél-Koreát és ideköltöztek. És persze azt is megkaptam, hogy nekem is illene itt maradnom, mivel nem bíznak bennem. Pedig biztosan nem hagyom ott a főiskolát, ahova öt éves korom óta tudtam, hogy oda akartam járni. 

Talán fél órán keresztül biztosan győzködtem őket, hogy hadd ne kelljen elköltöznöm onnan nekem is. Ha már kisebb koromban Olaszországból is elrángattak. Végül is beleegyeztek, de csakis úgy, hogy beköltözök a régi lakásunkba. Részemről ez rendben volt, hisz' ez azt jelentette, hogy nem kellett tovább KyungAh nyakán élősködnöm. Lett egy saját lakásom, egy kertel megáldva. Mind szép és jó volt ez a dolog, de semmi kedvem nem volt magányosan leélni a napjaimat. Talán ezt meg is tudtam oldani valahogyan, mivel a három barátnőm albérletben lakott, mit nem igazán győztek fizetni. Egyszóval volt megoldás a problémájukra; beköltöznek hozzám. 

Órákkal később a szüleimnek közbe jött valami, úgy, hogy a húgomat megint a nyakamba varrták. Jó volt őket látni, de nem azért akartam a húgommal lenni, hogy pesztrálnom kelljen. Persze, persze a szüleim ezt nem nagyon értették meg, más lehetőséget meg nem adtak. Köszönöm, én is szeretlek benneteket!

És YoonJo-val sem tartottak sokáig a közös pillanataink, mert elvileg a barátjával eltervezték, hogy tartanak egy kis online bájcsevejt. Fejemben a húgomat egy szerencsés embernek tituláltam, mivel az élete rendben volt; talált egy barátot magának, és persze a szüleim mindig a kedvében jártak. Azért nagyon reméltem, hogy a pasijával vigyázni fog majd, mivel Jung WooBin, még mindig BoYoung öccse volt. 

Elkezdtem arra indulni, amerre a lábam vitt, mert azért fejben mégis csak várost jöttem el nézni. A műemlékeket szép sorjában megnéztem, mikről nem igazán tudtam sokat, habár azért megérte. 

Lassan a végére értem a város nézegetésnek, emellett pedig besötétedni is kezdett, úgyhogy jobbnak láttam volna visszaindulni. Azonban szerencsétlenségemnek köszönhetően nem figyeltem merre jövök és az útvonalat teljesen elfelejtettem. Ilyenkor van általában az, hogy előjönnek azok emberek, akik lányokat erőszakolnak és utána otthagyják a sikátorban összetörve és meggyötörten. Vak viszont nem leszek, s nem fogok egy ilyen alakban sem megbízni. Csak annyit teszek, hogy megkérdezem merre van a hotel, s onnan minden értetődik magától. 

– Elnézést nem tudja merre találom ezt az utcát? – szólítottam le egy ázsiait, aki kedvesnek és normálisnak tűnt. 

– Pont arra tartok, kérem kövessen – válaszolt kedvesen, s elindult. 

Nem látszott rossz szándékú embernek, úgyhogy megérte őt követni. Telefonom is lemerült a napközben, így hívni se tudtam KyungAh-t, hogy ne aggódjon, lassan visszaérek. Olyan szépen beléjük verhettem az ideget, hogy kapni fogok egy alapos lecseszést...

– Jungkook POV. – 

Miután káromkodtam egy sort, az ágyamra vetődtem, s merültem el a gondolataimban. Ez a lány egyszerűen olyan ügyetlen tudott lenni néha, hogy az már fájt. Komolyan az még rendben volt, hogy benyitott, de akkor legalább kopogott volna. Aish, a kis hülye...! 

Fél óra elteltével beakartam engedni őt, de az ajtó helyett a kanapén aludt békésen. Gondoltam nem számolt azzal, hogyha reggel felkel, a nyaka az úgy görcsbe fog állni a nyaka, hogy csak na. Csendben odasétáltam mellé, s megragadtam a derekánál és térdhajlatánál, s úgy cipeltem be a szobába. Befele menet még a fejét is a mellkasomnak döntötte. Ahogy halkan szuszogott, a bőrömig is elért, mibe bele is borzongtam. 

Letettem az ágyára, és nyakig betakartam, hogy azért az éjjel mégse fázzon meg. Óvatosan leguggoltam az ágya mellé, s figyeltem az arcát, miközben békésen aludt és pihegett. Nem tudom miért, de most az egyszer úgy nézett ki, mint egy földre szállt angyal. 

Percekkel később már kezdett megfájdulni a hátam, így a lehető leghalkabban álltam fel, és vetettem még egy utolsót pillantást rá. Nem tudtam mi vett arra, hogy még elidőzzek felette egy kicsit... Így picikét közelebb merészkedtem és feje fölé hajoltam. Haját eltűrtem az arcából, s egy lágy puszit hintettem homlokára, amire hirtelen összerezzent. Már kezdtem megijedni, hogy fel fog kelni és leüvölti a fejemet a helyéről. Azonban nem ez történt. 

– Míg te alszol, én éberen őrzöm álmaid! – suttogtam a fülébe. 

Amíg YooAra békésen aludt, én csak forgolódtam az ágyamban. Az agyam csak is egy valamin kattogott, amit általában nem szoktam figyelembe venni. Valami azt súgta, hogy ideje komolyabban venni és odafigyelnem a lány minden lépésére. Mintha hamarosan egy nagy csalódás érné majd, amit egykönnyen nem feled el. Sőt, a lelkében egy mély nyomot fog hagyni. Aish Jungkook, mit foglalkozol ilyenekkel, egyszerűen csak tartsd távol a lánytól Minhyukot. Utána már nem kell rá gondolnod. 

Valamikor hajnal fele engemet is elnyomott az álom. Ennyit még sosem agyaltam egy dolgon se. Nem mondanám magamat egy észlénynek, de azért rengeteg ötlet jutott eszembe, miként és hogyan tartsam távol a kettőt egymástól. És akkor Minhyuk véglegesen eltűnik YooAra felbolygatott életéből. 

Dél fele KyungAh sikolya keltett ki az ágyból. Az még oké volt, hogy fel kellett végre ébrednem, de azért sikoltozás nélkül is meglehetett volna oldani. Magamra kaptam azt a felsőt, ami elsőnek a kezembe akadt és kisiettem a szobából. 

Az előszobában KyungAh telefonált idegesen, míg a szőke paraszt fel-alá sétálgatott nagyon elmélkedve valamin. Kezdtem már szédülni, ahogy elnéztem miként teszi dolgát a hidrogénezett szőkeség. Komolyan, ha nem hagyja abban én fogom lecsapni perceken belül. 

– Abbahagynád? Kezdek megszédülni, ahogy itt sétálgatsz fel-alá – szóltam rá Minhyukra. 

– Örülj annak, hogy nem kell idegeskednek – förmedt rám. – KyungAh, sikerült elérned? – fordult a sík ideg lány fele. 

– Nem, azt jelzi, hogy van ki van kapcsolva – sóhajtott lemondóan. 

Felvont szemöldökkel meredtem a társaságra, mivel még mindig nem vágtam a dolgokat. Ki nem veszi fel és miért is nem?! Aztán, mint egy hirtelen jött villámcsapás, úgy hasított belém a tudat, hogy YooAra-ról volt szó. 

Amikor megláttam, hogy nem volt az ágyában nem kezdtem el pánikolni, mivel ő ilyenkor régen talpon szokott lenni, de, hogy eltűnt... Na, arra nem gondoltam. És ekkor kezdtem el én is ideges lenni. Ismeretlen hely, város és kitudja hol csatangolt a szerencsétlen. Az asztalon egy sárga cetlit véltem felfedezni, rajta mindössze pár szó árválkodott. 

"Elmentem várost nézni, valamikor jövök! YooAra"

Idegességemben az asztalra csaptam, és egyből a szobába rontottam, hogy én is felhívjam, hátha sikerül elérni. De nem így történt, a telefonja le volt merülve. Jó, még semmi ok, hogy komolyabban pánikba essünk. Világos nappal van, ilyenkor még nem járkálnak részeg idióták az utcán. Ha esténél előbb nem fog hazaérni, akkor már kezdhettünk aggódni. 

Az elmúlt hat óra alatt semmi hír nem jött a lányról, még több hívás után sem volt hajlandó felvenni. Lassan ott tartottunk mindhárman, hogy a rendőrséghez fordulunk. Azonban jobbnak láttuk, ha egy újabb óra elteltével sem ér haza; a saját kezünkbe vesszük a dolgokat. Mondjuk addig nem lett volna gond, ha KyungAh nem kezd hisztérikus sírásba. Megértük nyugtatni őt, hogy ne izguljon, előfog kerülni. Csak időkérdése. 

Kezdett betelni a pohár, hogy még nincs itthon, így felállva a kanapéról, az ajtóhoz siettem, belebújtam a lábbelimbe és elindultam a sötétségbe. Esküszöm, ha megtalálom azt a lányt, menten leüvöltöm a fejét, hogy ekkora bosszúságot okozott mindenkinek. 

Körbejártam a hotel minden egyes szegletét, ahol nem találtam meg. Úgyhogy csakis a környező helyekre tudtam számítani, hol még az életbe nem jártam. Nem érdekelt mennyire is volt hideg, egy cél lebegett a szemem előtt; megtalálni YooAra-t. Alaposan körbejártam és körbenéztem mindent, hátha megtalálom, hiába, eredménytelen volt az egész. Legalábbis egy kis ideig biztosan.

Amikor minden reményt feladva, indultam vissza a szállodába, a fülemet egy sikítást ütötte meg. Több ezer közül is megismertem, így összekapva minden erőmet, a zaj forrásához siettem. A hotel melletti kis sikátorban, egy ismerős alakot láttam kirajzolódni a sötétben, miközben egy alak közelített felé. Nem voltam a verekedés híve, de úgy gondoltam, hogy muszáj volt segítenem rajta. 

Összekapva minden erőmet, elkezdtem rohanni a támadó felé. A grabancánál megfogva kezdtem el osztogatni neki a pofonokat, mivel sikeresen fel is sértette a szája szélét. Nem mondhattam azt, hogy megúsztam hegek vagy éppen karcolások nélkül, mint a másik. Viszont sokkal jobban festettem. 

Megfordulva, azonnal a sokkos állapotba került YooAra-hoz rohantam, ki sírva borult a nyakamba. Azt mindjárt gondoltam, hogy nem valami kellemes érzés lehetett egy ilyen szemétláda alaknak a csapdájába esni. De, legalább megtanulta, hogy még eltévedés esetén se bízzon meg egy ismeretlen emberben. 

– Mond, miért nem bírtad felvenni a kibaszott telefont? – kérdeztem tőle dühösen. 

– Ne haragudj, de lemerültem és nem tudtam merre induljak – felelte még mindig sírva. 

– És az a megoldás, hogy elmész egy idegennel, akinek nem tudod miféle szándékai vannak veled? – kezdtem el kiabálni még jobban. 

– Kedves embernek tűnt, s azt is mondta, hogy ebben a hotelban lakik ő is – sütötte le a szemeit. – Amúgy is, miért jöttél utánam? Tudtommal nem érdekel téged, hogy velem mi történik! – váltott hirtelen témát.

– Talán azért, mert felelősséggel tartozom érted és a szívemen viselem a sorsodat – válaszoltam a lehető legegyszerűbben. 

– YooAra POV. – 

Csendben mentem a férfi után, amíg el nem értünk a szállodáig. Megakartam neki köszönni a segítséget, helyette viszont a csuklómnál megragadva rántott be egy sikátorba. Nem tudtam mire készül, azonban legbelül semmi jóra nem számítottam. Lassan elkezdtem hátrálni, mert kezdtem félni. Ilyen helyzetbe tényleg nem kerültem, soha. Most az egyszer azt kívántam; bárcsak itt lenne mellettem és segítene rajtam Jungkook. 

A férfi ördögi vigyorral közeledett felém, s hirtelen rám vette magát. Próbáltam ellökni magamtól viszont mind hiába. Túl gyenge voltam hozzá képest, így kezdtem a reményt is feladni. A szemeimből könnyek törtek elő, a félelem könnyei. Erőszak áldozata lettem, mit oly' annyira elakartam kerülni. Mindössze egy megoldás maradt, ha még egyetlen egy ember is járt erre környéken, akkor a sikításomat biztos meghallanák. De el is vetettem az ötletet, mindaddig ameddig az ingemet nem kezdte el kigombolni az alak. 

Akkor valami eltört bennem és akarva, akaratlanul is, de kitört belőlem a sikítás. És jól gondoltam; valaki meghallott, mivel eltüntette az útból azt a férget. Ekkor jöttem rá, hogy a megmentőm Jungkook volt. 

Megnyugvást a karjai között leltem, mindaddig, ameddig rám nem förmedt. Jogosan tette, de azért mégis fájt. Az utolsó elhangzott mondata, valamiért furcsán hatott rám. 

– Talán azért, mert felelősséggel tartozom érted és a szívemen viselem a sorsodat – nézett mélyen a könny áztatta szemembe.

A szavai visszhangot vertek a fejemben, nem is kicsit. Mert a szívén viseli a sorsomat...? Ezzel konkrétan nem tudtam hova akart kilyukadni... Kang YooAra, mégis mibe keverted magad és Jungkookot...? És ezzel még nem ért véget a történet, s legnehezebb része, még csak ezután következett...