[Distance] – 18. Csak egy új esélyt

Jungkook, miért hezitálsz mindig, amikor valamit mondani szeretnél...? Mi tart vissza, hogy eláruld, ami a lelkedet nyomja...? Ha magaddal nem vagy őszinte, akkor másokkal mégis hogyan akarsz...?

Lassan már kezdett az őrületbe kergetni, hogy egy szót sem akart szólni. Miért volt jó neki az, hogy továbbra is magába fojtja az érzéseit. Akkor még megértettem, ha kedveset akart volna nekem mondani. De, félelmetesnek akart tűnni, akkor azt az énjét egyből megmutatta volna. Így egyre tudtam csak következtetni; hezitált. Szinte majdnem belepusztult a hezitálásba.

– Hallgass meg, és utána mehetsz a másik kettő után! De ez most fontos... – nézett rám határozottan.

– Ha számodra az a fontos, hogy megfenyegess... – álltam meg egy pillanatra. – Kérlek, azt ne most tedd meg! – feleltem semmitmondóan. 

– Miért van az, hogy, ahányszor megszólalok valami rosszra számítasz?! – kérdezte felvont szemöldökkel. 

– Nem is tudom – gondolkodtam el pár percre. – Talán azért, mert mindig olyanokat vágsz a fejemhez, mik nem igazán kedvesek – méregettem összehúzott szemekkel. 

Olyan jó, hogy soha nem esett le eddig az, hogy vérig sértett tök feleslegesen. A szavakat még éppenséggel lenyeltem, azonban, hogy meg is alázzon, az már nem fért bele a pakliba. Amúgy is könnyen adtam be a derekam mindenbe. 

Továbbra is értelmetlenül meredtem Jungkook-ra. Habár egyszer elakarta kezdeni, akkor meg nem értem miért vágtam a szava közepébe. Oké YooAra, legközelebb inkább maradj csendben. Itt volt a lehetőség, erre elszalasztod. Igen, erre is csak te vagy képes! Aish...!

És pont amikor újra megakart volna szólalni, akkor kellett Minhyuk-nak is belerondítania a képbe. Persze, simán lehetett volna pezsgőt bontani annak az illetőnek, aki a legjobbkor tud időzíteni. Bár helyette, simán felképeltem volna Minhyukot. Nem szerettem bántani, de máskor kellene pontosnak lennie, s nem most.

Karomnál megragadva kezdett el beráncigálni a hotelba, egészen a recepcióig, ahol KyungAh hisztizett feleslegesen. Szegény lánynak az agyáig soha nem jutott el, hogyha más országba utazik, ott nem értik meg a koreai nyelvet. Az angol tudása pedig még mindig nem volt tökéletes. Így most is kire hárult ennek a felelősség?! Hát persze, hogy rám, mivel csakis én beszéltem folyékonyan az olasz nyelvet. 

Elmagyarázva a dolgokat, szerencsére tudták, hogy jövök, így gond egy szál se akadt. Tény, hogy a szüleim szállását használtam fel, de még mielőtt elmennék, gyors lefoglaltatom újra. Csakhogy ne tűnjön fel nekik, hogy jártam itt. A poggyászainkat időközben felszállították a legfelső emeletre. 

– YooAra, nem lehetne, hogy te kerülj Minhyukkal egy szobába? – toporzékolt mellettem KyungAh. 

– Nem! A szobák így lettek felosztva, úgy, hogy törődj bele – mosolyogtam rá, miközben belül jót nevettem rajta. 

– Ya! Miért vagy velem ilyen gonosz? – hisztizett továbbra is. – Szólok V Oppa-nak, ő legalább megért – szaladt be a fürdőbe, s magára zárta az ajtót. 

Előre láttam, ha Tae-t is ennyire az őrületbe fogja kergetni – mint engem –, nem kell sok hozzá. Hara soha nem fog megváltozni. Kívül egy érett lánynak fog tűnt, míg belül egy öt éves gyerek szintjén ragadt le. Ha változni is fog valamit; büszke leszek rá. Magamban lezártam ezt a gyerekes témát és inkább pakoltam tovább. Őszintén, én sem tudtam eldönteni, hogy miért nem ugrottam eddig még a falra Jungkook jelenléte miatt. Valahol, mélyen legbelül nem hagyott nyugodni valami, mi nem engedte, hogy magára hagyjam. 

Megrázva a fejemet, csendben pakolgattam tovább a ruháimat. Még véletlenül sem próbáltam ezzel hátráltatni az ideiglenes szobatársamat, aki bent sem tartózkodott. Volt egy olyan érzésem, hogy valahol a szállodában sétálgat és ismerkedik az egyenlőre ismeretlen környezettel. Azonban ezek a feltételezések sem tartottak sokáig, mivel nem sokára ő is betoppant. Ezzel tönkre vágva a meghitt, tökéletes csendet. Próbáltam továbbra sem tudomást venni róla, de valahogy mégis elérte. Egyszerűen túl feltűnően botlott meg a bőröndjében.

– Ha azt akarod, hogy észrevegyelek, akkor legalább ne így csináld. Több olyan dolog van, amivel ellehet érni, hogy felfigyeljenek rád – feleltem szemet forgatva.

– Miből gondolod, hogy azért csináltam? – kérdezte nevetve. 

– Bejössz, nem tetszik, hogy nem rád figyelek, erre szándékosan megbotlasz a bőröndödben – ecseteltem neki a dolgokat. – Mi ez, ha nem figyelemfelkeltés? – néztem rá felvont szemöldökkel. 

Szerintem kár volt elmondanom neki, hogy mit is gondolok, mivel egyáltalán nem tetszett az arcán levő grimasz. Sőt, ez még semmi nem volt, mert mellé még egyre jobban közeledett felém. Lábaim azonnal hátrálásra késztettek, ami nem tartott, hisz' egy idő után, a fal ebben meggátolt. Egyre jobban közeledett, míg el nem zárt előlem minden lehetséges menekülőutat. Ajkaink között alig volt pár centi, így leheletét simán megéreztem az arcomon. Emellett pedig még a levegőt is belém szorította, olyan közel volt. 

Éreztem, hogy az arcom újra lángokba borult, és a szívem is a torkomban dobogott. Nem tudtam most sem rájönni, hogy mi váltja ki ezt belőlem, mert nem szokványos egy dolog volt. Előfordulhatott, hogy a fejemben kialakult kép miatt nőtt meg az adrenalinszintem, ezzel ezt váltva ki. 

Egyik kezét hirtelen leengedte, így kapva az alkalmon próbáltam meglógni előle. Azonban most is a gyors megmozdulásom miatt, azonnal cselekedett, s újra csapdába szorított. Igaza volt KyungAh-nak, szobát kellett volna cserélnünk. Aish, miért nem hallgattam akkor rá...

– Drága, kicsi, egyetlen YooAra... – állt meg egy kis szünetre. – Ha még te lennél az utolsó lány a földön, nem jutna eszembe a figyelmedet felkelteni. De ez talán még beleférhet... – vigyorgott ördögien, s elkezdett közeledni felém. 

Szemeimet automatikusan lehunytam, mintha ez olyan mindennapi dolognak számítana. Semmit nem akartam tőle, de komolyan, hogyan reagáljon az ember, ha a másik fél leakarja támadni. Ajkait egyre közelibbnek éreztem, azonban téves riasztás volt, mivel egyszerűen csak lágyan megfújta az arcomat. Ettől más lányok bódult állapotban terültek volna szét az ágyon, viszont engem még ezek sem vettek le a lábamról. 

– Hogy te mekkora egy tapló, seggfej vagy komolyan! – kezdtem el nevetni. – Ami pedig a két órával ezelőtt történt, mit is akartál mondani? – kérdeztem tőle, hátha elmondja végre. 

– Ja, hogy az... Nos, azt inkább majd vacsora után – felelte zavartan. 

– Ya! Ha már itt vagy, akkor igazán elmondhatnád – kiabáltam utána, miközben távozott a helységből. 

Akkor mi a francért állított meg ott, amikor tudta jól, hogy még nem állt készen erre. Egyszerűen képtelenség volt ennek a srácnak az észjárásán kiigazodni. Általában hosszabb idő kellett, ahhoz, hogy megértsem mire is gondolt Jungkook. Ez jelen esetben, nem igazán sikerült. Válaszok helyett, még több kérdőjeles kérdést hagyott itt, mit egyedül kellett megfejtenem. Az egész fejemben, mindössze egy nagy kérdőjel volt, amiben az összes kérdés élt. 

Alig tíz percre feküdtem az ágyon, amikor a szobában levő óra, pont annyit ütött, hogy itt volt az idő lemenni és enni. Az egész hotellakás kihalt volt. Sehol nem láttam lakótársaimat, akikkel együtt kellett volna lemennem. Ha hárman elindultak lefele, akkor nagyon sajnáltam KyungAh-t. Most először kerülhetett olyan szituba, ahol egy veszekedést kellett elrendeznie. 

Tudván, hogy ez megtörtént, belül egy jót nevettem – még akkor is, ha gonosznak tűnök emiatt –, s elindultam lefele. Egy normális ember, ha ismeretlen helyen tartózkodik, azt hiszi, hogy kóvályogni fog egy sort.  Amikor beléptem a hotel éttermébe, egy olyan látvány fogadott, ami nem volt mindennapi. A két srác képes volt egymás mellett ülni, úgy, hogy egyikük sem nyírta ki a másikat. Lehet, hogy valami csoda történt?! Igen, méghozzá egy KyungAh fajta csoda. 

– Na, csak nem valami csoda történt? – kérdeztem nevetve. 

– Ha a barátnőd nem szólt volna ránk, akkor a Golden Maknae már nem élne – fintorodott el Minhyuk. 

– YooAra, irritál az arca! Nem verhetnék be neki egyet?! – meredt rám könyörgő arccal Jungkook. 

– Amíg mi KyungAh-val itt vagyunk, három szabály van érvényben! – feleltem nyugodtan. – Az első, a vacsora végéig egy hangot se. Kettő, egy szót sem szóltok egymáshoz. És a harmadik, még véletlenül se nézzetek egymásra – magyaráztam nekik a szabályokat.

– YooAra, elfelejtettem fent említeni valamit. Velem tudnál jönni egy kicsikét? – mutogatta az ujjával azt a kicsi mennyiséget Kook. 

Egy bólintással jeleztem, hogy nekem aztán tök mindegy. Legalább addig nem cseszegetik egymást a másik hülyével. A karomnál fogva kezdett el rángatni egy nagydarab növény mögé, egészen a konyháig, ahonnan a pincérek sorjában jöttek ki. Megmondom, jó kis helyet választott beszélgetésnek. A percenként elhaladó felszolgálók ezt természetesen nem hagyták megjegyzés, illetve megvető pillantások nélkül. Legalább egyikünk sem értette mit is szándékoztak nekünk mondani. 

Még percekkel később is a növény mögött bujkáltunk, miből már kezdett elegem lenni. Megint feleslegesen rángatott el az asztaltól, mikor tudta jól, hogy mióta megérkeztünk semmit nem ettem. És, így egy lovat is képes lettem volna megenni, sőt talán még őt is. Kérdőn meredtem rá, hogy mégis mi nem bírt várni a vacsora végéig, s utána elmondani. 

– Szerintem most már tényleg ideje lenne elmondanom azt, amit a szálloda előtt is akartam volna – vett egy nagy levegőt, mielőtt belekezdett volna. 

– Hallgatlak, mivel egész végig ezen agyaltam, s egy percre sem hagyott nyugodni – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt. 

– Kérlek, tekints el attól, ami a múltban történt. Én csak azt szeretném, hogy bízz bennem és adj egy új esélyt! – mondta komolyan, miközben a szemében ott csillogott az elszántság és a megbánás. 

Látszik, hogy tényleg megbánta a történteket, s egy újabb esélyt akart tőlem... De nem tudtam, hogy igazán megérné –e ennek a kockázatát. Ha meg is tenném, a jövőben biztosan vissza élt volna vele...

– Ne haragudj Jungkook, nem vagyok még benne biztos... – feleltem lehajtott fejjel. 

Tényleg csak arra az új esélyre vágyott, de én sem tudtam, hogy megérdemelné. Túl sokat hibázott a múltamban, ahogy én is... 

– Jungkook POV. – 

Fogalmam sem volt mi vezetett arra, hogy pont a szálloda előtt állítsam meg az így is megszeppent lányt. Legbelül tudtam miért csináltam ezt, de egyszerűen féltem. Féltem, hogyha megemlíteném neki azt, amit akarok, úgyis nemet mondana. De nem lehetett az, hogy pont ő legyen az, aki egyszerűen bedobja a törülközőt és részéről ennyi volt. 

Muszáj volt felvennem a határozott és komoly arcomat, holott tudtam, hogy az nem az én stílusom. Azonban, ha mégis azt akartam elérni, amit akartam, más választásom nem igazán volt. 

– Hallgass meg, és utána mehetsz a másik kettő után! De ez most fontos... – néztem rám határozottan.

Ő persze továbbra is döbbenten meredt rám, mint borjú az új kapura. Nem jöhetett szóba, hogy az eszes kislány, aki általában szokott lenni, most adja elő a hülyét. Viszont hiába próbálta az agyában hova tenni a dolgot, nem talált neki megfelelő helyet. Akkor tényleg nem játszotta a kis hülyét.

Pont, amikor már megakartam szólalni, akkor kellett belerondítani a képbe a Monsta X-es féregnek is. Esküszöm, legközelebb én is megszakítok valami fontos dolgot, vagy éppen egy idilli pillanatot. Mindegy is, YooAra részéről egész biztos nem lett volna fontos. 

A nap további részében próbáltam mindkettőjüket elkerülni. Így a hotelban körbenéztem, mi szerintem nem volt szerencsés  választás. Ötletem sem volt, hogy a mi emeletünkről hogyan is keveredtem le a mosókonyhába. Kérdezni meg nem igazán érné meg, mivel senki nem beszélte itt a mi nyelvünket. Csakis az olaszt, illetve egy másik idegen nyelvet – mit én nem értettem meg –, így tolmácsként nagyszerűen jött volna YooAra. Na jó, tényleg ideje kivernem a fejemből azt a lányt, mivel a nap minden részében vele van tele az agyam. És igen, tudtam jól, hogy ez amiatt van, mert ideje lenne elmondanom. De, ha mindig elrontották a tökéletes pillanatot...

Miután kóvályogtam még egy pár sort, szerencsémre visszakeveredtem a szobánkhoz. Benyitottam a lakásba, ahol KyungAh panaszkodott mindenről V-nek. Tökéletes párt alkotnának. Már nem azért, de Hyung is a panaszkodó emberek közé sorolható. Még egy ideig felvont szemöldökkel meredtem a lányra, amikor intett, hogy nem bámuljam már őt, inkább keressem meg YooAra-t. Hát kétszer elmondani biztosan nem kellett, mivel azonnal benyitottam a szobánkba. 

Csendben pakolgatta a dolgait be a szekrénybe, ezzel kizárva engem a látóköréből. Engem ugyan nem zavart, hogy nem vesz észre, viszont az agyam nagyon is elakart érni valamit. Méghozzá, hogy tényleg hívjam fel magamra a figyelmet. Így automatikusan a bőröndöm felé indultam, miben szándékosan megbotlottam. Persze ez is szemet szúrt neki. 

– Ha azt akarod, hogy észrevegyelek, akkor legalább ne így csináld. Több olyan dolog van, amivel ellehet érni, hogy felfigyeljenek rád – törte meg a csendet szemet forgatva.

– Miből gondolod, hogy azért csináltam? – tettem fel a kérdést röhögve. 

A normálisnak indult beszélgetésünkből, már megint egy óriási vita kerekedett, mint általában. Legközelebb inkább jobban tennék, ha mindketten lakatot tennék a szánkra. Úgy biztos nem ártunk majd a másiknak. 

Kezdtem sokallni, hogy nem bírja befogni a száját, így egy ördögi vigyort erőltettem az arcomra, s kezdtem el felé közeledni. Látszott rajta, hogy nem igazán tetszik neki az ötlet, amihez folyamodtam, mást nem igazán tudtam tenni, csakis ezt. 

Az arcaink között alig volt pár centi, szinte azonnal letudtam volna kapni. De, még mindig tanultam annyi illemet, hogy ezt nem tettem meg. Az arcára ki voltak írva az érzelmei, amik legbelül lejátszódtak benne. Zavarban volt, az arca olyan vörös volt, mint a rák. Imádtam a lányokból az ilyeneket kiváltani, de ő valahogy másabb volt. Sokkal nehezebb eset, így is csak az utóbbi időben tudtam hasonló reakciókat elérni. 

– Drága, kicsi, egyetlen YooAra... – tartottam egy kis szünetet, csak azért, hogy átgondoljak mindent. – Ha még te lennél az utolsó lány a földön, nem jutna eszembe a figyelmedet felkelteni. De ez talán még beleférhet... – mosolyogtam rá ördögien, s lassan elkezdtem közeledni feléje. 

Szemeit automatikusan becsukta, mi tetszett, mert akkor nem gondolta, hogy ebből nem lesz csók. Egyszerűen csak belefújtam az arcába, ami nem egy kedves mondatot váltott ki. Habár ezek sem fájtak a lelkivilágomnak, azért lássuk be; nem volt kellemes érzés. 

A vacsoránál csendben ültünk Minhyukkal egymás mellett, mivel KyungAh erre kért minket. Pedig olyan szívesen megfojtottam volna az étteremben elhelyezkedő halakváriumban. A jelenléte a kezdetektől fogva irritáló volt. Percekkel később YooAra is csatlakozott közénk, aki ismertettet néhány szabályt, hogy mit nem szabad. Olyan remek, hogy nem értették meg; a jó szándék vezérelt volna, akkor, amikor belefojtottam volna a halak közé. 

Tiltott volt, hogy egymásra nézünk, de a lány háta mögött, gyilkos pillantásokkal illettem meg a a srácot. Időközben azért az is eszembe jutott, hogy itt az idő, azt, amit az ideérkezésünk óta nem hagy nyugodni. 

Lassan a karjánál fogva megragadtam a lány karját, s egészen egy nagy növény végéig húztam, ahol több pincér is értetlenül meredt ránk. Hát, mondjuk ez tényleg nem egy hétköznapi cselekedet volt, az biztos. 

– Szerintem most már tényleg ideje lenne elmondanom azt, amit a szálloda előtt is akartam volna – vettem egy nagy levegőt. 

– Hallgatlak, mivel egész végig ezen agyaltam, s egy percre sem hagyott nyugodni – fonta össze a kajait. 

– Kérlek, tekints el attól, ami a múltban történt. Én csak azt szeretném, hogy bízz bennem és adj egy új esélyt! – mondtam határozottan és elszántan.

Igenis szükségem volt arra az új esélyre, többet nem akartam. Csakis azt, hogy bízzon bennem és adja meg azt a lehetőséget a bizonyításra. Azonban YooAra nem hezitált sokáig. Olyan gyorsan vágta rá a válaszát, mint még soha másra. Egyből gondoltam, hogy még ő maga sem fogja tudni rá a választ. Hát, ha idő kell hozzá, én megvárom. 

A vacsora végeztével, a csapaton uralkodó hangulat, eléggé feszült volt. Egyikünk sem szólt a másikhoz, csakis KyungAh és az ürge viháncolt vidáman. Nem bírtam tovább ezt épp ésszel, így összeszedve minden erőmet, előre rohantam. Egyből el is foglaltam a fürdőt, ahol sokáig álldogáltam a zuhany alatt, s folyattam magamra a vizet. Fél órával később, mikor úgy gondoltam, hogy tiszta a terep, kimerészkedtem a fürdőből, mivel szerencsétlen formámnak köszönhetően pizsamát nem vittem magammal. 

Nyugodtan kutakodtam a bőröndömben egy rövidnadrág után, amikor kopogás nélkül nyitott rám YooAra. A rohadt életbe...

– YooAra POV. – 

Vacsoránál csendben meredtem magam elé, s ettem a desszertet. Tudom, hogy nem volt jogos a válaszom, de egyszerűen időre volt szükségem. Ilyen helyzetben, szerintem neki arra lenne szüksége. Értelmesen átgondolni a történteket és azért a jövőbe is belenézni, hátha van, ami még menthető, s indokot ad az új esélyre. 

Miután Jungkook elhagyta a társaságot, s berohant a fürdőbe, én inkább Hara-nál kerestem a társaságot,  hátha tudna segíteni. Viszont nem találtam jó ötletnek ezt megemlíteni neki, túlságosan beleélné magát, s olyan tanácsokat adna, mire még nincs szükségem. 

Fél óra elteltével, elköszöntem tőlük, s megindultam a mi szobánk felé. Gondoltam még nagyban fürdik, így mindenféle kopogás nélkül, benyitottam, ahol egy szokatlan látvány tárult elém. Jungkook derekára mindössze egy törülköző volt kötve, a haja vizes volt, közben pedig valamit keresett a cuccai között. Döbbenten meredtünk egymásra, mindaddig, ameddig rám nem förmedt. 

– Hé! Ne bámuljál, inkább csukd be az ajtót, s hagyj felöltözni – kiabálta idegesen. 

– Ne haragudj, nem volt szándékos! – feleltem, s becsuktam magam után az ajtót. 

Nyugi YooAra, nem történt semmi. Ilyen bárkivel előfordulhat, hisz' mindennapos dolog. Inkább gondolja arra, hogy keresgélj a múltban és emlékezz a vele töltött pillanatokra, az új esély érdekében. Mivel csak egy esélyre van szükséges. Egy új esélyre...