[Distance] – 17. Őszinteség

Csak engedjem meg neki, mert akkor még jobban ártani próbálna. Jungkook, neked komolyan az a szándékod, ami a levélben van...? Vagy csak valaki a háttérből irányít, s valójában a természeted és az akaratod teljesen más...? 

Szerettem volna azt hinni, hogy tényleg egy másik ember lakozik a páncél mögött. Ahhoz viszont fel kellett volna ébresztenie valakinek, hogy rájöjjön, ő nem az, akinek mutatja magát. Mindössze egy láthatatlan maszkot viselt, mitől nem látta hogyan is viselkedik másokkal. És ez addig, így fog maradni, míg a megfelelő lány, be nem lép az életébe.

Addig méregethetett, amíg minden türelmem el nem fogyott és dugtam be a fülhallgatót a fülembe. A leghangosabb fokozaton hallgattam a Monsta X-től, az All In számukat, ami nem igazán tetszett a mellettem ülőnek. Azért nem kellett volna a másik bandával szemben ennyire előítéletesnek lennie. Szeretem a BTS-t meg minden, de azért nem csak körülöttük forgott a világ. De, ahogy láttam, egyes tagoknak a fejébe szállt a hírnév. Azonban mi más történhetett, egy így is nagyképű emberrel. 

Néhány másodperccel később, Jungkook kikapta a kezem közül a telefonomat és elindított egy olyan számot, ami tőlük származott. Ezzel még koránt sem volt bajom, de, hogy még a fülemből is kivette az egyik felét, s az én vállamon próbált elaludni... Az már több volt a soknál. 

Nem tudtam mit csináljak, löktem le volna a vállamról a fejét, vagy hagytam volna, hogy Minhyuk észrevegye, s dobjon. Jungkook akkor lett volna a legboldogabb, hisz' láthatott darabjaira hullani. Viszont még mindig az volt a legrosszabb, hogy hagyni vesztem volna a reményt. Amibe talán még kapaszkodni tudtam akkor. 

– Jungkook, kérlek szállj le rólam! Nem éppen kényelmes ez nekem – fordítottam felé a fejemet. 

– Nem érdekel senkit, hogy neked mi kényelmes és mi nem – válaszolt csukott szemmel. –  Amúgy pedig, ha azt akarod, hogy kedvesebb legyek veled, az út végéig egy hangot se – vette szigorúbbra a hangját. 

– Ha azt akarod, hogy higgyek neked, találj ki valami olyat – morogtam az orrom alatt. 

– Hiába, te sosem fogsz változni – sóhajtott lemondóan. 

Sajnos nem tudta, de ő maga nem arról volt híres, hogy bárki felé az őszinte kedvességét mutassa. Pedig tényleg kíváncsi voltam, milyen is lehet azaz oldala. Viszont olyan egyértelmű volt az egész, hogy még a vak is látta; nem volt rendben a családi háttere. A múltban bármit is vágott a fejemhez, azt minden lelkiismeret furdalás nélkül tette. Most a viselkedése teljesen másképp hatott rám. A szavainak nem voltak akkora súlyai, mint máskor. Sőt, nem is bántani akart velük, csak kellett valami, ami nem hozta felszínre, mekkora bajban is volt. 

És végre, ennyi idő után kialakult egy reálisabb kép róla. De, ahhoz, hogy a feltételezéseimet igazolni tudtam volna, egy megoldás találtam. Vissza kellett mennem egy kicsit az időben, s végig nézni azokat a képkockákat, amik ezt váltották ki belőle. Mivel egész biztos voltam abban, hogy valaki irányítja őt, és viselkedik így. Egyszerűen félt ellenszegülni a parancsolójának...

– Jungkook POV. – 

A YooAra-val való találkozásom óta, az életem megváltozott. Ötlettől vezérelve bántam vele úgy, mint egy kutyával. Tudtam jól, hogy minden egyes szó, ami akkor elhagyta a számat, amikor vele beszéltem, rosszul esett neki. De egyszerűen az agyam nem bírta felfogni, annak az idegennek a szavait, mik ekkora hatással voltak akkor rám. Ha találtam volna megoldást, minden szó nélkül visszamentem volna a legelejére, ahol megtettem a legrosszabb lépéseket. És tessék, akkora problémába kerültem, hogy egy rajongót magam ellen hangoltam. Akinek az apja, az én faterom cégénél dolgozott. 

Remek kapcsolatot ápoltak, de JunHo két lányát soha nem bírták elfogadni, ahogy a feleségét sem. Ezek alapján nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk családja  volt az, aki a legsötétebb múlttal rendelkezett. Ha még fejbe is ütöttek volna egy baseball ütővel, akkor sem tudtam volna elmondani. Mindenesetre, nem bolygattam tovább a múltat, hisz' valamelyikünk biztosan megsérült volna. Úgyhogy továbbra bántottam, ahogy az elő volt írva. 

A fejemben egy olyan kép alakult ki a lányról, aki nem ismert lehetetlen és akármikor számítani lehetett rá. Azóta sem változott meg, és még mindig tartottam magam az elveimhez, hogy valóban egy szókimondó lány lakozott legbelül. Viszont ezt ChanMi mélyre nyomta benne, és ekkor tudta meg az alak, hogy mivel tud a legjobban ártani YooAra-nak. Minden rossz dolog, amit ChanMi-ről feltételezett YooAra, egy fátyol volt, mit nem olyan könnyű lerántani az arcáról. 

A két lányról teljesen másak voltak az állításaim. ChanMi volt az a lány, akit az első perctől közelebb éreztem magamhoz, még akkor is, ha idősebb nálam. Barátok akartunk maradni, de amikor bemutattam a szüleimnek; nagy dobra verték az egész baráti kapcsolatunkat. Nem akartam közelebb kerülni hozzá, így kerestem egy kibúvónak való tökéletes tervet. És azzal a hazugsággal fordítottam magam ellen a családomat, hogy volt egy barátnőm. Mondhatni, csaliként használtam fel YooAra-t. 

YooAra-ról kettős kép alakult ki a fejemben. A koncert vége fele, a srácokkal izgatottan vártuk a rajongókat, mivel a támogatásuk nagyon sokat jelentett. Akkor alaposan végig mérten minden lányt, hogy ki felelne meg a leírtaknak, de senki nem volt olyan. Aztán végül is, szembe jött velem a megfelelő lány. Csalódottan nézett körbe, mivel a csapattársaimat nem látta, akik éppenséggel akkor, elmentek kaját szerválni. Eszembe sem jutott volna arra kérni, hogy hazudjon a szüleinek, de nem volt mást választásom. Ha kiderült volna minden, a szüleim kitettek volna a házból. Nem akartam szégyenfolt lenni a családban, mert az sértette volna az egész Jeon család büszkeségét. 

Azóta mondjuk rengeteg minden történt, időközben YooAra életébe belecsöppent Nam Daehyun és Lee Minhyuk. Egyikükkel sem szimpatizáltam, mivel sötét titkokat rejtegethetnek, mitől YooAra-t próbáltam megóvni. Ami általában mindig fordítva sült el, és én voltam a rossz ember. Így a lány a rosszabb pillanataiban, mindig Minhyuk-hoz futott. Daehyun-t akkor még eltudtam viselni, mivel nem rondított bele a képbe. Minhyuk viszont annál inkább ártani próbált Ara-nak, egyre inkább segíteni akartam a lányon. Ezért is döntöttem úgy, hogy velük tartok Magyarországra. Ehhez viszont továbbra is kellett a durva oldalam, csak, hogy felnyissa végre a szemeit. 

 ***

A vállára dőlve, pihentettem a szemeimet, mivel a nyakam napok óta görcsben állt. És ez idő alatt hiába kerestem a megfelelő testtartást; egyik sem bizonyult a legkényelmesebbnek. Ha gondoltam volna arra, hogy az út ilyen hosszú, elraktam volna egy nyakpárnát. Viszont már bánhattam, mert nem volt visszaút. A gép felszállt és jóval a felhők felett jártunk. A fülemet YooAra hangja csapta meg, amint épp arra kért, hogy szálljak le róla. 

– Jungkook, kérlek szállj le rólam! Nem éppen kényelmes ez nekem – nézett le rám. 

– Nem érdekel senkit, hogy neked mi kényelmes és mi nem – válaszoltam lehunyt szemekkel. –  Amúgy pedig, ha azt akarod, hogy kedvesebb legyek veled, az út végéig egy hangot se – figyelmeztem a lányt. 

– Ha azt akarod, hogy higgyek neked, találj ki valami olyat – dünnyögte halkan, amit pont meghallottam. 

– Hiába, te sosem fogsz változni – sóhajtottam lemondóan. 

Kicsikét szarul esett, hogy nem hitt nekem, de amennyit bántottam, megérdemeltem. Az elején még vakon megbízott bennem, azóta az idők viszont változtak. Hol elbúcsúztunk egymástól, hol újra egymásba botlottunk. És ez a kezdetektől, így ment. Ugyanazokat a fárasztó köröket róttuk, egymást kergetve a végtelenségben. 

Az álom olyan szinten elnyomott mindkettőnket, hogy pár órával később arra lettünk figyelmesek, hogy egymáshoz bújva aludtunk. YooAra arca egy percre teljesen lángba borult, s zavarában a kinti tájat kezdte el figyelgetni. Cuki volt, meg minden, de ennyire senkinek nem kellene ezeket túlreagálnia. Főleg nem neki, akinek a fejében, továbbra is rossz gondolatok vannak...

– YooAra POV. – 

Félt ellenszegülni annak az embernek, aki ezt mind megparancsolta neki. Hogy eltudja árulni végre a dolgokat, a múltban való keresgélésre tudtam hagyatkozni. Ha még mindig azt akarta, hogy bízzak benne, meg kell nyílnia. És ehhez a kulcs; a múlt. 

Órákkal később, Jungkook vállán ébredtem, ki meglepődve nézett le rám. Azért még én sem gondoltam volna, hogy álmomban ilyet teszek majd. Azonban ezzel most nem tudtam mit kezdeni, mivel az arcom paradicsom piros volt. Ezek mellé pedig a szívem heves verése is társult, mi nem akart csillapodni. Ez viszont csakis azért történt, mert túl közel voltunk egymáshoz. Semmi nincs közöttünk és nem is lesz! 

Kislányos zavaromat elrejtve, fordultam az ablak felé, ahol talán sikerült lenyugodnom. Higgadtságom ellenére is, továbbra is csak a kinti tájat szemléltem. Féltem felé fordulni, hisz' úgyis tudtam, hogy a fejemet fogja leüvölteni, amiért a vállára csorgott a nem létező nyálam is. 

Leszállva a repülőgépről, mint egy csorda, úgy vettük meg az irányt a szálloda felé, amikor Jungkook a csuklómat megragadva, maga felé fordított és komoly arccal kezdett el rám meredni. 

– Hallgass meg, és utána mehetsz a másik kettő után! De ez most fontos... – nézett rám határozottan.

Döbbenten néztem rá, mivel gőzöm sem volt, hogy hova akart kilyukadni. Rejtélyes volt a viselkedése, az arca pedig semmitmondó. Mintha titkolni akarta volna, amit mondani szeretne, de nem bírta tovább tartani. Feltűnt,  hogy a szája szélét rágcsálta, miközben hezitált, biztos volt –e abban, amiben. 

Jungkook, miért hezitálsz mindig, amikor valamit mondani szeretnél...? Mi tart vissza, hogy eláruld, ami a lelkedet nyomja...?