Az autó felé fordulva, láttam magam előtt, ahogy elcsap és a földön terülök, a saját véremben haldokolva. Igen, ahelyett, hogy visszaléptem volna az útra, teljes sokkban álltam még mindig egy helyben. Tehetetlen voltam, egyedül csak a gyengeség volt az, ami kavargott bennem. Minden pillanat eltörpült az én gyengeségem mellett. A testem csakis arra várt, hogy végre segítsen rajtam, s húzzon fel a szakadékból. Azonban hiába vártam, egyedül az illető gúnnyal teli nevetését hallottam, mi nem segített a helyzeten. Egy szánalmas idiótának hittem magam, ki mindig mindenre rávágta, hogy semmi baj nem történik este. Nyugodtam csatangoltam eddig az éjszakában, nem gondolván arra, hogy ilyen is megeshet.
A semmiből egy erős kéz fonódott a csuklóm köré, mely visszarántott a halálcsapdájából. Ziháltam, a levegővételem sem akart olyanná válni, mint régen. Egyszerűen képtelen voltam megszabadulni attól az érzéstől, ami akkor és ott belém költözött. Legszívesebben neki mentem volna BoYoung-nak, de tudtam, ha bármit is hozzávágnék a fejéhez, nem segítene a helyzetemen. Ugyan olyan elvetemültnek született, mint ChanMi.
BoYoung-ot a mi kis csapatunk mindig is utálta. A legrosszabb helyeken próbált ártani nekünk, főleg MinJinek. Ahányszor valami fotózásra volt meghívva, oda a boszorka is ment. JiJi majdnem miatta adta fel a legnagyobb álmát, amiről kiskora óta álmodozott. Egy idő feladta a MinJi-vel való gyerekes vitáját, s helyette valaki mást keresett. Mint mindig is, erre is én voltam a tökéletes célpont. S, így, hogy most tudja mit tettem, nem volt kizárva, hogy egy nap, saját kezűleg fojt meg. Rengetegszer voltak már dühkitörései, mivel nem is egyszer szorult orvosok segítségére.
Lezárva a BoYoung-os témát, elkezdtem felmérni a távolságot, hogy mégis milyen hosszú távolság lett volna szükséges, az elcsapásomhoz. Ugyan gyorsan jött, de ez még korántsem jelentette volna a biztos halálomat. Felnéztem az illetőre, akin most az egyszer tényleg meglepődtem. Képes volt erre a pár másodpercre félredobni a büszkeségét és kihúzni a bajból?! Na, ez is új, hacsak nem valami álca, hogy ő tudjon eltenni láb alól.
– BoYoung távozz innen, később még tárgyalunk ezzel kapcsolatban – nézett rá az illető összehúzott szemmel. – Nem tudom mit kezdenél magaddal, ha én nem lennék neked – vigyorgott rám.
– Mintha nem tudnám a dolgokat megoldani egyedül – feleltem szemet forgatva.
– Esetleg egy köszönöm, hogy megmentettem a szánalmas életed? – vette komolyra a hangját.
– Neked biztosan nem köszönnék meg semmit, de köszi a segítséged – válaszoltam elfintorodva.
– Látod, nem is volt ez olyan – borzolta össze a hajamat, mint egy öt éves gyereknek.
Kezét ütögettem, hogy hagyja abba, mivel még mindig nem voltunk olyan jóban. Azonban ez mit sem hatott, folytatta, mind addig, ameddig a hajam úgy nem nézett ki, mint valami szénaboglya. Nem is ő lett volna, ha ezt kihagyta volna a tervei közül. Ugyan nem bírjuk egymást, de simán kiismerem milyen szándékai vannak – na jó, nem mindig. Most az egyszer tényleg képes lettem volna barátként tekinteni rá. Viszont mint mindig, ezt minden rossz tulajdonsága, mélyre elnyomta magát bennem.
Még egyszer megköszönve segítségét, elindultam az úttesten, azonban a tekintetét magamon éreztem. Hallottam, ahogy a vizes utcákon végig követ engem. Próbáltam nem tudomást venni róla, de cipőjének hangja, visszhangot vert az éjszakában. Idegesítő volt, hogy eszébe nem jutott volna leszállni rólam. Egész biztosan volt valami hátulütője ennek a hirtelen jött kedvességnek. Csak nem tudtam, hogy mégis micsoda. A végére kellett járnom, semmi kedvem nem volt egy újabb csapdájába belesétálni.
Lépéseimet felgyorsítottam, szinte már rohantam végig az utcán. Hátranézve azt véltem felfedezni, hogy egyáltalán nem fut utánam, csak békésen sétálgatott az utcán. Lépteimet lelassítottam, így nyugodtan barangoltam az utcán, hol ilyenkor rengeteg veszély leselkedett a magamfajta lányokhoz. Berögződött, hogy az édesanyám ezt verte bele a fejembe; "Késő éjjel nem ajánlatos az utcán sétálgatnod, ilyenkor az utcákon csúnya bácsik kóborolnak, akik lányokat erőszakolnak meg. Kérlek, vigyázz magadra!" Ekkor voltam olyan tizenegy éves. Akkor még tényleg nem értettem mit is akart ezzel mondani. Mostanra viszont felfogtam, s sokkal óvatosabb lettem.
Átlépve a lakásnak a küszöbét, mindenhol a káosz uralkodott. A nappaliból hirtelen KyungAh sikítását hallottam meg. Lesem vettem a cipőmet, azonnal a helységbe rohantam, ahol olyan dolog fogadott, mit soha nem gondoltam. Barátnőm a kanapén ficánkolódott, mivel V a derekán ült és csikizte. Nem tudtam, hogy erre mit is reagáljak. Örömömben ugráljak, hogy KyungAh boldog most az egyszer, vagy állítsam le őket.
Csendben tűrtem, de aztán tényleg kezdtem már megelégelni, hogy éjfél is elmúlt, de még nem tudják befogni a szájukat. Torkomat megköszörülve hívtam fel magamra a figyelmet, hogy Tae-nek ideje indulnia. Nekem aztán olyan mindegy, hogy mikor jön ide, csak Jungkookot ne hozza ide. Percekkel később Taehyung úgy felszívódott, mintha itt sem lett volna. Hullafáradtan dőltem el a kanapén, ahol fura dolgok történhettek, amíg nem voltam itthon.
Elgondolkodtam azon, hogyha ki nem derült volna a titok, akkor mégis mi lett volna ennek a kimenetele?! Változtatott volna egyáltalán valamit a viselkedésén?! És még ehhez hasonló kérdésekkel nyomott el az álom. Másnap reggel vidáman ébredtem, ami a legrosszabb napokon nem igazán szokott előjönni. KyungAh már elment, ami azt jelentette, hogy egyedül kellett mennem az egyetemre. Egyszerűen felemelő érzés volt az, hogy tanácstalanul üldögélsz a konyhába és azt vártad, szembejöjjön veled, mit is akarsz most kezdeni. Itthon maradhattam volna, de készültünk a vizsgákra. Bemehettem volna, mert eltudtam volna valamivel ütni az időt. Azonban nem volt senki, hogy megmondja a dolgokat.
Elűzve minden kételyt a fejemből, csakis a pozitív dolgokra gondoltam, mert tényleg elég volt, hogy negatívan látom a világot. YoonJo is világosan megmondta, hogy negatív egy személyiség vagyok.
Elkészülve rendesen, becsaptam magam után az ajtót és elindultam otthonról. Azonban nem kellett sokat csendben gyalogolnom, mivel a békés gondolataimat a telefon hangja törte meg.
– Mondjad KyungAh – szóltam bele a készülékbe.
– Ugye még nem indultál el otthonról? – hallottam meg hangját, miben felfedeztem egy kis aggodalmat.
– Lassan ott vagyok a teremnél. Miért? – kérdeztem meglepődötten.
– Akkor már mindegy. Kérlek, ne lepődj meg, amikor benyitsz majd – felelte letörten.
– Miről beszélsz Hara?! Kezdesz megré... – fejeztem volna be a mondatomat, ha egy zöld folyadék ne landolt volna a fejemen.
A fülemet a társaim nevetése ütötte meg, ami azzal járt, hogy tekintetem először Jungkook-ra tévedt. Arcára egy ördögi vigyort ki, s hirtelen mellette ChanMi és BoYoung is ott termett. Tehát a kedvessége csak egy álca volt, hogy azt is elhiggyem, s ezt megtudja csinálni. Ekkora megaláztatásban még soha nem részesültem. Hittem abban, hogy talán nem fog semmi rossz történni, de kár volt elhamarkodnom a dolgokat. KyungAh és MinJi felé fordultam, hogy jöjjenek velem, mivel most az egyszer a segítségükre szorultam.
Utunk a lány mosdóba vezetett, ahol azonnal a földre rogyva meredtem magam elé. A sírás határán voltam, habár nem mutathattam ki a gyengeségemet. Megfogadtam, hogy a végéig erős maradok és nem fogok olyan könnyedén darabjaira törni. Sok mindent eltudtam viselni, ami legbelül fájt, letudtam gyűrni a belőlem feltörekvő könnyeket. És ez most sem lett másképp.
Lassan feltápászkodtam és belenéztem a tükörbe, hol a legrosszabbik énem nézett vissza rám. A zöld trutyi az egész hajamat befedte, ami azt eredményezte, hogy minden begöndörített tincs, összeragadt. Feleslegesnek gondoltam kiszedegetni a beszáradt darabkákat. Idegességemben rácsaptam a mosdótálra, ami ugyan nem ártott, viszont nagyon jól esett. Ugyan nem segített megnyugvásomon, azonban tökéletesen megfelelt Jungkook-nak.
A nap hátralevő részét magamba fordulva töltöttem. Senkihez sem beszéltem, még csak rá sem néztem az illetőre. Úgy éreztem magamat, mint aki elveszett és nem találná helyét a világban. Azonban ezen semmi nem segített, otthon is a barátnőim körében néma csendben ültem.
Épp a táskám mélyén kutakodtam, amikor a kezembe akadt az a bizonyos levél. KyungAh, amint meglátta a borítékot, kikapta és elolvasta. Ez így ment sorra, s két barátnőm kezei közül mindig kihullott és döbbentem meredtek maguk elé. Furcsának találtam, hogy mindkettőjüket ennyire sokkolta a levél tartama. Szépen én is beleolvastam és engem is ugyanúgy sokkolt.
"Célom elérni, hogy tönkretegyem YooAra-t. Több okból kifolyólag is; az egész családja megkeseredett alakból áll. Az apja, amióta megérkezett az én apám cégéhez, egy dolog vezérelte. Még pedig az, hogy elvegye és tönkretegye, s magáénak nyilvánítani a sikert. Hogy ezt megtudjam akadályozni, egy dolog szükséges. Még pedig, kihasználni a gyenge pontját!
KyungAh, add ezt a levelet YooAra-nak. Csak, hogy tudja mit rejteget neki a sötét jövő!
Üdv: Jeon Jungkook"
A szemeimbe könnyek gyűltek, mely azt jelentette, hogy megtörtem. Végül is, hogy a végéig állni a fogom a sarat, nem történt meg. Egyszerűen túl sok volt az, amin keresztül mentem. A sok stressz és lelki teher, most mutatkozott meg. A könnyek a papírt áztatták, s csak magam elé meredve, egy szót tudtam hajtogatni, mindvégig.
– Feladom! – suttogtam, mit még a barátnőim hallottak.
A semmiből egy erős kéz fonódott a csuklóm köré, mely visszarántott a halálcsapdájából. Ziháltam, a levegővételem sem akart olyanná válni, mint régen. Egyszerűen képtelen voltam megszabadulni attól az érzéstől, ami akkor és ott belém költözött. Legszívesebben neki mentem volna BoYoung-nak, de tudtam, ha bármit is hozzávágnék a fejéhez, nem segítene a helyzetemen. Ugyan olyan elvetemültnek született, mint ChanMi.
BoYoung-ot a mi kis csapatunk mindig is utálta. A legrosszabb helyeken próbált ártani nekünk, főleg MinJinek. Ahányszor valami fotózásra volt meghívva, oda a boszorka is ment. JiJi majdnem miatta adta fel a legnagyobb álmát, amiről kiskora óta álmodozott. Egy idő feladta a MinJi-vel való gyerekes vitáját, s helyette valaki mást keresett. Mint mindig is, erre is én voltam a tökéletes célpont. S, így, hogy most tudja mit tettem, nem volt kizárva, hogy egy nap, saját kezűleg fojt meg. Rengetegszer voltak már dühkitörései, mivel nem is egyszer szorult orvosok segítségére.
Lezárva a BoYoung-os témát, elkezdtem felmérni a távolságot, hogy mégis milyen hosszú távolság lett volna szükséges, az elcsapásomhoz. Ugyan gyorsan jött, de ez még korántsem jelentette volna a biztos halálomat. Felnéztem az illetőre, akin most az egyszer tényleg meglepődtem. Képes volt erre a pár másodpercre félredobni a büszkeségét és kihúzni a bajból?! Na, ez is új, hacsak nem valami álca, hogy ő tudjon eltenni láb alól.
– BoYoung távozz innen, később még tárgyalunk ezzel kapcsolatban – nézett rá az illető összehúzott szemmel. – Nem tudom mit kezdenél magaddal, ha én nem lennék neked – vigyorgott rám.
– Mintha nem tudnám a dolgokat megoldani egyedül – feleltem szemet forgatva.
– Esetleg egy köszönöm, hogy megmentettem a szánalmas életed? – vette komolyra a hangját.
– Neked biztosan nem köszönnék meg semmit, de köszi a segítséged – válaszoltam elfintorodva.
– Látod, nem is volt ez olyan – borzolta össze a hajamat, mint egy öt éves gyereknek.
Kezét ütögettem, hogy hagyja abba, mivel még mindig nem voltunk olyan jóban. Azonban ez mit sem hatott, folytatta, mind addig, ameddig a hajam úgy nem nézett ki, mint valami szénaboglya. Nem is ő lett volna, ha ezt kihagyta volna a tervei közül. Ugyan nem bírjuk egymást, de simán kiismerem milyen szándékai vannak – na jó, nem mindig. Most az egyszer tényleg képes lettem volna barátként tekinteni rá. Viszont mint mindig, ezt minden rossz tulajdonsága, mélyre elnyomta magát bennem.
Még egyszer megköszönve segítségét, elindultam az úttesten, azonban a tekintetét magamon éreztem. Hallottam, ahogy a vizes utcákon végig követ engem. Próbáltam nem tudomást venni róla, de cipőjének hangja, visszhangot vert az éjszakában. Idegesítő volt, hogy eszébe nem jutott volna leszállni rólam. Egész biztosan volt valami hátulütője ennek a hirtelen jött kedvességnek. Csak nem tudtam, hogy mégis micsoda. A végére kellett járnom, semmi kedvem nem volt egy újabb csapdájába belesétálni.
Lépéseimet felgyorsítottam, szinte már rohantam végig az utcán. Hátranézve azt véltem felfedezni, hogy egyáltalán nem fut utánam, csak békésen sétálgatott az utcán. Lépteimet lelassítottam, így nyugodtan barangoltam az utcán, hol ilyenkor rengeteg veszély leselkedett a magamfajta lányokhoz. Berögződött, hogy az édesanyám ezt verte bele a fejembe; "Késő éjjel nem ajánlatos az utcán sétálgatnod, ilyenkor az utcákon csúnya bácsik kóborolnak, akik lányokat erőszakolnak meg. Kérlek, vigyázz magadra!" Ekkor voltam olyan tizenegy éves. Akkor még tényleg nem értettem mit is akart ezzel mondani. Mostanra viszont felfogtam, s sokkal óvatosabb lettem.
Átlépve a lakásnak a küszöbét, mindenhol a káosz uralkodott. A nappaliból hirtelen KyungAh sikítását hallottam meg. Lesem vettem a cipőmet, azonnal a helységbe rohantam, ahol olyan dolog fogadott, mit soha nem gondoltam. Barátnőm a kanapén ficánkolódott, mivel V a derekán ült és csikizte. Nem tudtam, hogy erre mit is reagáljak. Örömömben ugráljak, hogy KyungAh boldog most az egyszer, vagy állítsam le őket.
Csendben tűrtem, de aztán tényleg kezdtem már megelégelni, hogy éjfél is elmúlt, de még nem tudják befogni a szájukat. Torkomat megköszörülve hívtam fel magamra a figyelmet, hogy Tae-nek ideje indulnia. Nekem aztán olyan mindegy, hogy mikor jön ide, csak Jungkookot ne hozza ide. Percekkel később Taehyung úgy felszívódott, mintha itt sem lett volna. Hullafáradtan dőltem el a kanapén, ahol fura dolgok történhettek, amíg nem voltam itthon.
Elgondolkodtam azon, hogyha ki nem derült volna a titok, akkor mégis mi lett volna ennek a kimenetele?! Változtatott volna egyáltalán valamit a viselkedésén?! És még ehhez hasonló kérdésekkel nyomott el az álom. Másnap reggel vidáman ébredtem, ami a legrosszabb napokon nem igazán szokott előjönni. KyungAh már elment, ami azt jelentette, hogy egyedül kellett mennem az egyetemre. Egyszerűen felemelő érzés volt az, hogy tanácstalanul üldögélsz a konyhába és azt vártad, szembejöjjön veled, mit is akarsz most kezdeni. Itthon maradhattam volna, de készültünk a vizsgákra. Bemehettem volna, mert eltudtam volna valamivel ütni az időt. Azonban nem volt senki, hogy megmondja a dolgokat.
Elűzve minden kételyt a fejemből, csakis a pozitív dolgokra gondoltam, mert tényleg elég volt, hogy negatívan látom a világot. YoonJo is világosan megmondta, hogy negatív egy személyiség vagyok.
Elkészülve rendesen, becsaptam magam után az ajtót és elindultam otthonról. Azonban nem kellett sokat csendben gyalogolnom, mivel a békés gondolataimat a telefon hangja törte meg.
– Mondjad KyungAh – szóltam bele a készülékbe.
– Ugye még nem indultál el otthonról? – hallottam meg hangját, miben felfedeztem egy kis aggodalmat.
– Lassan ott vagyok a teremnél. Miért? – kérdeztem meglepődötten.
– Akkor már mindegy. Kérlek, ne lepődj meg, amikor benyitsz majd – felelte letörten.
– Miről beszélsz Hara?! Kezdesz megré... – fejeztem volna be a mondatomat, ha egy zöld folyadék ne landolt volna a fejemen.
A fülemet a társaim nevetése ütötte meg, ami azzal járt, hogy tekintetem először Jungkook-ra tévedt. Arcára egy ördögi vigyort ki, s hirtelen mellette ChanMi és BoYoung is ott termett. Tehát a kedvessége csak egy álca volt, hogy azt is elhiggyem, s ezt megtudja csinálni. Ekkora megaláztatásban még soha nem részesültem. Hittem abban, hogy talán nem fog semmi rossz történni, de kár volt elhamarkodnom a dolgokat. KyungAh és MinJi felé fordultam, hogy jöjjenek velem, mivel most az egyszer a segítségükre szorultam.
Utunk a lány mosdóba vezetett, ahol azonnal a földre rogyva meredtem magam elé. A sírás határán voltam, habár nem mutathattam ki a gyengeségemet. Megfogadtam, hogy a végéig erős maradok és nem fogok olyan könnyedén darabjaira törni. Sok mindent eltudtam viselni, ami legbelül fájt, letudtam gyűrni a belőlem feltörekvő könnyeket. És ez most sem lett másképp.
Lassan feltápászkodtam és belenéztem a tükörbe, hol a legrosszabbik énem nézett vissza rám. A zöld trutyi az egész hajamat befedte, ami azt eredményezte, hogy minden begöndörített tincs, összeragadt. Feleslegesnek gondoltam kiszedegetni a beszáradt darabkákat. Idegességemben rácsaptam a mosdótálra, ami ugyan nem ártott, viszont nagyon jól esett. Ugyan nem segített megnyugvásomon, azonban tökéletesen megfelelt Jungkook-nak.
A nap hátralevő részét magamba fordulva töltöttem. Senkihez sem beszéltem, még csak rá sem néztem az illetőre. Úgy éreztem magamat, mint aki elveszett és nem találná helyét a világban. Azonban ezen semmi nem segített, otthon is a barátnőim körében néma csendben ültem.
Épp a táskám mélyén kutakodtam, amikor a kezembe akadt az a bizonyos levél. KyungAh, amint meglátta a borítékot, kikapta és elolvasta. Ez így ment sorra, s két barátnőm kezei közül mindig kihullott és döbbentem meredtek maguk elé. Furcsának találtam, hogy mindkettőjüket ennyire sokkolta a levél tartama. Szépen én is beleolvastam és engem is ugyanúgy sokkolt.
"Célom elérni, hogy tönkretegyem YooAra-t. Több okból kifolyólag is; az egész családja megkeseredett alakból áll. Az apja, amióta megérkezett az én apám cégéhez, egy dolog vezérelte. Még pedig az, hogy elvegye és tönkretegye, s magáénak nyilvánítani a sikert. Hogy ezt megtudjam akadályozni, egy dolog szükséges. Még pedig, kihasználni a gyenge pontját!
KyungAh, add ezt a levelet YooAra-nak. Csak, hogy tudja mit rejteget neki a sötét jövő!
Üdv: Jeon Jungkook"
A szemeimbe könnyek gyűltek, mely azt jelentette, hogy megtörtem. Végül is, hogy a végéig állni a fogom a sarat, nem történt meg. Egyszerűen túl sok volt az, amin keresztül mentem. A sok stressz és lelki teher, most mutatkozott meg. A könnyek a papírt áztatták, s csak magam elé meredve, egy szót tudtam hajtogatni, mindvégig.
– Feladom! – suttogtam, mit még a barátnőim hallottak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése