Az előttem álló embert, két perccel ezelőtt még ismertem. Most viszont, mindössze egy vadidegen, aki soha nem ártott nekem. Azokat csak beképzeltem, minden hazugságom mesébe illő, mik nem léteznek. Azonban egy végzetes hibát elkövettem, mit nem lehet visszavonni. Az már soha nem lesz olyan, mint régen. Bele kell nyugodnom, ami megtörtént az megtörtént.
Semmi nem késztetett arra, hogy tovább maradjak ebben a feszült légkörben. Csendben távoztam a helyszínről, valamivel nyugodtabban. Az elkövetkezendő napokban, új életnek nézek elébe. Ideje lesz lezárni a múltat, s a jövőbe tekinteni, ami egyenlőre még felfedetlen titkokat rejt. Tisztáznom kell a feje tetejére állított kapcsolatomat a családommal, mi nem olyan egyszerű. Egyikük sem akar látni, meglehetősen nyomós ok miatt. De ez nem mehet, így a végtelenségig!
A sötétségben ballagtam haza, az arcomon több ezer wattos mosollyal, mit senki nem tudott onnan lekaparni. Az örömhírt sajnos nem tudom elmondani KyungAh-nak, mivel van egy olyan érzésem, hogy nem lesz otthon. Pechemre így is lett. Az egész lakás a fekete éj, sötét színeibe burkolózott be. Mint mindig, ez a lány keresi az egy éjszakás kalandokat. Hiába pofázik neki az ember, a felfogási képessége egy öt éves gyerek szintjét se haladja meg.
Belépve a hálóba, úgy éreztem magam, mint még soha. Felszabadultnak, problémamentesnek. Úgy érzem, hogy a magam ura lehetek, akit nem kötnek semmiféle szabályhoz. Most ebben a pillanatban megfogadom, hogy nem lesz semmi közöm idolokhoz, ezzel a Minhyukkal való kapcsolatomat is megszakítva.
A telefonomért nyúlva, kezdtem el keresgélni a névjegyek között Minhyuk telefonszámát. Jó lenne megtudni, miért is haragszik rám, amiről tulajdonképpen nem is én tehetek. Vagy, ha mégis, akkor nem hallottam még róla. A legjobb döntés még mindig az, ha megbeszélem vele, mintsem, hogy annyiban hagyom a dolgot.
Percekkel később, amint megtaláltam a telefonszámot el is indítottam a hívást, azonban a hangposta kapcsolt be. Felesleges lenne hagynom üzenetet, úgy is tudom, hogy azonnal kitörölné. Csalódottan dobtam a párnámra a tárgyat, s szenteltem minden figyelmemet a plafonnak. Még a lámpa körül repkedő molylepkét is érdekesebbnek találtam. Általában, ha meglátok ilyen lényeket, rám tör a pánik, de most jelen esetben ez nem történt meg.
Kezdtem kényelmetlennek érezni a fekvőpozíciót, így összeszedve minden erőmet, próbáltam felülni. Azonban semmi, a testem nehéz volt, mintha odaragasztottak volna, mi több, bilincseltek volna.
A szobára telepedett csendet, a mobilom zaja törte meg. Ideje lesz leváltanom ezt az ócska csengőhangot, jobbak is megjelentek mostanában. A kijelző nem írt ki semmilyen nevet, csak egy ismeretlen telefonszámot. Nem tudtam mire számítsak, így mindenfajta gondolkodás nélkül felvettem.
– YooAra, de jó, hogy felvetted! Szükségem van a segítségre – hallottam meg barátnőm hangját. – Óriási nagy bajba keveredtem – nevetett fel kínosan.
– Semmi újat nem mondtál ezzel. Mit tettél, hogy megint nekem kell elvinnem a bajt? – tettem fel a kérdést.
– Betudnál jönni a rendőrségre?! Ha a szüleim ezt megtudják kinyírnak és lőttek a nagyra törő álmaimnak – ecsetelte a dolgokat.
– Hogy hova kerültél?! – akadtam ki hirtelen. – Ezt itthon megbeszéljük, megyek érted – tettem le gyorsan a telefonomat.
Alig van negyed órája, hogy hazaértem, de igen bújj bele a cipőbe és indulj megint útnak. Mit meg nem teszek azért, hogy KyungAh megtarthassa a piszkos kis titkait. Ha megtehetném, egész éjjel ott hagynám, hogy eljusson a tudatáig; ne keveredjen bajba. Viszont ezt nem teszem meg, mivel akkor elkönyvelne a világ legrosszabb barátnőjének, aki mindent leszar. Na, mindegy, muszáj lesz alaposan beszélnem vele, ha tényleg nem akarja, hogy a szülei megtudják.
Nem szeretek tizenegy óra körül ezen a környéken mászkálni, mert rengeteg ilyenkor a részeg ember, na meg a hajléktalanok. Nincs kedvem egyiknek se az áldozata lenni, főleg úgy, hogy semmi használható eszközt nem hoztam magammal. Ígéretes, így elindulni bárhova is.
Lépéseimet szaporábbra vettem. Egyszerűen szerettem volna minél előbb hazaérni, s ágyba dőlni. Ennyire nyúzottnak még sosem éreztem magam, egyik nap sem. Viszont az a jó az egészben, hogy sehova se kell pontos időpontra érkeznem. Csak én és a pihentető napok.
Fél óra gyaloglás után, már bent is voltam az őrsön, ahol KyungAh veszekedett a rendőrrel. Nem is ő volna, ha ezt ne tenné meg. Szeretném én egyáltalán tudni, hogy miféle bajba keveredett, s veszekszik az őrrel?! Én biztosan nem.
Egy sóhaj kíséretében léptem be a helységbe, s néztem a jelenetet. Nem tudja, de nem ajánlatos egy rendőrrel vitatkozni, mivel komolyabb következményei is lehetnek. Torkomat megköszörülve, vártam, mikor is fejezi be a gyerekes viselkedést, mi még mindig nem akart csillapodni. Így mögé lépve kocogtattam meg a vállát. Ez bezzeg hamar feltűnt neki.
– YooAra, végre itt vagy. Vigyél ki innen, ez az alak egy vadállat – ugrott barátnőm a nyakamba.
– Nem vadállat, csak a dolgát végzi – feleltem nevetve. – Elmondanád, hogy keveredtél ide? – néztem rá felvont szemöldökkel.
– A barátnője szépen, feltűnés mentesen beosont a BigHit épületébe és a fiúkat kergette végig a folyosókon, míg meg nem álltak. A többit nem mesélték el a tagok, de még azt elmondták, hogy a vezetőt orrba vágta, ezzel eltörve azt – ecsetelte a dolgokat az őr. – Kérem, vigyázzon rá, mert legközelebb nem leszek ilyen elnéző.
Hitetlenkedve néztem, hol a barátnőmre, hol az őrre. Nem néztem ki volna ezt KyungAh-ból. Habár, ha ott lettem volna, rég a földön fetrengtem volna akkor a nevetéstől. De azért lássuk be; nem kellett volna őrült sasaeng módjára viselkedni. A másik dolog pedig, hogy a francba üthette orrba az Entertainment vezetőjét?! Tényleg egy alapos nevelésre lesz szüksége, mit én magam fogok elvállalni. Ha kordában tudom tartani az irántuk érzett rajongásomat, akkor miért pont KyungAh az, aki nem...
Karjánál megragadva, vonszoltam ki az rendőrség épülete elég, hol karba tett kézzel álltam előtte. Ő bezzeg csak nagy vigyorral az arcán álldogál egy helyben. Nos, ha ezzel akar kibújni a válaszadás alól, nem fog neki sikerülni, túl jól ismerem őt.
– Mond, te meg vagy hülyülve? – néztem rá mérgesen.
– Nem, csak én lépni akartam az ügyben, hogy Taehyung észrevegyen – válaszolta letörten.
– De ennek nem az megoldása, hogy szegény fiúkat végig kergeted az épület folyosóin, a vezetőről pedig ne is beszéljünk – fogtam a fejemet. – Legközelebb azért gondolkozzál – feleltem higgadtabban.
Fejemmel intettem, hogy menjünk haza, mindkettőnknek sok volt a mai nap. Azt hittem menten az utcán fogok bealudni, annyira fáradt voltam. Nem bírtam az ébrenlétet, mivel nem igazán szoktam hozzá, ahhoz, hogy éjfélkor esek haza.
Másnap reggel, már nem aludhattam hétnél tovább, mivel újra elkezdődött az egyetem. És végre, eljutottam arra szintre, amikor tényleg semmi nem érhet meglepetésként. Az arcomra egy levakarhatatlan mosoly ült, mi talán hetek óta először. Gond egy szál se.
A szobát végig ugrálva, léptem ki a folyosóra, s pattogtam ki a konyhába. Barátnőm csodálkozva nézett rám, mivel nem értettem miért van ez a nagy öröm. Tényleg! Még nem is tudja, hogy eltűnt a képből egy zavaró tényező. És mekkora egy megkönnyebbülés az egész dolog. Hát, majd suli után elmondom neki, mert jelenleg össze kell kapnom magam, ha nem akarok elkésni.
Elintézve minden fontos dolgot, KyungAh az ajtót szó szerint kitépte a helyéről. Intézhetek egy ajtószerelőt, ha nem akarunk az éjjel arra kelni, hogy körözött bűnözők költöznek be hozzánk. Így a csodás alkotásáért, csakis tapsolni tudtam.
Beérve az egyetemre, az orromat a festék szaga csapta meg. Szellőztettek itt egyáltalán, vagy ennyire beivódott a falba az illata?! Fúj, undorító. Azonban ez még mindig nem tehette tönkre a napomat, vagy vakarhatta le a mosolyt.
– YooAra, elmondanád miért vagy ennyire boldog? – nézett rám értetlenül Hara.
– Sikerült eltüntetnem őt az életemből – válaszoltam mosolyogva.
– Komolyan elűzted Jungkookot?! Pedig jó lett volna, ha összejöttök – felelte csalódottan.
– Ha úgy hívják az illetőt, akkor igen őt. Arról ne is álmodj, nem szerettem úgy azt az embert – mondtam határozottan. – Na, de most megyek a terembe, ha nincs kedvem elkésni.
Vállaimat rángatva, s pattogva indultam meg az előadóterembe. Erre persze csak kinevetett, mint mindig. Rendes barátnő vagy KyungAh, köszönöm.
Belépve a helységbe, minden lány egy helyen tömörült, köztük MiYoung is. Másik barátnőm, épp utat készült törni magába a nagy tömegben, ami nem igazán akart neki sikerülni. Ahányszor közéjük férkőzött, úgy ejtették ki, egyenesen le a földre. Viszont látom, hogy nem fogja egykönnyen feladni, addig, ameddig a közelébe nem férkőzik az illetőnek.
Nem törődve az embertömeggel, indultam fel a hosszas lépcsőn, s vágódtam le a helyemre. Hirtelen egy ismerős hangot hallottam meg lentről. Próbáltam belemerülni a gondolataimba, azonban a hang egyre jobban hangosodott, míg el nem ért. Előttem annak az embernek az alakja tűnt fel, kit tegnap láttam utoljára. Már kezdtem azt hinni, hogy nem fogom többet látni. Élén a hárpiával, akiről alig hallottam valamit mostanában.
– Hé, ez most már a mi helyünk! Kelj fel és költözz máshova – szólt hozzám az illető.
– És, ha nem?! Akkor újra nekem ugrasz, mint akkor? – néztem rá szúrós szemekkel.
Semmi nem késztetett arra, hogy tovább maradjak ebben a feszült légkörben. Csendben távoztam a helyszínről, valamivel nyugodtabban. Az elkövetkezendő napokban, új életnek nézek elébe. Ideje lesz lezárni a múltat, s a jövőbe tekinteni, ami egyenlőre még felfedetlen titkokat rejt. Tisztáznom kell a feje tetejére állított kapcsolatomat a családommal, mi nem olyan egyszerű. Egyikük sem akar látni, meglehetősen nyomós ok miatt. De ez nem mehet, így a végtelenségig!
A sötétségben ballagtam haza, az arcomon több ezer wattos mosollyal, mit senki nem tudott onnan lekaparni. Az örömhírt sajnos nem tudom elmondani KyungAh-nak, mivel van egy olyan érzésem, hogy nem lesz otthon. Pechemre így is lett. Az egész lakás a fekete éj, sötét színeibe burkolózott be. Mint mindig, ez a lány keresi az egy éjszakás kalandokat. Hiába pofázik neki az ember, a felfogási képessége egy öt éves gyerek szintjét se haladja meg.
Belépve a hálóba, úgy éreztem magam, mint még soha. Felszabadultnak, problémamentesnek. Úgy érzem, hogy a magam ura lehetek, akit nem kötnek semmiféle szabályhoz. Most ebben a pillanatban megfogadom, hogy nem lesz semmi közöm idolokhoz, ezzel a Minhyukkal való kapcsolatomat is megszakítva.
A telefonomért nyúlva, kezdtem el keresgélni a névjegyek között Minhyuk telefonszámát. Jó lenne megtudni, miért is haragszik rám, amiről tulajdonképpen nem is én tehetek. Vagy, ha mégis, akkor nem hallottam még róla. A legjobb döntés még mindig az, ha megbeszélem vele, mintsem, hogy annyiban hagyom a dolgot.
Percekkel később, amint megtaláltam a telefonszámot el is indítottam a hívást, azonban a hangposta kapcsolt be. Felesleges lenne hagynom üzenetet, úgy is tudom, hogy azonnal kitörölné. Csalódottan dobtam a párnámra a tárgyat, s szenteltem minden figyelmemet a plafonnak. Még a lámpa körül repkedő molylepkét is érdekesebbnek találtam. Általában, ha meglátok ilyen lényeket, rám tör a pánik, de most jelen esetben ez nem történt meg.
Kezdtem kényelmetlennek érezni a fekvőpozíciót, így összeszedve minden erőmet, próbáltam felülni. Azonban semmi, a testem nehéz volt, mintha odaragasztottak volna, mi több, bilincseltek volna.
A szobára telepedett csendet, a mobilom zaja törte meg. Ideje lesz leváltanom ezt az ócska csengőhangot, jobbak is megjelentek mostanában. A kijelző nem írt ki semmilyen nevet, csak egy ismeretlen telefonszámot. Nem tudtam mire számítsak, így mindenfajta gondolkodás nélkül felvettem.
– YooAra, de jó, hogy felvetted! Szükségem van a segítségre – hallottam meg barátnőm hangját. – Óriási nagy bajba keveredtem – nevetett fel kínosan.
– Semmi újat nem mondtál ezzel. Mit tettél, hogy megint nekem kell elvinnem a bajt? – tettem fel a kérdést.
– Betudnál jönni a rendőrségre?! Ha a szüleim ezt megtudják kinyírnak és lőttek a nagyra törő álmaimnak – ecsetelte a dolgokat.
– Hogy hova kerültél?! – akadtam ki hirtelen. – Ezt itthon megbeszéljük, megyek érted – tettem le gyorsan a telefonomat.
Alig van negyed órája, hogy hazaértem, de igen bújj bele a cipőbe és indulj megint útnak. Mit meg nem teszek azért, hogy KyungAh megtarthassa a piszkos kis titkait. Ha megtehetném, egész éjjel ott hagynám, hogy eljusson a tudatáig; ne keveredjen bajba. Viszont ezt nem teszem meg, mivel akkor elkönyvelne a világ legrosszabb barátnőjének, aki mindent leszar. Na, mindegy, muszáj lesz alaposan beszélnem vele, ha tényleg nem akarja, hogy a szülei megtudják.
Nem szeretek tizenegy óra körül ezen a környéken mászkálni, mert rengeteg ilyenkor a részeg ember, na meg a hajléktalanok. Nincs kedvem egyiknek se az áldozata lenni, főleg úgy, hogy semmi használható eszközt nem hoztam magammal. Ígéretes, így elindulni bárhova is.
Lépéseimet szaporábbra vettem. Egyszerűen szerettem volna minél előbb hazaérni, s ágyba dőlni. Ennyire nyúzottnak még sosem éreztem magam, egyik nap sem. Viszont az a jó az egészben, hogy sehova se kell pontos időpontra érkeznem. Csak én és a pihentető napok.
Fél óra gyaloglás után, már bent is voltam az őrsön, ahol KyungAh veszekedett a rendőrrel. Nem is ő volna, ha ezt ne tenné meg. Szeretném én egyáltalán tudni, hogy miféle bajba keveredett, s veszekszik az őrrel?! Én biztosan nem.
Egy sóhaj kíséretében léptem be a helységbe, s néztem a jelenetet. Nem tudja, de nem ajánlatos egy rendőrrel vitatkozni, mivel komolyabb következményei is lehetnek. Torkomat megköszörülve, vártam, mikor is fejezi be a gyerekes viselkedést, mi még mindig nem akart csillapodni. Így mögé lépve kocogtattam meg a vállát. Ez bezzeg hamar feltűnt neki.
– YooAra, végre itt vagy. Vigyél ki innen, ez az alak egy vadállat – ugrott barátnőm a nyakamba.
– Nem vadállat, csak a dolgát végzi – feleltem nevetve. – Elmondanád, hogy keveredtél ide? – néztem rá felvont szemöldökkel.
– A barátnője szépen, feltűnés mentesen beosont a BigHit épületébe és a fiúkat kergette végig a folyosókon, míg meg nem álltak. A többit nem mesélték el a tagok, de még azt elmondták, hogy a vezetőt orrba vágta, ezzel eltörve azt – ecsetelte a dolgokat az őr. – Kérem, vigyázzon rá, mert legközelebb nem leszek ilyen elnéző.
Hitetlenkedve néztem, hol a barátnőmre, hol az őrre. Nem néztem ki volna ezt KyungAh-ból. Habár, ha ott lettem volna, rég a földön fetrengtem volna akkor a nevetéstől. De azért lássuk be; nem kellett volna őrült sasaeng módjára viselkedni. A másik dolog pedig, hogy a francba üthette orrba az Entertainment vezetőjét?! Tényleg egy alapos nevelésre lesz szüksége, mit én magam fogok elvállalni. Ha kordában tudom tartani az irántuk érzett rajongásomat, akkor miért pont KyungAh az, aki nem...
Karjánál megragadva, vonszoltam ki az rendőrség épülete elég, hol karba tett kézzel álltam előtte. Ő bezzeg csak nagy vigyorral az arcán álldogál egy helyben. Nos, ha ezzel akar kibújni a válaszadás alól, nem fog neki sikerülni, túl jól ismerem őt.
– Mond, te meg vagy hülyülve? – néztem rá mérgesen.
– Nem, csak én lépni akartam az ügyben, hogy Taehyung észrevegyen – válaszolta letörten.
– De ennek nem az megoldása, hogy szegény fiúkat végig kergeted az épület folyosóin, a vezetőről pedig ne is beszéljünk – fogtam a fejemet. – Legközelebb azért gondolkozzál – feleltem higgadtabban.
Fejemmel intettem, hogy menjünk haza, mindkettőnknek sok volt a mai nap. Azt hittem menten az utcán fogok bealudni, annyira fáradt voltam. Nem bírtam az ébrenlétet, mivel nem igazán szoktam hozzá, ahhoz, hogy éjfélkor esek haza.
Másnap reggel, már nem aludhattam hétnél tovább, mivel újra elkezdődött az egyetem. És végre, eljutottam arra szintre, amikor tényleg semmi nem érhet meglepetésként. Az arcomra egy levakarhatatlan mosoly ült, mi talán hetek óta először. Gond egy szál se.
A szobát végig ugrálva, léptem ki a folyosóra, s pattogtam ki a konyhába. Barátnőm csodálkozva nézett rám, mivel nem értettem miért van ez a nagy öröm. Tényleg! Még nem is tudja, hogy eltűnt a képből egy zavaró tényező. És mekkora egy megkönnyebbülés az egész dolog. Hát, majd suli után elmondom neki, mert jelenleg össze kell kapnom magam, ha nem akarok elkésni.
Elintézve minden fontos dolgot, KyungAh az ajtót szó szerint kitépte a helyéről. Intézhetek egy ajtószerelőt, ha nem akarunk az éjjel arra kelni, hogy körözött bűnözők költöznek be hozzánk. Így a csodás alkotásáért, csakis tapsolni tudtam.
Beérve az egyetemre, az orromat a festék szaga csapta meg. Szellőztettek itt egyáltalán, vagy ennyire beivódott a falba az illata?! Fúj, undorító. Azonban ez még mindig nem tehette tönkre a napomat, vagy vakarhatta le a mosolyt.
– YooAra, elmondanád miért vagy ennyire boldog? – nézett rám értetlenül Hara.
– Sikerült eltüntetnem őt az életemből – válaszoltam mosolyogva.
– Komolyan elűzted Jungkookot?! Pedig jó lett volna, ha összejöttök – felelte csalódottan.
– Ha úgy hívják az illetőt, akkor igen őt. Arról ne is álmodj, nem szerettem úgy azt az embert – mondtam határozottan. – Na, de most megyek a terembe, ha nincs kedvem elkésni.
Vállaimat rángatva, s pattogva indultam meg az előadóterembe. Erre persze csak kinevetett, mint mindig. Rendes barátnő vagy KyungAh, köszönöm.
Belépve a helységbe, minden lány egy helyen tömörült, köztük MiYoung is. Másik barátnőm, épp utat készült törni magába a nagy tömegben, ami nem igazán akart neki sikerülni. Ahányszor közéjük férkőzött, úgy ejtették ki, egyenesen le a földre. Viszont látom, hogy nem fogja egykönnyen feladni, addig, ameddig a közelébe nem férkőzik az illetőnek.
Nem törődve az embertömeggel, indultam fel a hosszas lépcsőn, s vágódtam le a helyemre. Hirtelen egy ismerős hangot hallottam meg lentről. Próbáltam belemerülni a gondolataimba, azonban a hang egyre jobban hangosodott, míg el nem ért. Előttem annak az embernek az alakja tűnt fel, kit tegnap láttam utoljára. Már kezdtem azt hinni, hogy nem fogom többet látni. Élén a hárpiával, akiről alig hallottam valamit mostanában.
– Hé, ez most már a mi helyünk! Kelj fel és költözz máshova – szólt hozzám az illető.
– És, ha nem?! Akkor újra nekem ugrasz, mint akkor? – néztem rá szúrós szemekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése