Jungkook mindössze pár lépést tette felém, mi egyből arra késztetett, hogy kezdjek el lassan hátrálni. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Tőle nem akartam semmit, semmit az ég egy adta világon. Csakis azt, hogy tűnjön el innen, bántott már eleget. Megakarok minden létező kapcsolatot szakítani vele. Jobb lesz nekem nélküle.
Tartva a szemkontaktust vele, egyre nagyobbakat léptem hátra, mit a többiek árgus szemekkel néztek végig. Hirtelen valami meggátolt a menekülési útvonalamban, így már biztosan csapdába estem. Egyre közelebb és közelebb jött, mely kezdett megfélemlíteni. Maga a közelsége és a jelenléte. A ritka alkalmak közzé tartozott az, amikor én féltem valakitől.
Kezei egyből az enyémre találtak rá, ezzel elkezdve simogatni azt. Hányingerem van az olyan emberektől, akik ennyire felszínesen viselkednek. Rezzenéstelen arccal kaptam ki a kezeimet az övéből és szúrósan néztem rá, mint akit készülnék megfojtani.
– YooAra, beszéljük meg, kérlek! – nézett rám könyörögve.
– Csak menj el, nincs miről beszélnünk – suttogtam magam elé.
– Legyen, de az egyességünk még mindig áll – felelte, s kikerülve engem csapta be maga után az ajtót.
Belülről teljesen úgy érzetem, hogy apránként darabokra hullok és a mérhetetlen fájdalom emészt fel. Az egész életem, amiért keményen megdolgoztam, ráadásul a szüleimbe vetett hitem és bizalmam kámforrá vált, egyik pillanatról a másikra. És ez mind egy ember miatt, akinek csak egy egyperces játékra kellettem. Ami pedig az egyességünket illeti, én biztosan nem folytatom. Nincs kedvem még jobban megsérülni, főleg nem így.
Most már csak egy embert kell helyre tennem, kinek a viselkedése amúgy is olyan, mint a személyisége. Rá meg még kevésbé vagyok kíváncsi, mint a másikra. Ugyan Jungkook volt a vita kirobbantója, de Daehyun volt az, aki túl messzire ment. Ez esetben egyikük sem ártatlan, mindketten tettek olyat, ami ezt eredményezte.
Daehyun felé fordultam, aki csak vigyorgott a jeleneten, mint a tejbe tök. Hm, farkasbőrbe bújt bárány, milyen kis aranyos. De ez cseppet sem hat meg, átlátok a szitán. Többet nem leszek azaz átvágható, hiszékeny lány, mint Jungkook idején. Nyitottabb szemmel fogok közlekedni a világban, s még mielőtt cselekednék, kétszer is átgondolok mindent.
– Daehyun, ez rád is vonatkozik! Habár neked évek óta mondogatom, nem jut el az agyadig – szólaltam meg. – A történtek felett nem lehet szemethunyni.
– Pedig azt hittem, hogy engem most nem küldesz el – felelte csalódottan.
– Te is ugyanolyan hibás vagy, mint a másik! Semmiben sem vagy különb nála – méregettem az agyonvert fiút.
Csak azt akarja, hogy most az egyszer kegyelmezzek meg neki. Pedig nem, világosan megmondtam, hogy ő is részt vett ebben. Legközelebb megtanulja, hogy ne csináljon hülyeséget, mert lehetnek következményei. Persze az ember hiába beszél neki, nem fogja fel.
Kezemet felemelve mutattam oda, ahol az előbb Jungkook távozott. Most már őt sem akarom látni, senkit. Csakis a lányokkal akarok lenni, átbeszélni a dolgokat. Ehhez viszont Minhyukot kellene eltávolítanom. Nem tett semmit, de nem akarom látni. Magányra van szükségem.
– Minhyuk, köszi a segítséged. Elmehetsz most már – erőltettem az arcomra egy mosolyt.
– Biztos?! Csak, mert nem vagy olyan állapotban – nézett rám aggódva.
– Már a kezdetektől szét voltam esve, s csak most jöttem rá – ingattam meg a fejemet.
Mindössze egy picike löket kellett, hogy elinduljak lefele a leejtőn. Nem is tudván arról, hogy a végén egy mély szakadék várt rám. Könnyen betudtam dőlni egy ember hazug szavainak, akit egy nagy hülyének tartottam, miközben én voltam az.
Minhyuk távoztával, a tüdőmbe ragadt levegőt valamilyen nyugodtabban fújtam ki. Lassan a földre rogyva kezdtem abban reménykedni, hogy most már tényleg vége az egész körforgásnak. Szerettem volna azt hinni, hogy az egész mindössze egy rossz rémálom, s percek kérdése és felébredek. Nyugodtan élem az életem, mindenféle felhajtás nélkül. De nem, ez mind a valóság, egy csepp álombéliség nélkül.
Úgy éreztem magam, hogy pillanatok kérdése és mindjárt rám tör a sírhatnék. Viszont nem fogok gyengének tűnni egy kicsinyes hazugság miatt. Ennyi miatt egy ember csak nem fog összeomlani, bármennyire is nyomja a lelkét. Amúgy is, én nem arról vagyok híres, hogy azonnal elkezdjek bőgni, ezzel leadva a rengeteg stresszt, ami rám került.
Hiába, látszik, hogy a szüleimtől örököltem az ilyen tulajdonságaimat. Ahogy szokásuk mondani; Nem esett messze az alma a fájától! És sikerült azt is elérniük, hogy mindenben tőlük függjek. Minél jobban kötik az ebet a karóhoz, annál inkább ellent mondok nekik.
Az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, csak forgolódtam az ágyban, várva, hogy álom jöjjön a szememre. Azonban nem sikerült, így reggel, amikor a tükörhöz indultam, egy zombi tekintett vissza rám. A szemem alatt hosszasan húzódott végig az a bizonyos karika, mi magától nem igazán akart eltűnni. Ezek mellett a hajamról már szót se ejtsünk, sokkal rosszabban nézett ki, mint az arcom. Nem tudom, hogy sikerült ezt elintéznem, de tudni se akarom.
Egy sóhaj kíséretében hagytam ott a fürdőszobát és csoszogtam be a konyhába, hol barátnőm vidáman dalolászott és nevetgélt. Általában morcosnak és haragosnak tűnik reggelente, de most kifejezetten meglepett, hogy ilyen jókedvű. Meglepő, viszont annál kellemesebb a hangulat, ha nem azt a mogorva arcát mutatja.
– Jó reggelt! YooAra mi az isten... – szólalt meg KyungAh, majd hirtelen minden életkedve tova szállt.
– Ne is mond, tudom, hogy borzalmasan nézek ki – feleltem.
– Azonnal rendbe szedlek, mire az anyukád idejön, s elmennétek – tette le a csészéket a pultra, s rohant is a fürdőszobába.
– Hova is mennék én vele?! – néztem utána értetlenül.
– Hát bevásárolni a mai napra. Tudod, ma van az apád szülinapja. És persze szeretne veled beszélgetni, amiért hazudsz nekik – válaszolta teljes nyugodtsággal.
Elképedve meredtem a fürdőszoba ajtóra, ahol barátnőm az előbb tűnt el. Teljesen kiment a fejemből, hogy pár héttel ezelőtt megbeszéltem az anyámmal a közös vásárlást. Meg persze az is, hogy ma van apám szülinapja, holnap meg annak a cégnek a ötvenedik évfordulója, ahol dolgozik. Látom ez két nap nem fog nyugisan telni, mint az elmúlt három évben. Szinte tök ugyanazok a dolgok, megjelenni a nem átlagos partikon. Hű, de nagy szám.
Fél órával később, anyukám verte ezerrel az ajtót. Igen, a megbeszélt időpontról, már réges-rég lemaradtam, úgyhogy érthető, miért viselkedik így az anyám. Megszokhattam volna ezt tőle. Semmivel sem tud már meglepni, hisz' nagyon ismerem őt.
– YooAra, indulás! Sietnünk kell, ha még azelőtt beakarjuk fejezni a dolgokat, mielőtt apád hazaérne – ragadta meg a csuklómat anyám, s vonszolt ki az ajtón.
– Azért ne rángass, van két lábam, tudok menni magamtól is – feleltem, miközben kirántottam a kezemet a szorításából.
Összekapva minden létező energiámat, száguldottam le a lépcsőn, nyomomban az anyámmal. Sietségemben a kocsi ajtót is majdnem kitéptem a helyéről. Nos, igen... Nálunk ilyen egy mozgalmas családi nap.
Az út nagy része csendben telt, mivel egyikünk sem akart a másikhoz szólni. Nem akartuk, hogy még nagyobb vita keveredjen a mostaniból. Jobb megoldás lett volna, ha elássuk a csatabárdot, s olyan lesz, mint régen, de ez nem így megy. Legalábbis nálunk nem. Egyikünk elkezd valamit, általában addig nincs békesség, amíg azaz illető meg nem enyhül. Jelen esetben én lennék ez az illető, viszont még nem jött el az idő.
Még pár percig utaztunk, aztán megérkeztünk a célállomáshoz, hol rengeteg kocsi parkolt, így képtelenség volt kiszállni. De anyám megoldotta, mint miden mást is. Előre tolakodott, s voalla meg is volt a helyünk.
Már javában tele volt a bevásárló kosár, azonban még a fele hiányzott. A zöldséges részlegen jártunk, amikor valaki szépen belénk hajtott. Ekkor eszméltem csak fel, hogy pont nem a legjobb személyek voltak azok. Bárki más jöhetett volna, csak nem ők. És mint mindig, most is kitolt velem a sors, elég szépen.
– YooAra, csak nem te vagy az? – hallottam meg az irritáló női hangot. – Micsoda véletlen, hogy itt futunk össze – mosolygott rám nem valami kedvesen.
– Annyeonghaseyo! – hajoltam meg a házaspár előtt.
– Ön pedig minden bizonyára YooAra édesanyja. Mindig megakartuk ismerni a fiunk barátnőjének a családját. Csak nem volt időnk rá – vette át a szót Jungkook édesapja.
Ledermedten álltam egy helyben, a lábaim földbe gyökereztek. Most az egyszer szívesen elhúztam volna a csíkot, csak, hogy elkerülhessem édesanyám kérdéseit. Egész biztos, hogy nem lesz elragadtatva a válaszomtól. Garantált lesz az is, hogy az apám is kérdőre fog vonni, miért hazudtam nekik erről. A válaszom nagyon egyszerű lesz; mert a lelkemre kötötték. S, ha kiderült volna, elküldtek volna egy bentlakásos iskolában, ami nem Dél-Koreában van. Hanem az ellenkezőjében, ahova senki nem vágyik.
Köszönöm Jungkook ezt a mesés alkalmat, amikor is megkapom azt, mit soha nem akartam. Remélem a szüleid téged is helyre tesznek, akárcsak az enyémek is engemet. Ezzel azt érve el, hogy kitörölnek a családfából, eltiltva mindentől és mindenkitől. Ha egymásba botlunk – ami remélem nem fog megtörténni –, egészen biztosan megkapod a magadét. Tönkre vágtad az életemet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése