[Distance] – 08. Az a bizonyos pont

Kezd betelni a pohár, hogy mindig én vagyok az, aki rosszul jön ki a dologból. Nem hiányzik, hogy utána még én magyarázkodjak mindenkinek. Így is tele vagyok gondokkal, nem hiányzik még több, mert azt már tényleg nem bírnám. Bánom már, hogy elmentem arra a koncertre. Ha nem lettem volna felelőtlen, nem lennék ilyen kínos szituációban. Félek beismerni, de szerintem az életem kezd teljesen tönkremenni. 

Az arcomra ráerőszakoltam egy kedves mosolyt, mely nem próbálta azt mutatni, hogy minden jelen levő embert szívesen megfojtanék. Főleg a szülőket, akiknek nem itt kellene lenniük, hanem otthon nyúzni a lóbőrt. Csak találjak ki valamit, ami kitud húzni a csávából, s nem rontja tovább a helyzetet. Habár már teljesen mindegy, ezen már semmi nem tud segíteni. 

– Nos, ami azt illeti randizunk! – jelentette ki hirtelen Minhyuk. 

– Te meg vagy őrülve, csak sétálgatunk – csaptam fejbe az idiótát, még mielőtt leégetne a szülők előtt. 

– Most az egyszer ezt még elnézzük neked, de tudd; soha nem gondoltuk, és gondoljuk, hogy a fiunkhoz való vagy – nézett rám mérgesen az anyja. – És ezt a kis ballépésedet megemlítjük neki, amint visszaért Japánból – zárta le a témát. 

– Említsék csak, biztosítom, hogy nem fog hinni önöknek – feleltem dühösen. 

Mégis, hogy gondolhattam azt, hogy Jungkook pont a szüleinek nem fog hinni?! Én ostoba, azt hittem ennyi idő alatt sikerült megismernem rendesen Jungkook-ot, de a hazugságain kívül nem mentem semmire. Esélytelen az egész, olyan jól körbeburkolta magát, hogy a közelébe férkőzni lehetetlenség. Ha meg is próbálkoznék a bizalmába férkőzni, egyhamar biztosan elveszíteném. Más választáson nincs, mint elfogadnom a tényeket; a szülei közölni fogják vele ezt a dolgot. 

Sápadt, falfehér arccal indultam el egy pad felé, hogy átgondoljam mi mindent tettem. El sem kezdődött a nap, viszont egészen biztos, hogy balszerencsés lesz, s semmi nem úgy fog elsülni, ahogy azt akarom. Egymagam vagyok a tehetetlenség közepén, egy csomó megoldatlan és megválaszolatlan problémával. Legszívesebben belevetném magam a Han folyóba, ezzel megszüntetve a létező gondjaimat. 

– YooAra, ne haragudj, nem tudtam, hogy számodra ez ilyen fontos – nézett rám bűnbánóan Minhyuk.

– Hagyjad, ha el is hiszi az nekem egy fokkal jobb. Úgyis van hátulütője ennek a sztorinak – ráztam meg a fejemet mosolyogva. – Na, folytatjuk a sétát? – ajánlottam fel a dolgot. 

– Rendben, de csak, mint barátok – felelte nevetve. 

Legalább neki megjött az esze, és tudja, hogy semmi közünk egymáshoz, csak jó barátok vagyunk. Ha ezt Daehyun is tudná, a végén még pezsgőt is bontanék. Viszont soha nem értettem; eddig miért nem tűnt fel senkinek milyen felszínes kapcsolatban is vagyunk Jungkookkal. Vagy, ha mégis, megeshet, nem akarják előttünk hangoztatni hogy ők tudják, ne játsszuk meg magunkat. 

Egymás mellett sétáltunk, s meséltük mi történt velünk az elmúlt pár évben, amíg nem találkoztunk. Rengeteg idő telt el, de még mindig vannak olyan tulajdonságok, mit nem tudunk a másikról. Hiába, a gimnáziumi két év sajnos kevés volt erre, mivel közben gyakornok lett belőle egy lemezkiadónál. Fogalmam sincs hogyan sikerült ezt elérnem, mert rengeteg idol csöppent bele az életembe – vagy talán fordítva. 

Hirtelen a telefonom rezgése zavarta meg a beszélgetésünket. Nem voltam kíváncsi az illetőre, mert egész biztosan elrángatna máshova, ahova nem akarok menni. Azonban most az egyszer muszáj volt kivételt tennem, mivel a húgom volt az, aki keresett 

Elnézést kérve Minhyuk mentem arrébb, hogy senki ne hallja a beszélgetésünket. Valahogy gondoltam, hogy YoonJo a csajos napról érdeklődött. Kénytelen voltam lemondani, mivel KyungAh-nak dolga volt máshol, ahogy MinJi-nek, így egyedül MiYoung érne rá. SungAh-t meg nem ismeri, így az kétséges, hogy kijönnének egymással. 

– YooAra nekem mennem, a csapattal megbeszélésünk kell. Jó volt veled találkozni – ölelt meg és távozott.

– Igen, én is örültem – mondtam alig érthetően.

Már megint visszatért az unalmas, izgalmak nélküli életem. Látszik, hogy feleslegesen jöttem el megint otthonról. Mert velem mindig a bolondját kell járatni. Ez amolyan szokása az embereknek, vagy mi a fene?! Aigoo, nem értek egyes embereket.

Szokásomhoz híven, megint csak fel-alá sétáltam a parkban, mivel jobb dolgom nem volt. Tényleg kellene keresnem valami munkát, hogy azért ne ilyenekkel üssem el a drága időmet – mikor nem éppen az egyetemen boldogítom a szaktársaimat. Hivatalosan meg is van a mai napra a programon. Szerencsére tudom hol fogok könnyen állást szerezni. Maga apám biztos forrásából; a gyerekkori legjobb barátja, aki a legközelebb áll hozzánk. Szerencsére jó társaságba leszek, mivel ismerem az ott dolgozókat. Ráadásul Lilyen is ott tölti az idejét, akivel egy gimibe jártam. Hisz' a húgával együtt, SungAh csapatába tartoztak. 

Tudva az uticélomat, megindultam ahhoz a kávézóhoz, ahol talán megkapom az állást. Majd kicsattantam az örömtől, ami nem igazán volt szokásom, ha ilyen helyekről esett szó. 

– YooAra, rég nem találkoztunk. Mi szél hozott? – mosolygott rám DongBae. 

– Csak a részmunkaidős állás miatt jöttem érdeklődni, hogy van –e még esélyem jelentkezni – viszonoztam a mosolyt. 

– Szólok, hogy amikor először jártál megmondtam, hogy mikor olyan helyzetben vagy gyere és dolgozz. Szerződés is van erről – lengetett meg előttem egy papírt DongBae felesége. 

Hát úgy tűnik, ez kiment a fejemből. Na, mindegy, a lényeg, hogy meg van az állás, mi az utolsó munkanapom óta szabad volt. És most, hogy jöttem én, a házaspár eltudtak menni haza, mivel otthon is rengeteg dolguk volt még. Úgyhogy teljesen egyedül maradtam volna, ha Lilyen nincs itt. 

Az idő már estefele járhatott, mi pedig Lilyennel a takarítást végeztük, amikor a kávézó ajtaján legjobb barátnőm csörtetett be, nyomában két nem várt személlyel. Mondtam KyungAh-nak, hogy ne jöjjön be, hazatalálok egyedül is. De talán eltudom nézni neki, már csak a két pufogó illető miatt. Az ember azt hinné, hogy Jungkook Japánban van, s nem azt, hogy visszajött. Daehyun-t meg sem említem már, hisz' belőle kilehet ezt nézni, simán.

Tudomást sem véve róluk, folytattam a felmosást, mert minél előbb elakartam innen indulni. Meg szeretnék úszni egy felesleg vitát, mely szerintem hamarosan ki fog törni, ha így folytatják. Milyen kis álszentek, komolyan. 

– YooAra, kérlek kezdj velük valamit. Az elmúlt egy órában engem zaklattak és kezd elegem lenni – nézett rájuk megvetően. 

– Drága KyungAh, üdv a világomban – veregettem meg a vállát.

– Ez a kis mitugrász követett engem a fél városon keresztül – mutatott Jungkook Daehyun-ra, mint egy ötéves. 

– Még mindig nem vagyunk egy szinten, hogy így beszélj rólam, törpe – válaszolta Daehyun felbőszülve. 

Szemet forgatva folytattam az elkezdett munkát, ezzel leszarva a két hülyegyerket. Azonban arról hajlandó voltam megfeledkezni, hogy még itt is képesek összeverekedni. Ami pont így végződött. Hirtelen arra eszméltem fel, hogy Daehyun két asztalt döntött fel, ezzel elterülve a padlón. Ijedten néztem végig, ahogy egymást verik. Daehyun megúszta pár lila folttal, de Jungkook szájának az egyik oldala teljesen fel lett sértve, miből ömlött a vér. 

Még pár ütést adtak egymásnak, aztán kezdtem megelégelni a dolgokat, hogy nem bírnak nyugton maradni. Feleszmélve bambulásomból rohantam oda Jungkook-hoz, hogy felsegítsem a földről, mely nem úgy sült el ahogy azt vártam. Kapásból felállt magától, s pont amikor egy utolsót akart behúzni Daehyunnak, a keze lendítésével engem talált el. Mi azt eredményezte, hogy én kerültem padlóra, ezzel beverve a fejemet az egyik asztal lábába – sajnos ezt még az orrom is bánta. A kezemet azonnal az orrom elé kaptam, hogy ne látszódjon mennyire is vérzik. Elég volt, ha látták az esésemet.

Esetlenül, de a lányok segítségével megpróbáltam felállni, ami pont nem sikerült. Erre szerencsémre jött a felmentő ember, Minhyuk. Jobb kezemmel belé karoltam, mivel a másikkal még mindig az orromat fogtam, hogy minél kevesebb vér csöpögjön a feltörölt padlóra. Dühösen meredtem a srácokra, kik sápadt arccal reagálták végig a történteket. 

Jungkook most az egyszer igazán elvetette a sulykot, ahogyan Daehyun is. Látom, most már nem csak a másik idióta miatt kell testileg megsérülnöm, hanem miatta is. Komolyan nekem az a sorsom, hogy mindenki megnehezítse és pokollá tegye az életem?!

– Úristen, YooAra, ne haragudj. Nem láttam, hogy ott vagy mögöttem, de tényleg – kezdett el szabadkozni Jungkook. 

– Tényleg?! Fel sem tűnik, hogy ott álltam mögötted?! –  erre Jungkook csak bólintott. –  Most látom igazán, hogy mekkora egy görény vagy! Neked nem számít hány ember is sérül meg, csak te akarsz győztesen kikerülni a csatából. Rendes embernek ismertelek meg, de most látom mekkora hülye voltam. Nem akarlak többet látni, távozz az üzletből – emeltem fel a hangomat, miközben továbbra is Minhyuk tartásában találtam meg a biztonságot. 

Megrökönyödve nézett rám, azt remélve, hogy ezt nem gondoltam komolyan. Pedig halál komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Nincs benne semmi, csak a büszkeség és a hazugság. Nem érdekli hány ember lelkén gázol át, csak tegyen bármit a biztos cél érdekében. Csalódtam benne, de hatalmasat...