Hiába próbálnék is elmenekülni, a hangjuk mindenképpen elérne hozzám. Egyszerűen tudom, képes lennék visszajönni, hogy egyszer, s mindenkorra rendet tegyek közöttünk. Daehyun-ról, amióta ismerem, tudtam, hogy imád bajba keveredni. Nem is egyszer történt meg, hogy miatta sérültem meg lelkileg. Egy csepp együttérzés sem szorult beléje. Jungkook-ról nem mondanám azt, hogy puhány, mert nem az. Erős és hirtelen haragú, képes megoldani mindent egyedül. Most mégis, úgy látom mindketten tehetetlenek magukkal szemben. Őszintén, nem tudom mit csináljak. Meneküljek el, s hagyjam, hogy péppé verjék egymást?! Vagy szedjem össze minden erőmet és tegyem őket rendbe?! Én érzem magam olyan helyzetben, hogy legszívesebben elbújnék egy rókalyukba és ott várnék míg elmúlik a veszély.
Ha most közéjük csapok, én fogok rosszabbul kijönni belőle, így is vékony kötélen táncolok. Egyetlen egy félrelépés és máris zuhanok le a szakadékba. Jelentéktelen alakommal meredtem a távolba, nem törődve azzal, hogy egy veszélyes közegbe kerültem.
Nagy levegőt véve, próbáltam minden létező erőmet összeszedni és megállítani az előtörő kedélyeket. Bármennyire is szeretnék kimaradni ebből, képtelenség. Nem én vagyok ennek a bajnak az okozója, hanem ők maguk. Meg sem próbálják elsimítani az ügyet, helyette csak jobban tetézik a bajt.
– Srácok, hagyjátok abba – szólaltam meg, amikor már elcsendesedtek pár másodpercre. – Nem veszitek észre, hogy ötévesek módjára viselkedtek? – néztem rájuk dühösen.
– YooAra, te pedig azt nem veszed észre, hogy mennyire vak vagy. Ez az alak a szemed láttára hazudik. Én csak ettől próbállak megóvni! – vette át a szót Daehyun.
– Nem hiszek el neked semmit. Egy megkeseredett, szánalmas alak vagy születésed óta. Semmit nem ismersz a megrontás szón kívül – vágtam a fejéhez a létező igazságot.
Meglátszik rajta, hogy az apjától örökölte a viselkedését. Erőszakos, hiszékeny gyereket nevelt a fiából, mely nem igazán vezetett a jóhoz. A lelke korom sötét, mint az éjszaka, egy csepp féltési vágy vagy kedvesség sem szorult beléje. Minden elhangzott szava egy jól elmesélt történet, mit mindenki elhisz. Soha nem akartam a közelébe menni. Valami fenyegetési vágy költözött a lelkembe, ahányszor az arcát láttam.
– Jungkook, kérlek! Legalább neked legyen annyi eszed, hogy nem próbálsz meg az ő szintjére lesüllyedni – fordultam a dühtől fortyogó fiúhoz.
– Amúgy is menni akartam, nincs kedvem itt maradni – felelte ridegen Jungkook. – Mr. Park, köszönjük a vendéglátást, az iménti jelenetet pedig igazán sajnálom – kért elnézést.
Kínos csendben távoztunk a helyről. Én sem és a csapat többi tagja sem bírt semmit kinyögni. Belénk szorult az összes létező szó, ami igen meglepett, hisz' a Bangtan Boys nem a csendességéről ismert. És most mégis, olyan érzés járt körbe bennünket, mintha gyászolnánk. Rosszabb nem is lehetne, ennél biztos, hogy nem.
Keserű mosollyal az arcomon baktattam végig az utcákon, teljesen egyedül. Időközben a srácoknak menniük kellett próbálni, a lányok pedig kínosnak érezték a társaságom. Megszoktam az ilyen pillanatokat, én is megtettem már ezt velük. Egyikünk sem haragudott a másikra, pedig lehetett volna miért.
Békés életet akarok újra, hazugság menteset. Normális, átlagos főiskolás lány akarok lenni, kinek nincs köze idolokhoz. Kénytelen leszek elgondolkodni azon, hogy akarom –e folytatni ezt az egész dolgot. Amint megadtam magamnak a megfelelő választ, közölni is fogom Jungkookkal. Viszont időre lesz szükségem, de rengetegre.
Belépve a lakásba, egy mukkot sem szóltam. Csendben lépdeltem fel a lépcsőn, s csaptam be magam után az ajtót. Minden szánalmas gondolatot kiakartam űzni a fejemből, melyen csakis a mély és tiszta csend tudott segíteni. Gondterheltnek éreztem magam, egyszerűen képes lettem volna a világ ellen fordulni. Okvetlenül is, de tombolt bennem a harag, legszívesebben cafatokra téptem volna ennek a dolognak az okozóját.
Magamba morfondírozva sétáltam fel-alá a szobámban, hátha megtalálom a választ a mai napra. Viszont hiába, minden egyes alkalommal ugyanott lyukadtam ki, semmi használhatót nem találtam. Végén addig fogom törni fejem, míg teljesen bele nem fájdul.
Feladva a dolgokat terültem szét az ágyamon és kezdtem el a fehér plafont bámulni. Sok volt a mai nap és még mindig nincs vége. Idő eltöltésnek pedig semmi használható nincs itthon. Rám férne újra kiszabadulnom a friss levegőre, megeshet, hogy látni fogok valami újat. Bár, ami Gangnam-ben történik, senkit nem érdekel. Vagyis vannak emberek, akiket igen, de azok inkább a helyi médiának dolgoznak.
Leszaladva a lépcsőn, a lehető leggyorsabban bújtam bele lábbelimbe és vágtam be az ajtót magam után. Meg sem vártam, hogy a szüleim reagáljanak valamit. Világosan megmondták, hogy már nem igen szeretik, ha engedély nélkül mászkálok el otthonról. Valahogy majd csak kimagyarázom nekik a dolgokat, mint minden egyes alkalommal. Biztos vagyok benne, hogy ezáltal elfogom veszteni néhány igen fontos ember bizalmát.
A sok futástól kezdtem már kifáradni, de nem állhattam meg egészen a Han folyó partjáig. Fogalmam sincs mi vett arra, hogy oda menjek. De tökéletes, hogy kitisztuljon az ember agya.
Leérve a partra mindenhol szerelmespárok sétáltak, mitől a hányinger kerülgetett. Sose volt bajom a szerelemmel, mivel szerintem az egyik legszebb dolog a világon, viszont, ha már mindenhol ilyeneket látok, elmegy a kedvem mindentől. Jobb lenne, ha keresnék egy fagyi árust, még mielőtt itt dobnám ki a taccsot.
A közelben szerencsémre akadt egy bódé, így elhúzva a csíkot, siettem oda. Egy idős ember árulta a fagyikat, ki meglehetősen élvezte ezt a dolgot. Bárcsak nekem is ilyen jól menne minden, semmire nem lenne gondom.
– Milyen fagyit adhatok a kis hölgynek? – fordult felém az idős ember.
– Epreset, ha lehet. Jelenleg most csak az tudja elterelni a gondolataimat – mosolyogtam rá az úrra.
– Egyedül van?! Azt hittem a barátjával. Az utóbbi időben a folyónak ezen részén túlságosan is sok lett a páros – felelte nevetve.
– Ne is mondja, elkezdődik az őszi fesztivál és az ilyen emberek megbolondulnak – válaszoltam.
Fizetve az édességet, visszaindultam a Han folyó olyan részére, ahol lehetőleg kevés az olyan ember, aki felhők fölött lebeg. Általában az ember, ha ilyeneket lát üresnek érzi magát, amiért még nem találta meg élete párját. Én emiatt nem izgulok, hisz' még van időm bőven. Nem hajt senki, ha pedig mégis, nem teszem meg neki.
Csendben sétálva próbáltam türtőztetni magamat, hogy ne nézzem az embereket. Végül is sikerült elérnem ezt a dolgot, de a csöpögős mondatok mindig elérték a fülemet. Ahányszor ilyeneket hallottam a gyomrom minden felfordult. Most az egyszer azt bánom igazán, hogy otthon hagytam a fülhallgatómat, mert az nagyon jól jönne. Talán, ha halkan dúdolgatom azt a zene részletet, ami így beugrik, sikerül elkerülni a számomra kínos dolgokat.
És persze a jó öreg Save Me ugrott be legelőször. Hadd ne legyen olyan délutánom, ami nem a BTS-ről szól. Akkor legyen ez, időközben talán találok másikat, ami jobb lesz ezen dolog céljából.
Tekintetemmel nyugodt helyet kerestem a közeli kis parkban, mert a lábaim már kezdtek leszakadni. Találtam is, így megindultam egy pad felé, azonban egy ismerős nevetés és hang csapta meg a fülemet. Lassan megfordultam és ott láttam az idegesítő libát és Jungkookot. Látom jól elvannak, kár lenne megzavarni őket. Viszont valaki elfelejtett szólni, hogy délután itt fog tartózkodni, s semmikép se kellene erre járnom. Jó, még én sem tudtam, hogy erre a területre fogok tévedni.
Megköszörülve torkomat próbáltam magamra felhívni a gerlepár figyelmét, kik egyáltalán nem hallották meg a hangomat. Miért van, ahányszor ismerősöket látok, süket fülekre is fog a mondanivalóm találni?! Legegyszerűbben ezzel tudják felbaszni az agyamat.
– Oh, YooAra, te itt?! Micsoda meglepetés! – nézett fel rám Jungkook.
– Jó reggelt, esetleg nem kellett volna velem közölni, hogy éppen randid van? – vontam fel a szemöldökömet.
– Ez nem randi, csak egy egyszerű találkozó. Ha van kedved csatlakozhatsz. ChanMi úgyis sok szendvicset csomagolt – válaszolta idegesen.
Helyet foglalva Jungkook mellett, megvetően néztem mindvégig ChanMit. Muszáj volt szemmel tartanom a lányt, ki tudja milyen őrültséget akar tenni megint – ami miatt engem fog majd okolni.
Csendesen ültem egy helyben, hisz' azért nem szeretném tönkre vágni a beszélgetésüket, mit az előbb szépen félbeszakítottam. Sőt olyan témáról beszélnek, amihez hozzá se tudnék szólni. Mint általában most is én vagyok azaz illető, aki se szó, se beszéd nélkül ül egy helyben. Egy hangtalan kép, ki nincs ott fejben, csak testben.
Hirtelen valami nyugtató érzés kapott el, mit talán már két éve nem éreztem. Utoljára egy olyan férfi közelében éreztem ezt, akiért mindig is oda voltam középsuliban. Megszállottan követtem mindenhova, amiről nem is tudott. Ő volt azaz ember, akinek nagy hírneve volt a gimiben. Minden lány oda volt érte, őt akarták barátjuknak, de neki csak egy lány kellett. SungAh kellett neki, akit irigyeltem. Képes volt elvenni tőlem, kiért képes lettem volna meghalni is. A tökéletes pasi ideálomról alkotott képet, róla mintáztam. Senki nem érne a nyomába, ahhoz túlságosan is jól kellene kinéznie. Azóta viszont simán túltettem magam rajta. Viszont még maradtak halovány érzéseim iránta, amik arra várnak, hogy újra lángra lobbanjanak. Csak máshol, és más valaki iránt, akit még nem találtam meg. Kíváncsi vagyok, hogy most melyik egyetemre is járhat és van –e barátnője.
– Kérlek YooAra, mond, hogy rosszul látok – bökött hirtelen oldalba Jungkook.
– Sajnos nem, az Daehyun az egyik haverjával. Ha van szerencsénk, akkor nem vesz észre. Próbálj meg láthatatlan maradni, te is ChanMi – válaszoltam.
Hihetetlen, hogy mindig tudja merre keressen, vagy ha nem is, merre talál. Remélem nem fog észrevenni minket, mert akkor kifog törni az újabb háború. Ami nem igazán jönne jól, mivel Dél-Korea rengeteg háborút élt már meg, s csoda, hogy még itt vagyunk.
– Rara, de jó, hogy itt botlunk egymásba. Emlékszel erre a srácra? – hallottam meg Daehyun hangját.
– Nem, mert nem is ismerem – ráztam meg a fejemet.
– Akkor ha már ők is itt vannak – mutatott Jungkook-ra és ChanMi-re. – Kérlek szépen Lee Minhyuk, a volt osztálytársad. Amerikába találkoztunk még, s össze is haverkodtunk – mesélte büszkén.
Lee Minhyuk, ő volt az, akiért tényleg megadtam volna bármit. Erre tessék, itt van előttem, s újra látom. Álmodni sem mertem róla, hogy a sors össze fog hozni minket. Viszont ellen fogok állni a kísértésnek, nem fogok újra belé szeretni. Azok az idők elmúltak már.
Jungkook egyre jobban vágott értelmetlen arcot. Higgye el, nem őt sokkolta, hanem engemet is.
Körbenézve a srácokon, mind szúrós szemmel néztek egymásra, mint akik régóta haragban lennének. Ha megint olyan dolog miatt kell szembe néznem, amit nem akarok... Új életet kell majd kezdenem, lámapásztorként.
Van egy olyan érzésem, hogy Minhyuk megjelenése, rengeteg problémát fog még hozni, s tetézni a bajokat. El kell zárnom magam Minhyuk-tól, ahogy a másik kettőtől is. Falat húzni az érzelmeim köré, de olyat, hogy azt senki se tudja lerombolni.
Jungkook megragadta a karomat, s úgy kezdett el ráncigálni a korláthoz. Néhány haj a tincse a szemébe lógott, mibe látni lehetett a dühöt, s a vágyat, hogy darabokra téphesse Daehyunt és Minhyukot. Érzem, valami belülről mardossa őt, mit nem akar elárulni.
– Mond, miért van az, hogy mindig feltűnik egy hülye ismerősöd?! Ezzel tönkre vágva a napunkat? – nézett rám mérgesen, miközben a csuklómat teljes erejéből szorította.
– Először is, nem tudtam róla, hogy Minhyuk ide fog jönni. Amúgy sem tartozom neked magyarázattal – feleltem. – Viszont egy elhatározásra jutottam kettőnkkel kapcsolatban...
– Hallgatlak! – fonta össze karjait a mellkasa előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése