Ijedten dobtam el az ütőt, s rohantam oda Jungkook-hoz. Az arcán mindenféle érzelem volt jelen, melyről meg nem tudtam volna mondani melyiket érzi. Abban mondjuk megértem, hogy nem valami kellemes érzés. Én is hasonlóan reagáltam volna a helyében, ha velem is ez történik meg.
Csak gratulálni tudok magamnak, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. Legközelebb egy kocsival fogom halálra gázolni vagy mi?! Még a végén azt fogom elérni, hogy közveszélyesnek fognak nyilvánítani. Bár jobb kifejezés lenne az életveszélyes. Így is eltaláltam már Jungkook féltett helyén, mellette pedig még a szeménél is van egy nagy kék folt. Nem hiszem, hogy ezt már elfogja nézni nekem.
Felsegítve a földről, beültettem a golfkocsiba, s kezdtem el összeszedni az ütőket. Azonban ez hibának minősült, mert őfelsége kivágta a hisztit, hogy nem folytatjuk a versenyt. Igazán lehetne egy kicsit elnézőbb, legalább most az egyszer – már ha ismeri ezt a szót. Komolyan, még a kamukönnyei is igazinak tűnnek. Hátborzongató, az már biztos.
– YooAra, mi lesz a versenyünkkel? Csak nem akarsz olyan könnyen megfutamodni? – kezdett el jobban hisztizni.
– Jungkook érdekében kezdtem el pakolni. Viszont, úgy folytatom, ha abbahagyod ezt az ideegesítő hangot – fogtam be a fülemet.
– Mások szerint aranyos ez a hang, nem tudom téged miért zavar – nézett rám csalódottan.
Ki a franc szerint aranyos az, aki napi szinten csak hisztizni tud. Már ne haragudjon az illető, de akkor nagyon szar izlése van. Én ettől a falra ugrom és hajszálaimat tépem ki tövestől. Esetleg, ha valakinél van olyan tárgy, amivel könnyen letudom ütni, szívesen felajánlhatja. Én lennék a legboldogabb ember, ha egy percre is, de eltudom valahogy hallgatattni.
A tartóból kiemeltem egy ütőt és labdát. A helyére raktam a kis golflabdát, s megvártam a megfelelő időt, amikor a malom szélkereke is úgy forgott, amin simán bemegy a kis tárgy. Azonban csak vártam rá, míg meg nem untam a várakozást, így tízig elszámolva, meglöktem a labdát.
Tekintetemmel követtem az útját, mely szép egyenesen haladt. Fejemben megfordult egy párszor, hogy az izgalom miatt tövig fogom rágni a körmömet, de az nem illik egy lányhoz. Úgyhogy, mint általában tűrtőztettem magam ettől. Még mielőtt valaki hülyének nézne, nem szokásom rágni. Az egész egy gusztustalan és hányinger keltő dolog. Nem is értem azokat az embereket. Tisztelet a kivételnek, akik csak ritkán végzi ezt.
– YooAra, szerintem hagyjátok abba, mert kezd beborulni az ég. Gondolom egyikőtők sem akar harminckilenc fokos lázzal otthon feküdni – törte meg a csendet Jungkook.
– Nekem aztán olyan mindegy, hogy megfázok –e vagy sem – rántottam meg a vállam.
– Legyen, de én biztos nem foglak ápolni – dőlt neki az ülés támlájának.
– Te és az önzetlenséged. Fogsz egyáltalán változni? – tettem fel a kérdést.
– Ezt sajnos nem tudom megígérni – válaszolta nevetve.
Valahogy gondoltam, hogy ezt fogja válaszolni. Nem lesz más választásom, mint elviselni ezt az oldalát. Addig kell örülnöm, míg nem hozza a tudatlan formáját. Bár ez rá nem jellemző, ezt sokkalta inkább ChanMi-ről tudom elképzelni. De ő csak hisztizni és vihogni tud. A csapattársaival is így viselkedik?! Mert, ha igen, sajnálom őket, nagyon.
A nap helyét a sötét felhők vették át, melyből elkezdett szakadni az eső. Jungkook-nak igaza volt, tényleg esik. És jól gondoltam, hogy ChanMi azonnal a fedél alá fog rohanni. Ezzel rám hagyva a dolgokat. Igen, én szedjem össze az összes ütőt, és a szétszórt labdákat. Senki ne segítsen, vagyok én olyan ügyes és megoldom egyedül.
Vagy tíz percig biztos szedtem a dolgokat, míg az ég még jobban rá nem kezdett. Egyszerűen remek, hogy nem bírta volna azt kivárni, amíg rendesen összepakolok. Sosem értettem miért szeretnek velem szívózni. Kezd ez mindennapossá válni. Legalábbis azóta vagyok egy rakás szerencsétlenség, mióta Jungkookkal "összejöttem". De nem hárítom rá a felellőséget, amikor nem tehet erről. Igen, teljesen hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy minden az én hibám. Egy két lábon járó katasztrófa vagyok. Ahova csak megyek, ott épségben – vagy éppenséggel bajok nélkül – semmi nem marad meg.
Az agyamban egypárszor már lejátszódott, hogy ChanMi-t szépen leátkozom a poklok-poklára, amiért nem segített. Azonban vagyok vele annyira elnéző, hogy nem teszem meg neki, s helyette rakok mindent a helyére. Csakis azért, hogy a körme le ne törjön, vagy valamelyik hajszála akár egy picikét is meggörbüljön. Hiába, igaza volt a húgomnak, túlságosan is kedves vagyok.
Mikor már kezdett elegem lenni, hogy minden második mondatomban ott szerepel azaz átkozott ChanMi név... Nem tehettem mást, mint valami szépre gondolni. Hogy sikerült –e? Nem, egyáltalán nem. Lelki szemeim előtt látom, hogy a most következő napok – inkább hetek –, nem lesznek boldogok. Köszönhetően Park ChanMi-nek.
– YooAra, mi megvárunk a bejáratnál. Siess, meg ne ázz még jobban – hallottam Jungkook hangját.
– Ha azt akarod, hogy ne ázzak meg, akkor várj meg – kiabáltam utána, de feleslegesen.
Hiába kiabáltam, hogy jöjjenek vissza, már messze jártak. Fogadni mernék, vissza is értek a bejárathoz. Csúcs, úgy tűnik, hogy egyedül kell visszabaktatnod oda, ahol bejöttél YooAra. Hát, sok sikert hozzá, maximum eltévedsz és megfázol. Rosszabb talán nem is jöhetne.
Viszont azzal is jobban járnék, ha lebetegednék és otthon maradhatnék holnap. Legalább nem kellene Jungkook szüleit látnom. Semmi rossz szándékom nincs irántuk, de nem vagyok képes őket elviselni. Talán nem is lenne olyan rossz a holnapi nap. Kit áltatok, úgy is tudom, hogy rémesen alakulna, mint a vacsora.
Fél óráig még biztos, hogy pakoltam, mert esőben végezni ezt, nagyban megnehezít mindent. Ha még vagy olyan szerencsétlen, hogy a hátsódra is esel, az felemelően jó érzés. Tulajdonképpen sárosan fogok hazamenni, aminek a következménye az lesz, hogy nekem kell kimosnom belőle a foltot.
Elgyalogolva a főkapuhoz egyáltalán nem volt már senki, ahogy a fekete kocsi se, amivel Jungkook jött. Mindössze csak egy bicikli árválkodott a biciklitartónál, rajta egy bukósisak. Esetleg a tulajdonosa nem akarná elvinni, ha már bezárják a pályát?!
– Elnézést, maga Kwon YooAra? – kérdezte a portás.
– Igen, én lennék az – sétáltam a fedél alá.
– Remek! A bicikli az öné. Valami Jeon Jungkook hagyta itt, hogy azzal menjen haza – felelte, miközben egy cetlit és egy pici kulcsot nyomott a kezembe.
Hitetlenkedve néztem hol a levélre, hol a biciklire. Azt hiszi az ember, hogy van olyan rendes egy idol és megvárja a társát. Nem, helyette azt a nőszemélyt viszi haza, akitől már a falat lehetne vakarni, annyira idegesítő.
Amúgy meg Jungkook tudja milyen veszélyes esőben biciklivel közlekedni az utcán?! Főleg annak az embernek, aki sosem jeleskedett ebben a sportban, s nem is próbálta egyszer sem. Jó, azért ne szépítsük a hazugságot. Próbálkoztam már vele, de ahányszor ráültem, kettőt tekertem, a földön kötöttem ki... Rajtam a biciklivel, míg a bukósisak az udvar túloldalán. Igen, így kell percek alatt rengeteg karcolást – néha akár törést is – szerezni.
Megindultam a bicikli felé, melyet vagy tizenhárom éve nem láttam. Próba-szerencse, semmit nem veszthetek. Igazából, csak annyit, hogy agyrázkódással fogok kórházba kerülni. Felülve rá, elkezdtem tekerni, mi nem volt egy sima ügy. Úgy vezettem a járművet, mint egy részeg, aki megivott vagy tíz üveg sört. Ami nem jellemző rám, mert körülbelül egy éve van jogosítványom.
Csendben sétálgattam végig az utcákon, biciklivel az oldalamon, amikor a néma csendet, a telefonom hangja törte meg. És mint mindig, most is bekövetkezett a csalódás pillanata. Az ember azt várja, hogy valamelyik barátnője, helyette azaz ember, aki magával hozta az idegesítő hárpiát. S vagy tíz percre egy légtérben hagyott vele. Isten őrizzen, nincs gondom Jeon úrfival, azért mégis vannak határok, mit neki is be kellene tartania. És természetesen előtte velem is beszélni kellene róla, hogy akarom –e vagy sem. Hiába gondolná azt mindenki, sajnos ez nem egy kívánság műsor.
– YooAra, jelenleg merre vagy? – szólt bele a telefonba Jungkook.
– Helyileg Gangam utcáin csatangolok. Hogy melyik utcába, arról fogalmam sincs – válaszoltam unottan.
– Állj meg ott ahol vagy, egy tíz perc és ott vagyunk érted – tette le a telefont.
Parancsolgatás ide vagy oda, én biztos nem állok meg, hogy még jobban megázzak. Nem hallgatva a személyre, tovább indultam a szimpatikusnak talált úton, ami talán az egyik legjobb ötletem volt, hisz' pont abba a parkban kötöttem ki, ahol a fesztivált is tartják. Így az út a házunkig, csak pár percet fog igénybe venni.
Mivel már tök mindegy volt mennyire voltam ázott, azért mégsem akartam többet kockáztatni. Felültem a biciklire és elkezdtem teljes erőmből tekerni. Azonban nem volt elég jó ötlet, mivel az út eléggé instabil, sáros és göröngyös volt. De ez nem gátolhatott meg abban, hogy végre beálljak egy jó meleg zuhanyra, s addig áztassam magam, míg kedvem tartja.
Végeláthatatlan tűntek a percek, ahogy az út is. Ennek ellenére mégis hazaértem, rengeteg kín és szenvedés árán. Belépve az ajtón, azonnal a kis lépcsőre ültem le, s kezdtem el levetni a vizes cipőmet. Meg sem lepődve vártam mikor fog a húgom a nyakamba ugrani. Jól kiismerem már minden egyes lépését, be sem kell mutatni, hogy mivel is akar megtréfálni. Tizenhét éves, de még egy hat éves szintjén van. Rajta már nem lehet segíteni, csakis az idő fogja ebből az eszement gyerekes hülyeségből kirángatni. Velem is ugyanezt megtehetné.
– Eonni, mitől vagy csurom vizes? – meredtem rám hatalmas szemekkel.
– YoonJo, vagy százszor elmondtam, ne hívj így. Amúgy meg, zuhog kint az eső, s voltam olyan hülye, hogy nem raktam el esernyőt – trappoltam fel a lépcsőn.
– És most mit akarsz csinálni? – tett fel egy újabb kérdést.
– Megmosni a hajam, magamra zárni az ajtót és elgondolkodni az élet nagy dolgain, hogy mit és hol rontottam el – feleltem.
– Azért, ha éhes vagy, gyere le enni – ölelt meg a húgom.
Elvégezve a dolgokat, szinte meg sem várva az estét, bedőltem az ágyba és el is nyomott az álom. Ennyire fáradt sose voltam. Még akkor se, amikor középsuliban éjt, nappallá téve tanultam a dogákra és a félévi vizsgákra. Akkoriban kifulladásig hajtottam magam, most a kisujjamat is alig mozdítom meg, s tessék, padlón vagyok.
Reggel éktelen fejfájással és hányingerrel keltem fel, ami nem volt tőlem megszokott. Tényleg megártott a tegnapi időjárás. Viszont nem adhatom fel olyan könnyen, megmutatom Jungkook szüleinek, hogy vagyok annyira jó, mint ChanMi. Na, jó, szerintem beverhettem valahova a fejemet, hogy csak azért megyek el, hogy bizonyítsak a szülőknek. Meg ideje lesz végre levakarni a hátam közepéről ezt a csajt.
Szédülve, de nagy nehezen lecsoszogtam a hosszúnak tűnő csigalépcsőn, amelyet nem ártana már megjavítani. Előbb-utóbb – ahányszor rálépünk – egyszer biztos beszakad. Ha az egész ház fel lett újítva, akkor miért pont a lépcsőt hagyjuk ki. Sosem értettem meg a nagybátyámat. De ez nem rám tartozik, nem én vagyok egy jól kiképzett házfelújító és nem én végeztem el a faipart. Viszont semmi kedvem ezt a témát túlragozni, na meg persze rágódni még rajta.
– YooAra, mi az, amire mindig is vágytál? – kérdezte anyukám.
– Találkozni a BTS-sel, ami meg is történt – kezdtem bele a mesélésbe. – Ha mást mondhatnék, akkor az, az lenne, hogy Jimin-nel elmehessek egy randira – ült ki az arcomra az a mosoly, ami a koncert napján is.
– Az utolsót azt nem ajánlom, de a nappaliba van egy meglepetés. Fogalmam sincs, hogy találtak meg téged, azonban úgy tűnik, fontos, amit mondani akarnak – vágta tovább a hagymát édesanyám.
Az arcomról szinte lehervadt a mosoly, mellé pedig mégjobban elsápadtam. Kettőig sem kellett elszámolnom, azonnal sprinteltem is be a nappaliba, hol a húgom nevetett vidáman. Na, pont ezt akartam elkerülni. Meg kell próbálnom nem mutatni ki a haragomat, hogy mégis mennyire dühös vagyok Jungkook-ra.
Ráerőltettem az arcomra azt a mosolyt, amit általában a rajongók szoktak, mikor találkoznak a kedvenc idoljukkal. Simán átlehetett látni rajtam, hogy egyáltalán nem díjazom a helyzetet. Úgyhogy el lehet könyvelni; színésznek borzalmas vagyok.
– Annyeong! – hajoltam meg. – YoonJo, kimennél egy picit? Szeretnék beszélni velük, ha már felkerestek – mosolyogtam rá Jungkook-ra.
– Persze. Akkor hamarosan jövök is vissza a kekszekkel – vigyorgott rájuk, mint a tejbe tök.
Miután a húgom távozott, a kezem automatikusan a homlokomon csattant. Nyoma fog maradni, azonban a mostani helyzetnél, ez semmivel sem rosszabb. Mivel fogja Jungkook kimagyarázni a helyzetet, nagyon várom. Legalább meg lesz a nap poénja.
– YooAra, ne haragudj amiért ilyen hirtelen csak beállítottunk, ráadásul vasárnap délelőtt... – állt meg egy kis szünetre Jungkook. – Szükségünk van a segítségedre. Óriási bajba vagyunk – felelte, miközben végig nézett a társain.
– Oh, csak nem azt akarod mondani, hogy a társaidat is belerángattad a hazugságaidba? – néztem rá felvont szemöldökkel.
– Mégis, hogy találtad ki? – kérdezte döbbenten.
– Ugyan nem régóta ismerlek személyesen, de könnyen kiismerlek. Így nem kell semmit elmondanod – hajtottam le a fejemet. – Mond, miben kell a segítségem? – fújtam ki a levegőt, utána pedig beleittam a teámba.
– Játsszd el Jin unokahúgát – tért rá rögtön a lényegre.
Ahogy meghallottam, amit mondott, azonnal félre nyeltem az italt. Meredten néztem rá, mert reménykedtem abban, hogy csak blöfföl. Miért nem azt kéri mindjárt, hogy feküdjek le vele, vagy esetleg Taehyunggal. Minek néz engem, valami utcaszéli cafkának? Az életem most már végérvényesen is maga a pokol.
– Ne haragudj, ezt nem fogom neked megtenni – ellenkeztem.
– Csak el kell játszanod, semmi komoly – kezdett el kiabálni.
– Mondom, hogy nem – néztem rá mérgesen.
– Srácok, nyugodjatok le. Jungkook, ha nem akarod, hogy a kis titkod YooAra-val kiderüljön, akkor maradj kussban – szólt rá Jimin.
Az ütő is megállt bennem. Tényleg olyan a hangja, mint amilyen az interjúkon. Szexi, vicces és még cuki is. Ha ő találta volna ki ezt a hazugságot, még szívesen is elvégezem ezt a piszkos munkát. Mégis hova gondolok, egyáltalán nem vállalnám el. Maradok annál, amit a szüleim tanítottak. Mit már meg is szegtem.
Pár óra elteltével a kedélyek lecsillapodtak, ezzel megindultam felfele a lépcsőn, hogy felöltözzek valami kényelmes ruhába – amiben persze lehet golfozni. A fejfájásom viszont azóta semmit nem csillapodott. Ha beteg is vagyok, egy kis láz nem dönthet le a lábamról. Ma biztos nem.
Készülődés közben szerencsémre a srácok is elhúzták a csíkot, így már biztos nem fog semmi meggátolni abban, hogy egyszer normálisan elkészüljek. Annyi mázlim van, hogy ez a ruha megmaradt még gimiből és esőálló. Úgyhogy, ha meg is eredne az eső, az egyik felem biztosan száraz marad. A táskámba beszórtam a fontos dolgokat – a biztonság kedvéért egy esernyőt is –, így már útra készen voltam.
Sosem értettem magamat, hogyha meg szereztem a jogosítványt, akkor miért gyalog járok mindenhova. Megeshet az utóbbi időben jobban rászoktam a tömegközlekedésre. Vagy talán azért, mert szeretek sétálni, ezzel is csak javítok a közérzetemen.
Elérve a pályához, minden ember mérgesen toporgott a bejárat előtt. Vasárnap van, s általában ilyenkor is nyitva szokott lenni. Tényleg nem tudom már követni a dolgokat. Egyszer minden rendben van, de ne már, hogy kéthetente ezt fogják csinálni. Akkor úszott a mai programunk. Legalább lesz egy szabadnapom, mikor kedvemre csinálhatok bármit.
Hirtelen egy kéz ragadott meg, s húzott keresztül a tömegen. Köszönhetően az illetőnek, szép sorjában tartoltam le az embereket. Óvatosabban is lehetne közlekedni, főleg akkor, amikor ennyien vannak itt.
– Végre előkerültél. Felhívni talán luxus? – nézett rám mérgesen Jungkook.
– Bocs, a táskám legalján van. Biztos nem a tömegben fogom azt halászgatni, hogy aztán ellopják – kezdtem el vitatkozni.
– Mindegy, most viszont bejössz. A pálya egésznap a mienk – rángatott be a kapun.
Most már értem miért ilyen dühösek az emberek. Nem hittem volna el, képes lesz megtenni, hogy elveszi az embertől a lehetőséget. Lássuk be, nem az ő hibája, hanem a szüleié. Beérve, körbenéztem a társaságon, s mind olyan emberek voltak, akiket ki nem állhatok – kivéve Jungkookot és a bátyját. S persze a hívatlan vendég most sem maradhatott el. Park ChanMi, most is jelen volt. Szokása lesz odamenni, ahova az Oppa-ja is, vagy mi a franc?
– Remek, mindenki itt van. Vágjunk is bele. A párosok meg vannak, YooAra a te partnered Jungkook bátyja lesz. Lehetőleg őt ne próbáld tönkre tenni, s ellenünk hangolni – mondta Jungkook édesanyja egy cseppet sem kedvesen.
Jungkookkal sem tettem ezt, inkább fordítva. Eszembe nem jutna ilyet csinálni, azért nem süllyednék olyan mélyre.
Gondolataimból, egy felém tornyosuló alak zökkentett ki, aki gondolom Jeon Jonghyung lenne, az idősebb testvér. Meg kell hagyni, helyes. Talán, nem is lesz olyan vészes a meccs, mint azt az elején gondoltam.
– YooAra, kitudnál jönni velem a mosdóba? Szeretnék kérdezni valamit... – termett hirtelen mellettem ChanMi.
– Mindjárt én jövök. Amúgy is, nem vagyunk annyira jóban, hogy kísérgesselek.
– Nem érdekel, velem jössz – parancsolt rám ChanMi.
Van más választásom? Nincs, úgyhogy kénytelen vagyok azt tenni, amit mond. Követve őt, elértünk a női mosdóhoz, ahol azonnal neki lökött falnak. Értetlenül néztem rá, viszont semmit nem akart elárulni. Kérdezni akart, akkor kérdezzen.
– Vágj orrba! – nézett rám határozottan.
– Miért tenném? Nem szeretek mást megverni, így nem fogom megtenni – ellenkeztem.
– Másképp csináljuk akkor – kezdett el vigyorogni.
Felemelte a jobb karját, s azt ökölbe szorította. Semmit nem láttam belőle, csakis azt, ahogyan behúz egyet magának. Többet nem akartam. Próbáltam a szemeimet összeszorítani, de nem sikerült. ChanMi orrából ömlött a vér, szinte az egész kezét befedte. Könnyek gyűltek a szemébe, és mint egy ötéves, úgy rohant vissza a pályára, hisztizve. Én hülye meg csak rohantam utána. Mire odaértem, kellemetlen helyzet alakult ki. Az összes jelenlevő ember dühösen meredt rám, még Jungkook is, kinek a vállán ott sírt ChanMi.
Percekkel később, Jungkook elengedte a lányt, s felém vette az irányt. Csuklómat megragadta, és kezdett el húzni maga után. Próbáltam ellenkezni, mindhiába. Szorítása egyre jobban fájt, mint aki készülne eltörni a végtagjaimat. Addig-addig próbálkoztam, míg meg nem álltunk a kerítésnél. Kérdőn néztem rá, mert semmit nem értettem a helyzetből.
– Mond, YooAra! Neked elment az eszed?! Miért vágtad orrba ChanMit?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése