[Believe] – 12. Az igazság tényleg ennyire fáj?

A levelet darabjaira tépem, s elrejtem mélyen a kis táskám aljára, ahol remélem senki nem fog rátalálni erre. Kezdek ténylegesen beleőrülni abba, hogy határokat nem ismerve, egymás hátára pakolják a híreket. És ennek a legjava szerintem még nagyon is hátra van, illetve még a vége is. A másik az, hogy velem ezek alapján túlságosan is szeretnek szívatni, annak ellenére is, hogy nem adtam engedélyt. Persze, mint a jól ismert szokás nálunk, engem megkérdezni maximum csak is akkor fognak, amikor piros hó esik. Mivel ilyenkor jobb arra hagyatkozni, hogy pocsék tanácsokat adok vagy rontok el dolgokat.
Hallgatva a szidásokat, amit Minah intéz Taehyung felé, remekül el vagyok. Egyedül csak a rosszullét kerülget. Most az egyszer nem a fülledt levegő miatt, hanem a társaságnak köszönhetően. Túl kellemetlen olyan alakokkal együtt utazgatni, akit az utolsó porcikájukig ki nem állhatsz. Ezért a remek ötletért csak megtapsolni tudnám Mr. Parkot, amikor Ő tudja a legjobban mit is érzünk mi hárman irántuk. És még azt mondta vállalni fogja a felelősséget, hogy követni fogja minden léptüket. Meg kell hagyni, ezt is remekül intézi, mint eddig bármikor...
Lassan, de biztosan elhagyjuk a vonatállomást, amit majd a város fog követni, hála annak, hogy az osztályfőnökünk kivételesen egy erdőben talált olyan helyet, ami tökéletesen megfelelne erre a célra. Szokásához híven, most is azzal állt elő, hogy a környezetünket is jobban megismerjük. Mert minket egyből számítógép függőnek kell titulálni, amikor talán nem is amiatt nem jövünk ki a levegőre. Hanem az úgy nevezett családi- és egyéb problémák miatt. A kelleténél is jobban keveredik benne az optimista és a realista énje, amitől talán a falnak lehetne menni percek alatt.
Az ablakon keresztül nézek végig a busani lakoson, ahogy békésen sétálgatnak végig az utcákon. Azonban valami hideg és elutasító is meglapul bennük, amiről talán nem is szívesen beszélnek másoknak. Nem értem, hogy miért látom minden egyes alakban azt, hogy valami felemészteni készül az összes őszinteségüket, s inkább hallgatják el a világ elől a fájdalmukat. Vajon csak én látom ezeket?! Vagy olyan szinten beképzelem ezeket a dolgokat, hogy lassan kezd elmenni a maradék eszem is?!
– Nara, ébredj már fel az álomvilágból! Lassan megérkezünk – kezdi el rázni az ülést Jimin, amivel simán kizökkent a gondolataim viharából.
– Nem kell felhívni a figyelmem, én is látom – fordulok hátra, miközben nem a legkedvesebb hangnemmel válaszolok neki. Ennyire elveszett, szerencsétlen báránynak nem kell tekinteni. Tudok figyelni az útra úgy is, hogy elvagyok merülve az elmém lakta katyvaszos káoszban. – Taehyung, ami pedig téged illet, igazán lekophatnál Minah-ról, a végén annyira kiidegeled, hogy kiveti magát az autóból – nézek rá az említett személyre, aki túlságosan is szemezget azzal a sávval, ahol most haladunk. Utoljára akkor láttam ilyen mérgesnek Minah-t, amikor Seulbi belerángatta először a bajba. Akkor is napokig vigasztaltam, hogy nem dől össze a világ attól, ha véget ér a priuszmentes élete.
– Néha elgondolkozok azon, hogy miért is lettünk mi barátnők, amiért ilyen jól kiismered a számításaimat – motyogja az orra alatt mérgesen, amit a csapat még így is tisztán hall. Drága Jung Minah, én még úgy is kiismernélek, ha nem lennénk olyan szoros kapcsolatban. A megnyilvánulásaid, illetve az egyes dolgokkal való szemezgetésed sok mindent elárul rólad és a terveidről.
Fejemet megingatva hagyom magába bocsátkozni a durcáskodó barátnőmet, hátha ez által képes lesz megnyugodni. Tekintetemet óvatosan Minhee-re vándoroltatom, aki szintén két fiú közé szorult, de ellentétben Minah-val, valamivel nyugisabban bírja. Olyan jól ismerem a hét idiótát, hogy ezek a témák nem most először fordultak meg a fejemben. Alaposabban szemügyre véve barátnőimet, van egy olyan sejtésem, hogy engem akkor fognak elkezdeni szekálni, amikor oda fogunk érni a táborba. De azt itt és most megfogadom, hogy sorjában fogom leütögetni őket egy faággal.
Percek alatt elfog a reszketés, hogy mégis milyen látvány fog elém tárulni, ha már egy erdő fedte táborról beszélünk. Bár szerintem a faházakon kívül más dolog nem vár ott majd minket. De ne felejtsük a bogarakat és a hozzájuk hasonló undorító lényeket számításba venni, amitől könnyen ki lehet üldözni a rohadt világból.
Tíz perccel később már a faházakban pakoljuk ki a cuccainkat, miközben az arcunkra kiül több ezer wattos mosoly, hogy sikerült végre leráznunk a Bangtan-t. És egyedül leszünk végig ebben a faházban, ahol a fűtés szót nem ismerik, hanem helyette fával kell az egészet felmelegíteni. Végül is az egész létesítmény az 1900-as években épült, amikor még bőven nem ismerték a radiátort, sőt a világháborúk miatt ez sem meg születhetett addig. Elmélkedésemből egy halk kopogás szakít meg, amit egyből az követ, hogy a pakolással is felhagyunk. Lassan odalépkedek az ajtóhoz, s, mint aki félne valamitől, óvatosan nyitom ki. Meglepődve tapasztalom, hogy az osztályfőnökünk az, akinek arcán az a mosoly van, aki kínos kéréssel fordult felénk. Talán rettegnem kellene attól, hogy mit fog mondani...?
– Lányok, egy óriási szívességet kérnék tőletek – feleli, ahogy könyörögve összeteszi a kezeit. Felvonom szemöldökömet, hogy ebből egy szót sem értek, és kertelés nélkül legyen kedves elárulni. Mert mindössze percek kérdése és rácsapom az ajtót, hiába Mr. Park az osztályfőnököm. – Kicsikét elszámoltuk a házakat, s mivel egyedül a ti szobátokba van hét üres ágy... Nem lenne gond, ha a fiúk ide költöznének hozzátok? Esküszöm, hogy semmi hülyeséget nem fognak művelni, vagy, ha pedig mégis, akkor én fogok gondoskodni arról, hogy ne velünk kelljen visszajönniük!  – néz rám továbbra is könyörögve, hátha leszek olyan elnéző most az egyszer. Igen, ez is kivételesen csak velem történhet meg.
– Legyen, de egy olyan mondat, ami sérti a lelkivilágunkat, repülnek ebből kunyhóból – válaszolom szemet forgatva, s lenyelem az összes szitokszót, ami megfordul a fejemben. És még egyszer felteszem magamnak a kérdést; Jó ötlet volt egyáltalán ide eljönni? – Úgy tűnik társaságunk lesz hétfőig – sóhajtok csalódottan, miközben levetem magam az ágyamra.
Amikor az ember azt hiszi képes lesz megszabadulni a rossz akaróitól, akkor jön az, hogy mégis rá vagy arra kényszerítve, hogy mégis elviseld őket. Én ennek a hírnek nem tudok igazán örülni, mivel az út egyik szigorú szabálya az volt, hogy tilos lányokat és fiúkat egy szobába helyezni. És akkor ezzel mégis mi a jó franc lett?! Azt még simán megértem, hogy a Secret Circle terén nincsenek határok, de, hogy még a kirándulást is elcseszik ezzel, az már több a soknál.
Mit sem törődve azzal, hogy a ruháim még mindig a bőröndjeimben gyűrődnek, berohanok a fürdőbe és magamra zárom, mint egy nem normális. És be kell látni, tényleg nem vagyok normális, hogy ezt csinálom. Elmenekülök előlük, ahelyett, hogy szembenéznék velük és leszarnám őket. Csak még jobban túl bonyolítom a dolgokat, ami nem az én szokásom, hanem az övüké. Vagy talán már a szokások is kezdenek felcserélődni...?!
Óvatosan megnyitom a csapot, hogy alaposan leöblítsem a kikészüléstől hemzsegő arcomat. A tükörbe nézve sokkal rosszabbul festek ki, mint én azt gondoltam. Az  arcom sápadt, s a szemeim alatt sötét foltok teszik még rosszabbá az egészet. Szerintem inkább egy új élet kellene nekem, mint sem egy új nap, ami ugyanúgy fog eltelni, ahogy az összes többi is.
Kilépve a helységből, a teljes káosz foglalja el a szobát, ahol az előtt teljes rend honolt. Ezek a dolgok mindössze csak hét illetőtől származhat, akiket nem látnánk itt szívesen, ha az osztályfőnök nem szólt volna nekünk. Egy gyors pillantást vetek rájuk, aztán, mintha itt sem lennének, az utamat az ágyam felé veszem. Hallgatva a kínos csendet, tovább folytatom a ruháim pakolását, így próbálva megfeledkezni a fiúkról.
– Nara, ne nézz minket folyton levegőnek. Nem vagyunk annyira rosszak, mint te azt gondolod... Legalábbis általában – süti le a szemeit a Jungkook, ahogy ezek a szavak elhagyják száját. Hezitálok, mivel nem tudom mit válaszoljak neki, amikor a legtöbbször képes vagyok neki visszaszólni, ha úgy tartja kedvem. De most, egy hang sem jön ki a torkomon, mintha elvágták volna a hangszalagjaimat...
– Ezek után én már nem tudok bennetek komolyan bízni – felelem ridegen, magam elé meredve.
Elrakva az összes ruhámat, zsebre vágom a telefonomat és minden szó nélkül kisétálok a kunyhóból. Friss levegőre van szükségem, hogy megtudjam emészteni a dolgokat és közben arra is rájöjjek, amit a levél magába foglalt. Lassan, de biztosan a végére fogok járni mindennek, még, ha belehalok, akkor is. Törekedni fogok arra, hogy ne maradjon sehol sem elvarratlan szál, gondoskodok erről.
Kiérve az erdőből pont egy kocsi készül elindulni, amit a lehető leggyorsabban állítok meg. Lehet mondani, hogy meggondolatlanul cselekszek és csak simán beszállok vadidegen emberek mellé a kocsiba, de a város fele mennek, amit jelen helyzetben egyedül van kedvem felfedezni. A két idegen férfire meredve, kedvesen kinyitják nekem az ajtót, amibe a leggyorsabban ülök be, nehogy valamelyik barátnőm meglásson. És ez által csak egy kérdés kavarog a fejemben; Mégis hogyan fogok én visszajutni? Oké, talán tényleg felelőtlen egy cselekedet volt ez a részemről. Egy mosolyt erőszakolok az arcomra, ezzel rejtve el előlük a félelmemet.
– Mondja kisasszony, hova vihetjük? – teszi fel a kérdést egy fiatal, barna hajú srác, aki meglepően tekintget rám.
– A kikötőbe, kérem! – válaszolom határozottan, mintha tudnám, hogy onnan merre induljak. Nem nézek se fiatalabbikra, se az idősebbre, mivel egyből rámenősnek hinnének, már abból kifolyólag is, hogy bemertem ülni a kocsiba.
– Rendben! – feleli, ezzel lezárva az elég rövid beszélgetésünket.
Fél óra elteltével, már a kikötőben állok és nézek jobbra-balra, miközben azon agyalok, hogy merre induljak el, ha már se szó, se beszéd, eltűntem a táborból. Hee és Minah biztos a hajukat fogják tépni idegességükben, s, ha véletlen folytán meg is találnának, jogosan csesznek le. Én meg hiába játszanám meg a mártírt, biztosan még dühösebbek lesznek rám, mint amire számítanom kell.
Elindulva egy szimpatikus úton, nem figyelem mi merre van, csak megyek arra, amerre a lábam visz. Hajrá Nara, keverd magad bajba, rendezz jelenetet szép sorjában, majd az őrsön kötsz ki, ahonnan csak egy ember fog tudni kimenteni... De, amit tőle kapnál, azt nem teszed ki az ablakba.
A számat egy kelletlen sóhaj hagyja el, ami nálam arra utal, hogy jelenleg tanácstalan vagyok és nagy önbizalom hiányban szenvedek, amiért képtelen vagyok oda menni egy emberhez és kérdezni tőle valamit. A rám telepedett csendet, a mobilom hangja töri meg. A képernyőjére nézve Jeon Jungkook neve kiírva, akinek inkább fel sem veszem. Kinyomom a hívást, majd némára állítom az egész készüléket, hogy senki se tudjon megzavarni az egyedüllétben. Komolyan, mint valami antiszociális ember, akinek nem kell más ember társasága...
Sorjában haladok el a kávézók mellett, ahova legszívesebben beülnék és megkóstolnék minden ételt és italt. Azonban az egész úgy mit sem ér, hogy nem hoztam magammal pénzt. Jár a vastaps Nara, neked egész biztosan...
– Nara, te vagy az? – ugrik nekem hátulról valaki, akit az előtt soha nem láttam.
– Elnézést, ismerlek? – fordulok meg, miközben felvonom a szemöldökömet, s tetőtől-talpig végig mérem.
– Én vagyok az, aki a levelet írta neked, az egyik társad! – feleli továbbra is mosolyogva. – Az, aki mindig igazat ad neked a másik kettővel szemben, mivel te vagy az egész kör hajtókereke. Te tartod életben az egész Secret Circle!
Éreztetek már olyat, hogy nem vagytok még teljesen képben egy adott dologgal, de egyik pillanatról a másikra csak úgy zúdulnak a nyakatokba a hírek? Na, ezt pont ilyen. Várom, hogy normálisan kialakuljon a fejemben egy reális kép, erre jön ez a lány és mindent tönkre vág. Én is köszönöm ismeretlen kisasszony.
Egyik pillanatról a másikba belém karol, s mint akik ezer éves barátnők lennének kezd el ráncigálni visszafele a kikötő irányába. Hosszasan elkezdem mesélni, hogy miért nem emlékszem rá, azonban ami az arcára kiül érzelem, olyan, mintha nem lepődne meg ezen.
– Az a helyzet, hogy a Secret Circle tagjait, tehát négyünket sorra gázolták el. Egyikünk sem emlékezett addig, ameddig Nayeon nem jött és világosított fel minket. De úgy látszik, hogy egyedül te maradtál ki a sorból – feleli letörten a lány. – Így akkor már elárulom nevem... – áll meg egy pillanatra, majd így folytatja: – Song Miyeon, a többi kettőt pedig nagyon is jól ismered...
– És kik azok? – teszem fel a kérdést, hátha elárulja, ami be is válik.
– Jeon Jungkook, aki a körben a Halál hercegének a szerepét tölti be, Park Jimin a Tűz királya... Itt vagyok én, aki a Levegő hercegnője. És végül te, akiben megtestesül az Élet, a Sors és Könyörület hercegnőinek a jelleme. Ez egy mágikus kör, akiknek itt a helye a földön. Ha te meghalsz, mi is veled együtt halunk...
Most kezdjem megérteni, hogy miért bízták ezt rám annyian? És tényleg, Jungkook és Jimin a másik két tag Miyeon mellett? Az igazság tényleg ennyire fájdalmas...? És mi ez a gyerekmesébe bújtatott herceg és hercegnői dolog...