[Believe] – 11. Itt tényleg nincsenek határok?

Az elmúlt napok hírei, most az egyszer úgy nyomja rá bélyegét a hétfői napra, mint még soha. Az eddigi felhőtlennek titulált percek, mindössze pár perc alatt válik hamuvá, s immáron az ebédlőben a komorabb, életképtelen oldalamat mutatom a világ felé. Csendben próbálom elfogyasztani az ebédet, de azon kívül, hogy a villámmal böködöm a szerencsétlen salátát és támasztom a fejemet, az evés nem megy. Ilyen unalmas ebédet, mint ez,  amit még a barátnőim sem bírnak feldobni, nem éltem meg még, soha. Többszöri jó poénok elmondása után is, a viselkedésem és a kedvem sem akar javulni.
Fél perc elteltével, kivágom magam alól a széket és úgy viszem vissza a tálcát a helyére, ahogyan el is hoztam. Semmi étvágyam sincs, egyszerűen csak magam mögött akarom tudni ezt a mai napot. Hogy utána mi történik, azt tulajdonképpen magasról leszarom. Mai napra hallgatási fogadalmam saját magamnak szent lesz. Egyedül csak is akkor leszek hajlandó egy szót is kiejteni a számon, amikor a tanár arra kér. Bár tényleg, inkább hallgatok, mint a sír.
Újra gondolataimba merülve, indulok meg vissza az osztályterem felé. Azonban ahelyett, hogy most fontos dolgokra összpontosítanék, elmém egyedül a busani kirándulásnál ragadt le. Nem vagyok százszázalékosan biztos abban, hogy én szeretnék elmenni rá. Ki a franc akar hat napot eltölteni a Bangtan Boys-sal egy légtérben, akiknek a magaviselete nem éppen példamutató. A városban egész biztos randalírozni fognak, majd egy manővert véghez vinni, amiért Mr. Park fog bocsánatot kérni az emberektől. Sőt, a nyakukba is akaszthatnánk egy olyan táblát, amire hatalmas betűkkel rá van írva, hogy a közveszélyesek. Bár jobb megoldásnak találnám, ha el se vinnék őket Busan-ba, ahol ártatlan emberek élnek békében. Nara, most az egyszer a viselkedésed tényleg egy öt éves gyerek szintjére hajaz. Legyen pozitív a meglátásod feléjük, s ne csak a rosszat gondolj róluk. Na, jó a bátorításom is, egy nagy nulla...
Fáradt arccal battyogok vissza a teremhez, ahol reményeim szerint sokkal békésebb környezet fog fogadni, s valahol igen távol tőlem a BTS is békében tanácskozik az úttal kapcsolatban. Körbenézve most az egyszer olyan távolinak, kietlennek és hidegnek tűnik az Sekang középiskola, mintha elakarna lökni magától, hogy nekem itt keresni valóm nincs. Itt, ahol barátokat és megannyi – még akkor is, ha rossz érzéseket keltenek bennem – emléket szereztem, próbálja tudtomra adni, hogy miután visszajövök Busan-ból, semmi nem lesz olyan, mint az előtt. Jelentéktelen tényeket felsorakoztatva előttem, amikre a válasz egy fikarcnyit sem fog érni. Amibe, én magam fogok belebolondulni...
– Nara, miért indultál el nélkülünk? Tudod, hogy a legjobb barátnők nem hagyják el egyik társukat sem – ugrik nekem hátulról Minhee, miközben elkezdi magyarázni a valós tényt, miszerint nekünk minden helyre együtt kell mennünk. Összehúzott szemekkel meredek rá, ezzel fejezve ki, hogy most az egyszer igazán békén lehet hagyni. – Oké, akkor szerintem nyugton hagyunk, had merülj el újra a gondolataidba...
– Nem rajtatok akarom levezetni, csak ez még a második hét, de már úgy érzem magam, mintha a vizsgák után lennénk és a szüleim mondják a magukét – felelem unottan, s levetem magam a székre. Egyszerűen az iskola elszívja minden életkedvem, így másnap ennek köszönhetően nézek úgy ki, mint egy harmadnapos kimosott zombi.
– Szerdán Busan-ba megyünk kirándulni, reméld azt, hogy ott minden jókedv megkörnyékez és az élet is veszi a fáradtságot, hogy beléd szálljon – veszi át a szót Minah, s beszédét megfűszerezve némi poénnal, próbál jobb kedvre deríteni. Ennyitől nem nyerem vissza boldogságomat, helyette inkább a hideg futkos végig a hátamon, már csak azért is, ahogy barátnőm az imént megfogalmazta a dolgokat.
– Tényleg Nara, mi van azzal a Secret Circle papírral, illetve a többivel? – mered rám kérdőn Hee, miközben a padon dobol az ujjaival.
– Nem, az egész dolog kilátástalannak tűnik. Fogadok, hogy minden akkor fog értelmet nyerni, amikor visszajövünk Busan-ból... Vagy pont ott...

***

Szerda van. Ez csakis azt jelentheti, hogy indulás Busan-ba, ahol barátnőim szerint visszanyerem a fiatalságomat. Mi tagadás, tizenhét éves korom ellenére, inkább érzem magam egy megkeseredett nyolcvan éves nagymamának. Emiatt nem tudom eldönteni, hogy optimistának, realistának vagy inkább hülyének nevezzem magam, amiért percek alatt képes vagyok mindent a kudarcba és a kút mélyére lökni. Tökéletes időzítés volt az egész az életemre nézve...
Hajnali ötkor már vonaton ülünk, ami egyből Busan-ba visz minket. Meglehetősen szokatlan, hogy a vagont, amiben utazunk nagy a csend. Pedig maga a Bangtan nem a csendről híres, és nem is jó modoráról. Így az ember furcsán nézne ránk, ha megkérdenzék miért nem kiabálnak vagy folyik vér ezerrel. Maradjunk annyiban, hogy Mr. Park a mi lelkünkre kötötte, hogy figyeljünk rájuk, ezzel kitéve minket az áldozat kirakatukba.
Kifele meredve a még sötétségbe burkolózó tájra, kezdek el újra gondolkodni, miféle tettek kötődnek a körhöz. Mindenki, aki hallott róluk, egytől-egyig azt mondja, hogy rengeteg jó cselekedet szárad a lelkükön, ami miatt megéri hálásnak lenni a végéig. Ha mégis lenne valami, amivel tettem nekik valami szívességet – mert biztos forrásokból tudva, én is benne vagyok, mit nem akarok elhinni –, muszáj okosabbnak lennem. De ezzel ráérek akkor foglalkozni, amikor megérkezünk a végállomásra.
Fülembe behelyezem a fülhallgatót és lassan lehunyom szemeimet, átadva magamat az alvásnak, amiből két órával ezelőtt az ébresztő óra felvert. Azonban minden erőfeszítés hiába, a nép is most kezd éledezni. Idegesen dobolok a kis asztalon, miközben az államat a kezemmel támasztom. Néha, érdemes lenne eltűnődi azon, hogy ezt most szándékosan csinálják vagy addig akarnak játszani azzal az átkozott tűzzel, amíg meg nem égetik magukat. Kezd betelni a pohár, de nagyon is. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor az ételek csomagolását a mi  helyünkre dobták át. Emiatt nem állok jót magamért, az már biztos...
– Mondjátok, nektek muszáj már hajnalban tönkre vágni az utazást? – támaszkodom meg Jungkook feje felett elhelyezkedő fejtámlán. Még így is magasabbak nálam, talán két fejjel biztosan. A tagok értetlenül nézek hol egymásra, hol rám. – Ne adjátok itt az ártatlan viselkedést, úgy is tudom, hogy ti dobtátok ezt hozzánk! – teszem le az asztalukra a nejlonzacskóba bugyolált alufólia gombócot. Ennyire nem részesültek volna jó neveltetésben, hogy ennek a helye nem a szomszédos fülkében, hanem a kukában a helye?! Reménytelen és egyben faragatlan alakokról beszélünk. Fejemet megingatva hagyom ott a társaságot, akik a távozásom után két másodperccel nevetésben törtek ki.
– És ezt kell elviselnem hétfőig – dörmögöm az orrom alatt, miközben vissza leülök a barátnőim mellé. Kezdem bánni azt, hogy eljöttem a kirándulásra, ahelyett, hogy otthon emésztgetném magamat a rettenetes gondolatokkal.
– Csak szard le őket, aztán próbálj aludni, mert úgy kell téged majd a földről összekaparni – feleli fáradt hangon Minah, s próbálja magát kényelembe helyezni a szűkös ülésen.
– Jó is lenne, de ez nem ilyen egyszerű...
Lehunyva szemeimet újra megpróbálkozok az alvással, ezáltal kizárva minden zajt, ami ebben képes lenne megakadályozni. Álomba merülve, úgy tűnik, mintha az idő villámsebességgel telne el. Amint meghallom a vonat kerekének a csikorgását, szemeim kipattanak, s csak akkor kapok észbe teljesen, amikor Minhee az ölembe dobja a kardigánomat. S ezáltal felhívva magára a figyelmet, hogy megérkeztünk az úticélunkhoz.
Szemeimet megdörzsölöm és lassan leemelem a bőröndömet a csomagtartó emelvényről, majd a lehető leggyorsabban leszállok a vonatról. Utolsóként csatlakozok az osztályhoz, ami miatt rengeteg gyilkos pillantással illetnek az osztálytársaim, köztük Mr. Park is. Legközelebb akkor inkább el sem alszok, ha tudom, hogy ez lesz a vége. Az osztályfőnökünk részletesen elmeséli, hogy mi is lesz a mai napra a programunk, ami miatt az osztáyl fele nem éppen örül. Mindenki azt remélte, hogy miután megérkezünk Busan-ba a szálláson kívül máshova nem megyünk. Tökéletesen illik ide az, hogy hiú ábrándokat felesleges kergetni, mert előbb vagy utóbb biztosan olyan híreket kapunk, amitől elmegy minden kedvünk.
– Mivel az osztályból egyedül nekem és Seokjinnek van jogsija, én elviszem az osztály nagy részét, addig Jin a társait, Nara-val és a barátnőivel együtt – feleli Mr. Park olyan nyugodtan, mintha megfeledkezett volna arról, hogy életveszélyes emberekről beszélünk. Őszintén, maradok itt lecövekelve, mint, hogy tényleg beüljek abba az autóba, amit Kim Seokjin vezet.
– Én biztos bennem szállok abba – kezdek el tiltakozni a lehető leggyorsabban, azonban mit sem törődve lényemmel, elkezdenek tuszkolni az autó felé.
– Hogy te csak mindig nyavalyogni tudsz. Nem veszed észre, de ebből sok embernek kezd elege lenni – jelenti ki gúnyos hangnemben, megfűszerezve egy kis cinizmussal Jeon Jungkook. Fintorogva ülök be az anyósülésre, ahol egyből papírzsepi után kezdek kutakodni a csomagtartóhoz hasonlító kis dobozkában.
Ott olyan dolgot vélek felfedezni, ami nem mindennapi... Egy levél, egy ismerős kéz írással, a nevemre. Gyanakodva bontom ki, mivel nem hiszem el, hogy hónapok vagy évek óta itt árválkodna. Van egy olyan sejtésem, hogy ez egy előre eltervezett színjáték, ami a Bangtan Boys műve.
"Válasz a Secret Circle dologgal kapcsolatban. Ők jók, csak meg kell látni bennük azt. A Bangtan Boys készül újra alapozni a kártyavárat, csak, Nara... Busan-ban járj végére mindennek, ott rejlik a többi társad, akikkel a vér esküd tetted! Üdv, egy társad!
Miféle üzenet akar ez lenni? Itt tényleg nincsenek határok?