[Distance] – Prológus

Annyeong!

Még mielőtt azt feltételeznétek, hogy máris összejöttek, nem, csak muszáj volt valami használhatóval indítani, ami végig kíséri főhősnőnk egyáltalán nem átlagos életét. Na, és olyannal, ami tetőzni fogja a problémákat. :D
Az utolsó mondat talán hagyni fog kérdéseket a fejetekben, hogyan is fogja ezt YooAra kibírni, de nem lövök poént, majd ti magatok rájöttök a történet haladtával. :D
Több ilyen kis bevezető rész nem lesz, csináltam már ilyet rengetegszer.

Jó olvasást kívánok hozzá! 

Tulajdonképpen azt sem tudtam milyen órán ülök, mivel az agyam, mindössze egy dologra tudott gondolni. Hónapok óta – de jobb kifejezés lenne az egy év – gyűjtögettem a pénzemet erre a koncertre, amire végre el tudok jutni. Iskolai rendezvények, amiket én rendeztem, részmunkaidős állások, és persze a szüleimtől kapott zsebpénz. Persze megígértem a legjobb barátnőmnek, hogy nélküle nem megyek el, de a szülei a hétvégére elutaznak, s neki kell vigyázni a kisöccsére. 

A tekintetem mindvégig a falon lógó órát nézte, ezzel azt érve el, hogy a füzetemben csakis a lecke címe árválkodott. Az óra kezdete óta semmit nem írtam, így majd kérhetem el KyungAh füzetét. És pont ez az a dolog, mit mindennél jobban utál. Hát, bocsi... Ő is ezt tenné, ha alig lenne a kezdésig nyolc óra. 

A csodás gondolataimat a telefonom rezgése zavarta meg, hogy ideje elindulni az egyetemről. Szerencsémre a tanár tudja, hogy hova megyek ma, meg amúgy sem zavarja, ha a valaki szépen kisétál az órájáról. Tanár létére elég lazán vesz mindent, amit a tanárikar nem néz jó szemmel. 

A tankönyveimet beszórtam a szekrényembe, s mint akit puskából lőttek ki, úgy sprinteltem haza. Minél előbb eltudok készülni, annál jobb helyet tudok találni, s a rálátás is jobb lesz a színpadra  – és persze a koncert felvételek is. 

Az ajtót szinte úgy törtem be, annyira izgatott voltam. A szüleim még meg is lepődtek azon, hogy az arcomra több ezer wattos mosoly ült ki. Szerencsére nem kellett elmondanom miért is van ekkora jó kedvem, mert időközbe eszükbe jutott. 

Felrohanva a lépcsőn a táskámat szinte csak bevágtam a szobába, s siettem is oda a szekrényhez. Nem is törődve azzal, hogy a húgom mesélni szeretne a napjáról, milyen is volt az első nap az új középsulijába. Szegénynek időközbe iskolát kellett váltania, mivel az osztálytársai rengeteg piszkálták azért, mert különbözik tőlük. Én mondjuk meglehetősen örülök neki, hogy nem akart olyan lenni, mint a többiek. Belesétáltam ebbe csapdába és váltam olyanná, mint a középiskolai barátnőim. Túlságosan is szerettem volna hasonló tulajdonságokkal rendelkezni, mint ők. És egy szép napon végül is bevettek, ami miatt az egész osztály ellenem fordult. Akkoriban hibáztam a legtöbbet, s erre egy cseppet sem vagyok büszke. S persze ezt próbálom most is az egyetemen elkerülni. 

Kiválogattam a kedvenc ruhadarabjaimat, s mint egy tornádó, úgy foglaltam el az egész fürdőt. Anya ennek nem igazán örült, mert pont most akart neki állni kimosni a ruhákat. Gyors magamra kaptam a dolgokat, az arcomat egyszerű nude színekkel tettem frissé, a hajamat meg összekötöttem. Most az egyszer nem volt kedvem órákat a tükör előtt állni, mert az is rabolja az időmet. 

– YooAra, drágám, nem akarnál kevésbé mélyebb dekoltázsú felsőt felvenni? – kérdezte apukám.

– Apa, ez nem olyan mély, majdnem a nyakamat is befedi – nyugtattam apukámat. 

– De most először fogsz találkozni velük és nem tudhatod milyen szándékaik vannak. Lehet elrabolnak és megerőszakolnak – kezdett el pánikolni.

– Idolok, nem csinálhatnak ilyet, mert a vezetőség fel is bontatná velük a szerződést. Úgyhogy kérlek szépen, ne kezdj el itt kombinálgatni – szóltam rá. 

Apum egyetlen rossz tulajdonsága ez volt. Mindentől óvott minket, még a legapróbb karcolásoktól is. Így, ha valamelyikünkhöz akár egy ujjal is hozzánk értek a fiú osztálytársaink, saját kezűleg tette tönkre az illetőt.

Még vagy percekig hallgattam, hogy azonnal öltözzek át, amikor már kezdtem megelégelni a folytonos mondatismétléseit. Megfogva a kardigánomat és a kis táskámat léptem ki a szeptemberi délutánba. Ahhoz képest, hogy kezdetét vette az ősz, egész jó idő van. 

Szép lassan akartam elindulni, de helyette a lépéseim a tízszeresére gyorsultak. Nem tudtam megálljt parancsolni a lépteimnek, annyira izgatott voltam. De érthető, mivel eddig csakis TV képernyőn keresztül láttam őket. 

A helyszínre odaérve, a sor már elért a helyi óvoda végéig. Alig két óra van még kezdésig, de már elkezdtek minket beengedni. Legalább nem kell kint állnunk a koncert kezdetéig. 

Helyemet elfoglaltam az első sorban, ahonnan jól ráláttam a színpadra, így semmi akadálya sincs annak, hogy a srácokat is jó szemszögből lássam. Azonban a körülöttem levő lányoknak be sem állt a szájuk, hogy amint meglátja őket valamelyik tag, belé esik, s feleségül veszi. Ha az olyan könnyen menne, de gondolom nem ismerik a szabályokat. Ami meglehetősen kár, így ezt be bukták. 

A koncert végeztével, elkezdtem utat törni magamnak a sorban, hogy minél előbb beszélgethessek velük. Ugyan a koreai nyelvtudásom még nem a legtökéletesebb, de amit tudnom kell, azt tudom. Viszont nem voltam elég gyors, így azok a lányok, akiknek még VIP jegyük volt rajtam kívül, megelőztek. Úgyhogy megint várhatok hosszas perceket – vagy inkább órákat –, de legalább tudok velük jobb minőségű képeket csinálni. 

Amikor már én kerültem sorra, egyedül Jungkook maradt ott, a többiek szépen felszívódtak, ahogy a rajongók is. Megérte kivárni a sort, amikor nem a türelmemről vagyok híres. Nem tudtam mit is mondjak hirtelen, mert az összes létező szó bennem ragadt. Nem mindennapi dolog az, ha a kedvenc bandád egyik tagja személyesen ül előtted. 

– Annyeonghaseyo! – ültem le vele szemben. – Nem is tudom mit mondhatnék, mivel nem voltam még ilyen koncerten, soha. A koncert az nagyon jó volt, jól éreztem magamat. És talán még annyi lenne, hogy szeretnék sok sikert kívánni – próbáltam összeszedni a létező összes gondolatomat. 

Hát nem pont ezeket akartam mondani, de jelen esetben, amilyen ideges vagyok, jobbat nem tudok kitalálni. Az ügyetlenkedésemen Jungkook csak mosolygott, ahelyett, hogy kinevetett volna. Van egy olyan érzésem, hogy akik előttem voltak rajongók, felkészültebben érkeztek, mint én. 

A gondolataim ezer fele indultak meg, mert Jungkook furán kezdett el méregetni és pont szólásra akartam nyitni a számat, hogy hagyja abba, mert zavarba hoz. Helyette megelőzött, s gyorsabban tette fel a kérdést. 

– Hogy hívnak? Csakhogy tudjam milyen névre adjam az autogramot – mosolygott rám. 

– Ha lehet, akkor YooAra névre – feleltem izgatottan. 

 – Át tudnál jönni erre az oldalra, csak egy picike kis dolog miatt? – ragadta meg hirtelen karomat. – Bocs, de ezt muszáj lesz. Nem szeretnék lebukni – hajolt közelebb. 

Az arca egyre közeledett felém, így a szemeimet automatikusan lehunytam, mert ötletem sem volt, hogy mit akar csinálni. Másodpercekkel később megéreztem az ő ajkait az enyémen. Nem szeretnék lebukni. Visszhangzott a fejemben a mondata. 

Mivel kapcsolatban nem akar lebukni, amihez ez kellett csinálni? Semmit nem értek, így felvilágosíthatna. 

És percekkel később minden értelmet nyert... A vezetőség és egy idős asszony állt előttünk. Egyáltalán nem valami kedves tekintettel. Az úr Jungkook-ra bosszúsan nézett, míg a nő, engem méregetett megvető pillantásokkal. Csúcs, ha a végén kiderül, hogy köze van valami Jungkook-hoz, lelövöm magam. 

– Tehát fiam, ő lenne a barátnőd, akiről annyit beszéltél nekem telefonon, hogy milyen szép és elbűvölő – kezdett el beszélni az idős nő. – Hogy is hívják a kisasszonyt? – fordult Jungkook felé. 

– Kwon YooAra, de egy párszor elmondtam – forgatta a szemeit Jungkook. 

– Kwon YooAra?! Érdekes név, mert ezt ezelőtt nem igazán hallottam, de legyen. Mivel bemutattad őt nekem, szeretném, ha a holnapi vacsorán megjelenne, hogy a család is megismerhesse – kezdett el jobban méregetni.

Álljunk csak meg egy percre! Én nem Kwon vagyok, hanem Kang. S amúgy is, nem vagyok és nem is leszek Jungkook barátnője, bármennyire is jól hangzik a gondolata. De nem, megígértem anyámnak, hogy akármennyire is hányingerkeltő, Daehyun barátnője leszek. Istenem, milyen csapdába fogok még beleesni. 

– YooAra, örömmel látunk holnap este a családi vacsorán – erőltetett az arcára egy mosolyt az édesanyja. 

Megnyugodva fújtam ki a tüdőmbe rekedt levegőt, amikor már tisztes távolságba volt tőlünk. Óvatosan Jungkook felé fordultam, akinek az arcán ott virított a mosoly, mely minden képen rajt volt. Nagyon aranyos, meg cuki, de azért szeretnék választ kapni a dolgokra.

– Nem pont téged akartalak belerángatni ebbe a dologba, de így sült el. Mostantól kezdve te is részese vagy a hazugságaimnak – hajtotta le a fejét. – Ahányszor velem vagy, Kwon YooAra leszel, megértetted?! Ja, és erről a családodnak egy szót se...